Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-09-19 / 38. szám
a u t m HORVATH LÁSZLÓ: Bevonulás Munka után. minden nap a Duna-parton sétálgatok. Langyos szellő borzolgatta, tiszta levegőn, amelyben nem érezni a város porát, a gépkocsik kipuftogó gázát. Üldögélek a piros padokon, élő virágszőnyegek között.. Nem vagyok egyedül, fiatalok és öregek száza' keresik fel naponta e dunamenti város legszebb részletét, csehországi kirándulók, orosz turisták. Minden héten két magyar hejő tarkítja az idegenforgalmat és a vendégek megtelnek az öreg Duna méltóságteljes, komoly és derűs, békés látványával, az ősi-új város ezernyi csodájával, amelyet mi, lakói, már alig látunk. Ott a Duna-parton találkoztam az anyával, aki a ligeti átkelő hajóra várt Régi ismerősöm, a fiait tanítottam a középiskolában. Persze azóta már évek múltak el, a fiúkból legények lettek, a legidősebb már tanító azóta egy csallóközi faluban. * — Most kellett volna megkezdenie a második évét. Készült is már nagyon, megszerette a tanítói pályát. De megkapta a behívóját és bevonult. Miért nem hagyják a fiatalokat egy kicsit megmelegedni a helyükön, alig szokta meg a munkát, máris viszik! És folyt a panasz belőle, én meg hallgattam... — Van egy kis ráérő ideje? — kérdeztem később. — Most ment át a hajó, húsz porc múlva tér vissza ... — Hát akkor sétáljunk egyet! — azzal karonfogtam és sétaközben elmeséltem a kisfalusi tanító történetét. Ez a tanító egész életében azért küzdött, hogy új iskolát kapjon a falu. De sokáig nem hallgatta meg senki, falra hányt borsó volt minden szava. Csak 1938-ban, tízévi szüntelen harc után jutott odáig a dolog, hogy elkezdték hordani a homokot, kavicsot, tég'át, cementet.. Végre az isko.aszék is belátta, hogy nem járhatnak a gyerekek az Omladozó épületbe, amely a napóleoni Háborúk idején épült, nedves talajon, vályogból .. . Mire elkészültek az alapok, ősz lett, a falu Horthy uralma alá kei ült. . A tanítót el akarták bocsátani, azt mondták rá, hogy oecsehelt... A falu nem engedte. Kiállt melléje, a tanító maradt. De az iskola új épülete, csak nem emelkedett. A megszálló hatóságok legkisebb gondja volt az eldugott kis falu. Á tanító megszervezte a szülőket. Segítettek azok vasárnaponként, de bizony, hol ez, hol az hiányzott, sokszor fél évig sem mozdultak előre. Jöttek a háborús évek, gyász köszöntött be ide is, oda is, az embereknek elment a kedvük mindentől. Csak a tanító bízott abban, hogy egyszer elkészül az iskola. 1943-ra végre egy faluban állomásozó öreg katonakőműves segítségével felhúzták a falakat. Ez év telén fát is szereztek a tetőhöz, de akkor bevonult az egyetlen ács, akire a tanító számított. Maga kezdte ácsolni a gerendákat, de egy vesével, megrokkant egészségével, nehezen ment a munka. Szinte eszelősen kúszott fel minden nap a tetőre, aszszonyok segítették, meg gyerekek. A gazdáktól összekunyerált ponyvákkal, meg ócska deszkákkal takarta be télre, nehogy tcnkremenjenek a falak. 1944-ben végképp megakadt az építkezés, sem léceket, sem cserepet, de még meszet sem tudott szerezni. Fáradt, hajlott alakját naponta látták az emberek a községházán. Akkor már a falu határába ért a háború. Éjszaka vörös volt a látóhatár, idáig hallatszott az ágyúszó. Hol közeledett, hol távolodott az aknák robbanása, a német fasiszták újabb és újabb hadianyagot dobtak éjszakánkint az első vonalakDa. De amint olvadni kezdett a hó, nem tudták magukat tovább tartani. Meglódult az embertömeg, megkezdődött a visszevorfulás. A tanító látta a vert sereget, elcsigázott. Diszkes arcuKról leolvasta, nem tarthat már sokáig a háború. Éjjel nappal őrizte az iskolát, mert látta, hogy a szomszéd falvas felett ugrál már a voröskakas. és sebesen terjedt a hír a “iadt emberek között: A hátráló fasiszták gyújtogatnak. Akkor már a katyusák verték 8z utakat, egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyva a náci csapatoknak Kedden hajnalban olyan közelről kattogtak a géppuskák, hogy nem volt kétséges, órák múlva itt vannak a szovjet csapatok. Ezt abból is érezték, mert csomagolt a nagygazda nyilas fia. a jegyző, meg a patikus, és négy szekérrel száguldottak nyugat felé. A tanító akkor feljött a veremből. Az ajtó- és ablaknélküli épület falaihoz húzódva leste a viszszafelé botladozó rajokat, amint a falu házai között pillanatnyi menedéket keresve vaktában lövöldöztek a láthatatlan ellenség felé. Az utcákban fütyültek a golyók és akkor a tanító meglátta a szurkos csóvákkal gyújtogató SS-eket. Elordította magát: — Emberek, ki a vermekből, gyújtogatnak1 S a golyózáporban oltani kezdték a meggyulladó zsúptetőket, kazlakat. Az egyik fáklyás a félig kész iskola tetején lévő deszkákra öntött olajat. A gerendákon végigfutott a tűz. A tanító torkát őrült kiáltás hagyta el, a másik pillanatban már a tetőn látták. Eszeveszetten csapkodta a lángokat, kabátjával fojtotta el a tűz fészkeit. Lerántotta a meggyulladt léceket és ledobta az udvarba. Ekkor ért az iskolához az első szovjet ' rohamosztag. A katonák csodálkozva nézték a tetőn hajlongó összeégett alakot, azután kettő ottmaradt és segíteni kezdett neki. A lövések távolodtak, a falu megmenekült. Néhány óra alatt eloltották a fellobbanó lángokat mindenütt. Katonaorvos kötözte be az iskoláját mentő tanítót. A kisfalusi iskola épülete azóta persze régen készen van, de ma csak kultúrháznak használják. Mert a falu azóta új iskolát kapott, modern színesablakos, ferdetetős, emeletes iskolát, öltözőkkel, tornateremmel. Az öreg tanító is odajár, minden reggel pontosan, — mondják még két három évig akar dolgozni — aztán nyugdíjba megy. A gyerekek az utcán is körülveszik nézik az összeégett kezeket és hallgatják, amint mesél ... * * * Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján, Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek aló! a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Máf nem kap levegőt az ember', s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy Iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolástáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva, a kisfiával. Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. A fiúcska kistáskát lóból a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit; csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes,, turcsi orrán még ott virít két pár haloványulö, nyári szeplő, A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, és jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, mondta gyöngéden csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, és Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Alit és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?“ — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott ,a villamos A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú -még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett és kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képoe, szekerek és teherautomobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna .. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ó. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha Ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretet vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiók ... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokén —, hogy szerencsésen étért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent^ az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Érettségi botrány Franciaországban, a nyár elején 232 000 érettségiző diák és diáklány közül 93 000 bukott meg. Az érettségi eredmények kihirdetése után olyan hatalmas tüntetések zajlottak le Párizsban, hogy teljes rendőri készültséget kellett életbeléptetni. A francia diákokat Napóleon korabeli szabályzatok szerint vizsgáztatják, melyek szerint az érettségizők tudását a központból delegált, idegen tanárok ítélik meg. Az írásbeli dolgozatokat pedig Párizsba kell küldeni, ahol központilag bírálják el minőségüket. A Napóleon-féle érettségi szabályzat más és más osztályzatokat határoz meg a különböző tárgyakra. Ezeket az osztályzatokat össze kell adni, az elért eredményt 20-al el kell osztani, és így kapják meg az érettségi vizsga eredményét. A központi érettségi bizottságnak rendkívül rövid idő alatt kell eldöntenie a különböző tárgyakat feldolgozó 1 millió 3Z0 000 dolgozat osztályozását. Az osztályozás csak gépek alkalmazásával volt lehetséges. S most a bukott diákok azt állítják, hogy néni ők vizsgáztak rosszul, hanem a gépek funkcionáltak botrányosan. Az oktatásügyi miniszter — főleg a „számológép-hibák" miatt — elrendelte, hogy kivételesen pótvizsgára bocsássanak sok olyan diákot is, akiknek különben osztályt kellett volna ismételniük. Most ősszel tehát tíz- és tízezer diák bizonyítja be a pótérettségin tudását, illetve a számológépek megbízhatóságát. — Eddig tart a történet aszszonyom! — Értettem... gondolom, mit akar mohdani ... — Lehet, de azért, engedje meg, hogy befejezzem ... Maga is tudja .... hogy gyújtogatni akarnak ismét és ugyanazokat a kezeket akarják felhasználni a csóvák hajítására, mint akkor a kisfalusi iskola ellen . .. Gyuszi fia bevonult... ne panaszkodjék ... ő is az Iskoláját védi..., hogy a gyújtogatok észhez térjenek, mielőtt repül a csóva,.., Hosszan búgott a hajó kürtje. Ott álltam a korlátok mellett és integettem, mintha távolba menőt búcsúztattam volna ... pedig a hajó már ki is kötött... A túlsó parton ... Vladimír Antušek akadémiai festőt Munkaérdemrenddel tüntették ki. Festményei nagy szeretettel ábrázolják szülőföldjét, Benešov környékét. II. Ösvények az úlra síelnek DOBOS LÁSZLÓ MEGSZAKAD A PARASZTNEMZEDÉK SORA? A paraszti múlton sokszor csak az osztály viszonyokat: a mének kell tekintenünk azt is, földbirtokos és a kommenciós hogy önmagában, bensejében, cseléd, vagy a zsíros paraszt családjában, paraszti társadal- és a földnélküli napszámos el- mában, tehát közösségben élt. ientétét értjük. Pedig történél- Más szóval: nem lehetnek szá-Kőből épített pincelejáró mukra közömbösek a hagyományos paraszti létközösség szokásai, normái sem. Ha a paraszti jelen kerül szóba, rendesen a termelésre, a terméshozamok növekedésére gondolunk. Pedig nem kevésbé fontos a szokásoknak, az élet, az erkölcs tegnapi normáinak maivá alakulása, a szocialista közösséggé alakulás tényezőinek a számontartása sem. Bodrogköz falvai a felszabadulásig tiszta paraszti jellegű falvak voltak. A lakosság zöme a kollektivizálás és az ipari építkezések megindulásáig a mezőgazdaságból élt. A paraszti család minden tagja a „vagyonban" dolgozott. A föld, a termelés volt a „boldogulás“, a „felemelkedés“, a szerzés egyetlen forrása. Ennek megfelelően alakult ki a családi közösség szigorú kényszere is: a mérhetetlen és kielégíthetetlen földéhség. A több föld nagyobb rangot és „emberséget“ jelentett: a több föld volt a vágyaknak, terveknek és minden paraszti „örömnek“ az Istene. A különböző munkaalkalmak és az ipari építkezések hirtelen felszaporodásával kezdetét vette a falu szivárgása, majd özönlése a város felé, a föld emberének utazása új munkahelyére. Ezzel megindult a hagyományos paraszti falu és vele együtt a kistermelő család lassú, de biztos felbomlása. Az ötvenes években megalakuló szövetkezetekben már nem dolgozott az egész család, csupán egy, s legjobb esetben két tagja. A fiatalok már könnyebben akarnak élni, mint paraszt elődeik. Iskolába mennek, s ha ez nem sikerül, a falun kívül néznek másféle, „tisztább" munka után. A földet művelő parasztnemzedékek sora itt mintha megszakadt volna. Inkább elmennek „postáskisaszszonynak", bádogosnak vagy akár kéményseprőnek is, csak ne kelljen a „földben maradni“. Kevés kivétellel a bodrogközi falvak fiatalsága „eljáró", illetve „bejáró“ polgárrá vált, haza csak aludni és ünnepelni jár. A nagy helmed határt birtokló gazdák családjában 1950 óta egyetlen fiatal sem követte apja foglalkozását. Ha a régi falu szigorú létparancsa a földéhség volt, úgy ma ezt, főleg a fiatalok esetében, felváltotta a földtől való menekülés tünete. Mindezek természetes következményeként a falvak nagyrészében megszűntek, illetve megszűnnek a tiszta paraszti családok, s a foglalkozások szerint kétlaki, esetleg háromlaki közösségekké válnak. Bodrogközben ma ez általános jelenség. Ez alól csupán egyetlen falu képez kivételt. Kisgéres. Itt magától értetődik, hogy az iskolát elhagyók zöme a szövetkezetben marad. A szövetkezeti „egyke“ itt ritka, mint a fehér holló. Vannak családok, ahonnan hárman, négyen járnak a szövetkezetbe. Kísgéresben nem a gyengülő öreg emberek vállára nehezedik a munka terhe, hanem a családok, s ha lehet így nevezni, szövetkezeti nagycsaládok keze nyomán virul a föld. (Folytatjuk)
