Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-22 / 34. szám

) PETER KARVAS.* ?

; Velünk és ellenünk l

Táncosok e menedékházban

Mint kíváncsi öregasszonyok, úgy bámészkodtak be az erdő vén tölgyei a babai menedékház nagytermébe. Volt is miért kíváncsiskodniuk, hiszen nemigen láttak még olyan furcsaságot, hogy harminckét fiatal napestig ugrabugráljon ebben a rekkenö augusztusi kánikulában. Mégpedig nem is egy alkalomkor, hanem két teljes álló héten keresztül, és nem parancsszóra, hanem a legteljesebb önelhatározás alapján!

Igen, huszonnyolc tanítónő és négy tanító gyűlt össze augusztus elején a babai menedékházban, hogy kéthetes fáradságos munkával olyasmit sajátítson el, amire igen nagy szüksége van népi kultúránknak. Táncokat tanultak, de nem akármilyen táncokat, hanem olyanokat, amilyenekről nagyon megfeledkeztek eddig mozgásművészetünk irányítói. Babán

legben, de még pihenő óráikban is azzal szórakoztak, hogy lelkesen ismételgették az aznap tanult gyermektáncokat.

Igaz, az oktatók is mindent elkövettek, hogy minél kedvesebb és szórakoztatóbb táncos gyermekjátékkal ismertessék meg a tanfolyam résztvevőit. Különösen Ág Tibortól, Takács Andrástól és Tóth Margittól tanulhattak sok szép gy érmék - táncot. Nem is beszélve Hemerka Olgáról, a tanfolyam népszerű Olga nénijéről, aki mint kiváló gyermekjátékgyűjtő, nagyon sok kimondottan hazai gyermektáncra tanította meg tanítványait. Milyen kedves például az a már régen elfelejtett őst felsőkirályi gyermekjáték, amelyet ilyen dallamra táncolnak majd iskolásaink:

Csibe, csibe, csibe lába,

ne menjél fel a padlásra,

mert ha felszaladsz,

A tánrtanfolvam résztvevői

ugyanis nem tangót vagy keringőt, mégcsak nem is népi táncokat tanultak pedagógusaink, hanem a „Búj-búj zöld ág" meg a „Lánc-lánc, eszterlánc"-féle gyermekjátékokat. Olyanokat, amelyek mély gyökerei népi táncainknak, s melyek tovább-tanításával már zsenge korban megkedveltethetjük a táncművészetet gyermekeinkkel!

Kasza Idának, a Népművelési Intézet tehetséges^ táncvezetőjének érdeme, hogy magyar vonalon is megszervezték végre ezt a fontos tánctanfolyamot. Régi kedvenc ideája ez már a nemzetiségi osztály e fiatal táncelőadónőjének, de hogy már az első kísérleti tanfolyam is ennyire sikeres legyen, arra bizony még maga Kasza Ida sem számított talán. A hallgatók ugyanis nemcsak hogy fáradhatatlanul gyakoroltak és tanultak az állandó hódító memert ha felszaladsz, ott fekszik a bíró lánya, fekete, posztó szoknyába... Miben összegezhetjük hát ennek a babai tánctanfolyamnak legnagyobb kulturális jelentőségét ?

Először is kiküszöbölhetjük azokat az eddig észlelt helytelenségeket, hogy a gyermekműkedvelők felnőtt, sőt szerelmi jellegű táncokkal kénytelenek fellépni előadásaikon. Másodszor megakadályozzuk,

hogy feledésbe menjenek azok a régi gyermektáncok és gyermekjátékok, amelyek alapvető mozaikjai népművészetünknek. És végül — de nem utolsó sorban — már zsenge korukban megkedveltetjiik gyermekeinkkel népi kultúránk egyik legszebb ágát, a táncművészetet!

Ezért kövesse hát sok-sok hasonló rendezvény a babai tánctanfolyamot!

NEUMANN JÁNOS

ZSÉLYl NAGY LAJOS:

TERKA

Gyöngyvirág, mely szirmát tűzbe rejti s erdő, pázsit könnyen elfelejti. Kismadár a vízre hull zokogva s zúgó hullám tengerig sodorja. Hópehely szempilládon telepszik s ott reszketve gyémánttá melegszik. Gyereklány. hasonlít a liánra, s gyermekeid hozza majd világra.

II.

Köszönöm a lángot, amit adtál, ahogy e tűzben harmatos maradtál. Jégzajlásban felém közeledtél, szivárványos szárnyaidra vettél, hogy liánként körlllfonva hordod a sorsomat s a Sorsot.

sorsként a sorsomat s a

TJ dl, szóval, m fekszem

‘ * a párnák között, a nap betűz az ablakon, és arra gondolok, hogy hiába vezekeltem. De az ember már ilyen, néha szégyenkezik olyasmi miatt is, amiért alapjában véve nincs oka szégyenkezni. Azt gondoltam magamban: Hetedikes létemre ne tudnék franciául? Ők meg csak egyre mondogattak nekem valamit, amikor megtudták, hogy diák vagyok. Azt meg tudhatod: Az ember bólint, mintha értené a dolgot, és a világ minden kincséért se váltaná be, hogy fogalma sines', miről van szó

Jacques volt az első, aki megszólított, amikor ott feküdtünk a vízben a kis vasúti híd alatt, és először avatkoztak be a tankok. Megfogta a kabátom ujját és odamutatott rájuk. Mint valami tájra, amelyet most készül lefényképezni az albuma számára. Nem értettem a szavából semmit, de mintha azt mondta volna: Nézd csak, micsoda látvány, pompás, mi? Megállj csak, ezt lekapom. És várt, „gusztált". Amikor a tankok közelebb jöttek, rájuk irányította a páncéltörőt, úgy látszott, a lencsét állítja be, még jó, hogy azt nem mondta, álljak oda a kép előterébe, hogy a felvételnek távlata legyen. Mikor a tankok visszafordultak, hogy csak úgy porzott az út utánuk, újból megjogta a karomat és beszélt valamit, közben elragadtatva bámulta a kigyulladt tankot. Érteni megint csak nem értettem a mondókájából egy árva szót sem,-csak okosan bólogattam.

Amikor a tankok már vagy harmincadszor jöttek, nem volt többé mivel megörökítenie őket

az album száméra. Jacques már

nem fogta meg a karomat ét nem suttogott, kiabált, mert a tankok egész közel voltak. Ha tudtam volna, hogy mit akar, azt mondtam volna neki, ne bomoljon, de ő már kinn it volt mellőlem és vitte a tankok elébe, mint valami csokrot, a biztosítékától megfosztott tucatnyi gránátot. A hernyótalpak alatt robbantak, a tankból füst csapott ki és Jacques úgy foszlott szerte, mintha moziban volnánk, nem pedig Streíno alatt. Törtem a fejem keményen, előfordult-e abban, amit Jacques kiáltott, a liberté vagy fraternité, hogy elmondhassam: halála előtt ezt meg ezt mondta, de ne adj Isten, nem emlékeztem semmi ilyenre.

lyettük. Sose hittem volna, hogy a „Signal“-beli stukák ennyire különböznek a Streéno feletti valóságos stukáktól. Főként, ami a bombákat illeti.

Mikor már második napja folyt a bombázás, a hegyoldalban feküdtünk és úgy hullott ránk az agyag, hogy mélyszántást végezhettek volna a fejünk felett. Amikor a legiobban hullott az áldás, egyszer csak kiugrik Francois, odaordít valamit nekem, persze most se tudom, mit, és ne adj isten, hogy eszembe fusson, hogyan is mondják franciául, hogy ne bomolj, ö meg csak áll, mint valami kísértet, és tüzel a stukára a géppisztolyából, amit Sklabiňán dobtak te neki. És utána mind felkelnek a föld

Francois volt a második és amikor ártalmatlanná tette a harmadik tankot, egész Streéno a nevétől volt hangos: Franszoá, Franszoá! Azt kell hinnem, sokan akadtak, akik azt gondolták, Francois fransiát jelent, nem pedig Ferencet. Hogy kis ideig nem jöttek a tankok, Francois kimászott a lövészárokból és az egész frontnak végigmutogatta egy nő fényképét, amelyet a bugyellárlsában őrzött. Amikor aztán újabb tankok jöttek, valahol egy másik szakaszon volt Francois és a iövészárkok előtt jutott vissza a helyére. De egyszer soká nem jöttek tankok, és végül stukák érkeztek he-A legfiatalabb csehszlovák filmszínésznö: Karla Chadimová. Mindössze tizennyolc éves és már több filmben aratott sikert. Láttuk őt az Öt a millióból, a Szürke galamb, című filmekben. A fiatal színésznő igen tehetséges, s tehetségét rendkívüli szorgalmával támasztja alá. Tanul, képezi magát, mert tudja, hogy ez az állandó siker biztosítéka.

Jóreggelt, Tyitov őrnagy

£J éggel nyolc és kilenc kö-Ti zott a moszkvai rádió megszakította rendes adását és

hírül adta a világnak, hogy a Vosztok 2-öt felbocsájtották földkörüli pályájára. Fedélzetén a szovjet nép egyik bátor pilótája, a huszonhat éves Tyitov őrnagy ül, Még fel sem ocsúdtunk jóformán az első űrhajós, Jurij Gagarin hőstettéből s íme újabb eseményről hallunk, A világ második űrhajósa ö’-eg Földünk körül száguld, vasárnap estig nyolcszor repülte körül planétánkat.

A vasárnapot általában pihenőnapnak tartjuk, családtagok és barátok társaságában kirándulni szoktunk az erdő zöld lombjai alá, i agy a szelíden hömpölygő vén Duna partjára, vagy a strandra. De megtörténik az is, hogy valamilyen jó regény elolvasását tervezzük be erre a napra. Nos, az elképzelt programból nem valósítottunk meg semmit. Nem tudtunk a rádió mellől elmozdulni. Vártuk az újabb híreket az űrhajós sorsáról.

Vasárnap veled voltunk gondolatban, Tyitov elvtárs. Képzeletben mi is ott repültünk fedélzeteden s kíváncsian tekintettünk le Földünkre, jólesón tudatosítottuk magunkban, hogy planétánk gömbölyű .... Végtelenül örültünk annak is, hogy kitűnően érzed magad, a súlytalanság állapotát nagyszerűen viseled, rendszeres munkamozdulatokat végzet s jó kiadós ebédet fogyasztasz kétszázötven kilométer magasban, örületes száguldás közepette.

Hidd el, nekünk is jobban esett az ebéd, hogy értesültünk kitűnő étvágyadról, A gyerekek azzal ültek asztalhoz, azzal hajoltak a tányér fölé:

— Ugye Tyitov bácsi is most ebédel ?

Egész délután te voltál műsoron, nem múlt el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltunk volna rúd. Gyerekes büszkeséggel számoltuk a köröket és este jóétvágyat kívántunk a vacsorádhoz. Hálás köszönetét

mondtunk azért, hogy lefekvés előtt még hírt adtál magadról, közölted velünk s a világgal, hogy kitűnően érzed magad, a legnagyobb nyugalomban hajtod álomra fejedet.

Jóéjtszakát Tyitov elvtársi Te vagy az első ember a világon, aki az éjszakát Földünktől messze, a végtelen űrben töltőd. Eddig fantasztikus álmok kergették az embert a messzeségbe, rossz alvás következtében lebegett ég és föld között, Te kivétel vagy. Nagyszerűen megalkotott űrhajó fedélzetén töltőd az éjszakát. A „csillagok“ között jársz.

Aludni térünk, békésen hajtjuk álomra mi is a fejünket, azzal a tudattal persze, hogy planétánk majd három milliárd lakosából egy űrhajóban vetett magának ágyat.

Mire gondoltál elalvás előtt? Könyvet fogtál a kezedben és még néhány percet olvastál? 'Jogy gyönyörködtél a csillagokban és öreg planétánkban? Bevalljuk, mi hosszan lestünk a ködökben fuldokló égi lámpásokra s irigykedve gondoltunk Lisszabon lakosaira, akik éjfél előtt megláthatták Földünk egén az ember vörös csillagát! Megláthatták űrhajódat, megpillanthattak téged. Bizonyosak vagyunk abban, hogy Lisszabon szép lányai integettek neked. És hevesen dobogó szívvel gondoltak arra az országra, amely következetesen megvalósítja az emberiség régi álmát.

ti sg gélig tizenötször repülted körül a Földet, s mi ezt nagy örömmel vettük tudomásul. Rendszerint azzal ébredünk, hogy köszöntjük egymást. Jóreggelt asszonyom, jóreggelt édesapám, jóreggelt gyermekeim. Most elmaradt a szokásos üdvözlés, valamennyien az ablakhoz szaladtunk és a nap vakító fényében az eget kémleltük, merészen rohanó űrhajódat lestük és szinte egyszerre hangzott el szánkból:

— Jóreggelt, Tyitov elvtárs!

alól, mint tavaly olvastuk latinból Ovidiusnál, én is, a többiek Is és tüzelünk a ránk zúduló stukákra a vacak puskáinkból, olyan ez, mintha maga a föld indult volna meg és harcolna velünk a fenn üvöltő szörnyetegek ellen.

Nem emlékszem, hogyan esett el Francois, gondolom, azok között volt, akik felugráltak a tankokra, amikor a revolveren kívül más fegyverünk már nem volt és a lóréseken át lövöldöztek befelé, úgy küldték a másvilágra a boche-okat.

Végül még csak egyről kell megemlékeznem: Jacques-nak hívták, mint az elsőt. Furcsa, csöndes fiú volt, elől nem is igen mutatkozott, sokáig azt sem tudtam, hogy francia. Csak amikor a németek már megkerültek bennünket, és parancsot kaptunk a visszavonulásra, akkor váltottam vele szót. Ő volt az egyetlen, akivel igazán beszéltem.

Mind készültek már elvonulni, amikor engem leraktak mellette. Mert engem akkor már vittek. A mieink szóltak hozzá valamit, de nem értette. Végül

én szántam el magam és mondtam neki, hogy Vrútky-ra megyünk. Szent Teréz tudja egyedül, hogyan közöltem ennyit vele, de úgy éreztem, mintha legalábbis maturálnék franciából. Hanem megértette. Nézett rám, aztán arrafelé fordult, ahonnan a boche-ok jártak, aztán megint rám nézett, ét mindössze egy szót mondott, egyetlen szótagot. Soha én ezt a szót nem hallottam, de úgy mondta, hogy rögtön tudtam, mit jelent.

Ez a Jacques is ott maradt tehát a puskájával meg a kézigránátjával. Nem tudom, meddig, lehet, hogy mindörökké. Nyilván nem tudta elképzelni, hogy a boche-oknak szabaddá válhat az útja Streéno alatt, amikor annyi Jacques és Francois esett el ott. Meg a Kubák és Ferkók — nem tudta ezt, ha meggondoljuk, egyikünk sem megérteni.

Engem ide hoztak, a martini kórházba és most azzal hitegetnek, hogy megint Streéno mellett állunk, pedig tudom jól, hogy a németek már valahol Vrútky körül vannak.

Egyszóval most, hogy itt fekszem, arra az eredményre jutottam, hogy azok nyilván mind valami provence-i vagy breton kiejtéssel beszéltek, amit mi az iskolában nem tanultunk. De leginkább mégif arra jöttem rá, hogy alapjában véve mindent jól megértettem.

Mert a fontos dolgokat Jacques nem o vízben, a híd alatt mondta nekem, hanem abban a pillanatban, amikor az a csokornyi gránát robbant a kezében. Amikor Francois felállt és tüzet nyitott a stukákra. Amikor az a másik rendületlenül kitartott a posztján. Amikor szinte puszta kézzel rohamozták meg a páncélosokat. Breton hangsúly nélkül.

Az ember egyszerre kénytelen tudomásul venni, hogy már csak fél lába van, és a düh emészti, hogy tétlenül kell hevernie.

De legalább tudom, hogy pompásan tudok franciául. Meg kell mondani az öregünknek, hogy ezt az osztályzatomba okvetlenül beleszámítsa.

Egy kiállításról

a forgalmat

Miért csak a kiállításon? Ezt a kérdést tette fel a bratislavai Városi Képtár termeiben Szatirikus rajzok 1921—61 címen megrendezett kiállítás emlékkönyvében több látogató. A fonák és negatív társadalmi vagy politikai jelenségek, esetleg egyes személyek hibáinak nevetségessé tétele a politikai agitáció kezében már a legrégibb időkben is kitűnő fegyvert jelentett. A jó karikatúra mindig haladó szellemű volt, a széles néprétegekben is kedveltté vált, mert nem szorult magyarázatra

A kiállítás, amely szeptember 10-ig marad nyitva, bemutatja karikaturistáink negyven éves

harcát a munkásosztály győzelméért. Szemléltetően látjuk, milyen harcot vívtak az új társadalmi rend megteremtéséért. Az 1921—45-ös évekből származó karikatúrák. A. Kováčik, J. Fedor, Š. Bednár és A. Richter művei. A burzsoá köztársaság fonákságait, a fasizmus vérszomjúságát don|boritják ki. A burzsoá cenzúra éberen őrködött a sajtóban megjelenő szatirikus rajzok felett, s ezért ne csodálkozzunk, hogy a legtöbb karikatúra nincs is aláírva és ma már nehéz megállapítani a szerzőket.

A Szlovák Nemzeti Felkelés idejében keletkezett szatirikus rajzok a köztársaság árulóit leplezik le és a német megszállók ellen harcolnak. A felszabadulás utáni időszakot L. Guderna, A. Hollý, V. Chmel, E. Scmian és más művészek képviselik. A. Richter és V. Welskopf foglalkozik kizárólagosan politikai karikatúrákkal. Rajzaikkal segítenek eltávolítani mindazt, ami útban áll a szocializmus építésének és veszélyezteti a békét, a szabadságot. A karikatúrák többnyire visszatükrözik a nemzetközi eseményeket és a harmadik világháború uszító! ellen harcolnak.

A kiállítás látogatottsága bizonyítja a nagy érdeklődést a szatirikus rajzok iránt, ezért annál sajnálatosabb, hogy képzőművészeink elhanyagolják ezt a műfajt. mm.

MÁCS JÓZSEF Viliam Weisskopf: Párizs'* Róma, Berlin