Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-09-12 / 37. szám

VASCO PRATOLINI:

Vanda szemei feketék voltak, I bennük aranyló fény csillogott, a haja pedig szőke. Sehogy sem tudtam bevallani neki, hogy szeretem, s azt sem tudtam, hogy Vandának hívják. Egy reggel aztán megállt a híd közepén: megvárta, mfg összeszedve bátorságomat, két lépést tettem felé: „Idefigyeljen — mondta — ez olyan, mint egy lidércnyomás. Már egy hónapja, hogy árnyékommá szegődött. Mondja meg, mit akar és készi* 1 „Hogyan? Hát nem érti"? — feleltem. Ebben a pillanatban egy asszony haladt el mellettünk, kislányát kézenfogva vezette és a lecke felmondására noszogatta: a kicsi álmosan, botladozó nyelvvel ismételgette: „Légy, legyetek, legyenek". Mi ketten hirtelen nevetni kezdtünk s a nevetés segített leküzdeni zavarunkat. Vanda egyik karjával a hid korlátjára támaszkodott, így tettem én is. Néztem a folyót, zölden, és duzzadtan nyaldosta a nagy ablakok alját, melyek mögött az ezüstművesek dolgoztak. Ujjammal a folyó közepére mutattam: „Nézze csak azt az embert abban a csónakban". Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy ez a legfontosabb dolog, amit néki meg kell mondanom. Mire ő: „Látszik, hogy nincs egyéb dolga. Irigylem" — válaszolta. A hídfőknél a négy évszak szobra állott, hátatfordítva nekünk.

Tizennyolc évesek voltunk; én kifutó egy újságnál, ő pedig elárusítónő egy divatüzletben. Hét lírát keresett naponta; apjával és nagyanyjával lakott együtt, apja igazságügyi hivatalnok volt, és lejárt váltók behajtásával foglalkozott. Egy éven át minden reggel a hídon találkoztunk. Ő a folyó túlsó oldalán lakott, ahol a tavasz és a Nyár szobra állott. A reggeli feketét egy eszpresszóban ittuk; ott .állandóan frissensült brióst lehetett kapni, mindig vettünk egyet, s megfeleztük, 6 a maga részét kávéba mártogatta és kicsiket harapott belőle, s mielőtt lenyelte, kávét szürcsőlt hozzá: engem folyton

dorgált, mert egyszerre kaptam be az egészet. Mindig elkísértem a divatüzletig, álldogáltam egy kicsit, s ő mindig talált módot arra, hogy a kirakatban rendezgetve még egyszer üdvözöljön. Délben és este ismét a hídon mentünk keresztül. A nappk ott tükröződtek a folyóban, amely ott rohant a szemünk alatt: januárban, amikor megáradt, sárga volt és zavaros: fatörzseket és döglött disznókat sodort magával, elárasztva a vidéket: ilyenkor az ezüstművesek ki-kihajoltak a nagy ablakokon, hogy megnézzék a vízállásmérőt. A kánikula beálltával fövényszigetek keletkeztek, a gát száraz volt, s a gyerekek egész nap ott játszadoztak meztelenül: csupán a híd alatt mozgott alig láthatóan a víz 6 oly áttetszőén, hogy látni lehetett a mélyét. De tavasszal zöld volt; esténként, .amikor a hídon álldogáltunk, Vanda énekelt; könyökével a korlátra támaszkodott, arcát tenyerébe hajtotta s a folyót nézte. „Szerelmem - mondogattam simogatva, de ő nem figyelt rám. Tréfálózva mondtam: „Jobban szereted te a folyót, mint engem". Ilyenkor nevetett. s így szólt: „öh, te buta". Aztán eljött a nyár, az emberek a korláton üldögéltek, vagy pedig társaságba verődve, mandolint pengetve sétáltak, és a hídon túl ott állt a görögdinynyeárus standja.

1933-at írtak; a spanyol vörösök elvesztették Brunetát, egy férj megölte feleségét, a kormány megszavazta a zsidótörvényt, de mindezek olyan események voltak, melyek tőlünk igen messze játszódtak le, újságcímek. Nekünk csupán a hídon eltöltött órák, s a fasorban tett séták számítottak, és apja, aki nem akart tudomásul venni. „Majd meggyőzöm öt, meglásd" — mondta Vanda. „Különben is, csak azért ellenzi a dolgot, mert kiskorúak vágunk" ő maga is napról napra érettebb lett, alakja kiteljesedett; és lassan-lassan, hogy megtanultunk csókolózni, minden más lett. De nyugtalansága megmaradt, idegesen kérdezgetett, még a legjelentéktelenebb dolgokról is, mintha folytonos félelemben élne, mely időnként féllobbant benne és megreszkettette. „Csupán lidércnyomás“

— ismételte ilyenkor, miként az első alkalommal. „Miért gyúlnak ilyen későn fel az utcalámpák? Miért pont ma nyiratkoztá! meg? Miért van már napok óta telihold?“

Én már jövendő otthonunkról álmodoztam, és a detektoros, fülhallgatós rádióról, amely olyan szép, pnint egy játék. Júniusban égővörös kendőt ajándékoztam neki; este, ha hűvös volt, nyakára terítette fehér ruhája fölé. „Nem akartam szerelmes lenni. Azért szólítottalak meg az első nap, hogy hagyjál békén" — mondta. „Tudom"

— feleltem ostobán, s nevettem. Majd megkérdeztem: „S a titkot, a titkot mikor mondod el nekem? Nem szeretlek tán eléggé ahhoz, hogy ne legyen titkod előttem?" „Még nem". Komolyan nézett rám, és én nem tudtam mást tenni, mint megcsókolni őt.

Egyre sápadtabb, szőrakozottabb és nyugtalanabb lett. „Otthoni teendőid nagyon elfárasztanak“ — mondogattam. „Nem fogod bírni sokáig“. Megsimogatott. „Ennyire szeretsz?" — kérdezte. Majd egy este így szóit: „Arra a pillanatra várok, hogy elmondhassam a titkot neked“. „Mindent tudok rólad, olyan vagy, mint a levegő, amelyet belél.egzek. Ügy ismerlek, mint egy nyitott könyvet“. „Öh, te bolondos“ —

mondta, és volt a hangjában valami szerelmes és csüggedt tónus egyszerre, amelyre aztán emlékeznem kellett. A híd korlátjára támaszkodtunk, erős szél fújt és a parkot köd borította; a kettős lámpasor elveszett valahol a homályban. A

folyó miként valami mozgó fekete massza bukkant elő az árkádok alól, és felhangzott folytonos zúgása, amint a pilléreket ostromolta. Vanda megszólalt: „Ö ez a lidércnyomás. Te mindig azt mondod, hogy tudsz mindent. Nem tudsz semmit, íme. Miért vagyok szőke? Nem kellene, hogy az legyek. Ezt is tudod?“ „Szőke vagy, mert az vagy" — mondtam. „Nem kellene szőkének lennem. Óh, ez a lidércnyomás. És szeretlek téged. De miért, miért szeretlek én is téged? Te biztosan tudod, halljuk. Miért? Én nem

nem tudom". Furcsán nyugodt volt, csupán szavainak értelme volt zavart és nem a hangja. Nem, a hangja tele volt gyengédséggel, annak a gyengédségével, akit megbántottak és igyekszik megbocsátani. „Te mindent tudsz, természetesen“. — ismételte. „Tudod azt is, hogy a folyó a tengerbe fut. Látod, és húsz éves vagyok és még sohasem láttam a tengert, és még sohasem ültem vonaton. Ezt is tudod?“ „Csacsi“ — válaszoltam. Ez volt a titok. Arcát kezébe temette a hídkorlátra könyökölve és így szólt: „Te most azt hiszed, hogy ez a titok. — Ö az lidércnyomás". Átöleltem a vállát és arcát felém fordította: észrevettem,

hogy sír. Felfogtam egy könnycsepjét az ujjamon és megnedvesítettem vele az ajkát. „Érzed? A tenger épp ilyen sós". Megcsókoltam az arcát. „Vasárnap a tengerhez megyünk. És vonattal. Korán indulunk, hogy estére hazaérjünk. A papának majd mondunk valamit. „Nincs rá szükség" — válaszolta lassan, maga elé bámulva a folyóba. „Apa elutazott és távol lesz sokáig". „Rokonokhoz ment"? „Igen" — felelte.

Ütban hazafelé, magunk mögött hagyva a hidat, visszafordult és a szobrokat nézte, majd megszólalt: „Mit keres itt ebben az évszakban a Tavasznak a szobra. Ezt is tudod?" Kedvesen kötődve mellbevágott, mielőtt ajkát csókra nyújtotta, ám szemei nedvesen csillogtak. Zsebkendővel törölgettem a könnyeit.

Azon az éjszakán anyám ébresztett fel. „Azért jöttem be hozzád — mondta, — hogy megnézzem, becsuktad-e az ablakot. Nem hallod micsoda vihar van?“ Ömlött az eső ős a szélroham az ablaküveghez csapkodta a cseppeket. Elmenőben anyám megjegyezte: „Holnapra a folyó megárad".

Reggelre már az utcákon, a házak homlokzata között a vihart követő friss, tiszta levegő lengett.. A folyó elérte az ezüstművesek nagy ablakait, melyek kovácsoltvas redőnyökkel voltak bezárva. Vandára vártam, de nem jött. Körüljártam a gyümölcspiacot, de ott sem találtam. Arra gondoltam, hogy az előző esti hideg levegőben talán megfázott; elhatároztam, hogy felmegyek hozzá. Kopogtattam: egy sovány, csiptetős szemüveget és kifakult égszínkék pongyolát viselő idősebb asszony nyitott ajtót. Konyhaedényt törülgetett éppen. „Vanda nincs itthon". — mondta udvariatlanul és unottan. „Ügy látszik nagyon korán ment el. Már kétszer kereste őt egy ápoló, de ő is hiába". „Egy ápoló, miért?" kérdeztem. „Apjának súlyos rohama volt és azt hiszem ez alkalommal..." Olyan mozdulatot tett, mintha azt akarta volna mondani, hogy meghalt. Megrendülve álltam a küszöbön, csupán annyi erőm maradt, hogy megkérdezzem: „Édesapja beteg volt?" Az aszszony letette a lábost és a törülgető rongyot ‘a közeli asztalra: megigazította pongyoláját: „ön nem a rendőrségtől van?" — kérdezte. „Nem — feleltem. — Barát vagyok", „öh, bocsásson meg, onnan majd mindennap jönnek. Vanda apja három hónappal ezelőtt megőrült, mivel elkergették a hivatalbó', mert zsidó. A kétségbeesés megőrjítette“. „És Vanda?" — kérdeztem. „Fogalmam sincs hová mehetett" — válaszolta az asszony: „Talán kölcsönért ment valakihez. Tudja, mi minden lehetőt megteszünk, hogy segítsük őt, mivelhogy ő is elveszítette az állását, bár magunk sem úszkálunk az aranyban..."

Két nap múlva, távol, a torkolat vidékén, a folyó visszaadta Vanda testét.

• •

Dobos László:

ösvények az útra sietnek

1. BORBAN AZ IGAZSÁG...

A múlt év nyarának derekán a kisgéresi pincék tetején öszszeakadtam egy réglátott ismerőssel, Pap Lászlóval. Az üdvözlés második mondatánál már poharat nyomott kezembe, s szótlanul koccintásra nyújtotta a magáét. A harmadik pohár után sürgős elfoglaltságomra hivatkozva indulni akartam. Vállán tartott topójából biztos mozdulattal telehabozta

poharam, s közben csak annyit mondott:

— Még nem is ittunk.

A nem is tudom hányadik ürítés után már erélyesen szabódtam a folytatástól! így intett le:

— Hisz még nem is beszélgettünk. Ezelőtt tíz esztendővel mintha sem siettél volna ennyire.

— Több a gondom — próbáltam mentegetődzni. Lassú mozdulatokkal a pipáját tömködte,

s a tüzet élesztgető szippantások közben így eregette a szót:

— A gondnak az ember a tudója, annyi van belőle, amenynyit ciinál magának.

Munkából hazatérő asszonyok mentek el mellettünk. Vendéglátóm, bajuszát egyengetve mókázó pajzánsággal megszólította az egyiket:

— Ideje, hogy jössz Lidi... várlak mán.

— öregembernek hosszú az este ...

— Telepedj ide mellém!

— Majd a fejfá alatt magához fordulok.

— Ött sötét lesz ...

— Ügy a jó — és kuncogva, nevetve lódulnak lefelé az ösvényen. Szoknyájuk harangvirág szirmaként hajlik, leng utánuk. Hátukon könnyedén himbálódzik a takarosán hajtogatott batyu, ahogy belevesznek a szürkületbe.

— Huncut ez a fehérnép, olyan a nyelvük, mint a kasza éle motoygja maga elé az öreg s közben bort fröccsent a pohárba.

Hallgatunk, szívjuk a cigarettát és iszunk. A csendesen elpihenő alkonyat mintha görcsöt lökött volna a beszéd végire.

A kisgéresi pincék

— Az a szerencsénk, hogy a nyelve mellett keze is nőtt ennek az asszonynépnek — törik meg a csend. — Szent István Jobbja helyett inkább az ő kezüket mártották volna színaranyba... A géresi asszony még álmában is a mezőn jár... Soha sincs megállásuk... hiába mondom nékik, aki siet, az mind a halálba siet.

2. VALAHOL VENDÉGÜZÖNEK SZÁNJÁK A BORT

Ha idegen jön Helmecre, vállvonogatva, unottan kopog végig az utcán. Oldalról nézve úgy tűnik, mintha méltalankodva kérdéseket tenne fel nem létező társának: mit tudnak ezen a semmitmondó kisvároson szeretni az emberek? Vagy: nem értem azokat, akik elragadtatással tudnak beszélni és írni erről a vidékről...

Igaz, Helmecnek és környékének nincsenek zuhogó patakjai, méltósággal őrködő hegyormai, suhogó fenyvesei. A figyelő szem itt messzire néz és távolba láthat. A szemlélő tekintetnek csak a ködös végtelenbe nyújtózó láthatár vet veget. Amerre nézel, mindenféle őszintén tárulkozik eléd a tájgazdagság. Sok és nagy gazdagság virágzik itt az emberi kéz nyomán. Gazdag, áldott főid ez a Bodrogköz. S éppen ez a gazdagság teszi széppé 's. Olyan szép ez, aminek íze és

A pozsonypuspöki tánccsoport egyike a legismertebb népi együtteseinknek.

Amikor felmegy a függöny

Az ősz már a tél hírnöke, az erdő rozsdás szinei már intenek, figyelmeztetnek: készülj a télre! Anyagi javakkal gyarapodtunk, mindennapi kenyerünket hatalmas magtárakba hordtuk, telitődnek a silógödrök az ízes takarmánnyal tej- és húsadó állataink részére, és a bányák mélyéről szorgoskezű emberek küldik otthonunkba, iskoláinkba, munkahelyeinkre, a fényt, a meleget, az erőforrást.

Ez a készülődés érezhető a falu és város kulturális vezetőinél is. Készülni kell, hogy új színesebb műsorral, gazdagabb, tartalmasabb kultúrmunkával lépjünk a tanulni és szórakozni vágyó dolgozók elé. Készülni kell műkedvelő együtteseinknek is, hogy a múlt-sikerekben gazdag évadot még sikeresebb kövesse. És ehhez nem elég a patópálos kézlegyintés „ejh ráérünk arra még", mert az idő homokóráján gyorsan peregnek a napokat jelző szemcsék.

Az elmúlt idény egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy műkedvelőink összetévesztették a „könnyű" műfajt az elavult, álpatetikus, szirupos giccsel és valami retrográd szemlélettel keresték ki egy elavult elkorhadt korszak kabarészámait, hogy egy-két szó változtatással aktualizálják és színre vigyék azokat.

A műsor összeállítását, az előadandó darab kiválasztását többnyire egy-két ember végezte és az együttes tagjai már csak akkor értesültek a döntésről, amikor kézhez kapták a szerepkönyvet. És ezenkívül az együttes munkáját nem előre meghatározott terv irányította, hanem a pillanatnyi lelkesedés, hangulat, amely, sokszor figyelmen kívül hagyta a közösség jogos követélményeit, többre vágyó igényeit.

De ugyancsak akadályt jelentett a szervezeti sovinizmus, az egyénieskedés, a primadonnáskodás, vagy — mondjuk ki őszintén: az irigykedő rosszindulat. Számos faluban és városban hallottam a panaszt, hogy a tehetséges férfiakat vagy asszonyokat házastársuk „nem engedi" a műkedvelők között dolgozni, mert féltékeny. Ugyancsak állandóan ismétlődő jelenség volt „a falu vagy a város legjobb színésze", aki

zamata van. Erről a szépségről nem elég csak beszélni: tapintani, érzékelni kell. Ha nem ismered a kistárkányi almáske*-tet, a Tisza-part csak nyári fürdőhelyet vagy kedves folyot jelent számodra. Ha nem ittál Kiskövesd, Kisgéies vagy Helmec borából, csak az átutazó vendég a mindig siető ember futó benyomásait vlheted magaddal. Valahol vendégüzőnek szánják a bort, itt marasztalják vele az idegent. Ha meg akarod ismerni Bodrogközt, nem siethetsz haza, nem hivatkozhatsz számos hivatali elfoglaltságodra. Türelmesen kell nézelődnöd, ne vágj az emberek szavába, várd meg a mondat végét és csak aztán kérdezz.

Mikor Tokajhegyalját formálta a természet, ráadásul Bodrogközben is összecsomózott két dombot; így jutott „hegyhez“, bortermő meleg oldalakhoz a borisszák számos serege. A természet bőkezűsége a falvakat alapító ősök számára törvényt szabott, mert vagy a vízközeibe települtek, vagy a „hegyek“ lábához verték le sátrukat. Ma már nehéz volna kideríteni, ki volt az a halandó, aki ledugta az első szőlővesszőt, de jól tette, igen jól tette... áldott keze volt, szobrot, nagy szobrot érdemelne — mondogatják a poharat melengetők.

(Folytatjuk)

csak főszerepet vállalt és akit ünnepelni, dédelgetni kellett, mert egyébként a közismert „akkor nem játszom, csináljátok nélkülem“ — jelszóval elrohant. A szervezeti sovinizmusról pedig éppen e lap hasábjain írtunk, mert már az elmúlt évad első negyedében riasztó volt a helyzet. A CSISZ- tag csak CSISZ rendezvényeken akart szerepelni, a Csemadokszínjátszó ragaszkodott saját egyesületéhez és voltak, akik az önkéntes tőzoltók által rendezett műsoros esteken kívül azért nem akartak szerepelni, mert ők „csak tűzoltók“.

Bizonyos, hogy a műkedvelők munkáját nagymértékben akadályozta a darabhiány is. Mindnyájunk számára megnyugtató, hogy ezen a téren javulás mutatkozik és az új évadban valóban műsorbőség könnyíti az együttesek munkáját.

Amint írtam: az idő nem áll meg, nem várakozik. A műkedvelő együttesek alapvető kötelessége, a sikeres munka legfontosabb tényezője az, hogy már most megbeszéljék és rögzítsék, mit, mikor és hogyan akarnak csinálni. Ha reális, tárgyilagos mérlegeléssel számba veszik a rendelkezésükre álló erőket — lelkes, áldozatkész, kollektív szellemű tagságot, a szereplők alakítóképességét és az együttes anyagi lehetőségeit, akkor a jó szándék már tettekben is megnyilvánul.

De a műsortervek összeállításánál nem szabad megfeledkezni arról, hogy nemcsak a jő alakítás, a szép díszletek és a pénztári siker szerint értékeljük az együttesek munkáját, hanem elsősorban a műsorpolitika eszmei tartalma bizonyítja rátermettségüket és hasznosságukat.

PÉTERF1 GYULA

I HÍREK !

: s

J Csehszlovák képzőmüvé-; Í szék alkotásaiból két kiállí- ;

• tás nyílt meg Budapesten. í ! Vladimír Tesár, Jirí Svoboda 2 J és Josef Duchoň képeit és J j Elena Holéczyová és Dag-5 S mar Sroubková iparművész-S

• nők műtárgyait láthatja a;

• magyar közönség.

• !!

I

: Az egyik New York-i

•könyvkereskedés kirakatéiban elhelyezett tudományos ; művek felett a következő •felirat olvasható: „Ezek a

• könyvek olyan emberek szá- 5 mára készültek, akiknek

• több az eszük, mint a pénj zük”

!

• Amíg Nyugat-Európában

; állandóan csökken a mozik j

• száma, a Közel-, Közép- és : 5 Távol-Keleten az utóbbi ;

• években emelkedett. Az J

• ENSZ most kiadott jelentése »szerint a világon a legtöbb

• filmszínház a Szovjetunió- J ban van.

1 *

• Szovjet geológusok egy J nemrég felfedezett új ásvá• nyi anyagot a világ első S űrhajósa után „gagarinit“• nek neveztek el.

!

• Egy virginiai kutatóállo; máson új elektronikus be• rendezést mutattak be,

! amely óránként 60 000 sza-2 vas sebességgel fordította

• le a Pravda egyik cikkét í angolra és németre.

I..............