Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-03-07 / 10. szám

1/ ét öreg emberrel be** szélgetek Jánosiban, Kecső Istvánnal és Hajtman Györggyel, Kecsöék hálószobájában. Nagy a felfordulás, disznóölés volt, az asztalon vékony poharakban savanyú bor csillog. A házigazda süteménnyel kínál. Hatalmas fazekakban felvágott disznóháj fehérük.

— Meséljen• Pista bácsi, — mondom az öreg Kecsőnek. A díványon ül, zsíros nadrágban, mellényben. Napos délután van.

— Tizenhat éves koromban már cseléd voltam a gesztetei gazdaságban, — mondja, — Putnoki Móricnál.

Háromkor kelt, este tízig dolgozott. Szalmán hált, hagymát és krumplit evett. 1917-ben bevonult Losoncra. Az olasz harctérre került.. Később Kurincra vetődött, aztán favágó lett a szútori erdőben. Kemény testi munkát végzett, egészen 1945- ig. A felszabadulás után fűtő lett a járási kórházban. Hatvanegy éves az öreg. Ezt a házat nemrég építette. A fia mechanikus Feleden.

Felesége beteges, gyönge asszony, pajzsmirigy-tűitengés kínozza. Pista bácsinak pedig köszvény szaggatja a testét.

— Hej, sokat szenvedtem, küszködtem ... jó lenne már megpihenni. Az asszonyt is ápolni kell... De igyunk hát, öcsém.

Felemeljük a poharat.

— A földesúrtól 250 liter rozsot, 150 Vter búzát kaptam negyedévenként, — folytatja. — Most 900 koronát keresek. Felépítettük ezt a kis házat. A feleségem a szövetkezetben dolgozott. Szoba, konyha, előszoba ... A földesúr úgy bánt velem, mint az állattal... Egyszer az intézőt nyitott bicskával

kergettem végig az udvaron. Álmodni sem mertem akkor, hogy egyszer ilyen házam lesz...

Hajtmán bácsi pozsgásarcú, alacsony ember. Posztózekében van, fején nagy kucsma. Hetven esztendős.

— 1921-ben beléptem a kommunista pártba, — mondja. Losoncon dolgoztam akkor.

A párt később átküldte ide Jánosiba, hogy a helybeli cselédek közt a marxizmus tanítását terjessze. Először a kocsisokat szervezték meg, majd a majorosokat és a béresgazdákat.

A Horthy-hordák bejövetele után illegalitásba vonultak, a gyűléseket az erdőben tartották. A rimaszombati és a várgedei kommunisták is a jánosi erdőben találkoztak. Ma is áll az a fa, amely alá Hajtmán bácsiék ledőltek, kezükben a Marx-kötettel, szívükben kemény elszántsággal. Nevet is adtak neki. „Vörös fának" hívják azt a nagy fát... Kétszer volt a feledi börtönben Hajtmán apó. Megkóstolta a gumibotot és a kakastollas csendőrök öklét.

— Nehezen éltünk, — mondja. — Sovány volt a bér. Negyedévi járandóságunkat két hónap alatt feléltük. Utána egyhónapos nélkülözés következett. ..

Hajtmán bácsi nyugdíjas, de még bejár a szövetkezetbe dolgozni. Legutóbb megígérték neki, hogy új beosztást kap, kerülő lesz. Két lányát férjhezadta, fia tűzoltó a járási székhelyen. Éppen unokáit várja: azt ígérték, hogy a hét végén ) meglátogatják... if

A nap már nem süt, las- f san alkonyodik, sűrű, fehér köd ereszkedett a falura.

VERES JÁNOS

SZERZŐI EST DÉ«»DEN

A minap Déménden jártam és bekíváncsiskodtam a falu művelődési házába. Oda, ahová nem egy izgalmas film vagy vidám esztrádműsor csalogatta a népet, hanem „mindössze" egy költő és egy író hívogató szava. Csontos Vilmos költő és Lovicsek Béla író tartott itt szerzői estet.

A tágas kultúrtermet nemcsak hogy megtöltötte a falu lakossága (több mint 250 öreg és fiatal jött el erre az estre!) . — de azt is bebizonyították, hogy nem idegen itt már a vers és a novella. Hiszen fogadhatott-e írót és költőt kedvesebb meglepetés, minthogy könyv nélkül citálták az ősz költő verseit s ismerősként emlegették a Lovicsek-írások képzelt alakjait? És hogy este tízkor egyetlen ember sem gondolt még arra, hogy haza kellene már menni.

Hét óra sem volt még, amikor Kiss Gyula tanító meleg Szavakkal üdvözölte a falu vendégeit és virággal kedveskedett nekik. Ezután Csontos Vilmos versei közül öt költeményt szavalt el az egyik falusi leány, olyan sajátos összeállításban, ámely még magának a költőnek is meglepetést okozott. A versek ugyanis olyképp voltak összeválogatva, hogy egy-egy versben a poéta irodalmi munkásságának majd minden korszaka kifejezésre jutott. Igazán kedves és ötletes dolog volt egy-egy versen keresztül vetíteni vissza Csontos göröngyös irodalmi útját!

De Lovicsek Béla sem maradt ki a déméndi vendéglátók figyelmességéből. A szavalatok után a falu Csemadok színjátszói vették át a szót, és a Húsz év múlva című Lovicsek darab második felvonását játszották él. Persze, hogy hatalmas taps nyugtázta ezt a kedveskedést .is, hiszen egyrészt a falu problémáiról szól benne a szerző, másrészt kedvenc színdarabjuk ez a déméndi műkedvelőknek!

Legmeggyőzőbben azonban a szerzői est másc dik része bizonyította be a falu hatalmas

kulturális előrehaladását. Hiszen a verseket és a színdarabot talán még az egykori elmaradott falusiak is elhallgatták volna, hanem ebben a második részben magáról az irodalomról tartott előadást a költő és az író. És lám, nemcsak hogy mindenki a legnagyobb figyelemmel hallgatta Lovicsek Béla és Csontos Vilmos szavait, de az előadás utáni hozzászólásokra sem kellett unszolgatni a jelenlevőket. Jó néhány embernek akadt itt kérdezni valója — és ebben mérhetjük le a déméndi szerzői est legnagyobb sikerét!

NEUMANN JÁNOS V.

Üzenet a hajnalcsillaghoz

BALÁZS ANNA:

Anyai vágy

Elrepültél pihegő galambom,

Párizs fényében sütteted szíved,

Rodin lángesze sugárzik feléd, s ízleled a gyönyörű nyelv lágy ízeit.

Én otthonom szelíd csendjében arany hajadról álmodom, mosolyod virága nyílik felém a hajnal páráján átsütő fényben.

„Anyám!“ — hallom a hangod, muzsikál mint a tilinkó, lejt és táncol ezüst fonala,

— ó, fáradó szívem fonjad, szőjed be szép emlék,

telítsd meg mellem könnyítő sóhajjal,

ábránddal, szép valósággal,

hisz hazug a magány,

elszáll a röpke idő,

csengő kacajjal az ajtón benyitsz,

rámborulsz folyondár-öleléssel,

ifjúságod tavaszi zöldje beborít,

és őszülő hajamra könnyet hullatsz,

ezüst cseppet, gyöngyház-fényűt,

aztán felnevetsz, mint a madár,

s én feléd nyújtom a legszebb, legdrágább haza

jóízű kenyerét.

Passuth László;

A mantuai herceg muzsikusa

Claudio Monteverdi egyike a legnagyobb olasz zeneköltőknek, az opera megteremtőjének. A szinte aprólékosságig menően gondos tollal megírt munkájában Passuth felidézi a Cinquecento pompától és ragyogástól túlfűtött légkörét, azt a kort, amelyben a szobrászat és festészet reneszánsza után helyet kap az új művészet; a zene is. Ügy tűnik, mintha a véső és az ecset mesterei nagyobbat, emberibbet már nem tudnának alkotni: elérkeztek arra a csúcsra, amelyről már csak lefelé visz az út. A muzsika veszi át a döntő szót, élén Claudio Monteverdivel.

A szerző Tiziano halálával kezdi művét. Az ősz mester hosszú időre utolsó ragyogó csillaga marad a képzőművészetek birodalmának. A fiatal Monteverdit apja nem a zenének szánta, ő mégis gyermekkorában eljegyezte már magát a hangjegyek világával. Felfigyelnek a csodálatos tehetségű fiúra, fgy kerül a könnyűvérű, bohém, muzsikakedvelő mantuai herceg udvarába, aki megsejti benne a lángészt. Egyre újabb kompozíciók megírására hajtja és büszke arra, hogy messze földön ő mondhatja

magáénak a korszak egy kibontakozó zenei tehetségét.

Monteverdi új utakon halad. Míg eleinte főleg a hagyományos fugák és madrigálok kitaposott ösvényét járja, ifjú korában kezd ráébredni, hogy nem ez az ő igazi világa. Újat akar; kimozdítani sarkaiból az addig egyhelyben topogó zeneirodalmat. Éjt nappallá téve fáradozik célja megvalósításán. A megfeszített munka meghozza gyümölcsét; megteremti a „dramma per musicá“-t, a mai értelemben vett operát. Az „Orfeo“ megkomponálásával zeneszerző kortársainak az élére kerül és több udvar is igyekszik elcsalni Mantuából és megszerezni a maga számára.

Magyarországon is jár a herceggel, ahová az kis serege élén, a törökkel ment vívni. Az Esztergom alatti táborban magyar katonákkal barátkozik össze, akiknek szomorú, kesergő énekét megbabonázva hallgatja. Megkapja a feldúlt, kifosztott, otthontalanná tett nép, amely még koldussorsában is vendégszeretette! fogadja a jövevényeket, így őt is.

Mint minden nagy művész, ő is számtalan akadályon, gáncson, csalódáson át halad célja

A végtelenben, ahová hosszú

** ideig csak az egymáshoz hű párhuzamosok szöktek ki, hogy néha egy kicsit ők is találkozzanak: most emberalkotta gépezet rohan. Átszeli az üres és vak térségeket, bekopogtat a Föld mennybeli rokonságánál, portájukon századunk hírével kedveskedik.

Olyan váratlan sebességgel indult hirnöki és égi kengyelfutói útjára, hogy csak okos műszereit vitte magával, s lent hagyta szívbeli üzeneteinket, melyekkel most itt tolongunk hűlt helye körül.

De meglehet: ormótlan és darabos a köszöntő cikk meg az óda ahhoz, hogy a kozmoszba kirepüljön, még tökéletesíteni kell fényt termő napelemekkel, megtölteni roppant energiákkal. csillagporból a Föld szürke porába

Mindazonáltal pár elámult és kusza sorunkat magával vihette volna az a hajó, ha nem is tökéletes megoldásképpen — mint diadalmas eszű műszereit — de értékjelzés nélkül, mutatóba. Hogy lám, amíg a szovjet tudósok a legrejtettebb titkokat is kikutatják, azalatt egyesek a Földön tintával róják he a papírt, s ujjongó betűket írnak, mert ezzel az öreg módszerrel vélik segíteni a csodálatos és ifjú tudományt.

Nem szemrehányásképpen említem, de nekem is lett volna némi üzennivalóm a hajnalcsillag felé, ahová éppen indították a hajót: de a haji már túljutott a Holdon, amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen üzenni is lehetett volna, meg hogy van ilyen hajó és elment.

Mert finom és gömbölyű betűkkel írtam volna le igen vékony flussz-papírra, hogy ne foglaljon sok helyet, csak éppen néhány mondatot, a lényeget, melyet a földi viszonyok közt igen hosszan és körülményesen szoktunk elmondani. Esetleg trilógiát trunk belőle, mert sem az idő, sem a térség nem sürget, s az űrhajó-tervezők nem csökkentik le a valóban szükséges terjedelemre.

így most itt állok, üzenetem a Földön maradt — sőt valószínűleg csak néhány nyájas olvasó böngészi át a tudósok meg a hajnalcsillag helyett.

De ez így a rendjén lévő, mert én késtem el: sem a tervező tudós, sem a hajnalcsillag nem tehet róla. És rosszul postázott cikkemben a csillagok és a szovjet tudósok iránti ámulatom amúgy is úgy összekeveredik, hogy talán pirulnom kellene mindkét fényes sereg előtt, ha elolvasnák.

A hajnalcsillagot gyermekkorom óta csodálom, és sokáig az volt a hitem, hogy éppen engem néz. Mint megtudtam, különben mindenki így van evvel, aki törődik az ég és a Föld

dolgaival. S utólag azt is megtudtam: a költők ezt már meg is írták, s így nem is stílusos előhozakodni vele.

De azért mégiscsak néz. Ha minden embert, hát engem is. Mert simogató, nagyon tüzes, és elvárja, hogy visszanézzünk reá. A szerelem csillaga, úgy gondolom, édes térségein óriási rózsák aranylevelű erdők fénylenek. £s méz is van a völgyeiben, mézből egész tavak, s ezüstcsőrü gólyák lépegetnek a partokon s a méz sekélyebb tocsogóiban, és ha békák is lennének, — amiben még nem vagyok egész biztos — egy ottani béka kecsességében és külemben fölveszi a versenyt egy közepes megjelenésű paradicsommadárral.

Lehet, föltevéseim nem állják meg a helyüket az asztrobiológia szigorú kritikája előtt, de annyiszor láttam már ezt a gyönyörű csillagot, Földünk csodálatos tüzű húgát, és ő már annyiszor nézett reám az ég magasságából — hogy nem tudok tárgyilagos maradni. Ha ostobán is hangzik — bármilyen távolian és reménytelenül — igen mély vonzalmat érzek irányában s ő úgy meg tudja mozdítani a szívemet, mint a dagadó tengereket a Hold.

Még az sem befolyásolja ezt az érzést, hogy hazafelé ballagó legények csizmájára is ráhull a fénye, s behajol az ablakokon, és az alvók haját simogatia, míg az álom olyan édes és titokzatos lesz tőle, mint az ifjúság. Azt is tudom, ugyanolyan lobogó pillantást vetett a neandervölgyi nagybátyánkra, mint reánk De mégis ő a szépség és a múló fiatalság, és késő unokáinkat is nézni és szeretni fogja.

Es a legfejlettebb tudomány száguldó üzenetében ugyanúgy érzem a kozmosz áradó és változhatatlan szerelmét. Lehet, úgy tűnik, összezavarom a dolgokat, s már azért se baj, hogy a tudósok nem olvassák. De a csodálatos gépezet, amely a találkozó párhuzamosok ligetein most száguld keresztül, arról visz hírt, hogy mi emberek mennyire szeretjük a világot, füveivel, élőlényeivel, kavargó csillagaival. Ez az első ajándék, amellyel az emberi fa) meglepi a messziről kacsintó bolygót, örök és reménytelen szerelmét, ki eddig még azt se tudta, hogy van vőlegénye.

A rakéta az emberiség szemefénye, most odasugárzik, átszeli a roppant sötétet.

Es ahogy a hajnalcsillag a hajnalt, úgy ez a világűrbe küldött fényecske is virradatot jelez. Mert amikor ilyen roppant energiák vannak a haladó emberiség kezében, az egész Földet átfogó öröm és világosság — nem késlekedhetik tovább.

felé. Féltékenység a kortársak részéről, intrikák, kenyéradóinak kihasználása életét küzdelmessé teszik. Ehhez járul, hogy feleségét, ezt a megértő, odaadó asszonyt, fiatalon eltemeti.

Mint magányos öregember kerül Velencébe, ebbe a gazdag, történelmi múltú városba, hogy ő, a zeneköltő is gyarapítsa halhatatlan művészetével azt a gazdagságot, amely a dozsék falai között él. Itt születik meg élete utolsó éveiben, monumentális alkotása az „Incoronaziöne di Poppea“, amely tárgyát a régi római császárság korából veszi. Hatása minden eddigi sikerét felülmúlta, neve most már véglegesen odakerül a legnagyobbak közé.

Passuth könyve részletes betekintést ad ^iz olvasónak a kor egész művészi és társadalmi életébe. A fény mellett ott látjuk mindenütt az árnyat,; a pompa, a tündöklés mellett a nyomort. Plasztikus hűséggel domborítja ki nemcsak a főhős, de a többi szereplők alakjait is. Néha jelentéktelen részleteket is felesleges aprólékossággal boncol, emellett azonban az olvasó érzi, hogy igaz, reális képet kapott ebben az élet- és korrajzban.

STRASSER BÉLA

KULTUmZAEBIIL

Drda darab sikere a szlovákiai vidéken

/ión Drda államdíjas cseh író darabját (Na posiedkach s čertom — Beszélgetések az ördöggel) a prágai és bratislavai Nemzeti Színház, valamint a mozielőadások sikerei után Szlovákia vidékein is láthatjuk. Ezúttal a Trnavai Területi Színház tűzte műsorára és vendégszereplései keretében Szlovákia vidékeit is végigjárja vele. A cseh darabnak vidéken nagy sikere van. A darabot a magyar dolgozók is szeretettel fogadták. A sikert nyugtázza az a tény is, hogy a trnavai színház már ötvenedszer mutatja be a darabot.

Ján D-da a tíz képből álló, optimista népi komédiát még a német megszállás idején írta. A nép egyszerű gyermekének józan szavaival tiltakozott az erőszak, az intrika és a cselszövények uralma ellen. Hiába vadásztak az emberi lélekre a kufárok, hiába akarta kártyapartin elnyerni az emberi lelket a két vidéki ördög, hiába szabadították a világra a fiatal ördögöt, hiába vetette munkába kipallérozott agytekervényeit a pokol minden hájjal megkent fiskálisa Szolfernusz, az emberi lelket mégsem tudta

a pokol legyőzni. A nép gyermeke Kabát, a tüzér nemcsak az erdei rabló szarka farkán fogott ki, de józan népi eszével túljár Belzebúb mindenféle rangú szárnysegédein, sőt a hadserege felelt is. A pokol és aszkefizmus közt diadalra jut a helyes emberi szemlélet, mely józanságra és igazságosságra épít.

A trnavai színház előadásában Drda műve gyorsan és élvezetesen pereg, ami nagyrészt Juraj Svoboda rendező érdeme. A szereplők közt kitűntek Katka a cselédleány szerepében Németh Viola és Božena Slabejová (alternácia). Jó alakítást nyújtott továbbá Szolfernusz, a pokol jogtanácsosa, (Dušan Gabula), Skolasztikus remete (Lothár Radványi), a két ügyetlen vidéki ördög (Vendelín Kufel és Ján Puškár), Lucius a fiatal ördög (Milan Kiss), Teofil angyal és Disperanda hercegnő. Az előadás sikerét fokozta Tibor Andrašovan zenéje és Irena Schanerová kosztümjei is. A jól pergő szlovák fordítás dr. Rudolf Mrlian érdeme.

MÁRTONVÖLGYl LÁSZLÓ

i