Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-22 / 34. szám
(Folytatás) — Milyen szép hajad van Marika! Igazán? — nevet — igazán szép ? Táncolnak a szeme sarkában a szarkalábak, eltűnnek és újra elöugranak a bőr sima felületén. — Nagyon — mondom —, és milyen súlyos. Tenyeremre helyezem, úgy méricskélem, hogy milyen súlyos. — Fél kiló . .. egy kiló ... — No, annyi azért nincs — mondja. Egész este vele táncoltam. Jó vele táncolni. Jó vele beszélni, jó ránézni ha nevet. Jó, ennyi az egész. Az anyja is ott ül a teremben, figyeli, hogyan szórakoztatom a lányát és elégedetten súg valamit a szomszédasszonyának. Gyuri bácsi meg megszólít a táncszünetben és féldecire hív. — Azt elhiszem — nevet másnap gúnyosan nagyanyám, mert természetesen mindent megtudott, a faluban nincs titok —, elhiszem, hogy fizetett! Keltenél nekik, tudom. Ide figyelj! Amikor idejöttek, semmijük sem volt. Koldusok voltak. És most sincs azon az egy árva tehénen kívül. Te meg nem vagy akárki. Bárhová lépsz, bármit teszel vagy mondasz, földek, szólók, kaszáló és jószág áll mögötted. Hagyj fel vele! — Hagyjon békén — mondtam idegesen — hagyjon engem békében, mi köze hozzá? Mit bánom én ... mit bánom én, hogy volt-e valamijük, vagy van-e valamijük ... mit bánom én..,! — Tebenes lány — csóválta a fejét — az kell neki, a taknyosnak... Csak legyintek és otthagyom. Nem ingerlem, nem vitatkozom vele, mert nem tudom komolyan venni. Ma már nem lehet így beszélni. Valamikor fai Ián lehetett, ma nem. Háború volt, és azóta átértékelődtek a dolgok. Marikával sokszor találkozom. Ilyenkor csókolózunk és beszélgetünk, de csak keveset. Csókolózni jobb, mint beszélgetni. A nagyanyám meg zsörtölődik, szidja Mwikát és félt tőle. — Magába bolondít, elcsábít.,.. — ijesztget. — Hadd csábítson — hencegek —. engem csábít el nem magát! És aztán mi lesz?! Gyönyörűek az esték Marikával. A házuk előtt zöld szőlőlügas kúszik drótokon a magasba. A kiskertben virágok — Marika neveltjei — illatoznak. Csendes a falu. Ha nagynéha ketten, hárman végigsietnek rajta, beszélgetve, messze hangzik az utcán a szó. A mi szavunk nem hallatszik meszszire, suttogva beszélünk, bár indokolatlanul, mert úgysem hallgatná ki senki kevés szavunk. Köröskörül némaság és nyugalom, csak az akácfákon csiripel néha valami ismeretlen zenész, vagy a patakban hangzik fel egy-egy béka halk szava... krru ... krru ... Talán ehhez a helyzethez a halk szavak illenek. Talán minden érzésnek, minden hangulatnak bizonyos hangerősség felel meg. Lehet. Mindenesetre jobb suttogva beszélnem, mert így közel hajolhatok Marikához, és a szám apró, meleg füléhez ér. — Nem szeret engem a nagyanyád — mondja szomorúan — tudom.., — Ne törődj vele Marika. Az apám nem szól semmit... és ha szólna is! — Nem lesz ennek jó vége, tudom. — Sokat tudsz és mégis keveset. — Annyit tudok, amennyit egy tehenes .lánynak tudnia kell! — Csípős éle van a szavának. — Eh, legyintek bosszúsan — ne törődj vele, öregasszony! Hidd el, én más vagyok. így múlnak a hetek. Közben kapálunk, kaszálunk, sárgul a gabona a mezőn, lassan itt az aratás. — Ne támaszd már azt a kapanyelet! — szól rám a nagyanyám. Összerezzenek. Kissé elgondolkoztam A kolomp meg egyre cseng lenn a gyümölcsfákon túl, egyre peng a kis kalapács ütései nyomán a sárgaréz harangocska. Pim ... pim ... pim ... pimpimpim... Hogyan menjen le hozzá? Mit mondjak a nagyanyámnak, hová megyek? Vízért__ hát persze, vízért megyek a forráshoz. — Hol az üveg — kérdezem — szomjazom! — A hátikosárban van — feleli az anyám. Majdnem teli még az üveg, kénytelen vagyok kiinni az egészet. — Vízért megyek a forrásra, — lóbálom az üres üveget. És nagy léptek visznek le a barázdán, le, egyre lefelé, a kolompszó felé, Marika felé ... Kilesek a bokrok mögül. Áll a tehén mellett, pitypang a kezében és fújja le róla az apró, pelyhes, ejtőernyős magocskákat. A kis repülő utasok hangtalanul suhannak az erdő felé. — Marika, egy liter vizet kiittam egy szuszra miattad! — Jani, hát te... hogy kerülsz ide? — Itt kapáltunk. Megcsörgetem a szetiszemű tehén nyakán a kolompot. — Hívtál különben, miért csodálkozol hát hogy megjelentem! Nevet. Leül a fűbe, lábát maga alá húzza, és betakarja a a sörtócsába. Görbék a vonalak, de mind ... kivétel nélkül mind kivezetnek a tócsából, kivezetnek a száraz tiszta asztalrészre. Nekem is ki kell jutnom a tócsából. Kell.. kell, mert nem tudok benne úszni és belefulladok. Milyen ... milyen ember vagyok én? Mit tudok? Dolgozni tudok. Táncolni is tudok. Inni is tudok. De gondolkodni tudok? Tudok? Hogy lehet az, hogy nem értek meg egy könyvet ? A szavait érlemx magyar szavak, ezekre tanított az anyám — a mondatait már nem. És hogy lehet az, hogy a traktor hengerét feszítő erők majdnem vallásos tisztelettel töltenek el — talán így tisztelte az ősember a villámcsapást. Csupa miért. Hogyan hogy nem értem meg a nagyanyámat és ő nem ért meg engem? Nagyanya és az unokája. Egy vér, talán tőle örököltem néhány tulajdonságomat és ezek a tulajdonságok, bennem egészen más vágányra tolódva, most ellene feszülnek. Ellenségek vagyunk, akik kénytelenek állandóan kompromisszumokat kötni, hogy megférjenek egymás mellett. Ki a hibás kettőnk közül ? Én vagy ö ? El kell menném... El kell mennem ... Meg kell tudnom .. Meg kell tudnom ki a hibás! Én vagy ö. Felkelek. Kissé tántorgok. — El kell mennem — mondom a kocsmárosnak, — innen is, meg a faluból is ... Csendes a falu, sötétek az ablakok. Ni csak, a Marikáékében halványan ég a fény. Marika ... édes, tehenes Marika ... Nem áll szóba velem, Kovács Janival, a gazdafiúval.. Nem kellek neki. Igaza van. Mi az hogy gazdafiú? Egy ember a sok közül, sem több sem kevesebb, mint a többi. És 8 is Vozári Marika, egy ember a sok közül sem több, sem kevesebb. Ha tudnád mennyire nem vagyok hibás Marika, ha tudnád .. Kijönnél és nevetnél és csókolnál és újra azt mondanád: Te .. olyan hangon mondanád, ahogyan csak te tudod. — Te... A lugas zöld levelein áttörő fény kialudt. Milyen sötét ez a falu! A nagyanyám faluja ... A ■ vasárnapi ebéd ünnepélyesebb is' meg ízletesebb is mint a hétkönapok ebédjei. Rendszerint tyúk vagy csirke, tejfölösen vagy paprikáson és édesség csemegéül. Apám kanalazza az aranysárga tésztalevest, szokatlanul jókedvű. — Na gyerek, egy hét múlva aratunk!! Nagyanyám, mint mindig, a tűzhely mellett eszik, tányérja a meleg vaslapon. — Hol akarod kezdeni? A Hosszú — dűlőben vagy a Lapos-tagon ? — Még nem tudom — mondja az apám elgondolkodva — talán a Lapos-tagon. Először mondok ellent az apámnak és nem is akármilyen ügyben. — Nem — mondom a szemébe nézve — én nem aratok! Nagyanyám abbahagyja az evést, figyel, de az apám tovább eszik. Megdönti a tányérját, úgy kanalazza ki a levest és a tészta csíkjait belőle. — Hit mit csinálsz? — Elmegyek. Az ügy egyelőre a kettőnk dolga, az enyém és az apámé. Nagyanyám nem avatkozik bele. Anyám az asztalra teszi a húst, mintha semmi sem történt volna. Mindnyájan veszünk a húsból, anyám az én tányéromra teszi a csirke szárnyait, mert tudja, hogy szeretem. — És hová mész, ha szabad érdeklődnöm? -— Komáromba megyek a hajógyárba, géplakatosnak. Hallottam, hogy parasztokat is felvesznek, kitanulják a mesterséget úgy, hogy addig is fizetik őket, sőt tovább is tanulhatnak, ha akarnak. Még mérnök is lehet ott az emberből. Hosszan rámbámul az apám, megáll a villája a levegőben. Most kezdi a dolgot komolyan venni. Megcsóválja a fejét és tovább eszik. A nagyanyám pvatkozik a beszédbe. — Megbolondultál? Még ilyet! És ki fog itthon dolgozni, mi? — Maga... — mondom látszólagos nyugalommal — maga... t — Hát ez... — Nem bír szóhoz jutni az öregasszony. Aztán kitör. — Most... most akarsz elmenni... most akarod itthagyni a földet, amikor rendbejöttünk?! Nézd meg a lovakat ... nézd meg a két tehenet, és az üszőket... hát van szíved, te,.. most elmenni... (Folytatjuk) szoknyájával. Mellé heveredek. A mogyoróbokrok árnyékot vetnek ránk, bozontos farkú mókus fut a diófa törzsén. Nézzük egymást. — Te... — Te... Itt az ideje, hogy megálljon az idő és minden úgy maradjon ahogyan most van. De nem, az idő nem állhat meg, az idő megy tovább. A mogyoróbokrok megrezzennek, elfut a mókus és előttünk áll a nagyanyám. A tarka tehénke felemeli a fejét, bámészan nézi a fejkendős öregaszszonyt, hallgat a kolompja. lány. Pim ... pim ... pim ... pimpimpim ... hallom a kolompszót, mint egy búcsúztatót. A nagyanyám mozdulatlanul áll előttem hatalmasan és szobormereven. Fejkendöje árnyékot vet a homlokára. Sovány válla eltakarja a mogyoróbokrot, a szőlőhegyet, eltakarja előlem a napot. ★ Nem maradok ... nem, nem maradhatok. Nem ma-rad-hatok... Félrebillent fejjel tagolom a szavakat. Nem ma-rad-ha-tok. Sör és rum előttem a kocsma Nem szólok. Nem azért mert félek, de nem tudok mit mondani. — Mit akarsz Janitól? — fordul a lányhoz — mit akarsz tőle ? A hangja hideg és nyugodt. Vág. Marika feláll és- húzza el a tehenet. Könnyes a szeme. — Semmit... semmit nem akarok ... — De akarsz, kiáltom — és én is akarok! Marika egyre húzza a tehenet és küszködik a zokogással. — Gyere, Róza... gyere el innen, el, el...! — Ne menj Marika, ne menj, ne hallgas rá, Marika! Messze jár már a tehén és a asztalon. Sör és rum és bánat a szememben. A lelkemben meg fekete üresség. Kiürül és újra megtelik a söröspohár, a féldecis is gyakran vándorol asztalom és a pult között. A petróleumlámpa fényében vörösen csillog benne a rum. Majdnem olyan vörös mint a vér. Tizenkilenc éves vagyok és nem maradhatok a faluban. Az apám, a nagyapóm falujában. A nagyanyám falujában. A szomszéd asztalnál kártyáznak és veszekesznek, a másiknál isznak és énekelnek. Egyedül vagyok közöttük. Leszegett fejjel a kezemet nézem, mutatóujjammal görbe vonalakat rajzolok az asztalra, (Jegyzetek Lovicsek Béla „A csillagszemű asszony“ című regényéről.) Mindig hasznos, ha a bíráló az olvasott könyvet néhány hétre visszateszi a könyvespolcra, hogy bizonyos idő után ismét átolvassa, immár alaposabban, mentesülve az első benyomások hatásától, áz elhamarkodott tetszés vagy nemtetszés kifejezésétől. Ezért késtem Lovicsek új könyvének bírálatával és ezért olvastam át újra és újra, elfeledkezvén arról, hogy a szerzőhöz baráti szálak fűznek. Lovicsek „Haragosok“ c. novellagyűjtéménye négy évvel ezelőtt jelent meg, azután a szerző kissé elkalandozott a színpadi világ felé, de közben megírta a regényt, amely azóta közismertté vált és Lovicsek stílusában a felső fokot, míg írói ítéletében bizony csak a zavaros kezdést jelenti. Gazdag színekkel festi a falut, ahol „a házak előtt vén akácfák édesen illatozó virágot pattogtatnak a nap tűző hevén*. Látja a falusi ember mindennapi életét, küzdelmeit, vágyait. Bemutatja az ártó szándék és az építő akarat összeütközését és amíg megmarad a leírás mellett, addig szavai minden magyar fül számára gyönyörű mondatokat muzsikálnak. Amint azonban hőseit beszéltetni kezdi, a szinte papos álpátosz ösvényeire téved és az olvasó úgy gondolja, hogy Lovicsek, a néhai parasztgyerek, a falusi tanító elfelejtette, hogyan beszélnek a falu rögforgató, nehézszavú emberei. Ezenkívül zavarólag hat a problémák leegyszerűsítése. Valóban olyan egyszerűen épültek a művelődési házak és a sportpályák, ahogy azt Lovicsek leírja? Valóban csak olyan kevés I FORMA ellensége volt a faluban a haladásnak, a szocializmusnak, mint amennyiről ebben a regényben olvasunk? És olyan könnyen győztük le őket? Én a szép stílus rajongója vagyok és Lovicsek stílusgazdagsága sok mindent feledtetne velem, ha ítéletét szigorúbb normák szerint határozná meg. A szerző bemutat egy asszonyt, aki elhagyja becsületes, dolgos férjét, de előbb még a férj házában kiadósán szeretkezik annak öccsével. Csak amikor a betegágyból, a kórházból hazafelé induló férj már majdnem eléri a falu határát, akkor szökik meg az asszony a saját sógorával. Az asszony — Jolán gyermeket vár, a szeretőjétől fogant gyermeket és borzasztóan elkeseredik, mert rádöbben, milyen súlyosan vétett férje és elhagyott kisfia ellen. De vajon, ha Jolánt „nem egy parányi konyhából, ugyanolyan kamrából és valamivel nagyobb szobából" álló lakásba viszi a szeretője, hanem azonnal kétszoba összkomfortos gyönyörűségbe, akkor is felébredt volna a lelkiismerete? Lovicsek azonban megbünteti Jolánt, éspedig a hasonlót hasonlóval elv alapján. Szeretőjét elszereti egy pincérlány, aki öt percnyi ismeretség után már a lakására invitálja az ismeretlen férfit, de azért „tisztességes". És amikor a férfi mindent bevall neki, az elcsábított asszonyt, aki a kunyhóban várakozik — szíve alatt a gyermekkel — ez a „tisztességes" lány azt mondja a hazafelé készülődő férfinek: — Nem engedlek ilyen ítéletidőben! Hiszen üt: itliüii!!!;;:!! ÉS ÍTÉLET holnap, holnapután is ünnep, nem kell dolgozni. Meg ha kellene is, nincs már neked ott semmi keresni valód. / Az a másik asszony, aki elhagyta férjét, gyermekét, felrúgta életét, aki csak ösztöneire hallgatva követte csábítóját? Hát azzal bizony ez a „tisztességes" lány nem törődik, mert neki az a fontos, hogy „a kis szobában nemsokára kialszik a fény". Ügy érzem, hogy az írót már az életre kelt figurák kényszerítteték a továbbiakra, elvesztette a szellemi apa vezető szerepét. Jolán megmérgezi magát, elvetéli a magzatot, életben marad, vízbeugrást tervez, de meggondolja magát, mert „ismét" a gyermeke jut eszébe. És végül mit tehet: hazamegy a férjéhez és a gyermekéhez. A férj — a hangsúlyozom becsületes, szorgalmas férj pedig természetesen megbocsát. Én mindezt elhinném, ha megfelelő lélektani rajzot adna Lovicsek Béla a regény szereplőiről. Ha bemutatná a fájdalom üvöltését, a lélek kínlódó vergődését. De nem hiszem, mert az író csak bemutatja az eseményt, de nem mer ítélni! A kedves és tehetséges Lovicsek bizonyosan tudja, hogy mi lett volna Jolán neve a faluban j még dédanya korában is: Az? Annak jár a szája? Hiszen az egy vérfertőző ringyó, lefeküdt a saját sógorával. Mert a szerző nagyon jól tudja, hogy falu erkölcsi ítélete szinte a kegyetlenségig szigorú. Miért bünteti a szerző az ügyesen megrajzolt figurát, a férjet, az új életet építő becsületes embert ilyen megalkuvással, amikor előzőleg majdnem kétszáz oldalon át kemény és öntudatos emberként mutatja be. Miért sajnálja • olyan nagyon Jolánt, aki puhány és jellemtelen. Először a vérén nem tud uralkodni, majd „utánam az özönvíz" jelszóval mérget iszik (az olvasóban a harmincas évek gyufaoldatromantikáját idézve), mert csak három lehetőséget ismer: a szeretőjével élni, meghalni vagy visszatérni azokhoz, akiket elhagyott. De egyedül élni, dolgozni, vállalni szörnyű tette következményeit és egy munkás élettel jóvátenni az élkövetett bűnt — arra képtelen! A szocializmus erkölcsi normáit nem lehet és nem szabad lágyítani és az író feladata nemcsak annyi, hogy bemutatja az eseményt és a szereplőket, hanem igenis kötelessége a nyílt, megalkuvásmentes vélemény-nyilvánítás. Az író mondjon ítéletet még akkor is, ha ezzel saját népszerűségét rontja — és az író ítélete nem állhat ellentétben a kor, a társadalmi rend ítéletével. A „Csillagszemű asszony" mindezek ellenére éppen stílusával, nyelvünk szépségét és gazdagságát feltáró mondataival pozitív jelenség, értéktöbblet a csehszlovákiai magyar irodalomban. Kár, hogy az eszmei harcot leegyszerűsíti, kár, hogy a végső következtetés előtt meghátrál, hogy a kezdet erőteljes lendülete fokozatosan csökken. De Lovicsek megtalálta saját hangját és hiszem, hogy a jövőben már nemcsak az írásművészet formai szépségéig jut el, hanem az emberábrázolás — és az írói ítéletnyilvánítás szükségszerű, kötelező törvényéről sem feledkezik meg. PÉTERFI GYULA
