Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-10-03 / 40. szám
A szomorú tekintetű szőke hadbíró elnapolta a tárgyalást. A vádlott egyszerre tagadni kezdett. — De hiszen itt áll a vallomásában, hogy naponta ütötte a bádogosáét. A hadbíró anélkül, hogy felemelte volna a hangját, odamutatta a papírt. A vádlott szánalmat keltő hangon válaszolt: — Tekintetes hadbíróság, nem tudtam, minek írok alá. A termen végigzúgott a méltatlankodás, a hadbírónak muszáj volt csendet kérnie. Azután újra a vádlotthoz fordult. — Maga beszél így, aki szigurancás korában annyi mérhetetlen sok nyilatkozatot kierőszakolt ? — Szemrehányó volt a hangja. A vádlott gyámoltalanul váltogatta maga alatt a lábát. Oj tanukat kellett megidézni, elhalasztották a tárgyalást. Az emberek egymás kezébe adták a kilincset, kiléptek a folyosóra, a tanuk kört formálva bevárták egymást. Csupa harmincon felüli férfi. És egy keskeny csípőjű asszony. Mindenki kiválasztotta a társát, akivel az illegalitásban tartotta a kapcsolatot. Voltak olyanok, akik tíz év óta először látták egymást, hevesen összeborultak, eiérzékenyedve szorították egymás kezét. Az asszonyt mindenki megnézte magának, és elöreengedték Fehér, puha pamutruhájában » a sok komoly férfi közt üdén hatott. A szőke hadbíró már a lépcsőn érte utói őket. Az aszszonyhoz csatlakozott. Csendes, de tétova mosollyal a szemében, elfogódottan kérdezte: — Nem emlékszik rám, Anikó? Az asszony visszatekintett rá. — Nem — mondta barátságosan. — Nem emlékszem. — Kutatva nézett az egyenruhás férfi nagy kék szemébe, mely már a tárgyalóteremben rögtön, ellenállhatatlanul vonzani kezdte. Régi ismerősnek érezte. A férfi megmondta a nevét. Egészen vörösen a meglepetéstől kiáltotta az asszony: — Jánoska!... Jánoska, maga az valóban?! — Mellére hajtotta fejét a férfinek. Az gyengéden átfogta mindkét vállát. Akkor az asszony kibontakozott, hogy tetőtől talpig megvizsgálja. — Még mindig olyan szerény, mint tíz évvel ezelőtt — mondta gyengéden, kedves pillantással. Belekarolt a férfibe. Lementek a többiek után, de azok már eltűntek. Valószínűleg valamelyik sörözőben. Ezt a napot meg kellett ünnepelni csakugyan, egy kerthelyiséget választottak. A hadbíró az abroszt nézte sokáig. — Anikó — emelte fel a tekintetét egyszer — tudja, hogy én magát akkor szerettem. Az asszony befedte meleg tenyerével a csontos férfi kezefejét az asztalon. _ Tudom. Jánoska. De nem jött többet felénk ... * * * Harminckilenc tavaszán, éppen vége volt a téli időnek, szóba került, júliusban jön a Petőfi-ünnepség Költőn. Kilencven éve volt halott a nagy költő, mind több szó esett azokban a napokban róla. Anikót megkérdezte a házigazdája, nem megy-e velük, mennek az összes „haladó családok“. Közben érkezett valaki, akinek szintén részt kellett vennie az ünnepségen. Kicsit úgy sutytyomban érkezett, ne tudjon senki róla. Anikót megkérték, engedje át a szobáját az idegennek, addig ő menjen át a családhoz lakni. Kiderült, hogy a titokzatos férfinek nagy kék szeme van. Az is megtudta, hogy ö kicsoda, nem titkolózott tovább. Nagyon fontos lett volna, hogy a román bányászok is részt vegyenek a Petófi-ünnepségen. Ha lehet, ők hozzanak virágot. Az lenne a szép! Sehol nem járt az idegen férfi, mégis mintha minden mozgóit volna körülötte. Anikó látta a nagy nekibuzdulást, felajánlotta, segít beszélni a bányászokkal. Másnap előkerült egy asztalos, akivel kimentek a telepre. Oldalban laktak a bányászok, sikátorokban, fonott kerítések mögött álltak nyomott, alacsony házaik. Járhattak bátran, senki sem állta útjukat. Este mentek — óvatosságból — és reggelig maradtak. Tele volt szamárral a hegyoldal, annyi szamár talán a vüágon sincs. Hogy miért, ma sem tudni jóformán. Egész nap minden percben ásítanak. Talán fát huzattak velük a bányászok, vagy a bányászasszonyoknak segítettek a piacra járni. Felköltötték az embereket. Egy részüknél már éjszaka kellett zörgetni, de senki sem haragudott. Még ők sajnálkoztak: látták, át vannak ázva — közben megeredt az eső. Fázva, köhögve, de megnyugodva tértek haza. Az asztalos jelentette: ha valami közbe nem jön, ott lesznek a bányászok. Ott lesznek a holtak iránt érzett tiszteletből is. Petőfi korán meghalt, koszorút kell tenni, a bányász megy olyan helyre, mert ki tudja, holnap nem őrá kerül-e a sor. Nem ritkaság náluk, hogy aki negyvenéves, annak már szól a bánászzenekar. Naponta temetnek bányászt. Kivel az omlás végez, kivel a szilikózis. Ők igazán nem érzik, ki a magyar, ki a román. Aludtak egyet reggel, s másnap kimentek Koltóra. Eső után volt, gyönyörű idő. A félméter magas, hosszú, deszkából öszszetákolt pódium már állt, az iskolából padokat hordtak elébe, és székeket is raktak ki. Hogy az előkelőségeknek legyen hova leülniük. Háttérben látszott a szürke, nagy kastély. Az emberek lerakták az elemózsiás zsákokat, melléheveredtek, várták, hogy megkezdődjék az ünnepség. Egyszer csak megérkezett az uraság; a református esperes, ügyvédek, kereskedők. Mindenkiről nem is tudták megmondani, hogy kicsoda. Elfoglalták helyüket a székeken, a nép a fűben hevert. Az asztalos intett, hogy ott vannak a komák, akiknél éjszaka jártak, és a román bányászok is hoztak koszorút. Kicsoda-micsoda megnyitotta az ülést. Elmondták a beszédet ketten-hárman, betanított kisaszszonyok szavaltak a költő lírikusabb verseiből. A nagy többség lassan unatkozni kezdett, oda se igen figyelt már, szétszóródva megoldotta az elemózs'iás zsákokat. Majdnem vége volt, amikor felállt egy sápadt, szőke, egyszerű fiatalember. — A munkások nevében én is szeretnék beszélni — mondta. — Halljuk, halljuk! — kiáltották a bányászok, és mindjárt odagyültek az emelvény köré. Lehetett azonnal látni, nemcsak a halott iránti tisztelet ftozftr őket FSte, tudták etstS perctől, többről lesz itt szó. Az uraknak engedniük kellett, hát úgy tettek, mintha oda se figyelnének. Egye fene — ha már muszáj. Hosszan beszélt a lobogó hajú. Csak akkor nézett papírba, akkor se mindig, ha egy-egy versből felmondott. Nagyon jól összeszötte a beszédet, nagy hatása volt. A tömeg nem tudta, hogy kicsoda. Először csak a nyakak csavarodtak hátra, hogy lássák, aztán félbemaradt az evés is. A végén felálltak, az emelvény köré gyűltek. A nagy álmos közönségnek olyan dolgokat mondott Petőfiről, amit azelőtt nyilvános gyűlésen sehol se hallott. Azokban a papos beszédekben nem volt szó arról, 'hogy jogokat kapjanak, persze hogy figyeltek ... Sok ember nem is tudta, hogy a költőitek ilyen verse is van, meg hogy Petőfi járt a bányában. A beszéd elég ravaszul volt kigondolva, a végére maradtak a nagy dolgok. Idézetek a költőtől, amelyek a jövőnek szóltak. Az urak eddig fészkelödtek, most sugdolóztak. Nagyobb mozgolódás is támadt, valamelyikük közbekiáltotta: — Ez nem volt programban. Ezt nem látta a polgármesteri — Halljuk csak — mondta nyugodtan egy bányász. Az egyik fiatalúr integetett a csendőrért Mire elörementek a csendőrök, a szónok nem volt sehol. Leszállt oldalt az emelvényről a bányászok közé és eltűnt. — Jöjjön, nem jó ilyen helyen ücsörögni — hívta Anikót a házigazdája, amikor már érezni lehetett a csendörszagot. Többször is hátrafordult a lány, mi lesz, ha megtalálják a lobogó üstökű fiút. Lementek a Láposra, a fűzfák közé, Elkezdtek fürödni, halászni. Valahonnan a szőke fiú odaúszott hozzájuk. Este mentek haza, már sötétben Anikón fehér vászonruha volt. Velük együtt tért vissza a városba a fiú; egész úton nem tudták elengedni egymás kezét. * * * Nem nézett többet felénk, Jánoska — ismételte az aszszony akadozó lélegzettel. Akaratlan részvétet keltett benne a férfi. — Nem. Éjszaka tovább kellett mennem. Felkeresett egy elvtárs, közölte, hogy azonnal induljak, teherautó várt a városvégén. Senkinek sem szabad tudni, hova megyek. — És én egy álló hétig min-DOBOS LÁSZLÓ: A lányoknak nagy becse van a családban, öltözködésük mindennél előbbre való gond: hiába a fényességes szép ruha, ha nincs hol táncra perdülni benne, nincs hol megmutatni, hogy lebbcn harangvirággá a szoknya. Igaz, hogy igazítottak már egy parknak valót, de azt is a pincék közvetlen szomszédságában. Ha ünnepel a géresi ember, még a lelke is tisztába öltözik, dehát a pince előtt még az ünnep is hétköznappá fakul. A füzérbe fúródó lányok pedig más hiján sétálnak a falutól a pincék felé: oda és vissza. Évszázados leánysors. Valamikor lehet, hogy elég volt és szépnek tűnt, de ma, mikor a báli cipők sarka az országút köven kopik el, már egyhangú, földhözragadt ünneplés efetgy. A bor zsibong az erekben, megpezsdíti a vért, azonban a lélek képtelen viszonozni ezt a viháncolást, elzsibbad, megzsibbad és csak hangulatok befogadására és viszonzására lesz képes, eltompul. E szorgos, tisztalelkű emberekhez méltó házat kell építeni Géresen a kultúrának. Szépet, nagyot, hogy a jókedv és az öröm szárnyalásának ne a pince öble szabjon határt. Olyat, ahol nemcsak a bor tüze- forralja a lelket, hanem az élet öröme hevíti a dalt tisztán, messzeszállón a csillagok felé. LÁNCOLNI, FŰZNI AZ EMBERISÉG CSATÁRLÁNCÁT Van ennek a falunak egy vadhajtása, a jehovisták. Számuk hetvenre tehető, ami annál több, semhogy ezer lelket számláló faluban nem tűnne soknak. Vak fanatizmusuk, konokságuk azonban megduplázza IV. Ösvények az útra sietnek erejüket. Az odavalósiak úgy mondják, hogy Rácz Géza valamiféle prédikátor köztük. Kérdezősködés, s néhány útbaigazítás után ráakadtam, éppen egy új ház lépcsőjét betonozta. — A jehovisták prédikátorához van szerencsém? — kérdeztem a bemutatkozásnál. — A mi közösségünkben nincsenek prédik>iorok, nincsenek vezetők. Nálunk mindenki tudja magyarázni az írást... mert a mi igazságunk a biblia ... És ömlött belőle a szó, nem várva kérdést, se választ: — Számunkra a biblia igazsága a mérvadó, ez az igazság pedig a Krisztus királysága és az isten országa ... Nagy hévvel magyarázza aztán Húsz János mártíromságát C beszélgetés és minden összefüggés nélkül kijelenti: — A túlvilág! életért mindenkinek meg kell szenvednie. Ott kárpótlást nyerünk minden földi gyötrelemért... A nagy csatában, a népek végső csatájában tisztán akarunk állni az Ür színe előtt! A legkisebb tájékozottság híján hivatkozik Petőfire: — Tulajdonképpen Petőfi is azt akarta, amit mi, az igazságot! Minden ember testvér, aki az igazságért száll síkra... Nézze, annyira Krisztus ellen vannak és elfelejtik, hogy ö volt az első igazi szocialista. Majd átcsap a fejlődéstan magyarázatába, éppen csak annyira lassít, hogy lélegzetet vegyen és mint az örök beszédre kárhoztatott ember, folytatja a magáét. — Tulajdonképpen mit akarnak maguk? — szakítom félbe türelmetlenül. Gondolkodás nélkül rávágja: — Mi erkölcsi hadjáratot folytatunk egy jobb világért. Miközben így folyt tovább az „eszmecsere“, az volt a benyomásom, hogy egy álmából hirtelen felvert ember tapogatózik, botorkál a félhomályban. Fanatizmus és naiv puritánság keveredik ezekben az emberekben. A falu vezetőit elfutja a méreg, ha a jehovistákra terelődik a beszéd. Mások kézlegyintéssel elintézik vagy egyszerűen megmosolyogják őket. Sajnos, mindez semmit sem változtat a helyzeten. „Jehova tanúi“ egyszetű dolgozó emberek, akik munkájukat igyekeznek kifogástalanul elvégezni, alkalmazkodók, a választásokon elsőként járultak az urnák elé, ffen fFfÖráftan kiszaladtam hesni, mikor fordul már be az utcánkba. — Kegyetlenül elbánt velünk az a világ. — A hadbíró kezébe fogta az asszony meleg ujjait. Az asszony szerette volna visszaadni a férfi fürtös haját, mely mintha útra készen várta volna, hogy magával repítse a szél; friss, hetyke orrát, amit olyan .,proletár öntudat tál" hordott, de már nem lehetett. Csak valami szorongást érzett, nyugtalanságot, /megrettenést. Olyan fiatal volt, olyan kamasz, rajongó iskolás amikor összeismerkedtek, s most egy gyér hajú férfi hajolt a kezére. Az asszonynak homályos lett a szeme. — A felszabadulás után kerestem magukat, Anikó — mondta a férfi. — A ház, amelyikben laktak, leégett. A szomszédok mondták, a házigazdáját elhurcolták. De magáról nem tudtak semmit. — Falura mentem tanítani — válaszolta az asszony. — Megnősült, Jánoska? — kérdezte azután. A férfi nem válaszolt mindjárt. — Egyszer majdnem — mondta fáradtan. — De aztán rájöttem, nem tudnám úgy szeretni. És akkor miért kössem magamhoz ? Az asszony közelebb húzta hozzá a Széket. Vigasztalni szerette volna, de ahogy a férfire nézett, rájött, megbántaná vele. Sokáig hallgattak. Azután S is elmondott az életéből egyet s mást. — Bolondja voltam a kék szemeknek világéletemben — tréfálkozott — mégis fekete szemű vett el feleségül. Cigányszemű. Már van két fiam. — Nem tudta megakadályozni, hangjából ki ne érződjék a büszkélkedés. A férfi kérte: — Meséljen , róluk, Anikó. — Ö, van is azokról mit mesélni, hiszen akkorkák, mint egy-egy borsószem. Ogy félnek, hogy megöregszem. — Oda kell tartanom a fejem és ők kiszedik az ősz hajszálakat. Elnevette magát. Megebédeltek, azután kimentek a folyópartra. Délután a hadbíró kikísérte az asszonyt az állomásra a vonathoz. A bazárnál megvásárolta az összes játékokat, tele lett velük az öle. Olyan szeretettel, olyan ünnepélyességgel és sután adogatta be őket az ablakon, mint egy gyerek. Mikor a vonat elindult, az asszony vissza kellett fojtsa kapkodó lélegzetét. Sokáig kihajolt. Fehér volt nagyon az arca és a keze. És az integetése, az is szeplőtlen. HORNYÁK JÓZSEF egyszóval minden társadalmi kötelezettségnek eleget akarnak tenni. Az emberek megvetése, a kényszer, a fölényes mosoly csak éltető elemüket, a mártíromság érzését erősíti bennük. Keskeny a mezei gyalogút, és nekik egyenesen tetszik, ha a keskeny ösvény szélére szorulnak, akarnak szenvedni és szeretnek szenvedni. Kezük szerszámot ragad minden nap, de képzeletük az isten zsámolyát keresi, dolgoznak és várják az Arma Gedeont, a népek végső nagy csatáját. A harmincas években „néma forradalomnak" nevezték egyesek ^ szekták mozgalmát. Akkor ennek a mozgolódásnak kimondottan szociális okai voltak. És minek nevezzük ma? Napfoltoknak? Lelki mártíromságnak ? Vagy a szenvedés öntetszelgő kultuszának? A végső összegezés csak egy lehet: tudatlanság, elmaradottság. Ennek pedig legjobb gyógyszere a tudásra támaszkodó türelmes emberi szó. A falu elítéli őket. Ez így van rendjén, de ez az elítélés ne legyen egyértelmű a kiközösítéssel. Nem lehet, nem szabad erősíteni bennük a kívülállás, a mellőzöttség érzését. Mert ma ilyen a helyzet: a jehovisták a falu nagy közössége mellett megalkották a maguk „gyülekezetét“, ahová összejárnak, elkülönülnek, elkülönítik magukat. Az élet egyre szélesedő csapása mellett kanyarog egy semmibevesző gyalogút is, a jehovisták útja. Ez így rossz, ez baj. Valaki azt mondta nekem: „A jehovisták felerősödésének a pap erélytelensége az oka“. (Folytatjuk) 4 A nyitrai kerületi színház] 4 Viktor Lukác rendezésében' <*a napokban mutatta be Pederő Bloch brazil író három-^ ( felvonásos komédiáját „Bra-^ 4 zll románc“, eredetileg Do-i 4 na Xepa cím alatt. A darab-J 4 nak a komikus jelenetek^ f özöne mögött igen sok és, * tanulságos mondanivalójaj *!van, hiszen az egyszerű pia-f Jel elárusítón# mihelyt meg-J ^tudja, hogy fia találmányát 'tulajdonképpen az atom-J J fegyverek tökéletesítéséhez J \ vezet, rábírja őt, hagyja ab-J 'ba találmányának folytatá-J tsát. Képünk az elárusítónőt ] ?(Magda Paveleková) és léé.-) fnyát, Rozáliát (Alžbeta Cie-1 Jlovát) látjuk. A brazil dara-] Jbot a nyitrai színház köz-] J társaságunkban először ját-] Jszotta. } (m. L)]
