Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-29 / 35. szám
Egy Ember és egy Ház SZŐKE JÓZSEF: Az emberszívekben zeng, lüktet az élet öröme és ahogy sokasodnak napjaink, sokasodik az öröm és a szépség, gazdagodik, teljesedik, formálódik az új rendet építő dolgozók munkás hétköznapja. Ott, ahol a város ölelkezik a szőke rétek kalászokkal terhes göröngyeivel, ott, ahol sűrűfonatú aranyszálakat sző a nap a kis családi házak piros cserepeire, áll egy ház. A hivatalos iratokon úgy szerepel, mint a főrévi Művelődési Ház. zegettem a régi fényképeket és hallgattam az Ember és a Ház egybefonódó történetét. Az Ember — Dittinger Viktor, 51 esztendős Munkaérdemrenddel kitüntetett kőműves 10 éves korában kezdett dolgozni. Tizennégy éves korában már sztrájkolt, 1921-ben Szabó Istvánnal együtt avatták a Komszomol tagjává és 1928-ban átvette párttagsági igazolványát. De a Házzal már 1924-ben találkozott. Akkor kezdték építeni verejtékes munkával, kis Akik a Munkásotthont építettéit. Fiatalok és öregek látogatják, hogy tanuljanak, szórakozzanak, gyönyörködjenek. Az utolsó két' hónap alatt 9416 látogatója volt ennek a háznak. Fiatalok és öregek, asszonyok és férfiak, mesére váró gyermekek és serdülő kamasz legénykék indultak és indulnak a Művelődési Ház felé, hogy gazdagodjanak tudásban, szépségben, hogy megtanulják az új élet igéit. 3600 kötetes könyvtár, hét érdekkör, népi zeneiskola, zene- és énekkar, tudományos és politikai előadások, a Szlovák Nemzeti Színház élvonalbeli művészei színesítik a főrévi Művelődési Ház műsorát. A riporter meghatottan lépi át a Ház kapuját és amíg a fiatalok kipirult arcát nézi, felidézi a múltat és hálás szívvel adózik azoknak, akik valamikor régen ezt a házat felépítették. De hiába vallatja a téglákat, a tégla hideg, néma, élettelen. A tollforgató ember elindul tehát, hogy emberszívet keressen, olyan emberszívet, amelyben ma is töretlenül ég a régi láng, a párt iránti hűség, a munkásosztály iránt érzett szeretet. A poseni családi házban Dittinger Viktor elvtárssal néharapás kenyérről is lemondva a főrévi proletárok a Munkásotthont. És amikor készen voltak az alapozással elfogyott a pénzük. Ezerkilencszázhuszonkilencig kellett várni, amíg folytathatták az építkezést és 1930-ban Steiner Gábor és Major István elviársak felavatták a dolgozók otthonát. És nyolc év múlva a teuton fenevaddal szövetkezett hazaárulók eladták az országot és a főrévi Munkásotthon megszűnt a vörös zászlók alatt menetelő, jövőért küzdő emberek otthona lenni. Dittinger Viktor a kertjéből nézte a Munkásotthon épületét, azután ráborult egy virágzó almafa ráncos törzsére és sírt. De harcos volt — a párt, az eszme harcosa! Rövid idő múlva saját házában helyezte el az illegális nyomdát és amikor a közömbösek és gyávák már nyugodt lelkiismerettel feküdtek puha ágyukban. Dittinger Viktor kis háza pincéjében nyomta a „Hlas ľudu“ és a „Sarló és Kalapács“ példányait. A Munkásotthon, a megbilincselt hallgatásra kényszerített Ház némán tűrte sorsát, de az Ember, a harcos beszélt, hirdette az igazságot. Azután elárulták. És Dittinger Viktor messze került a Háztól, amelyet még némaságában is szimbólumnak tekintett. Összetört testét Zajac és Drgoň USB-s hóhérok rugdalták, mielőtt a bíróság három esztendős szabadságvesztésre ítélte. Verték, ütötték, rúgták és akkor az Ember a Házra gondolt, a Házra, amely néma volt — és hiába volt a szadisták minden állati kegyetlensége — Dittinger Viktor néma maradt. Az Ember és a Ház várt. Távoli dörgésekre figyelt, lövedékek robbanását leste. Keletről jön a hajnal — suttogta magában Dittinger Viktor a fasiszta börtön cellájában. Keletről jön a tisztító vihar, amely lemossa falaimról a gyalázat, a megalázás nyomait — gondolta volna a Ház, ha élő sajgó, kínlódó és reménykedő szíve lett volna, mint az embernek. A hajnal eljött. Vöröscsillagos katonák harcokban tépett teste pihent a Munkásotthon falai között. A szabadítok és szabadultak találkoztak ebben a házban, könnyes arccal és egy ütemre dobbanó szívvel, az emberszemek kifényesedtek a szabadság mámorától és a Ház ablakszemeiben visszatükrözött a Vörös zászlók fénye. Elszálltak az évek. Az Ember és a Ház ott élnek egymás közelében. Látják, figyelik egymást. Az Ember szeretettel nézi a falakat, amelyekre valamikor bőven ömlött az ő verejtéke is. Érdemes volt — mormolja maga elé Dittinger Viktor, mikor a kerteken át szívére száll a falak közűi kiröppenő zeneszó. És csillagszikrákkal, a hold ezüst fényzuhatagával díszített nyári éjszakákon ott áll az Ember a virágzó gyümölcsfák alatt és talán . talán simogatja a falakat. A szívével, a gondolataival. A falakat, amelyeket a párt iránt érzett szeretet és hűség emelt bástyaként az elnyomás ellen, hogy tanúja legyen a harcnak és a győzelemnek. PÉTERFI GYULA Farkasok a ház körül Pereg a szoknya, száll a dal a boldog fiatalok ajkáról. DUBA GYULA: Szemez a feleségem A fiatal szlovákiai magyar szerzők között néhány évvel ezelőtt új név tűnt fel: Duba Gyuláé. írásaival hamar meghódította az olvasók szívét, annál is inkább, mivel eddig elég elhanyagolt területen kezdte működését: a humor, a szatíra tintájába mártotta tollát. Nem mindig hálás feladatot választott Duba osztályrészül. Tudnia kellett, hogy amikor a gúny fegyverével leplez le emberi fonákságokat, gyengeségeket, akadnak bizonyára szépszámmal olyanok, akik alakjaiban kénytelen-kelletlen magukra ismernek és az olvasóknak egy bizonyos rétege sohesem bocsátja meg az írónak, ha úgy érzi, hogy az róla rajzol karikatúrát. Duba Gyula írásait talán legtalálóbban Jean Effel, a kiváló karikaturista rajzaihoz lehetne hasonlítani. Mint ahogy a nagy francia rajzművész néhány vonással fejezi ki az emberi gondolat- és érzésvilág egész skáláját, úgy Duba is elevenen lüktető stílusával, természetes közvetlenségének hangján rajzol élethü, a hibákat, fogyatkosságokat vastagon árnyékolt képeket a ma emberéről, az életről, társadalomról, szerelemről, barátokról. Régi hiányt pótol a szerző, amikor a humor és szatíra műfajával lép Irodalmi életünkbe, hiszen eddig alig akadt egy-két művelője ennek a műfajnak, azok is inkább csak időszakonként nyúltak a nevettetés és a neveltetéssel való ostorozas eszközeihez. Legerősebben és a legmarkánsabb1. vonásokkal a féltékenység hatalmát vetíti elénk egy olyan görbe tükörben, amelynek torzításai szinte ijesztően érzékeltetik ennek az emberi szenvedélynek minden kinövését. Az olvasónak önkéntelenül a nagy magyar humorista, Karinthy jut eszébe, aki páratlan iróniával és szellemességgel, tüneményes változatossággal tudott belevilágítani ferde tulajdonságaink útvesztőjébe. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Duba Gyula is ezen az úton halad, anélkül azonban, hogy másolójává válna a humor nagy mestereinek. Társadalmi előítéletekkel, emberi. fonákságokkal áll szemben ő is, akárcsak az irónia nagy szószólói. Most megjelent „Szemez a feleségem“ című novelláskötetében az előző munkáihoz viszonyítva már kiforrottabb, egyénibb hangot üt meg. Az „Ősz tincs a fekete hajban“ című karcolata, amelyben a féktelen hiúságot pellengérezi ki, egyike a legsikerültebb munkáinak. Ebben már komoly felkészültséggel tapint legszánalomraméltóbb gyengeségünk elevenjére. „A háziasszonyoméban — bár ezt a témát már sokan feldolgozták — mégis újszerű elevenséggel mutatja be a kapzsi, kicsinyes lakásadó torzított figuráját, aki azt képzeli, ő körülötte forog a világ. Az intrika, az embertársaink elleni aknamunka kórképe az „így szeretjük egymást" című írás. Jó megfigyelőképessége tükröződik vissza soraiban. A „Mozilátogatókban“ embertípusokat, vérmérsékleteket jellemez Szerencsésen válogatja meg figuráit, akiknek egyikén sem érződik a könyvszag, vagy az, hogy megteremtőjük kínnal, izzadással hozta volna létre őket. Az élet, a mindennapok alakjai a maguk legmeztelenebb emberi valóságában. Tévedés azonban azt hinni, hogy a szerző egyetlen területe az irónia és a maró gúnyon kívül tolla másfajta stílust nem ismer. Erre példa az „Ancsi és Jancsi“ c. elbeszélése, melyben egy katonának bevonult legény és otthonmaradt menyasszonya történetét írja meg. Itt már nagyobb lélegzetű problémába vágta fejszéjét a szerző. A házasság előtt álló fiatalságunk egy részének körében tapasztalható felelőtlenség és könynyelműsködés adta a szerző kezébe a tollat, amikor hozzáfogott az „Ancsi és Jancsi“ megírásához. A hűség, az adott szó mellett való helytállás mindenki számára egyformán kötelező parancsát boncolja fel a két falusi fiatal szerelmében. A komoly problémát tárgyaló témához azonban nem választotta meg szerencsésen a műfajt. Egy elbeszélés keretei szűknek bizonyultak a történet számára, hiszen az események lebonyolítása, a gazdag érzelmi momentumok megfestése, amelyek átszövik az egész tárgykört csupán néhány oldalra korlátozódtak s így az egésznek az elhamarkodottság jellegét adják. Sokkal megfelelőbb lett volna ezt az égető problémát egy kisregény keretében megeleveníteni. K Duba Gyula a határozott fejlődés útján van. Meglátásai, képzelőtehetsége nagyobb horderejű témákra kell, hogy inspirálja. Helyes, ha megmarad a kiválasztott műfaj mellett, ezen a téren még sokat várunk tőle. Az elbeszélések, karcolatok befejezései még néhol bizonytalanok, több helyütt hiányzik az a csattanó vég, ameíyhez az eseményeknek el kell érkezniük s bennük mintegy ki kell csúcsosodniok. Minden fellengzőséget, mesterkéltséget kerülő stílusa nem hagy kétséget aziránt, hogy írásait mindenkinek szánta, hangján mindnyájunkhoz egyaránt szól. Mint Mark Twain, ő is fénnyel, derűs mosollyal világít az árnyékok közé és minden igazi olvasó, aki a szórakozáson túl lelki és szellemi élményt is keres a sorokban, ezt biztosan megtalálja Duba Gyula legújabb kötetében. STKASSER BÉLA @ A legelső fényképező filmet francia tudós ,Josef I. Nepson állította elő 1826-ban. ® A madaraknak is megvannak a maguk rekordjai. A legnagyobb távolságra egy, az Arktiszon élő madár repült el. Mintegy 17 600 km-es utat tett meg az Észak:-sark vidékéről az Antarktisz partjáig. * * * ® A legnagyobb vulkanikus kitörés nem. Pompei közelében történt, mint ahogy sok ember hiszi. A rekordot a Tambora tűzhányó viszi Sumbawa szigetén az Indiai-óceánban. Ez a tűzhányó 1815-ben 151 köbkilométer lávát ontott ki magából. A tűzhányók kráterének az átlagos átmérője 11,2 km-re szélesült ekkor és a hegy csúcsa 1200 méterrel csökkent. ® A legnagyobb édesvízi halat, tokhalat, a Volgában fogták. Hossza 7.8 m volt és 1440 kg-ot nyomott. * * * © Már a régi arabok is ismerték az üveglencse ama tulajdonságát, hogy megnagyítja a külső világ képét, de meszszelátóban lencsét elsőnek Roger Bacon angol tudós használt. Öreg asszony ül a küszöbön. Fekete ruhája fénylik a napban. A küszöbről odalátni az útra, amely portól fehéren bujkál a dombok közt. Az asszony reggel óta ül a küszöbön. Nézi az utat, amely valahol messze letűnik a távoli hegyek közt. Fekete szeme mozdulatlan, olyan mint a vadászó sasé, fáradt keze az ölében pihen, mint két sárgára szikkadt kukoricacső. Az úton apró fekete pontok mozognak. Lassan tétovázva haladnak. Olyanok messziről, mint az üvegbe esett legyek, körbe-körbe iramodnak, megfordulnak és visszamennek megint, mintha nem tudnák, hogy merre haladjanak. De az öregasszony tudja, hogy erre közelednek. ' Tegnap hozták haza a fiát az erdőből sebesülten, összetörtén. Fejét véres kötés fedte, testét zöld köpeny takarta. Egy hete ment el a felkelőkhöz és most ott fekszik az ágyon lezárt szemmel, meredt testtel, eszméletlenül. Veronika, a felesége új kötésbe tette törött, zúzott testét s ott gubbaszt az ágya mellett. Várnak mind a ketten. Veronika férje mozdulását, az öregasszony a katonák közeledtét. Még alig virradt, már odaült a küszöbre s azóta nem mozdul. A völgy úgy ragyog a lábánál az augusztusi fényben, mint valami hatalmas ezüst vízú akvárium. A kertben szilva illatoz, alma pirosodik az átmenti bokrokon galagonya izzik vörösen, kökény szunnyad álmosan s a nap olyan az égen, mint az olvadt arany. Aikk hazajöttek azt mondták, hogy a fia német tankot robbantott. Egészen közel engedte magához s a légnyomás őt is a sziklához csapta. Veronika sírt, zokogva borult az ágyra, de az öregasszony szófián maradt. Magára öltötte ünneplő fekete ruháját, hímzett kötényét, szép fehér haját lila főkötöbe fogta, lábára húzta gombos félcipőjét, mintha temetésre menne. Egész éjjel nem húnyta le a szemét, s nem szólt a menyéhez sem. Csak szúrós fekete szeme lett lágyabb a fájdalomtól. Reggel, amikor meglátta a katonákat a völgyben, beszólt a menyéhez: — Jönnek! — aztán behúzta maga mögött az ajtót és odaült a küszöbre Akkor még kicsi fekete pontok voltak csak, mint apró legyecskék a falon, úgy másztak egyre közelebb a fehéren izzó úton. Most már zöldek és nagyok, látni a fegyverüket és sárgán fehértó arcukat. Ezerszer megszámlálta őket. Csak öten voltak. Ha nem lennék asszony .. . Elhessegetett magától minden gondolatot, nem akart rágondolni, hogy mi lesz, ha ideérnek. Látta, hogy az út mentén elszórt házakat mind sorraveszik, megrohanják, mint éhes lift! Üi Ludmilla Gurcsenko egyike a legtehetségesebb szovjet színésznőknek. Jóllehet még fiatal, de már s.ámos filmben aratott nagy közönségsikert, Nagyszerű volt a Gitáros lány című filmben is. farkasok a csontot, aztán to- Mbbjönnek, egyre közelebb. A nap már magasan izzott és perzselve bámult a világra. A katonák elérték az utolsó házat is. Amikor kijöttek, hangosan nevetgéltek és rávetették magukat a ház előtt álló gyümölcsfákra. Tépték a szilvát, rugdosták az almafát, aztán zabáivá lassan továbbindultak. A nap forrón izzott az égen. Ott, ahol a ház felé emelkedő koptató letért a poros országúiról, nagy terebélyes tölgyfa állott. Amikor odaértek, az egyik katona magasba rúgta az almacsutkát és nevetve lehevert az árnyékba. A többiek leoldották rohamsisakjukat és verejtékező homlokukat törölgették. Nézték a dombon álló házat és hangosan tanakodtak a fa alatt. Az öregasszony ott ült a küszöbön. Mozdulatlan alakja odalátszott az útra. A hőség fullasztóan nehezedett a völgyre, éhes bögölyök röpködtek búgva a levegőben. Az egyik katona a ház felé indult. Naptül vörösre égett kopasz fején nem volt sisak és a derekára aggatott felszerelés úgy ringott a farán, mint a falusi asszonyok szoknyája. A fa alatt heverésző katonák utána kiáltottak és hangosan nevettek. A küszöbön ülő asszony öszszeszükült szemmel, összeszorított ajakkal nézte, hogyan közeledik. Amikor odaért, valamit mondott, de az asszony nem értette és nem válaszolt. Szúrós fekete szeme valahová messze mögéje meredt és úgy ült ott szótlanul a küszöbön, mintha a katona ott se lenne. — Hau ab, du alte Hexe! De az asszony nem mozdult. — Du elendes Schweinehund! Félrelökte az útjában ülő asszonyt és szitkozódva benyitott a pitvarba. Szemben az ajtóval, a polcon ott állottak a tejesköcsögök. A katona arca felderült és nevetve emelte szájához az egyiket. Szuszogva ivott és a tej végig folyt az arcán le a zubbonyára. Amikor letette a köcsögöt, zavartan nézett a nyitott ajtón át a szobába. Csak most vette észre az ágy mellől rémülten rámeredő Veronikát. Valamit mondott és a szoba felé indult. De hirtelen megállt és riadtan kapott a fegyveréhez. Most már óvatosan indult az ágyon fekvő sebesülthez. Veronika reszketve hátrált a falig. *— Du Hund, du... — De hirtelen hangosan felnevet, mert látja, hogy az ágyon fekvő ember mozdulatlan. Ismét felbátorodik és otthonosan néz körül a szobában. Figyelmesen végigméri a rémült Veronikát és szeme megakad a fiatal asszony duzzadó keblén. Borostás arca felderül. Lassan a falhoz lapuló asszony felé indul. — Du Schlange — sziszegi és keze az asszony felé nyúl. — Hagyd! — csattan fel mögötte egy hang és a katong riadtan fordul hátra. Az öregaszsony állott az ajtóban és szúrós tekintete a katonára meredt. Olyan volt a nézése, annyi minden volt a tekintetében ennek az asszonynak, gyűlölet, megvetés és lenézés, hogy a katona zavartan hebegett és lassan az ajtó felé hátrált. Az asszony nézte és nem szólt többet. — ... du altes Bist!... — mondta az asszonynak, ahogy kilépett a seobából. A fa alatt heverésző katonák hangosan kiáltoztak és nevettek, amikor meglátták visszatérő társukat. A távozó katona zavartan tekintett vissza a házra. Az öregasszony ott állott mozdulatlanul az ajtóban. Csak amikor a fa alatt heverésző katonák továbbindultak, akkor dűlt megkönnyebbülten és fáradtan a falnak. Megmenekültek. Az asszony végignézett fekete ruháján, ünneplő cipőjén. A német talán azt hitte, hogy halott a fia vagy talán... Nem töprengett rajta. Fáradtan lépett a szobába. A veszély elvonult. De ki tudja, hogy az újabb farkasok megillnak-e a kapuban?
