Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-03 / 1. szám
TVos, Ismerkedjünk meg egymással, én vagyök az önök kísérője... a stewardess — tette hozzá, és egy fiatal kínaira pillantott, aki az egyik elülső ülésen foglalt helyet. — Olga Ivanovnának hívnak. Repülőgépünkön könyvtár is van, a legfrisebb folyóiratokkal. A büfében ásványvíz, gyümölcslé, sütemény és édesség várja önöket. Ez a készülék — s a kabin falában elhelyezett műszerre mutatott — a repülés magasságát jelzi, ez a másik meg a hőmérsékletet; az óra nem jár. Első állomáshelyünkön, Kijevben 40 percig időzünk, a másodikon, Minszkben 35 percig. 19 őrá 20-kor. érünk Leningrádba. Az állomáshelyeken, a fel- és leszálláskor nem szabad dohányozni. Kérem az utasokat, hagyják el a gép hátsó részét. Valahogy arra számítottam, hogy el fog mosolyodni, mihelyt ezt a kísérőktől szokatlanul hosszúra nyúlt beszédet befejezte. Igen, mosolyognia kellett volna, hogy feloldja az udvarias, tartózkodó kioktatást követő hűvösséget. De nem mosolygott, csak megrázta a fejét s hátrakapta a szemébe hulló, homoksárga hajfürtöt. Az utasok, úgy látszik, megérezték ezt a tartózkodást; elcsendesedtek, s nem sustorogtak olyan Izgatottan, ahogy indulás előtt szoktak. Olga Ivanovna szavai láthatatlan válaszfalat emeltek közénk ... Erre gondoltam kísérőnk magas, vékony alakját nézve. A kabin ajtajához támaszkodott, kezét feszes, fehér köpenye zsebébe rejtette, táskáját átvetette a vállán. Lába hosszú volt, de arányos és Izmos, melle kissé fejletlen, válla sovány. Megjelenéséből önállóság és magány áradt. Amikor a repülőgép indulásra készen állt, kiment a kabinból, majd egy tálkával tért vissza, tele áttetsző „Színház" cukorkákkal és kínálgatni kezdte az utasokat. A motorok olyan hatalmas dübörgéssel zúgtak fel, mintha saját hangjukban akarnának megsemmisülni, a repülőgép szaladni kezdett a kifutó-utacskán, aztán észrevétlenül elvált a földtől, szinte megállapodott, mintha kőstólgatná a levegőt, majd hirtelen a magasba lendült. A kedves föld, bátortalan tavaszi csupaszságában, kis házaival, útjaival egyre távolodva, mégis mind szélesebben, fenségesebben terült el alattunk. És eljött a pillanat, amikor szinte kérni szerettük volna a repülőgépet: elég, ne tovább, hadd maradjon ilyen a tájék! De a gép egyre magasabbra kapaszkodott egy láthatatlan égi létrán, a földön meg egyszerű geometriai alakzattá — négyzetté, téglalappá — egyszerűsödött minden, és már nem áradt belőlük a szokásos, szívet szorító melegség. Majd furcsa, valószínűtlen formájú fellegek nyomultak a föld és a gép közé. Elfordultam az ablaktól, rágyújtottam és magamra irányítottam a ventillátort. A stewardess könyvekkel kínálgatta az utasokat. — Válassza Saroyant — mondta az egyik kopasz utasnak, aki világos koverkó szövetöltönyt viselt. — Hogy mulatságos-e? Mulatságos is, meg szomorú is, mint az élet... — Most mosolygott először. Különösen mosolygott — három szakaszban. Először nagy, festett ajka húzódott szét, és szájszélei szinte leereszkedtek, ami sértődött s egyben csodálkozó kifejezést kölcsönzött arcának, majd egész szélességében kinyílt, csupaszon hagyva nagyon fehér fogsorát, és arca gömbölyűvé változott, végül mintha vlllámfény ragyogta volna be arcát, kipirult s szeme ragyogott. A kopasz utas csak forgatta kezében Saroyant, aztán homlokát összeráncolva, a „Krokodil" után nyúlt. A stewardess tovább ment. Kedvenc könyvét megindító konoksággal akarta ráerőszakolni az utasokra, de az emberi természet kiszámíthatatlan, igyekezete épp ellenkező hatást váltott ki. Az utasok a „Szmjena“, a „Krokodil" agyonlapozott számait, meg különféle vastag köteteket választottak, amelyek bizonyára kevés fejtörést okoznak útközben; Saroyant udvariasan elhárították. Amikor rám került a sor, megmondtam Olga Ivanovnának, hogy már olvastam ezt a regényt. — És tetszett önnek? — kérdezte. — Igen, sőt egyes fejezetei nagyon Is. — Éspedig? — Talán, amikor Wesley Jackson sir, amikor felfedezi magában az írót. Siratja magát és környezetét, siratja a múltat és a jelent... Könyvekről beszélgettünk, s én csodálkoztam, hogy milyen jól ismeri a szovjet meg a nyugati Irodalmat. — Nincs ebben semmi különös, két évig könyvtárban dolgoztam. — Mint könyvtáros? — Nem, mint tudományos munkatárs. Egyetemet végeztem, könyvtárosi szakon. — És aztán más foglalkozáshoz támadt kedve? — Valami ilyesmi... — mondta és továbbment. Minden könyvet szétosztott, de Saroyan a kezében maradt. Aztán visszatért a kabinba, s megszokott helyén, háttal a kisajtónak dőlve, valahol a közepetáján felnyitotta a könyvet. Nem volt kedvem olvasni, kinéztem a kis ablakon. Sűrű, tömör, áthatolhatatlan tömeg mozgott előttünk, s percről percre sűrűbb lett. Egy láthatatlan kéz szinte vattába burkolta a repülőgépet. A stewardess már nem olvasott, az egyik utassal beszélgetett, aki rézsűt, szemben ült velem. Szemöldöke vastag, szénfekete és egyenesvonalú volt. — Mindig ezen a vonalon utazik? — kérdezte az utas. — Nem. De elég gyakran. — Lvovban lakik? — Igen, Lvovban lakom. — De ugye. élete nagyobbik részét fenn a levegőben tölti ? — Ugyan! Havonta csak százhúsz órát kell repülnünk. — És mit csinál máskor? A beszélgetés szemlátomást nem tetszett a stewardessnek, de társalognia kellett: RUS'- W' V Wm. •«1 ■■ V-i": gr«*» ■ — Mit is?... Hát kialszom magam. — Mondja, ne adjam meg a telefonszámomat? — Parancsol hideg borzsomot? — Olga Ivanovna! — szólítottam meg a stewardesst, mielőtt a megzavart utas új rohamot kezdhetett volna. Azonnal hozzám jött. — Nincs szükségem semmire, csak gondoltam, meg akar szabadulni ettől az embertől. Hosszan elmosolyodott, és az egyik szabad karosszék karfájára ült. — Olga Ivanovna — kérdeztem kertelés nélkül, — miért választotta ezt a foglalkozást? — Kérdezzen valami könnyebbet. — Bocsásson meg, — mormogtam, mert éreztem, hogy tilos területre tévedtem. Ekkor újra elhívták, én meg olvasni kezdtem. „Aranyló őszi nap volt...“ De sehogy sem sikerült. Hirtelen úgy éreztem, hogy nehezebben lélegzem. A készülékre pillantottam; a mutató lyogni próbált, de izmai megint nem engedelmeskedtek és enyhe mosolya grimasszá torzult. Kísérőnk azonban katonásan viselkedett; nem adta meg magát. S amikor a repülőgép újra egyenesen szállt, rendbeszedte magát, kezét lemosta kölnivízzel, és gyümölcslével, ásványvízzel, citrommal meg édességgel kezdett kínálni bennünket. — Borzsomot kér ? — hajolt a soronkövetkező utashoz. — Kinyissam?... — Parancsol citromot?... Mindjárt felvágom! ... Sajnos, nincs porcukrunk ... De higygye el. jobb Így savanyúan. Úgy látszik, nem a szédülés volt a legkellemetlenebb neki. aki nehezen viselte el a légi utat, hanem a szédülésből felocsúdó utasok magatartása. Szinte őt okolták a kellemetlen percek miatt, amelyeket át kellett élniük. Alighogy körülkínálta az utasokat, és kivitte a tálcát, elkezdték; — Adjon vizet!... Miért nem ad ? —eu v * ! \ ^ m v/ • t . • /. V/ a négyes szám körül rezgett. Magasan jártunk! A stewardess vizet vitt valakinek. Sápadt arcán kékes árny suhant át. Amikor visszafelé jött, csendesen megkérdeztem, mi történt? Elmosolyodott, aztán ujját szájára téve bizalmasan suttogta: — Nehezen bírom a magasságot Sajátos, három-szakaszos mosolya most, a második szakaszban, különös módon abbamaradt. Látszott, hogy rosszul érzi magát. Aztán már nagyon gyorsan ereszkedtünk lefelé, a felhők sűrűjén keresztül. A föld eltűnt, s a repülőgép megérkezett Kijevbe. Kijev után igen alacsonyan szálltunk. Ennek először mindenki örült. Tisztán láttuk a jégpáncélját feszegető Dnyepert, s még jéggel borított mellékfolyóit... De aztán, mint az alacsonyrepülésnél általában, megkezdődött a hintázás. Minden, ami csak inogni, ugrálni tudott, mozgásba jött. A hálóban ugráltak a csomagok, kalapok, sapkák, a fogasokon a kabátok, köpenyek ... Olga Ivanovna most nem könyveket, hanem tasakokat osztogatott. Egy kacér-kalapü, öregedő nő adta meg a jelet. Rövid, kövér' kezével integetett, majd torkához kapott, és egy szót nyögdécselt: „A zacskót!“ Utána meg a kínai nézett sárguló szemmel a stewardessre, s ő Is ugyanazt kérte, szégyenlős, könyörgő tekintetével. /"Alga Ivanovna csakhamar teljesen kime" rült, és nekem úgy tűnt, hogy leginkább neki lett volna szüksége a tasakra. Arca krétafehér lett a kínzó erőfeszítéstől, amellyel a szédülést le akarta győzni, de magától a szédüléstől Is. — Segíthetek? — súgtam neki. Ujját a már Ismerős, ijedt mozdulattal szájához emelte. — Akkor nem engednek repülni! — Moso— Kínáltam, de nem kellett. — Akkor nem voltam szomjas. A stewardess vizet hozott. — Kapcsolja be a ventillátort, nem lehet lélegzeni! — Kapcsolja ki a ventillátort, kutya hideg van! A stewardess bekapcsolta és ügy fordította a ventillátort, hogy a friss légáram csak az egyik utas arcát érje, s ne zavarja a másikat. Amikor az utasok megnyugodtak, Olga Ivanovna a szomszédos karosszékhez jött és szokása szerint a karfára ült. — Azt hiszem, a maga hivatásában az a legnehezebb, hogy ne veszítse el hitét az emberekben — mondtam. Halkan felnevetett. — Megszokott história... Szédülés után mindig szeszélyesek az utasok. — Idegroham? — Az is... De a férfiak ráadásul szégyenkeznek is, hogy rosszul viselkedtek. Ostobaság! Igyekeztem megérteni, mit mondott. Olga * Ivanovna kétségtelenül büszke és sebezhető ember. Honnan hát ez a nyugalom ? Egy bizonyos: az utasok szeszélyei alig zavarják, őszintén együttérez azokkal, akik valóban rosszul vannak, és aggodalma csak később múlik el. De micsoda páncél teszi ilyen hozzáférhetetlenné? Egy fiatal nő, aki magasabb műveltséget szerzett, és szereti munkáját, miért áldozta fel magát, amikor fizikai adottságai alkalmatlanná teszik a stewardess szerepére? — Hallgasson ide, Olga Ivanovna, mondja, miért lett kísérő mégis? — Biztosan tudtam, hogy újra meg fogja kérdezni... Igen, a levegő nem az én elemem Én a földet szeretem. IRODALMI EST A volt nyitrai kerületi nemzeti bizottság új épületében, melyben ma a Pedagógiai Intézet vegyesnyelvü lnternátusa kapott új otthont, 1960. december 15-én csillárfényben úszott a nagyterem. A teremben elhelyezett asztalkák mögött vagy kétszáz főiskolai hallgató figyelte csillogó szemmel, mikor nyílik az ajtó. Nem csoda, a fiatal szlovákiai Írók és költők megígérték, hogy este meglátogatják a magyar tannyelvű hallgatókat, irodalmi előadáso kát tartanak, és műveikből adnak elő. A fiatal szlovákiai írók és költők becsületesen be is tartották szavukat, csakhamar ott ültek az emelvény díszasztala mögött Dénes György, Báb! Tibor, Dobos László, Csanda Sándor, Ozsvald Árpád, Bartha Tibor, Mács József, Szőke József, Cselényi László, továbbá a fiatalok hű barátai és kísérői, Szabó Béla és Csontos Vilmos. Az irodalmi estet az intézet nevében Révész elvtárs nyitotta meg (az irodalmi estet közösen rendezte a magyar tanszék és a Csemadok nyitrai helyi csoportja), majd dr. Csanda Sándor, a filológia kandidátusa és a nyitrai Pedagógiai Intézet magyar tanszékének vezetője tartotta meg értékes és bátorhangú előadását „A fiatal csehszlovákiai szocialista magyar irodalom“ elmen. Van-e provincializmus a szlovákiai magyar irodalomban? — vetette fel a kérdést és ezzel a későbbi értékes vitának adott eszmei alapot. Ismertette a jelenlévő fiatal szlovákiai írókat és munkásságukat. Ezután részben az írók, részben a Pedagógiai Intézet hallgatói adtak elő szemelvényeket a fiatal magyar írók és költők műveiből. MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ — Hát akkor miért?... — Muszáj válaszolni? Vállat vontam. — Különben semmiség az egész... — majdnem elkomorodott. — Minszk után talán majd megadom a választ. A menetrend szerint már Minszk felé kellett volna közelednünk, de a gép egyenletesen haladt; semmi sem jelezte, hogy repülőtér következik. Olga Ivanovna elbújt a kabinjában, s amikor újra megjelent, bosszús volt. — Negyven percet késünk! — jelentette be. — Negyven perc nem is sok — mondtam. — Majd rövidebb ideig állunk és behozzuk. Furcsán nézett rám. — Hát ez az, hogy rövidebb ideig fognak állni... A kabinból kijött a másodpilóta, vállára vetett elegáns bőrzekéjén sok ragyogó „villámmal“. — Oljuska, Vologya már behozott tíz percet! ... Olga Ivanovna összeszorította sovány ujjait. — Jaj, fiúk, igyekezzetek!... — ismered Vologyát! ... Nem sokat lehet kihozni belőle. . Ha „IL-18“ volna!... Minszkbe érkezésünkig Vologya „behozott“ ugyan még hét percet, mégis felére kurtították az állomásozás idejét... Olga Ivanovna értesített erről bennünket, kemény és szomorú hangján, amikor makacsul utoljára felbúgtak, majd elhalkultak a motorok. Polgártársak, ne siessenek! Csak egyenként! Beszaladt a másodpilóta. — Oljuska, menj már, mi majd ügyelünk a rendre. Én szálltam le Olga Ivanovna után. Együtt mentünk addig a fémkeritésig, amely a felszállási mezőnyt a repülőtér épületétől elválasztotta. Ott, az ügyeletes széles háta mögül, egy középmagas, vállas fiatalember lépett Olga Ivanovna elé, feltűrt gallérú köpenyben. Gyorsan kezet fogtak és egy távoli pádhoz siettek. Leültek, majd egészen közel hajolva egymáshoz, izgatottan és kipirult arccal beszélgetni kezdtek. A büfében felhajtottam egy csésze teát. Amikor visszatértem a repülőgéphez, még mindig a pádon ültek; a férfi Olga kezét fogta. A beszállásnál a másodpilóta felügyelt. — Foglaljanak helyet, elvtársak! Olga Ivanovna jelent meg az ajtónyitásban. — Köszönöm, Petya — mondta fáradtan. A másodpilóta becsukta az ajtót, a stewardess újra gyógycukorkával kínált bennünket, majd kezében az üres tálcával, ismét a szemközti üres karszék támlájára ült. Arca megviselt és szomorú volt, s úgy láttam, folytatni akarja a Minszk előtt kezdett beszélgetést. De most, hogy titka kiderült, valahogy nehéz volt erről beszélni. — Hát így vagyunk — mondta könnyed bó-Olga? Egyszerűen csak szelintással. — A vőlegénye volt, — Nem is tudom ... retem ezt az embert. — Tehát érte teszi? Bólintott. — És mióta? — Több mint két esztendeje. Lvovban ismerkedtünk meg, leszerelése után egyetemre készült. — ő is Ívovi? — Nem, szibériai. De otthon nem maradt életben senkije. zz zz — És miért nem telepedett le Lvovban? — Nálunk olyan egyetem nincs, hát Minszkbe utazott. Kollégiumban lakik. — S maga miért nem költözik át Lvovből Minszkbe? — Az nem olyan egyszerű. Anyám beteg, jó lakásunk van, a szomszédnő segít, amikor nem vagyok otthon. Idősebb embernek nem könnyű kimozdulni a helyéről!... Majd ha Borisz megkapja a kinevezését, természetesen mindannyian együtt leszünk... — Kedvesen és könnyedén felnevetett. — Milyen jó is lenne Lvovben szerelmesnek lenni! De mit tegyek, ha egyszer Minszkben vagyok szerelmes. így sincs semmi baj. igaz? Elég gyakran találkozunk, havonta néha háromszor-négyszer is. És most már nem kell soká várni: két év múlva örökre leszállók a földre... Légi utunk végéhez közeledtünk. A kis ablak mögött ismét kék volt az ég, a föld elmerült az éjszakában. Lent^ vörös, tüzek lobogtak, majd eltűntek, hogy aztan egészen közel újra felcsapjanak. A leningrádi repülőtéren leszálltunk. — Kérem, polgártársak, csak egyenként!... A csomagjaikat elszállítják, ne nyugtalankodjanak. Az utasok sorra lekászálódtak az ingadozó kis létrán. Felkaptam könnyű kis bőröndömet és én is leszálltam. Milyen kellemes volt szilárd, biztos talajt érezni a lábam alatt! A stewardess a kis létra mellett állt, vékony, sovány vállát fázósan összehúzta. Alakjára elhagyatottság és árvaság nehezedett, Hát így szóltam: — Olga Ivanovna, lenne egy baráti javaslatom: menjünk a városba és vacsorázzunk meg. Utána elhozom ide. — Köszönöm, de egy óra múlva már visszafordulunk. — Ilyen hamar? ' — Igen. — Hát akkor vacsorázzunk meg itt. — Boldogan megtenném! — mondta őszintén. — De nem lehet, még különböző formaságoknak kel! eleget tennem. Ne bánkódjék, miattam — tette hozzá —, nemsokára ismét Minszken át repülünk. ügy ideig még álltam, aztán tovább bai■Li lagtam; el sem búcsúztam tőle, csak integettem neki. Búcsúzóul mégis el kell mondanom, amit akkor nem közölhettem vele. Kedves Olga Ivanovna, bárhol van is most a nagy szerelmével, a földön vagy a levegőben^ szívből kívánok magának jő légi utat; minden útja Minszken át vezessen, egészen az utolsó megérkezésig, amikor majd itt lenn, a földön elnyeri a megszolgált boldogságot. G. Bolgár Mária fordítása.
