Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-09-26 / 39. szám
FÄBIÄN ZOLTÁN: A német ntegállt a barakk előtt. Voltak, akik rögtön földre engedték csomagjukat, mások meg tovább szorongatták a hónuk alatt, vagy igazgatták a hátukon. — Levetkőzni! — kiáltotta a tolmács. Mocorgás, sustorgás támadt. Legtöbben asszonyok, lányok voltak, de akadt közöttük férfi is, gyerek is. Toporogtak riadtan, és sugdosódtak, de nem vetkőztek. — Schnell! — mondta a tolmácsnak unottan az őrmester: Az rögtön, szolgálatkészen fordította: — Gyorsan! Gyorsan! — és ismételgette vég nélkül, türelmetlenül. Akik elöl álltak, s jobban szem előtt voltak, tétován vetközödni kezdtek. A többiek nem, csak mímelték, megjátszották, miközben rá-rálestek a géppisztolyos őrökre. Dél körül járt az idő. A forróságnak súlya volt, és vastagon csurgott, akár az olvadt vasérc. Árnyék sehol. Magános vörösfenyő állt a barakk végeméi, de vedlett ritkás lombján áttűzött a perzselő napfény. A cipőjét nem me'te levetni senki, mert a szikárzó homok mart, égetett. — Dolmetscher! — szólt az őrmester, s a foglyok felé biccentett. A tolmács összerezzent; üvölteni kezdett: — Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá. Az asszonyok rámeredtek: ki gyűlölködő váddal, ki meg csak szomorúan. — Hitvány szolga! — mondta valaki hátul. A tolmács meghallotta. Kövér, tespedt arca elvörösödött: .Csend! Csak járjon a pofátok! — És tömzsi öklével megfenyegette őket. Az őrmester bosszúsan rántotta össze bozontos, vörös szemöldökét. — Halts Maul! — sziszegte oda a tolmácsnak, s ingerülten magyarázott valamit. Az behúzta rövid nyakát, meghunyászkodva hallgatott, majd hadarva fordítani kezdte: — Az őrmester úr azt mondja, ne idegeskedjék senki. Vetkőzzenek gyorsan le, hogy minél hamarább túl legyenek a fürdésen, meg a fertőtlenítésen. A férfiak közömbösen hallgatták, de az asszonyok, lányok hálásan rámosolyogtak az őrmesterre. s kárörvendve néztek farkasszemet a tolmáccsal; némelyik még halkan fel is koccantott, és mutogatott rá. Ő úgy tett. mintha nem venné észre; zsebkendőjével legyezgette magát Most már hamar levetkőztek. Az asszonyok kis csoportokba bújtak össze, egymásfelé fordultak, vagy magukon hagytak egy-két ruhadarabot, hogy rejtsék szemérmüket. Mielőtt az őrmester szólt, intett volna, a tolmács rájuk kiáltott: — Pucérra! A moraj újból felzúdult, de az őrök lejjebb billentették a géppisztolyt, s pár pillanat múlva ott ácsorogtak mindnyájan mezítelenül a tűző napon, fel-felkapva talpukat a parázsló homokról. Az őrmester tenyerét a derékszíj mögé dugta, s hüvelykujjával intett. — Futás! — kiáltotta a tolmács rögtön, és sunyin elvigyorodott. A tömeg meglódult, de néhány bátortalan lépés után alaktalan masszává csomósodott. Nem akart első lenni senki. — Mi lesz? — ordította a tolmács, s meglökte a melléje sodródott szikkadt öregembert. Az elvágódott. de a következő pillanatban már emelkedett is fel, s riadt, kapkodó' szuszogással futni kezdett. A többiek utána. A hadnagy ott állt a barakk alig lépésnyi árnyékában. Félvállal nekidült az ajtófélfának Vastag szemüvege mögül figyelte a mezítelenül futó foglyokat, mintha valahonnan a holdból, távcsövön át látná. Sovány, keskeny arca meg sem rezdült, csak savókék szeme vibrált, lüktetett. Szőke lány haladt el előtte. Üde, töretlen teste volt. Nem kapkodta ide-oda a tekintetét, mint a többiek; nézett maga elé a lángoló homokra, s szaladt kecses. szökkenő léptekkel, akár egy őzgida. A hadnagy kinyújtotta nyelve hegyét, s lassan végighúzta, színtelen ajka között. Az őrmester odabólintott a tolmácsnak: az leállította a futást, s arccal a barakknak sorba állította őket. A hadnagy előjött az árnyékból. Kimért, nyugodt léptekkel. A vastag szemüveglencsék mögül nem látszott szeme villanása, s mindenki azt hitte: öt nézi. Moccant volna kezük, hogy mellük, combjuk elé kapják, de a szemüveg villogott a ráverődö fénytől — mozdulatuk elakadt, és álltak bénán, tehetetlenül. A hadnagy végigment a sor előtt, s egyiknek-másiknak intett, hogy lépjen hátra. Amikor a szőke lány elé ért, megállt. Alulról felfelé végignézett rajta, azután a szemébe. A lány elpirult: meglátta mezítelenségét a hadnagy szemüvegében. Halántéka kagylójából kelt a bíborlás, hogy végigfusson arcán, nyakán, le. — Beszél németül? — ,kérdezte a hadnagy. — Igen — rebbent a lány. — Neve? — Elsa Pranowsky. — Danke — mondta a hadnagy, s továbblépett. Nem állította hátra, a sorban hagyta. Amikor végzett a szemlével, visszament a barakk árnyékába, s valamit jegyezgetett. Közben az őrmester megszámolta az elől, a sorban maradt foglyokat. Jelentette a hadnagynak; az bólintott, villogó szemüvege végigfutott a foglyokon. Az őrmester hátraléptette jobbszélen a negyedik foglyot. Erős csípejű, nagydarab aszszony volt; elfogta a sírás, térdrevetette magát az őrmester előtt, átkulcsolta csizmáját, úgy könyörgött neki. — Mii akar? — kérdezte az a tolmácsot. — A sorban szeretne maradni a családjával. — Ostoba! — legyintett az őrmester, s kilépett az asszony öleléséből. Visszament előző helyére, onnan adta ki a parancsot. A tolmács mondatról mondatra fordította: — Akik hátul állnak, öltözzenek fel!... Munkaosztagba kerülnek ... ott kapnak majd fürdőt s fertőtlenítést. A kiállítottak először nem értették a parancsot, bámultak egymásra, meg a tolmácsra. De a nagy darab asszony hirtelen felugrott, s ruhacsomóhoz futott, s kezdte magára kapkodni öltözékét Most már nem iajiongott hideglelésen mosoly g >tt az bt mes>e- re Felocsúdtak a többiek is, és néhány pillanat múlva ott tolongtak kö-ülötte. Túrták, hányták a ruhaneműt, rángatózó kézzel öltözködtek. Azután két géppisztolyos elvezette őket. Egyik-másik hátrafordult, visszaintegetett, de a sorból senki sem nézett feléjük, mindenki a sötéten tátongd barakkajtót leste Az őrmester köhhentett, s a tolmács a sor elejére állt: — Irány utánam! — mondta, azzal elindult bejeié. A szőke lány a menet írözepetájón haladt. Amikor az ajtó elé ért, a hadnagy odaszólt az őrmesternek, aki nem sokkal rá hangosan kiáltotta: — .Elsa Pranowsky, aus treten! A lány összerezzent, s ijedten félreállt. Kérdőn nézett az őrmesterre, de ez nem törődött tovább vele; terelte befelé a foglyokat. A hadnagy szemüvege hidegen villogott oda. Az utolsó asszony is belépett a barakkba. A lány utána akart menni, de az őrmester visszahessentette. Alit Hat riaatan tanácstalanul, váltogatta mezítelen lábát a forró homokon, s nézett be a foglyokra. Szappant, törülközőt osztottak széjjel közöltük. Azután a tolmács és az örök kijöttek; a tolmács kövér arca sárga volt, s futott az ajtóig, az örök nyugodtak voltak és közömbösek. Bezárták az ajtót, az ablaktáblákat. Szorosan, csavarral, ahogy az óvóhelyeket szokták. Két őr a barakk háta mögé ment. Nem sokkal rá olyasmi hallatszott, mintha valahonnan, mélyről rengene a föld, vagy odafent a végtelen űrben összefutott volna két csillag. A barakkajtó dongott, a falak remegtek, de csak néhány lélegzetnyit. Azután-csend lett. Tompa, üres csend .. A barakk végénél meglengett a fenyő és felsuhogott. Az őrmester végighúzta vöröspihés kezefejét az álián: — Eertig — mondta, majd intett a tolmácsnak. A tolmács vastag ajkát rágva körülnézett, mintha keresett volna valakit, azután furcsa kacsázó léptekkel elindult a barakk mögé. A lány tekintete ide-oda ugrált közöttük; végül a hadnagyon állapodott meg. Nem látott vastag szemüvege mögé, de érezte — öt nézi. Maga elé kapta a kezét, s indult a ruhájáért. De feléje billent egy géppisztoly; az őr ujjával mutatta: vissza! Karszalagos foglyok jöttek elő a tolmáccsal. Kinyitották az ablaktáblákat és az ajtót. Nehéz, fojtó szag lökódött a szabadba. Odabent, a fürdő közepén különös gúla emelkedett. Egymásba kapaszkodó karok, lábak; megfeszült, kicsavarodott derekak, csípők, hátraszegült, torz fejek. És a szemük tükrére ráfagyott a rémület, a tátott szájakba belefeketedett a végső üvöltés. Fent, az emberhegy tetejét: egy szikkadt testű öregember; jél keze az alatta görbedö asszony haját markolja, a másik meg odadermedt a mennyezetre, a szellőztető szájára .. Amikor végeztek, a hadnagy magához intette: — Öltözzön fel, kérem! Velem jön! — S a lüktető savókék szeme rámeredt meztelen testére. Másnap átlőtt fejjel, holtan találták meg, ágyában a szemüreyes hadnagy t A szőke lány eltűnt. Vígjáték Komáromban Néphadseregünk bratisiavai művészegyüttese szeptember 23- án ünnepi műsort adott fennállása 10. évfordulója alkalmából Tóth Miklós Nem olyan világot élünk című vígjátékát mutatta be az ' 1961/62-es évad elején a Területi Színház. Az úrhatnámság elleni küzdelem sajnos még ma is időszerű náiunk s így jogosan kerül Tóth Miklós mondanivalója a komáromi színház színpadára még akker is. ha a mű librettója olyan operettes-népszínműfélének minősíthető, amelyből hiányzik az etnográfia, hiányzik az irodalmi igényesség, az erőteljes konfliktusok sorozata, hiányzik az emóció, amely ösztönzést adna érdekes alkotásokra, megoldásokra. Tóth Miklós majdnem operettet irt, s így alakjai — noha csak hat szereplőt mozgat — vagy vázlatosak, vagy más esetben szélsőségesek, s így nem tipikusak. A vígjáték pergő képei, olykor kissé felületesen megrajzolt, de annál nagyobb színpadi rutinnal megírt alakjai, nem művészi, hanem inkább komédiázó feladatra kényszerítik színészeinket. A színház legjobb szereplőit állítja a közönség elé és anélkül, hogy kimagasló alakításokról lehetne számot adni, egységesen szolgálta az írót, s ragadta magával a lelkes nézőket. Mert magával ragadta, főleg a második felvonás bonyodalmaival és az egyes szereplők egyénien érdekes játékával. S ha a mérce, amely a technikailag ioi játszott műben a szenvedélyt, az érzések nemes megjelenítését, a művészi tolmácsolás szellemét vonja bizonyos ítélet alá, annak főleg a kevésbé tapasztalt rendezés az oka, mert r.em tudta egységes stílusban tartani szereplőit, nem tudta határozottan megtartani a zsáner-vígjáték stílusát, saját elképzelésének stilusvonalát, rendező: elképzelésének határozottságát. Az író elejétől kezdve mindent megad, beexponál, sőt leleplezi a játék happy-end-jét, jó befejezését. Az eleven jelenetezés megteremti a va lóság- Ízű légkört és az adott társadalmi problémák árnyékát is felénk vetíti annyira, hogy a néző mindezek után nem is vár többet, csupán szórakozást; mert kacagni akar. S - ezt az igényét részben ki is elégítik a komáromi színészek. Konrád Józsel kimagasló sikerű rendezése volt az „Éjféli mise“. Azóta viszont nem igen tudta érvényesíteni rendezői képességeit három eddigi inszcenációjában. Ez esetben is megelégszik csupán a betanult vígjáték kolportálásával. az íróadta helyzetek lejátszatásával, holott a jelenuésnek éppen abban rejlik a titka, mennyire tudunk jellemet adni szereplőinknek, mennyire tudjuk azok tehetségét és egyéni szerepfelfogását egy határozott stílusba összehangolni, játékát kiszélesíteni, elmélyíteni, továbbgördíteni. Ha Konrád József munkája során nagyobb igyekezettel indult volna el megkeresni szereplőiben azokat a művészeket, akik a mi érzésmódunkhoz hasonlóan vannak diszponálva, nem elégedett volna meg akkor ő sem csupán a mondanivaló konzerválásává!, hanem megkövetelte volna az átérző és mindig felfedező alkotási folyamatot. amely elválaszthatatlanul összefonódik a tartalommal és amelynek megérése nélkül a tartalmat sem érthetjük meg helyesen. Mathonova Zora díszlete jó. bár itt is kettős az érzés. Mint az egyes szereplők megírt, megrendezett és életrekeltett helyzetében, itt is a naturalista megoldások keresztezik a modern, üdeszínű jelzett színpad eleméit. (Például az almafa és a méregzöldre mázolt kerítés!). Mindez persze nem gátolta meg, hogy a szinház évadnyitó bemutatóján a közönség ne szórakozzék jól: a kérdés csupán csak az marad, vajon tanult-e belőle? Lelkes Magda meggyőző erővel keltett életre egy nagyravágyó özvegyasszonyt, Lujza néni alakjában. Tiszteletre méltóan, sőt néhol érdekesen oldja meg szerepét. Kár, hogy helyenként eluralkodnak rajta régebbi sematikus szerepeinek ismert gesztusai. Nagy Eszter ezúttal kislányos szerepet kapott: a tehetséges színésznő manír-mentesen, fegyelmezetten és egyszerűen kelti életre, Gizikének a régi „űri osztály“ számlázottjának naiv alakját. Síposs Ernó átgondolt, kidolgozott lélekrajzot ad Mátyus szomszéd szerepében. Játéka jó. Színészi fejlődésének sokat használhat ez a szerep. Gvurkovics Mihály karakterisztikus játékának őszinteségével formálja meg az öreg nyugalmazott bakiért. Nádasdy Károly mértéktartó játékkal alakítja Pistát. Nádasdy szerepformálásában látszólag küzd az elfogódottsággal és minden igyekezetét arra összpontosítja, hogy leküzdje a még mindig modoros kiejtését. Fejér Gyula fogtechnikus szerepében Turner Zsigmondot láttuk. Ez a sokoldalú színészünk most is hatásosan rajzolja meg a ráosztott figura külső- és belső életének lényegét. Szerepfelfogása, egyéni játékstílusa még nagyobbá szélesíti a párhuzamosan haladó különböző modorú színészi produkciókat. (ahány szereplő, annyi modor!) s így a rendezői vonalvezetés még inkább elhalványodik. És végül egy technikai megjegyzés A darabban mindössze három külső hanghatás van. Csodálkozunk, hogy a mai fejlett rádiótechnika ellenére nem tudták ezt kellő igényességgel megoldani. Az üde, kacagtató előadásnak biztos sikere lesz. De ez a siker megkétszereződne, ha a rendező átértékelné, módosítaná munkáját, és lényeg retörőbb, egységesebb vonalvezetéssel tenné színvona.asabbá ezt az egyébként hatásos előadását. SZUCHY M. EMIL JAROSLAV SEIFERT: Október Ö, nap, mily nemes ércből vered az opál, rubin gyöngyszemeket a bűnösnek, ki lugasában kulacsát babusgatja lágyan,v lesvén a prést, míg mind egy szálig minden gyöngyszem nedűvé válik. A szépség, termő mezők, kertek készülnek téli pihenőre, az első bor már moccan, erjed és folyó arany lesz belőle, ó, áldott föld lét derítője! (Zhasnete svétla) Sipos Győző fordítása Florentina Lojeknvá a Szlovák Nemzeti Színház batettVa-ának szólótáncosnője új szerepben mutatkozik be a Dafnis és Chloe balett Chloe szerepében.
