Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-01 / 31. szám
A riporter sokfelé utazik és ha szolgálati kötelességein túl még könyvrajongó is, akkor szinte bizonyos, hogy falvakban és városokban először a Népkönyvtár termeit látogatja meg. Ilyen látogatások alkalmával egyes helyeken (a számuk szerencsére állandóan csökken, megfigyelheti, hogy a könyvtáros csupán adminisztratív munkát végez .és valódi munkáját elhanyagolja. Pedig a könyvtárosok nyilvántartó munkája csupán másodrendű kötelesség. A munka legfontosabb része: dz irányítás, a vezetés, az útmutatás. Deresedö fejű öreg munkásemberek, a gyárak és a szántóföldek immár pihenő dolgozói nem értek rá a kegyetlen múltban megismerni, felfedezni a könyv, az olvasás gyönyör ü élményét. Sorsuk a mindennapi kenyérgond, a nyomor örvényében kavargóit és amikor felszabadult az ország, ők, az öreg harcosok mutatták meg hogyan kell megtartani, megerősíteni a véren vett szabadság bástyáit. És éppen ezért kell őket nagy szeretettel vezetni ma, amikor az új rend biztosítja számukra a megérdemelt nyugalmat. Mindnyájunk kötelessége a pihenés éveit szépíteni, megtölteni értékes tartalommal elsősorban a szellem alkotásaival. Vajon teljesíti-e ezt a feladatot az a könyvtáros, aki az őszhajú olvasót egyedül hagyja töprengeni: „mit vigyek haza olvasni?" Vajon helyes-e, ha az ★ ★ * Helyreigazítás Lapunk előzó számába sajnálatos sajtóhiba került. Az 5. oldal első hasábjának 3. 4. és 3. bekezdésének hibás mondatai helyesen így hangzanak: .. ő, aki „példás családapa“ volt.. Nem fél, mert „ártatlan“, mert mindenkor a „kötelességét“ teljesítette ....... végül is ilyen „példás családapa“ ... VASILE REBREANU: Ofanymk maCt DÉNES GYÖRGY versel: ez olvasó, aki eddig csak Jókaival ismerkedett, kiválasztja Thomas Mann József tetralógiáját, (mert az három vaskos kötet és bizonyosan sok olvasnivaló van benne) és a könyvtáros únott arccal, megjegyzés nélkül bepecsételi a keltezést, de nem figyelmezteti a tanácstalan, tévesen választó embert? Ügy képzelem hogy az igazi, munkáját hivatásnak tekintő könyvtáros rövid idő alatt igyekszik baráti viszonyt teremtem olvasóival, igyekszik megismerni érdeklődésüket, természetüket és az ilyen ismeretek birtokában biztos kézzel tud olyan könyvet választani olvasói számára, amely azoknak valóban szellemi gyarapodást és örömteli élményt jelent. Csak tgy ezzel a módszerrel vihetjük közel a könyvet az olvasóhoz. csak így teljesítheti a könyvtáros népnevelői munkáját, csak így segíthet megszépíteni, dúsabbá tenni az életet. Az adminisztratív fegyelem minden munkahelyen rendkívül fontos, azonban nem válhat mindentől független, egyedülvaló öncéllá ott. ahol az ízlés fejlesztése és a szellemi értékek minél szélesebb feltárása, megismertetése a feladat. Helyes lenne, ha a könyvtárosok meglátogatnák azokat a Népkönyvtárakat, ahol könyvtáros és olvasó között már kiépült a szilárd baráti kapcsolat, ahol még a rendkívüli olvasottsággal rendelkező olvasó is kap egy-két mosolyós figyelmeztetest: „ezt már olvasta?" Helyes lenne, ha a könyvtárosok rendszeres lélektani oktatásokban részesülnének és természetesen, ha kötelességükké tennék az új könyvek olvasását, hogy ismerjék a rá-VACSORA Az asszony állt, sudáran, karján a gyermek, és hallgatagon nézte az urát. Rózsaszínű ingét alig lehetett telt karjai és szép ívelésű melle színétől megkülönböztetni. Nem váltott ruhát akkor sem, amikor' férje hazaérkezett; úgy maradt, ahogy volt, ingben, derekán az átkötött sötét piros köténnyel. A férfi bejött, köszöntek egymásnak, az ember megcsókolta gyermekét, levetette a kiskabátot és az inget: csak úgy, tornaingesen ment be a fürdőszobába mosdani. Mikor viszszajött, bekapcsolta a rádiót, és leült az asztalhoz. Az asszony — a gyerekkel a karján — kiment a konyhába, és behozta a vacsorát. Borospalackot is tett az asztalra. ’ Nem kérdezett semmit a gyárról, sem barátaik vagy ismerőseik felől nem érdeklődött. Tudta, hogy az ura éhesen, fáradtan jött meg. s miután jóllakik és kipiheni magát, elmondja kérdezés nélkül is, hogy s mint ke’t fel a nap. Alit ott az ura előtt. Csak ing volt rajta, meg a hús- és vérszínű sötétvörös kötény; a gyermek szótlanul hadonászott, és nézte nagy, nagy szemekkel a tornainges embert, mintha csodálta volna izmos karjait. Az ember egyszer csak felnézett lentről, öröm és csodálkozás fénylett tekintetében, mintha most, ebben a szokatlan csendben dobbant volna rá a létezésükre. Azután körülnézett figyelmesen, mintha keresett volna valamit. Tulajdonképpen semmit se keresett, csak nézte a lakást, a bútort, mintha sorrá kérdezte volna mindentől: „Hát ti hogy vagytok? Jól érzitek magatokat itt?“ Figyelmesen megnézett minden egyes darabot különkülön és sokáig, még az evést is abbahagyta. Az asszony közelebb lépett, az asztalra támaszkodott könynyedén az egyik kezével, mintha az ételt kínálta volna. De a mozdulat meg az egész megjelenése sokkal többet mondott: „Nézd, hoztam neked kenyeret és bort. Meg sót. Vacsorával vártalak. Én, a te asszonyod, a gyermekünk anyja, a nemrégiben kapott lakás asszonya. Ne nézd úgy azt a holmit, látod, békén vannak, nyugodtak és örvendeznek. Nemsokára talán más városba költözünk, és visszük magunkkal őket is. Ott majd más lakást kapunk, s ott is jól fogják érezni magukat, akárcsak mi. A mi otthonunk mindig ott van, ahol szükség van ránk: mindenütt szép. Egyél... Nézd: kenyér, só, bor meg a vacsora. Egyél.. Csend volt a lakásban. Hallgatott a család. Nagy békesség honolt az új otthonban, az új családban. Jó volt.., juk bízott könyvtár minden darabjának műfaját, tartalmát és minden szempontból megfeleljenek a várakozásnak. Ma már nem végezhetünk sablonos munkát egyetlen munkahelyen sem. A lélektelen, az únt, a „csak a fizetésért" végzett kötelességteljesítés kora mindörökre a múlté. De különösen nem végezhetörtént. Amikor a hajó befutott a kikötőbe, a spanyol erőd parancsnoka a hajóra sietett és bocsánatot kért a sajnálatos tevédésért, és bemutatkozott az utasoknak. Csak ekkor tudta meg, hogy Liszt is az utasok között van. Kemény hangon fordult a hajó parancsnokához: — Miért nem huzattá fel a lobogót? — A lobogót? — kérdezte csodálkozva a parancsnok. — Milyen lobogót? — Amely jelzi, hogy király utazik a hajón. Az osztrák cenzúra indexre tette a Rákóczi-indulót. Az ötvenes években nyolcheti börtönnel büntették azt, aki nyilvános helyen rázendített hasonlithatatlan hevületű, magával elragadó lendületes dallamára. Liszt Bécsben hangversenyezett. A hangversenyen megjelent Ferenc József is, s a művész a közönség tapsait — a Rákóczi-indulóval köszönte meg. A közönség dermedten hallgatta a rebellisek dalát. A rendőrfőnök, Sedlnitzky halálsápadt volt. De Ferenc József megmentette a helyzetet. — Játssza el. kérem még egyszer — mondotta a művésznek. — Én úgyis csak ritkán hallhatom. — Ez felségeden múlik — vágott vissza Ltszt. Ennek a válasznak is része '/jrs’sSSSSSSSSSSS’SSSSSSSSSS/SSSSSSJ'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS, Pöttömnyi fiát sétáltatja egy fiatal apa a főváros forgalmas utcáján. Az alig négy esztendős gyereket olthatatlan tudásszomj vonzza kirakattól kirakatig — kérdések áradatával ostromolja kísérőjét, s a legválasztékosabb válasszal is elégedetlen. Végül egy játéküzlet előtt hosszas vitába elegyednek. A járókelők is felfigyelnek "ájuk, magasztalják a férfit, hogy milyen jóravaló családapa. Persze olyan is akad, aki elmarasztalja, hogy keveset törődik a gyerekkel s csak foghegyröl beszélget vele Mindenki nem lehet ugyan pilóta csak azért, hogy a repülés törvényeiről szakszerű magyarázattal szolgálhasson szépreményű utódainak, a tüzokádó hétfejű sárkány pedig nem érdekli már manapság a legif jobbakat sem. Sőt: a Hófehérke, a Csipke Rózsika és Tündér Ilona is közömbös számukra. De mitévő legyen hát ilyenkor egy tehetetlen apa? 'Htodí tfydmßh Emberünk úgy próbálja megmenteni a megtépázott apai tekintélyt, hogy rá se hedertt tovább a gyerekére. Annál inkább megakad a szeme egy-egy Hófehérkén, Csipkerózsikán és Tündér Ilonán Olyan só várán bámul a sétálgató fiatal nőkre, hogy ha a pajzán gondolat is büntethető volna, bizony őkegyelme legalább nagyapa koráig csak sűrű vasrácsokon át nézhetné a napvilágot. Meg is szólít egy karcsú leánykát — s az pirulva, kelletlenül viszonozza a széptevő mosolyt. A legszívesebben rögtön tovább menne, de a férfi közös társaságbeli ismerősökre hivatkozik — és csak cseveg, időjárásról, divatról, táncról, s egyebekről. Talán éppen a szerelem gyönyörű mivoltát ecseteli a szivárvány hangulatos színeiben, amikor az utca másik oldalán megáll egy meggypiros gépkocsi. A fiúcskát elragadja a kíváncsiság, s egy óvatlan pillanatban megfutamodik. Közvetlen közelről szeretné látni a kis Fiat autót, s esetleg meg is simogathatja, hisz afölött nincs kirakatüveg. Alig jut el azonban az útközépig, amikor egy 603-as Tatra rohan feléje. Olyan hirtelen jelent meg, mintha csak a földből bújt volna elő, s mégis valóság: csikorogva reccsen a fék, a járdán megtorpannak a járókelők s ösztönösen a szemükre tapasztják tenyerüket. Pillanat müve volt a 603-as Tatra és a kisgyermek hajmeresztő találkozása. S mi több: ugyanakkor egy idős bácsi ugyancsak át akart sietni az úttesten, riadtában azonban — Amunka: kenyér s erő A munka: kenyér s erő, mély bölcseség. Jövő. Csak a munka csiholhat tüzet, edző, forraló lángot. A munka: becsület. Minden ingatag, a munka szilárd és örök, roppant gyújtó-motor, benne az emberiség sorsa dübörög. Minden népet összefog s vezet, ébreszt s megteremt: kollektív lelkiismeret. tünk sablonos munkát a népkönyvtárakban, mert ezek hivatottak a szocialista kultúra eredményeit hirdetni, az igaz szó erejét és szépségét bemutatni. A könyvtáros — a népkönyvtár dolgozója annak a szellemi hídnak őrzője, amelyen az írástudó találkozik az olvasóval. Ez pedig kötelez! Testvéreim: tölgyek, cserek Anekdoták Liszt Ferencről Tévedésből rálőttek arra a volt abban, hogy nem hívták hajóra, amelyen Liszt Ferenc meg Lisztet a koronázásra, is utazott. Szerencsére baj nem Egy alkalommal homlokoncsókolt egy fiatal hölgyet, amikor a hölgy felállt a zongora mellől. A művészjelölt szülei majdnem elolvadtak a boldogságtól. — Mit tanácsol Mester — kérdezte az apa — kivel taníttassuk ? — Adják férjhez a kisaszszonyt. — De hiszen ..., de hiszen a Mester homlokon csókolta? — Én igen. de a Múzsa nem — felelte Liszt. Liszt már világhírű művész volt, amikor egyszer egy olyan kisvárosban kellett zongoráznia, ahol szereplése iránt, nem tudni miért, csak igen csekély érdeklődés mutatkozott. A hangversenyterem kétharmadrészben üres maradt. Liszt Ferencet ez a fogadtatás a legkevésbé sem befolyásolta. „Ügy zongorázott, mint egy isten“ — jegyezte fel egy fültanú s akik megjelentek a hangversenyen, tomboló lelkesedéssel ünnepelték minden műsorszám után; nem tudtak betelni a ráadásokkal, nem akarták elengedni a dobogóról. Liszt a hangverseny végén úgy vetett véget a kényes helyzetnek, hogy intett: beszélni akar. És így szólt: Most pedig nagyérdemű közönség, engedtessék meg nekem, hogy vendégül láthassam valamennyiüket vacsorára ... vssArsssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssss.'srsss/ssss'ssssssssssrssssssssssssssssfsi épp a villamossínek között — szinte a földbe gyökerezett a lába. tgy a lejtős sínpároson nehezen fékező villamos pedig öt ütötte el. A bácsika feltápászkodott, nem történt semmi baja. A kisfiúnak meg — szerencsére, az ijedtségen kívül nem történt baja. A kocsivezetönek helyén volt a szíve és az esze, s jól működött a fék. A fiúcskát felemeli az apja a kerekek elől, leporolja a ruháját, a kocsivezetö ájuldozik. De rögtön ott terem a villamos vezetője is. Szitkozódik, nyúzássat, kicsontozással fenyegetódzik A bámészkodók attól tartanak, hogy megveri az öreg bácsikát, aki megtorpant a villamosa előtt. A bácsika azonban csak rátekint sajnálkozva, szinte bocsánatkéróen, majd odább lép — s lecsóit int egy jóindulatú, becsületes pofont a fiatal apának. Mert azonnal megértette ő is az utcai történet okát KOVÁCS G. Gömöri bércek, mese-erdők világgá kiáltom telketek, igét gyújtok, aranyrakétás verseket. Kis falvak, búvó tanyák, akácos temetők: a terhetekkel indulok, ti adjatok erőt! Sötét fenyők, virasszatok, őrködjetek velem, testvéreim: tölgyek, cserek, fogjátok a kezem! S ha szívem egyszer elakad, boruljatok fölém, mert ti voltatok, ti voltatok a fény. Búza Búza, búza, búza, aranyfényű búza. Aranyfényű búzatengert renget a szél újra. Káprázik a szemem, hogyha otthon járok s ráhajolnak a szívemre a búzavirágok. Könnyűség Szeretem a nagy kék eget, ahogy úszik a parázs föld felett. Mikor sziporkás nyári napban a lombok arany-haja rebben és muzsikál a fű alattam. Egy pici dal repül szívemre: vadrózsa szirma, semmiség. Csak dúdolgatom önfeledten és körém gyűlnek a mesék. Nem érzem már az életet, zuhog reám, felold a fény és táncolok és meghalok a föld virágos tenyerén. Dany Carol francia filmsiinésznő.
