Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-08 / 32. szám
N A front a T 34-sek lánctalpain felrohant egészen Csehországba és a katyusák vijjogása egyre űzi nyugat felé. Ide sem hallatszik már a moraja. Veröfényes áprilisi napfényben úszik a falunk, a patak a közepén és az akácfák a patakparton. A tavasz is újra kezd, újra épít mindent a hoszszú tél után. Ma jöttünk haza B-böl. Egy hónappal ezelőtt a szovjet hadvezetőség, a nagy tavaszi offenzívára készülve kitelepítette a környék lakosságát, hogy megvédje a bombázások és az aknatüz elöl. Egy szekéren vittük magunkkal, amit lehetett — katonaszekéren. A bútorokat, a gabonát, a krumplit a pincében otthon hagytuk. Ügy sem marad meg, gondoltuk, és lemondtunk róla. Az orosz kocsis egész úton vígasztalt, hogy ne féljünk, minden a helyén marad. Megmarad? Mi maradt meg? A két lovat elvitték a németek. Egy tehenet, a Virágot, a magyar hadseregnek kellett beszolgáltatni. Az üszőket és a juhokat, amikor elmentünk, cserébe adtuk a katonaszekérért; úgysem vihettük volna magunkkal. Egyetlen tehenet mentettünk meg, a Rózsát, amikor vitt a katonaszekér a nagyanyám velem együtt hátramaradt, mi vezettük B-be. Egy hónapig éltünk ott és most itt vagyunk. A ház áll, a bútorok épek, a magtárban halmozták fel, mebt az üres szobák talaján félméteres szalmaréteg van. Géppisztolyosok aludtak rajta, onnan tudjuk, hogy kézigránátokat és apró sárgaréz géppisztolytöltényeket találunk a szalmában. Rózsa már az istállóban áll a jászol mellett és bőg, mert éhes. A gazdasági felszerelés a kocsiszínben, épségben. Szalma maradt, sót valami takarmány is van a pajtában, az álláson. A Rózsának mindenesetre elég lesz, amíg zöldet kaszálhat az apám. így néz ki a helyzet. Parasztok vagyunk, kezünk munkája nyomán terem a föld — természetes, hogy az első gondolatunk az, hogyan kezdeni a dologhoz. — Néhány nap múlva lehet szántani — szagol a levegőbe az apám. Magas, erős ember az apám — Kovács Jánosnak hívják, — harmincnyolc éves és nagyon szereti a lovakat. Mindene a jó ló, amellyel zavartalanul és gyorsan megy a munka. Csakhát most nincs lova egy sem. Voltak lovai. Most talán valahol az árokban hevernek a háború országútján, lógó nyelvvel, vicsorgó fogakkal, mint a legtorzabb vigyor szobrai. Határozottan így van, legborzalmasabban egy döglött 16 tud nevetni, erre is a háború tanított. — Szántani — mondom én, — igen ám, de mivel? Hacsak nem mi húzzuk az ekét! — Ha másképp nem megy, befogjuk a Rózsát — mondja a nagyanyám. A nagyanyám, özvegy Kovács Istvánná, sovány, magas hatvan éves par ászt asszony. Mindig feketében jár. És mindig dolgozik. Ha nincs munkája keres magának. Nem ismeri a pihenést, arra való lesz majd a sír, mondja néha, nem ismeri a megállást. Húsz hold földünket ö szerezte a nagyapámmal, Kovács Istvánnal, aki néhány éve meghalt. Nagyanyámnak a föld a mindene — a vagyon. Ez jelenti a fiatalságát, az ifjú éveit, sok-sok napot — a vasárnapokat is, amelyeket beleölt az igyekezetbe, hogy húsz hold földje, háza, szőlleje legyen, és az istállóban állatai. Lovak, tehenek és borjúk... A vagyon az élet alapja, vallja, a föld és az állatok. A legfőbb érték, amely megszabja az ember helyét az életben. De hogy lehet a legfőbb érték a vagyon, ha ilyen könnyen tönkremegy, minek akkor anynyira tisztelni és minden elébe helyezni? Tizenöt éves vagyok és ilyen dolgokon gondolkodom. Ismerem már a látástól vakulásig tartó parasztmunkát, a kezem majdnem olyan kérges mint az apámé. Csakhát a háború belém oltotta a tiszteletlenséget mindennel szemben, ami múlandó. Ez pedig nem az én hibám. — Kezdhetünk mindent elölről — sóhajt az apám. Hát igen. Éhezni nem fogunk, mert a föld nem hagyja éhenhalni azokat, akik gondozzák és művelik, de néhány évig, amíg lovakat veszünk és teheneket szűkösen élünk majd. — Lásson munkához — mondja a nagyanyám — gyerek, hozzál vasvillát meg söprűt! Kihordjuk a szalmát a szobákból. * * * A kertek alatt hátrahagyott katonalovak csavarogtak. Kócosak, elhanyagoltak, testükön mély sebekkel vagy rühf ölt okkal, úgy jártak a szalmakazlak között, mint valami imbolygó négylábú kísértetek — az elvonuló háború ittrekedt, ijesztő szellemei. — Eredj gyerek ... szaladj... — kiáltotta izgatottan a nagyanyám, amikor megtudta — fogjál belőlük! Rohantam. A nagyanyám szántani akart, én meg ... gyerek — lovagolni. Panni hosszúnyakú, sovány ló, ösztövém nyakán arasznyi mély sebből bűzös genny folyt. Ö jutott már csak nekem, a hazatérők lecsaptak a gazdátlan, hátrahagyott beteg lovakra, mint az ölyv az egérre. A gazosodó ugarok parancsoltak; szántani kell! Olyan büszkén vezettem öt haza, mintha tüzet és lángokat — Az enyém ... mit akar, én fogtam... azt csinálok vele, amit akarok! — Vezesd az istállóba és adjál neki enni! — mondta nyugodtan az apám. Az apámnak csak egyet kellett szólnia, máris úgy történt ahogy ö akarta. Magas, erős ember az apám és mindig komoly. Ha mond valamit, annak súlya van. Sosem vert meg, nem kiabált velem, de mindent csak egyszer mondott és közben úgy nézett rám, hogy egy szó ellenvetésem sem lehetett. Pedig mindig a nagyanyám pártját fogta. — Érthető ... az anyja ... — morogtam magamban — a neveltje, tőle tanult gondolkodni és értékelni a világ dolgait; Pedig nincs igaza, — morfondíroztam, — mert én meg a fia vagyok, engem ő tanít gondolfújó, nyugtalan táltos lett volna, pedig szegény, alig bírta emelgetni hosszú lábait. Mint egy csodalovat... Hogyne! Az én lovam, a sajátom. Vagy tán nem én szereztem? De mi legyen a neve? Hamarjában semmihez sem lehetett szegényt hasonlítani, és anachronizmusnak tűnt elnevezni öt Csillagnak, vagy Fecskének, de még Rárónak is. — Legyen Panni! — mondta a nagyanyám. — Panni, Panni... Miért éppen Panni? — elégedetlenkedtem. Nem tetszett, hogy a nagyanyám így rendelkezik a lovammal. — Jó, legyen Panni — egyezett bele apám — igen, ez jó név, hogy Panni... Később aztán megmondta, hogy a nagyanyáméknak, amikor harminc évvel ezelőtt önállóan kezdtek gazdálkodni a nagyapámmal, az első lovukat Panninek hívták. Vele kezdték a gazdálkodást. Ó, tehát ezért, Mert most is újból kell kezdenünk mindent, mindent... Panni nyaka lassan gyógyult, de sovány oldalai a takarmány hatására és a selymes zöld füvet legelve kezdtek kigömbölyödni. Hámot még nem tehettünk rá, de szőrén már megültem és mezítlábas sarkammal ügetésre ösztökéltem. — Ne fáraszd, te kölyök — szidott a nagyanyám —, szállj le róla, hadd pihenjen! Nemsokára dolgoznia kell. kodni. Miért akarja, hogy úgy gondolkozzam, mint a nagyanyám ? Pedig az apám más ember. Bizonyos vagyok benne, hogy ő már nem akar „szerezni". Nem kel! neki több föld. Csakhát gazda ő is, megfogta a föld, ez a zsarnok és jótevő egyszemélyben, megfogta és nem enged. Meg aztán a nagyanyám igen tud hatni rá. Igaz is, a nagyanyámnak nehéz ellentmondani. Az ember érzi, hogy minden szavát halálos komolyan gondolja és testestóllelkestöl mögöttük áll. És az ilyen szavak mélyén szuggesztív erő rejtőzik. Éreztem, nehéz az apám helyzete. Két tűz közé került, két homlokegyenest ellentétes felfogású világ közé. Szálak fűzik mindkettőhöz és mégis színt kell vallania, hol emellett, hol amellett, — pedig lényegében egyikkel sem ért egyet tökéletesen — nem lehet semleges. Az anyja és a fia közé került. Melegszik az idő, itt a nyár. Pannit minden vasárnap reggel úsztatni vittem a Malomhoz. A zúgók és a turbina alatt tószerüen kiszélesedik a Perec, eléggé mély itt a víz. A partról köröskörül hatalmas topolyafák és ráncostörzsű görcsös füzek nézik a mulatságot. A Panni hátán ülve egészen beúszunk, csak a feje látszik ki a fehér habokból. Görcsösen szorítom a nyakát, hogy le ne sodorjon a hátáról a víz és újra meg újra bekényszerítem a zúgok alá. Felséges mutatság. Csupa zsivaj, kacaj és kiabálás a Malom környéke, a meztelen barna kölykök üvöltését egyhangú morajjal kisérik a zúgva leeső víztömegek és az egyenletesen forgó francis turbina. A víz felett, mint a villám, suhannak a füstifecskék. A parton megjelenik a nagyanyám. Két kilométert gyalogolt a forró napsütésben utánam — Jani — kiáltja szája elé tartott tenyérrel, hogy túlharsogja a lármát — Jani... azt mondta apád, hogy azonnal gyere haza! Mezítláb van, fekete kendő árnyékolja gyöngyöző homlokát. — Nem megyek — kiabálom vissza — nem megyek biz én... Az istennek se megyek! — Gyere, mert megver! — fenyeget. Megszeppenek. Pedig biztos vagyok benne, ijogy nem hív az apám, hiszen elengedett, és a nagyanyám találta ki az egész mesét. Ide gyalogolt, hogy hazakényszerítsen, látom, mert közben a lovat nézi. — Jól van, no — dünnyögöm — megyek már! Kilovagolok a Pannival a partra és felöltözöm. — Hazafelé ne zavard! — figyelmeztet — lassan menj vele! Abból nem eszik, gondolom. Felhúzom az ingemet, a nadrágomat, újra felmászok a Panni toronymagas hátára és térdemmel megszorítom az oldalát. Kettőt rá is sújtok a tenyeremmel a tomporára. Az ösztövér ló rázós galoppba kezd, arasznyira dgbál csontos kemény háta, hogy minden tagom fáj belé, de nem engedek. — Ne üsd... ne üsd, te égetnivaló ...! Ne futtasd állandóan ... Ügy félti a Pannit, mint a szemefényét, mintha cukorból volna. A Panninak pihenni kell. És szántani meg vetni! Lovagolni rajta, felesleges! — Nem játék a ló — mondja — nem hetykélkedö kolyköknek való játékszer ... ★ Más dolgok is szembeállítnak a nagyanyámmal. Az utóbbi időben nagyon megszerettem az olvasást. Minden kezemügyébe kerülő könyvet elolvasok. Nem tudom, hogyan kezdődött ez az olvasási láz — gyerekkoromba is olvastam meséket, kalandos utazásokat, de ez valami más, komolyabb. A front alatt széthordták a falu könyvtárát. Barna vászonkötéses könyvei közül néhányat felleltem a padlásunkon. Egészen más könyvek ezek mint gyerekkorom könyvei, vagy a ponyvaregények. Olyan gondolatokkal találkozom bennük, amelyek meglepnek, mert a mindennapi életben, amikor az apámmal, nagyanyámmal beszélek, vagy a legényekkel iszom a kocsmában, nem találkozom velük. Talán azért, úgy gondolom, mert ezek városi emberek gondolatai. Esős napokon, amikor nem lehet mezei munkát végezni, a padláson az illatos szénában heverészve olvasgatok. Kopp .. kopp . .. kopp egyszer csak óvatos lépések koppannak a padlásra vezető létra fokán. — Na már jön! — gondolom. A feljáró nyílásában halvány napfénytől glóriázva megjelenik a nagyanyám feje. — Hol vagy te? Gyere már le, kisütött a nap, mehetsz kapálni! Micsoda ötlet. — Kapálni .. hogyne. Ügy megtapadna a kapám, hogy nem bírnám emelgetni... majd ha felszikkad kissé. — Akkor vágj fát! — rendelkezik — elfogyott a fa, nem főzhetünk miattad, haszontalan! — Nem megyek én — ellenkezem, — nem én! Néha pihenni is lehet. — Nem-e — húzza össze a szemöldökét haragosan, — apja, — kiáltja az udvarra — hallod? Nem akar fát vágni, nem fogad szót. Szólj neki! Most az én pártomat fogja az apám. — Hagyja édesanyám, hadd olvasson! Nem árt neki. Én majd vágok fát. — Lusta mint a föld — dörmögi és léptei lefelé kopognak a létrán —, micsoda mihaszna! Soha sem lesz gazda belőled, te ... te ... Nem is akarok, gondolom, nem is akarok én gazda lenni. De nem mondom ki, mert azt sem tudom pontosan, hogy mi akarok lenni! Egyáltalán, úgy érzem semmit sem tudok. Csak azt érzem, hogy nem akarok egész életemben látástól vakulásig dolgozni, mint a nagyanyám. Mert ő úgy dolgozik. Kora hajnaltól késő estig, jönmegy a ház körül, soha egy percre meg nem áll, le nem ül és hajt mindenkit. Az apámat is, engemet is. (folytatjuk) CSÁK GYULA: Az asztagrakó utolsó napja Az idei aratás folyamán szegényebb lett az ország egy asztagrakóval. A kora reggeli órákban még a borbélynál találkoztam vele. Nagyothalló ember volt már, csendesen ült a sarokban, csak bozontos szeme rándult néha, amikor arra figyelt, hogy a ritkás fogú, kurta bajszú borbély hadonászva kacarászfk. Visongott, leguggolt, meg felugrott és minduntalan kirángatta az elektromos hajnyírógép dugóját a konnektorból. — Na, de ilyet, hát ez aztán ... Hogy az a jó cibakházi! Komolyan mondja? Megint leguggolt és gurgulázva nevetett. A hajnyírásnak alávetett személy pedig bizonygatta, hogy szó szerint igazat mond, frissiben hozza a hírt a tsz-irodából. Az öreg hol mosolygott, hol meg elkomorult. Egyszer csak valami nagyon mélyről jövő, dörmögő hangon megszólalt: — Hozzátenni a testet a munkához, mester úr, mert kifutunk az időből! — Maga ugyan nehezen futkorászik már — jegyezte meg a borbély halkan és sértetten, aztán hangosan hozzátette. — Nem eleget szaladt Károly bátyám életében? Még mindig sietni akar? — Ha sose akartam volna, most akkor Is kellene — felelte az öreg. Ünnepélyes volt és méltóságos. Szivart húzott elő felső zsebéből és füstje mögül türelmetlenül tekintett a jobbra-balra, dülöngélő, fülig vörösödő borbélyra Végre ô következett. Megmerevített nyakkai figyelte magát a tüköroen, s mosolyitás nélkül hallgatta végig a borbély által nagy hangon előadott históriát, amely a nevetést okozta, s amely szerint ellopták a tsz-könyvelő cipőjét a vonaton és mezítláb suttyogott a minisztériumba valami sürgős értekezletre. — Minisztériumba még csak jó — bólintott az öreg —, ott nem fázott a lába. De én egyszer Bajomból Váradra mentem mezítláb, nagy hóban — Hűj, akkor aztán hideg lehetett! — Nem akkor volt hideg, hanem tizenhétben, Szibériában. Asztagba raktam a megfagyott embereket a fogolytáborban ... A borbély most még jobban csodálkozott, s ebben színészkedés is volt, meg őszinteség is keveredett. — Akkor tanulta meg az asztagrakást? Az öreg nevetett és nem válaszolt. A borbély szüntelenül fecsegett. — Talán lakodalomba iparkodik, Károly bátyám, hogy ennyire sürgős ? — Az — bólintott a vénember. — Házasodok a halállal. — Ugyan, ugyan — üvöltött a borbély. — Most jön a jó világ! Kapja a szép nyugdíjat és lógázza a lábát. • Károly bácsi megvárta, míg körülkaparja állát a mester, aztán némileg büszke és gőgös színezettel, csendesen dörmögte. — Ha úgy lenne. De befulladtak nélkülem. Nincsen asztagrakójuk. Hittak, hogy csináljam én. Az elnök üzent. — Haliga csak! — ámuldozott a borbély. — Hát senki se tudná? — Tudják azt, de nem úgý Az elnök meg azt akarja, hogy úgy tudják. Az alapozásnál rontják el, meg a tetejezésnél — tette hozzá elgondolkozva. Álmatag tekintete elárulta, hogy mélyre nézett a múltak vizében, s bizonyára kedvvel idézett volna hajdani asztagrakó históriákat, de körülpillantván az alkalmatlan hallgatóságon, legyintett és sóhajtott egyet. Lassanként divatja múlt lesz az ő tudománya, mert majdnem mindenütt gép arat most már. De azért lém, csak rászorultak még ... Megdörzsölgette leborotvált állát, s elégedetten figyelte tükörképét. — Csoda ez, — ámuldozott megint a borbély. — Milyen jól tartja magát, Károly bácsi. Így, megborotválva, akár lánynézőbe mehetne. — Néha megszédülök. Vérnyomás. — De még a fogai is mind megvannak. Nekem már feleannyi sincsen. — Ez mozog — vicsorított az öreg, s alsó fogsora közepén megmozgatott egyet. — Harmadéve húzta ki az orvos, aztán azt kérdezte: sajnálom-e? Mondom: igen. Erre visszadugta, de nem eresztett gyökeret. Ámbár a doktor úr azóta meghalt, ez meg még működik... Nagy nevetés támadt, s az öreg élettől duzzadóan, vidáman ment ki a határba. Mire a nap lement — meghalt. Négy asztagot emelt, s a negyedik tetejéről szédült le a földre. Nevezetes katonák halála rendszerint úgy esik, hogy kard van a kezükben, nagy íróké úgy, hogy kézirat fölé hajolnak íróasztaluknál — az öregé meg úgy esett, hogy villanyelet markolt. Eleinte csak lentről magyarázott az asztagon álló embereknek, de azután mérges lett és felmászott a magasodó kévék tetejébe. Elkapta a munka mámora, mindjobban nekihevtilve birkózott a lábaihoz hulló súlyos kévékkel, míg végül a negyedik asztagről lezuhant. akár Dugovics Titusz a nándorfehérvári bástyafokról. Villára szúrt kévét emelt feje fölé, akár egy zászlót, s még esés közben is arra ügyelt, hogy az ne zúzódjon — roppanjon össze inkább a test. Egyetlen szem nem perdült ki a kévébe kötött kalászokból. Félórával korábban arra jártam, s fel is kiáltottam neki, hogy most lenne jő egy kicsi abból a nagyváradi hidegből, aztán mikor ismét arra mentem, már ponyva takarta. Fölötte óriási, szimbolikus emlékművekként tornyosultak az asztagok, mint a balladabeli Déva vár fala — az asztagok, amelyeket csak ő tudott a határban építeni... E múlandó emlékművek mellé írtam ide ezt a másikat, amely talán néhány nappal maradandóbban őrizi az utolsó Berettyómelléki asztagrakó fájdalmas elköszönték
