Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-11-07 / 45. szám
FÖLDEÁK JANOS: Esik és szél fű, de bánja ördög, ki ázik-fázik: vacog és dörmög: a történelem útjain járok, itt sétálgattak hajdan a cárok, s innen a bástyáról nyomták mindig, szolgaságba, Moszkvát. Egy percig sem vagyok illetödött, attól sem, hogy hány nagy úr időzött e templomokkal ékített portán — még a tolmács is hiába szól rám, mert egy oltár pompájában a nép volt nyomorát láttam:. Hogy e köveken királyok mentek, s olykor szakálla < érseki szentek osztottak a muzsikokra áldást, hogy elűzzék mellőlük a sátánt — ó, ha így is volt még nemrég, ez már Moszkvának csak emlék !. És nem árt, ha kopott kövek őrzik Oroszorszáo viharos időit . Tudjuk: a sok cáratvuska hol van, pörkölődnek régen a pokolban, s a nép azért néz ma égre, hogy a szputnyikokat nézze. De bocsásson meg a tolmács-lányka, aki nekem a Kremlt magyarázza, mert amikor egy téri vezetve, meghatódva Lenint emlegette, nem értette vidulásom, sem a vidám szót a számon . , Pedig Lidocska. mi azért állunk itt a Kremlben mert nem álmunk már a szocializmus de várunk, fölszabaditónk és valóságunk — úgv örök a vidámságunk, hogy mi Lenin nyomán járunk. S mert e köveket Lenin lépte, mi is meglépjük, de vele s érte, hogy hatalmas müve folytatását a fiaink még nagvobbnak lássák, így lesz nekünk Lenin az élet, s ki tudja őt, sosem téved ... Jó az hogy nem vagyok illetödött! E cári köveken Lenin győzött, s e templomokkal ékített portán változtatott a muzsikok sorsán, s már oltárok pompájában a holt múlt: a régi állam. Hogy itt cárok és érsekek mentek, ó, nem hatotta meg Leninünket: innen menekült el minden sátán, a nép öklét érezve a hátán — így ítélték s szívből tették, s Moszkvának ez is csak emlék. . Nem, nem árt. ha kopott kövek őrzik Oroszország viharos időit, de Lenin kövei tovább nőnek, mint pillérei a mi jövönknek; ezért, hogy a harcot állom, és vidám a szó a számon. Esik és szél fú, de bánja ördög, ki ázik-fázik- vacog és dörmög; a történelem útjain járok — hová lettek a népnyúzó cárok? Csillagot tait a Kreml tornya, s szép fényében fürdik Moszkva. ARKAGYI) GAJDAR — Mondj nekünk egy mesét, Natka — szólalt meg csendesen egy kékszemű kislány, és szégyenlősen elmosolyodott. — Mesét? — nézett rá elgondolkozva Natka, a rajvezető. — Nemigen tudok én mesét. Azaz ... Elmondom nektek azt a mesét, amit Alkától hallottam. Megengeded? — fordult a figyelmesen hallgató kisfiúhoz. — Igen — felelte elvörösödve Alka, és büszkén nézett pajtásaira. — Alka meséjét mondom el, saját szavaival. Ha valamit elfelejtettem vagy másképpen mondok, akkor Alka majd kijavít. Nos, hallgassátok: „Réges-régen, még abban az időben, amikor háború vihara száguldott végig az országon, élt valahol, valamerre egy merész legényke. A Vörös Hadsereg messzire űzte az átkozott burzsujokat. Csend borult a széles mezőkre, a zöldellő rétekre, ahol ka aszna szökkent a rozs, virágzott a hajdina és ahol dúsan termő kertek pirosló meggyfái között állt egy kicsiny házikó. Ebben a házikóban lakott a Merész Legényke édesapjával és bátyjával. Édesanyjuk már nem élt. Az apa dolgozik, szénát kaszál — a bátyja dolgozik, szénát hord. A legényke pedig hol az apjának, hol a bátyjának segít, vagy pedig csak játszik, labdázik barátaival. Csakhogy egyszer — estefelé lehetett — kilépett a Merész Legényke a tornácra. Körülnéz — tiszta az égbolt, langyos szellő fújdogál, a nap lenyugvóban van a Fekete Hegyek mögött. Minden a legnagyobb rendben, és mégis mintha valami furcsa lenne a levegőben. Mintha csattogást, kopogást hallana. Csodálkozik a legényke, hogy a szél nem virágillatot hoz a kertekből, s nem a méz édes íze árad a rétekről, hanem égett füst és puskaporszag úszik a levegőben. Szólt a legényke az apjának, amikor az fáradtan hazaérkezett. — Ejha! — mondja az apja —, bizonyára a Fekete Hegyek mögött nagy viharok dúlnak. Vagy a Kék Folyó mögött pásztorok tüzet gyújtanak és vacsorát főznek. Eredj, legénykéjn, feküdj le és aludj nyugodtan! Lefeküdt a legényke, de nem jött álom a szemére. Hirtelen iódobogást hall, s kopognak az ablakon. Kinéz a Merész Legényke: hát egy lovas áll az ablak mögött. A lova hollófekete, a kardja csillogó, a kucsmája szürke, s rajta vörös csillag. — Ej, keljetek fel! — kiáltja a lovas. — Onnan jön a baj, ahonnan nem vártuk. A Fekete Hegyekből törtek ránk az átkozottak. Újra süvítenek a golyók, újra robbannak a lövedékek. Csapataink verekszenek a burzsujokkal, és a hírnökök száguldanak, hogy segítségül hívják a messze-messze Vörös Hadsereget. így beszélt a vöröscsillagos lovas, és tovább száguldott. A legényke apja pedig leakasztotta a falról puskáját, s felvette a tölténytáskát. — Ide hallgass, fiam — szólt az idősebb testvérhez —, sűrűn vetettem a rozsot, neked kell majd betakarítanod. Te is hallgass ide fiam — szólt a legénykéhez —, az én életem kemény volt, helyettem majd neked lesz könnyebb a sorod. Forrón magához ölelte a legénykét, és azzal elment. — Jól mondom, Alka? — kérdezte Natka és végignézett a csendesen figyelő gyerekseregen. — Jól mondod — felelte halkan Alka, és átfogta Natka vállát. „Nos hát. . . telnek, múlnak a napok. Kimegy a legényke a tornácra, még mindig nem látni a Vörös Hadsereget. Felmászik a tetőre, egész nap nem mozdul onnan. Még nem iát semmit. Amikor este lefekszik, lódobogást hall az ablakon kopognak. Kinéz a legényke az ablakon: ott látja ugyanazt a lovast. Csakhogy a lovas lesoványodott, kardja meggörbült, kucsmája átallőve, csillagja széthasítva, feje pedig bekötözve. — Eh, keljetek fel! — kiált a lovas. — Eddig csak fele baj zúdult reánk, most nyakig vagyunk benne. A burzsujok sokan vannak, mi pedig kevesen. Elsötétül az ég a golyóiktól, ezrivel robbannak a lövedékeik! Keljetek fel és segítsetek! Felkelt az idősebbik testvér, és így szólt a legénykéhez: — Isten veled, legénykém ... Most egyedül maradsz... A leves a fazékban, kenyér az asztalon, víz a kancsóban, szíved pedig a helyén. Élj, ahogy tudsz, s engem ne várj vissza! Telnek-múlnak a napok. Fenn ül a legényke a tetőn, és látja, hogy messziről vágtat az ismeretlen lovas. Odaszáguld a legénykéhez, leugrik a lóról, és így szól: ' . ■" W'i Verekszenek a legénykék késő éjszakától egészen virradatig. Csak a Gonosz Fickó nem verekszik. Azt nézi, hogyan lehetne a burzsujok segítségére? És azt látja, hogy a domb mögött egész garmada láda fekszik, a ládákban pedig fekete bombák, fehér lövedékek, sárga töltények. „Ahá — gondolja a Gonosz — ez kell nekem!“ És közben a Főburzsuj azt kérdezi a burzs.ujóktól: — Mit gondoltok, győzünk most már? — Nem, Főburzsuj — felelik a burzsujok. — Levertük az apákat, levertük a fivéreket, de most segítségül jött a Merész Legényke, s vele aztán sehogyan sem tudunk boldogulni. A Főburzsuj csodálkozott nagyon, s meg is haragudott. Fenyegető hangon így kiáltott: — Hát lehet az, hogy nem — Kedves legényke, adj innom. Három napja nem ettem, nem ittam, három lovat agyonhajszoltam. Szorultságunk híre eljutott a Vörös Hadsereghez. Megszólaltak a kürtök, megharsantak a harsonák. A zászlóvivők kibontották valamennyi harci lobogójukat. Száguld a Vörös Hadsereg, hogy segítséget hozzon. Csak holnapig kell kitartanunk, legénykém! Lemászott a legényke a tetőről, hogy inni adjon. A hírnök pedig tovább vágtatott. Eljött az este, lefeküdt a legényke aludni. De álom nem jött a szemére. Hirtelen lépteket hall az utcán, megzörren az ablak. Kinéz és látja: ugyanaz az ember áll az ablaknál. Ugyanaz és mégsem ugyanaz — elhullott a lova. — Eh, keljetek fel! — kiáltja most már utoljára. — Vannak lövedékeink, de elhulltak a lövészeink. Vannak fegyvereink, de ■ megfogytak a harcosaink. Közel a segítség, de erőnk fogytán! Eh, keljen fel, aki még megmaradt! Még egy éjjel és egy nap, ennyit kell kitartanunk! Kinéz a legényke — kihalt az utca. Akkor látja: az egyik kapuból százéves aggastyán lép ki. Fel akarja emelni a puskát, de képtelen, mert olyan öreg. Kardot akar derekára kötni, de olyan gyenge, hogy erre sem képes. Leül hát a földhányásra, lehajtja a fejét, és zokogni kezd. A legényke szíve belesajchil a látványba. Kirohan az utcára, és nagy hangon kiáltozni kezd: — Ejnye, fiúk! Legénykék, legénykék! Mi csak arra valók vagyunk, hogy labdázzunk meg ugrókötelezzünk? Elmentek apáink, elmentek bátyáink. Mi pedig megvárjuk, míg az átkozott burzsujok idejönnek, és rabságba hajtanak bennünket? Hallottákezeket a szavakat a legénykék mind Feleltek is rá nagyhangosan! Kifutottak az ajtón, kimásztak az ablakon, átugrottak a kerítésen. Mind harcolni akart a burzsujok ellen. Csak egy Gonosz Fickó akart átpártolm az ellenséghez. De olyan ravasz volt, hogy senkinek sem szólt erről egy szót sem. Együtt rohant a többiekkel, mintha ő is harcolni akarna. bírtok el egy fickóval? Haszontalan gyáva burzsujok! Nem tudtok legyőzni egy ilyen tacskót? Szedjétek a lábatokat, sebtiben, és ne is gyertek vissza, amíg nem győztünk! Töprengenek a burzsujok, mit kezdjenek a Merész Legénykével? Hirtelen meglátják, amint a bokrok mögül kimászik a Gonosz Fickó, és egyenesen feléjük tart. — örvendezzetek! — kiáltja. — Felgyújtottam valamennyi ládát, amiben fekete bombák, fehér lövedékek és sárga töltények voltak. Rövidesen minden recseg és ropog! Örültek a burzsujok, bevették a Gonosz fickót a burzsujok közé. Nagy köcsög lekvárt, meg nagy kosár süteményt adtak neki ajándékba. A Gonosz Fickó pedig zabéit és ficánkolt örömében. Aztán egyszerre csak felrobbantak a meggyújtott ládák, olyan zajjal, mintha ezer villám csapott volna ki, ezer mennydörgés egyetlen felhőből. — Árulás! — kiáltott fel a Merész Legényke. — Árulás! — zúgta valamennyi hű pajtás. A füstből pedig előrohantak a burzsujok és magukkal vonszolták a Merész Legénykét. Láncra verve, sziklabörtönbe zárták. És száguldottak a Főburzsujhoz, hogy megkérdezzék: mi történjék vele? Sokáig törte fejét a Főburzsuj, aztán így válaszolt' — Kivégezzük a Merész Legénykét. De először mondja el nekünk a hadititkot. Menjetek oda burzsujok, és kérdezzétek meg: ■ — Mondd meg te, Legény, hogy miért harcolt a Vörös Hadsereg ellen negyven cár és negyven király, és miért pusztult bele mind a harcba? — Mondd meg te, átkozott Merész Legény, miért van az hogy minden börtön, minden kényszermunkatábor betelt, minden utcasarkon csendőr áll. minden katona állig felfegyverkezve és még sincs nyugalmunk. se nappal, se éjjel? — Mondd meg te, átkozott Merész Legény, miért van az, hogy az én ,hegyi Burzsuj- Birodalmamban, s másutt a Síkság Királyságban és a harmadikban — a Havas Cárioroszországban és a negyedikben, az Égető Nap Honában, ugyanazon a napon, kora avasszal és ugyanazon a napon, késő ősszel, különböző nyelveken, de ugyanazt a dalt dalolják, különböző kezek ugyanazt a zászlót viszik, ugyanazokat a szavakat ismétlik, ugyanazt gondolják és ugyanazt kívánják? És kérdezzétek meg burzsujok: — Van-e a Vijrös Hadseregnek valami badititka? És a mi munkásaink kapnak-e idegen segítséget? És a ti országotokból vannak-e titokzatos járatok a mi országunkba, s felelnek-e a mieink hívó szavára? Vegyétek rá, hogy árulja el a Titkot! Elsiettek a burzsujok, de hamarosan visszatértek: — A Merész Legényke nem árulja el nekünk a Hadititkot.. Arcunkba nevetett és így szólt? — A hatalmas Vörös Hadseregnek óriási titka van. De ti nem‘tudjátok ezt a titkot, és soha meg nem tudhatjátok. Így nem lehet soha tietek a győzelem. — Igen, rengeteg segítségünk van. És akárhányat börtönbe vethettek, mégsem lesz nyugalmatok, sem éjjel, sem nappal. Igen, vannak titokzatos járataink, de ennél többet nem mondok nektek burzsujok, ti pedig, átkozottak, magatoktól ,soha ki nem találjátok. Dühbe gurult a Főburzsuj, és így szólt: — A legszörnyűbb kínzásokkal kínozzátok a titkolózó Merész Legénykét s csikarjátok ki belőle a Hadititkot, mert enélkül nem lesz sem életünk, sem nyugalmunk. Elsiettek a burzsujok, és csak sok-sok idő múlva tértek vissza. — Főnökünk, Főburzsuj, a Merész Legényke fehér már, mint a fal, de büszke, és nem árulja el a Hadititkot, mert erre szigorú szavát adta. És amikor mi elmentünk, leroskadt a földre, és a fülét a hideg kőhöz szorította. Hidd el. Főburzsuj, eközben úgy mosolygott, hogy megremegtünk mindannyian. Hideg futott végig a hátunkon: nem azt hallja-e, hogy a titkos úton az el->tí) kerülhetetlen pusztulás közeledik felénk ... — Miféle ország ez? — ordított fel kétségbeesetten a Főburzsuj. — Miféle érthetetlen ország, ahol még az ilyen tacskók is ismerik a Hadititkot és ilyen erősen tartják adott szavukat? Siessetek, burzsujok, öljétek meg ezt a büszke fickót. Töltsétek még fegyvereiteket, ragadjatok kardot, bontsátok ki burzsuj zászlóitokat, mert hallom, hogy riadót fújnak kürtöseink, s jelzőzászlókat lengetnek hírnökeink. Harc indul nálunk, nem valami könnyű csetepaté, hanem nehéz csata! És elpusztult a Merész Legényke ... De mint a mennydörgés, úgy dördültek meg a harci fegyverek, mint a villámcsapás, zúdultak rájuk a iövedékc-k, mint szélvész, száguldtak a lovascsapatok, és suhogtak, lobogtak a vörös zászlók; így érkezett meg a Vörös Öadsereg. Láttátok már száraz, forró nyári napon, hogyan kerekedik pusztító vihar? Úgy, ahogy a porfelhős hegyoldalról lerohanó csermelyek háborgó, tajtékzó áradattá válnak, úgy támadt felkelés a háború első szelére a Hegyi Burzsujok Birodalmában, a Síksági Királyságban, a Havas Cári Oroszországban s az Égető Nap Honában. És a megvert Főburzsuj szűkölve, hangos átkozódás közepette hagyta el ezt az országot, csodálatos népével, legyőzhetetlen hadseregével és megfejthetetlen Hadititkával együtt. A Merész Legénykét pedig eltemették a Kék folyó partján zöldellő domboldalon A sírján piros zászlót lenget a szél. Ha hajók haladnak el mellette, üdvözlik a Legénykét! Ha repülőgépek szállnak felette — üdvözlik a Legéfíykét! Ha mozdonyok robognak a sínpárokon — üdvözlik a Legénykét! És ha úttörők járnak a sírjánál — köszöntik a Legénykét! Eddig tart a mese, gyerekek.
