Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-29 / 35. szám
JAROSLAV HASEK: AZ EZRED A K. U. K. tisztikaszinô törzsasztalának majd tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor a kapitány úr egy kutyával jelent meg, holott mindenki tudta, hogy az újoncon kívül semmit sem utált annyira, mint a kutyákat. A meglepetés olyan nagy volt, hogy Vasatka főhadnagy a pincért csehül szólította meg, imigyen: „Pivo, pane Václave". Azaz, — hogy sört kérek, Vencel úr. — Ez a kutya olaszországi hadikutya — jelentette ki a kapitány. — Unokahúgom hozta ajándékba. Vasatka kapitány már annyira lehiggadt, hogy németre fordította a szót: — Kérem, százados úr, mit jelent azt, hogy hadikutya? — De buta maga — felelte basszushangján a kapitány. — Ez olyan kutya, amit az olaszok az ellenséges felderítők kiszimat olásár a használnak fel. A legutóbbi hadgyakorlaton próbálták ki teljes sikerrel. TRISTAN DEROME: Unokahúgom Turinban járt és ott szerezte. Uraim, jól nézzenek erre a pompás jószágra, mert ezzel csak olaszul lehet beszélni, egy szót sem tud még németül. Ugy-e, caro mio? A kutya talpraugrott és morgóit. Aznap egész este a hadikutyákról folyt a szó a kaszinóban. A hadikutyák díszes példánya szótlanul feküdt az asztal alatt és csendesen marcangolta a kapitány fehér kesztyűjét. Pontosan este hét órakor váratlan meglepetés érte a tiszturakat. Belépett egy őrmester, aki keményen összecsapva a bokáit, tisztelgett és ezt jelentette: — Kapitány úrnak alázatosan jelentem, az ezredzászlóba beleettek a molyok. — Az ezredzászlónkba, te marha? — kérdezte csodálkozva emez, mert nem mindennap esik ilyesmi. Es ez már olyan dolog volt, ami felrázta a tiszt - urakat. A gyanús ember Számos párizsinak az a legnagyobb élvezet, ha embertársait bámulatba ejti. Az emberiség álma, hogy szoborba véssék, emlékművet állítsanak, költeményeket írjanak vagy dalokat komponáljanak róla, és mindezt csupán azért, hogy az utókor megbűvölten csodálja emlékezetüket. Némelyik azonban szerényebb és beéri a kortársakkal. Most olyasmit szeretnék elbeszélni, ami tegnap Párizs egyik kávéházában történt és az volt a célja, 'hogy valakit sokáig emlegessenek. Ogy kilenc óra tájban egy idősebb, komoly úr süppedt az egyik plüsszékbe, tejeskávét rendelt, s miközben lassan szürcsölte, öt vagy hat újságot kiolvasott. Aztán magához intette a pincért és egy ötvenfrankos bankjegyet nyújtott át. — Nincs uram, aprópénze? — kérdezte a pincér, — ötven frank borsos összeg ehhez a pár krajcáros kávéhoz. — Sajnos, nincs apróm — válaszolta szelíden az öregúr. A pincér előhívta a tulajdonost, aki kelletlenül számolta Kis történetek nagy emberekről Jack London egy elbeszélést ígért az egyik irodalmi lapnak, de nem tartotta be a szavát. A lap szerkesztője a következő levelet intézte hozzá: Kedves Jack London! Ha az ígért elbeszélést 24 órán belül nem kapom meg, akkor eljövök önhöz és legurítom a lépcsőn. London ezt válaszolta: Kedves Dick! Ha munkámat a lábammal végezhetném el, akkor én is betartanám a szavamat. Gerard Philipe, a közkedvelt, néhány évvel ezelőtt fiatalon elhúnyt francia színész, amikor a Théatre National Populairevel Berlinben járt, városnézés közben az egyik kirakatban megtetszett neki egy ing. A fiatal elárusítónő felismerte és nagyon boldog volt, hogy a nagy színészt szemtől szembe láthatta. Gerard Philipe megvette az inget és megkérte az elárusítónőt, hogy a csomagot küldje utána a szállodába. A csinos elárusítónő készségesen kijelentette, hogy ezt majd személyesen elintézi. — Nagyon szép öntől, — felelte Philipe, majd már a kijárattól visszafordult és így szólt: Ne felejtse el a címet! A gondosan becsomagolt inget Philipe a szállodában átvette, a csomagot kinyitotta és az ing mellett ott találta az elárusítónő címét. Mark Twain-t, a nagy amerikai humoristát állandóan azzal zaklatták az olvasói, hogy fényképeket küldtek be hozzá és azt szerették volna bebizonyítani. hogy hasonlítanak rá. Twain egy esetben a következő választ adta: Az-ön fényképe jobban hasonlít rám, mint saját magam. Berámáztattam és borotvatükörnek használom. le a tízfrankos bankjegyeket, az ötfrankost, meg az érmeket. Az öregúr mosolyogva távozott. Tizenegy óra tájban visszatért és egy Vichy Fraise-limonádét kért, kibontotta újságját és fizetéskor ismét egy ötvenfrankos bankjegyet nyújtott át. — Nincs aprópénze, uram ? — kérdezte a pincér, — hiszen éppen most váltottunk ? — Talán nincs jogom ötvenfrankossal fizetni? — viszonozta kérdéssel az öregúr. Déltájban újra megjelent és valami apróságot evett. És fizetéskor megint ötvenfrankos ropogott a kezében. A pincér nem szólt egy szót sem, de látszott a bajuszán, hogy sötét gyanú foglalkoztatja. A tulajdonos kilépett az utcára és a kávéház előtt bámészkodó rendőr fülébe súgta, hogy egyik vendége gyanúsan viselkedik. — ötvenfrankosokon akar túladni — közölte a rendőrével. — Biztos, hogy szélhámos, érdemes lenne egy kicsit a füle mögé nézni. — Majd megfigyelem — felelte a rendőr. Az öregúr két óra tájban ismét megjelent. Kávét rendelt. És háromnegyed háromkor egy narancsszörpöt. Fél négykor teát és két perccel négy óra előtt quinqinát. Minden alkalommal egy-egy ötvenfrankost helyezett az asztalra. A tulajdonos a pénztárban ülve boszszúsan nézte a kirakat előtt ácsorgó rendőrt, aki minden kérdő tekintetére csak mosolygott a bajusza alatt. Mert reggel óta háromszázötven frankot szétszórni, az a legjámborabb kávés idegeit is felborzolja. Ahogy megérkeztem a kis kávéházba, azonnal megismertem az öregurat. Barátom, Théodor Decalandre volt. Meghívott asztalához. — Látja, — mondta halkan — ezek a kelletlen, sőt nyugtalan arcok mind engem figyelnek, mikor árulom el végképp magamat. És mit gondol, miért ? Közveszélyes embernek tartanak, mert reggel óta elfogyasztott Italaimért mindanynyiszor ötvenfrankos bankjeggyel fizettem. A rendőr — akivel közölték gyanújukat — csak mosolyog rendületlen, ö ugyanis nem volt rest és szemmel tartott, hogy a kávéház ajtajától egyenest annak a banknak a pénztárához mentem, amely alig kétszáz lépésnyire van innen. A pincértől visszakapott pénzhez hozzátettem azt a néhány garast, ami hiányzott és az apróért kaptam cserébe egy vadonatúj, ropogós bankjegyet. Oh, barátom, itt nálunk Párizsban, milyen könnyű gyanúsnak lenni. Képzelje csak el, hogy ezeknek az embereknek a fejében milyen rémregények születtek meg az én ötvenfrankcsaim láttán. És ezekben a rém regényekben milyen förtelmes szerepet játszhatok én!... No látja, én így szeretném megörökíttetni magam és ha valamelyikük megírja, még ki is nyomtatnak. — És most tovább játsza ezt a szerepet? — kérdeztem. — Dehogy, nem tudom. Már elmúlt négy óra. A bank pénztára már bezárt. KUTYÁJA Ezt az ezredzászlót legendák hősi köde vette körül. A legénység tagjai közül még senki sem látta, időnként az ezredes úr beszélt róla ékesszólóan: — Ha elhaladtok, porosfülüek az ajtó előtt, amely előtt éjjel-nappal két katona áll őrséget, ott van a mi ezredzászlónk és nem „regimentzászlönk", amint ahogyan balról az a harmadik hülye szokta mondani. Az őrmester azonban még többet és még szebben tudott beszélni róla: — A mi ezredünk zászlajából már hiányzik egy darabka, mert a kemény harcokban szétlőtte az ellenség. A mi ezredüúk eddig még szüntelenül győzött alatta. Es ha a zászlótartó katona elesett, még szorosabbra fogta a nyelét és halált hörögve ezt kiáltotta: „Előre!" És csak ezután halt meg. Vegyetek őróla példát, hülyék! És ebbe a dicső zászlóba beleütött a moly. A kapitány nagy siet ve felcsatolta kardját és kutyája kíséretében megindult a laktanya felé. Az őrmester és a kutya illő távolságban követte. — Miképp történt a dolog?' — kérdezte. — Az őrség fedezte fel, hogy molyok repülnek ki abból a fülkéből, amelyben a zászlót és a kapitányné nagyságos asszony szőrmebundáját őrizzük. — Marha! A bundáról ne ejtsen egy szót sem — förmedt rá a kapitány. — Csak a zászlót támadták meg a molyok, érti? Hülye! A fülkét meszeltesse ki. A zászlót meg vitesse a lakásomra és helyezze el az előszobám fogasán, ahol a gyapjúsálam lóg. Az őrség ezután az előszobám előtt áll. Megértette? Lelépni! Csendben, minden izgalom nélkül telt el néhány nap. A fülkét kimeszelték, a zászló meg a kapitány sála mellé került. Közben a kutya is megtanult egyet-mást németül. Többek közt azt, hogy ebédosztáskor nekiszaladt a szakácsnak és kidöntötte a kondért. Különösen a gombócokért élt-halt. Aludni meg nem is tudott máshol, csak a legénységi konyhában. — Nagyon okos állat ez a kutya — mondogatta a kapitány valamelyik este a kaszinóban. — Tegnap apróra szétrágta unokahugom szerelmes leveleit, pénztárcáját meg behozta a szobámba. Most arra tanítgatom, hogy kerti sétáim alkalmával füttyszóra utánam hozza a sálamat. Hát igen, ezeknek a hadikutyáknak nagy jövőjük van a háborúban! És ha tudnátok, mennyire tiszteli az előszobámban az ezredzászlót! Ojabb néhány nap múltán a kapitány újabb dolgokkal hozakodott elő: — Uraim, önök bizonyára hihetetlennek találják, amit kutyám okosságáról beszéltem. Be fogom bizonyítani. Mindnyájukat meghívom, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. A kertem közepén állok majd és füttyszóra utánam hozza a sálamat. A tiszturak fejüket csóválták a hallatlan okosság láttán, a kapitány meg azonnal hazasietett, hogy az okos kutyának még egy leckét adhasson. A látottak teljes mértékben kielégítették, csak a sál lett csupa sár és homok a nyáltól. — Keféltesd ki a sálat a szobalánnyal — parancsolta feleségének a kapitány. Két óra tájban szép számmal gyűltek össze a kertben a tiszturak. A kapitány peckesen kihúzta magát és így szólt: — Vigyázz! A kemény vezényszó után a sípjába fújt. A fütty után sokáig nem történt semmi. — Mit csinálhat ennyi ideig ez a dög? — töprengett magában a kapitány. — Már jön — pillantotta meg a jelenlevő tiszturak egyike. — Hoz valamit a szájában. A kutya egy bokorból lépett elő és a kapitány lába elé rakta a regiment dicső zászlaját, amely még viharvertebb volt, mint akármelyik győzedelmes háborúban. A kapitány felszisszent, keresztülugrotta a bokrot és szöcskeugrásokkal száguldott az előszobába. Az ezredzászló csupasz rúd ja árván állt a fogashoz támasztva. Végül kiderült, mi történt. Az okos kutya nem találta a sálat és miután a parancs hadikutyánál is parancs, az ezredzásziót szaggatta le rúdjáról és azzal iramodott a kapitányhoz. Mit tudhatta szegény, hogy másra való a gyapjúsál és másra az ezredzászló. A hadikutya katonai pályafutása ezzel befejeződött A kapitány elvitette a sint erekkel, akik nemsokára eladták egy tejesasszonynak. A királyhelmeci dombok között bukdácsolva akadtam rájuk. Egyszerre csak csendes harmonika-szó ütötte meg fülemet. A hang irányába haladva a hús akácerdő szélén birkaaklot találtam. Az akoltól dobásnyira pedig kis házikót. — Jó napot! — köszöntöttem a ház előtt üldögélő jóvágású fiatalembert. Kezében elhallgatott a harmonika, leeresztette térdére és visszaköszönt. Ahogy feltekintett, szinte meglepett intelligens arca. Nem tudtam eldönteni hová tegyem őt. Talán valami városi diák, akit a romantika vonzott ide?! Puhatolództam. — A juhászék merre vannak, nem tetszik tudni? Elmosolyodott. — Az egyik én vagyok. Tessék! — Cudar hőség van és a környéken nincs kút, nem adna egy kis vizet? — Azonnal — mondta s bement a házikóba, majd egy fonott üveggel s pohárral tért vissza, nyomában egy tőle fiatalabb fiúval. Azonnal megállapítottam, hogy testvérek. Jót húztam a hideg vízből. — Szóval maguk gondozzák itt a juhokat?! — Meg édesapánk. Hárman vagyunk. — Ő hol van? — nézek körül. — Meccsre ment. — Ejha, ravasz öreg — gondoltam magamban, majd fennhangon folytattam: — És maguk nem unatkoznak itt így vasárnap délután?! — Ha megjön, akkor meg mi megyünk le a faluba. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy Dobcsák Bélával beszélek, ő 19 éves, az öccse Laci pedig 17. 700 darab juhot gondoznak hárman. Feltámadt bennem e romantikus szakma iránti kíváncsiság s módját ejtettem, hogy körülnézzek ide-Juhászlegény, „szegény" juhászlegény! iglenes kis lakásukban. Élénk kíváncsisággal futott át pillantásom a szobácskán. Három szépen Ieteritett ágy, asztal, fogas, ezek képezik a szoba bútorzatát. Az egyik ágyon a legújabb divat szerint varrott, szépen vasalt világoskék ruha, fehér ing. Egy másik hasonló a fogason lógott. Az asztalon aktatáskából könyvek kandikáltak ki. . — Ki szokott olvasgatni? — mutattam a könyvekre. — Mindnyájan — felelték egyszerre. Megnéztem az egyik könyvet. Jókaitól volt a „Szegény gazdagok." — Melyik regényét ismerik még Jókainak? — érdeklődtem. Felkacagtak. — Hajaj, majdnem mindegyiket! — Ezek szerint tehát szeretik Jókait. Meg tudnák mondani miért? — Mert buja fantáziája van — szólalt Laci. Nagyot nyeltem. Talpraesett válasz volt. Kicsit elgondolkoztam: A dudát kiszorította a körülbelül 3000 koronás tangóharmonika. A tűz melletti mesét Jókai regény helyettesíti. Korunk fejlődését tekintve megnyugtató jelenségek. A „Juhász legény, szegény juhászlegény ..." dal szövegére gondolva megkérdeztem, hogy mennyire jönnek ki havonta ? — A múlt hónapban 5000-et kaptunk hárman. — Fuccs a szegénységnek — állapítottam meg. — És mint fiatalok, meg vannak magukkal elégedve? — kockáztattam meg még egy kérdést. — Meg bizony, dolgozni mindenütt kell s többet a gyárban sem keresnek a magunkfajta fiatalok. Nyugodt élet, szabad élet ez a miénk ... — És vidám élet, — tettem, hozzá én, miután elbúcsúztam és a dombtetőn mégegyszer utóiért a harmonika hangja. KOVÁCS JOZSEE — Éppen most — mondtam makacsul — nekem a lovak nem imponálnak. Sem az üszők. — És a paradicsom — folytatja —, tudod mennyi lesz az idén? Vagonszámra. Annyi pénzt kapunk érte, hogy nem tudjuk hová tenni. — Nem, nekem a paradicsom sem imponál... — Hát az apád, meg az anyád... és én, — mi sem számítunk semmit neked? — Nem értenek maguk engem ... talán én sem értem egészen önmagamat. Azért megyek el, hogy megértsem! Csak azt tudom, hogy ha úgy igaz, ahogy maga mondja öregmama... ha úgy helyes, akkor a háború hiába volt, feleslegesen haltak halomra az emberek ... Az apám feláll és olyan indulatosan néz rám mint még soha. — Elég legyen... elég legyen ebből a buta beszédből, te...! Emeli a kezét, hogy arculüssön. Én is felállók. Sápadt az arcom, mint a fal de a szemem elszánt. Anyám a tűzhelyig hátrál és szívére szorítja a ke zét. — Üsd meg a félkegyelműt.. üsd arcul — kiáltja nagyanyám — hagy térjen észhez! Nem ütött meg az apám. Pillanatig nézett, fáradt, szomorú szemmel, nehéz kézzel végigsimította a homlokát és leült. — Hozzál uborkát, Ilona! Az anyám hoz, és szeletekre metéli. A nagyanyám habozás nélkül megütött volna, futott át az agyamon, az apám pedig azért nem ütött meg, mert nem biztos benne, hogy igaza van. — Elmehetsz — mondta halkan — elmehetsz, ha akarsz... — Holnap? — Holnap. Nagyanyám szó nélkül kiment, vastányérja nxtfesörrent a tűzhely vasán, ar'ovy letette. Utánna akartam menni, ezt akartam neki mondani: — Ne haragudj öregmama ... ne haragudjon, nem én győztem le magát, hanem az idő! Nem mondtam mégsem. Az jutott az eszembe, hogy akiket legyőz az idő, azoknak meg kell halniuk. 'Vége)
