Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-08-01 / 31. szám
< Tömörkény István: dlvixLekm, 114 osi másodvasárnapja a pusztán lévén, hát beadják délután a nagy börtáskát, amiben a postát hozza až az ember, aki érte a faluba el szokott menni. A posta között van egy levél is, a tenger partjáról jött testvéri kézből, családi dolgokat tárgyal, de mert szokása a levélnek, hogy újságot is mondjon, azt mondja: — Meglássátok, hogy a vasútnál valami baj lesz. Egyszer ésak majd megállnak a gépek, S nem mennek tovább ... No, úgy megnevettük. Csak afféle fenyegetőzés ez, amit nem éppen lehet elhinni. Valóban, az első pillanatra lehetetlennek tetszett az ember előtt, hogy egyszerre csak a bagonyok megálljának azokon a hosszú vasakon, akiket az ő kedvűkért az ország testére ráfektettek. De később kezdett a dolog komolyodni. Egy rendőrtiszttől hallom, csendes, szófián ember, de alapos megfigyelő, hogy egy állomáson, amelyre éppen két vonat is érkezett, lejön a gépről mind a két masiniszta. Feléjük ballagott, úgy tétován, mint akinek semmi dolga sincs. Hát mennek a masiniszták elébe más emberek és mondják nekik, hogy csak vissza, fel a gépre, mert nem érkezett még el az idő. Még nem: „a cúma feste timp“. Hanem hát majd szerdán. Akkor megállnak a bagonyok. A gépészek szó nélkül léptek fel gázlovaikra, és mentek tovább a bagoňyokkal mezőkön és erdőkön által, virágzó cseresznyefák között. Csakugyan azután szerdán megtörtént, ami történt. Egyszerre megállt minden. Nem fütyültek a vasutak. Nem szaladoztak a töltéseken, és most már miből jósoljuk meg a másnapi időt ? Mert eddig mindig belőlük prófétáskodtuk ki,- a ' hidakon való elhaladásuk nyomán támadt zörgésekből okoskodtuk ki, hogy szép idő lesz-e másnap vagy nem. És ijedten áll elémbe a gyermek: — Apám, hát most már a % Pálfy se mén? A helyi közúti vasútnak van * ugyanis két gépje, amelyek az utcán szaladgálnak, hol erre, hol arra járván, az egyiket Pálfynak, a másikat Kállaynak nevezik: a főispán és a polgármesteri után. Járnak a nyílt úton, a város közepén, és soha el nem gázoltak senkit. A gyerekek szinte játékszernek tartják a két szorgalmas és takaros kis masinát és elosztották egymás között: egyik az egyiké, másik a másiké. De igen megnyugodtak abban, hogy „mén" ezentúl a Pálfy is, meg a Kállay is, mivelhogy rójuk nem szól a sztrájk. Csak legyen mit vinni. De hát lesz-e, ha egyszer nem hoz semmit a nagy vasút, mely egyúttal nem is visz semmit ? De hogy lesz-e mit hozni meg vinni, ha egyszer nem szolgál a nagy vasút? A kis iskolások nem igen értették meg ezt a dolgot, ami érthető: hiszen voltaképp mi sem értettük meg elejében egész nagyságában. Csak mikor láttuk, hogy elmarad a szokott napi posta, mikor láttuk, hogy elmarad az újság, a levél, a postautalvány meg a muszka határ felé lovagló sógor naponkint való képes kártyája: kezdtük észrevenni, hogy nini, ejnye, a jó reggelét neki ... Olyan valami sajátságos és különös dolog támadt a hivatalomban. Nem szeretek ilyesmiről beszélni, csak azért említem, hogy számot adhassak az érzéseimről. Hogy haza, a házhoz nem jöttek meg a lapok, azt kibírtam valahogy. Mesterségem olykor hétszámra kivet a tanyák közé, vagy a pusztákra, ahová lap nem jár, mert nem járhat: az ember ilymondani, hogy olyan munka volna ez, amibe beleszakad az ember, de mégis csak munka, s átlag, a kérdések elintézésével, iktatássaf, expediálással együtt ad egy órai dolgot. Nem azért mondom, mintha felpanaszolnám. Hanem csak mondom, hogy az ember megszokik egy bizonyos időt bizonyos foglalkozásban tölteni. Azonban szerdán előállt az áz idő, hogy nem volt az asztalon egy szikra posta sem. Tűnődve néztem az asztalra. Hej, asztal, de tiszta vagy, talán a ménkű ütött beléd? Nem pedig, hanem csak a sztrájk. Hát mondom: körülbelül egy óra ez a postadolog, azután jön a többi tevés-vevés. Most azonban nem tudtam ezzel az órával csinálni semmit. Megszoktam, hogy délelőtt tizenegyig, délután ötig ezzel bajöskodom, s most, hogy hirtelen elfogyott a rávaló anyag: formán megszokja nélkülözni az újságot, a postát és aprónkint belegyőződik abba, hogy nini, hiszen el lehet az ember újság nélkül is ... Mily tömérdek ezer lakik odakint szerteszéjjel a szelíd mezőkön: egy sem olvas újságot, mégis csak elvan valahogy a világi életben. Más ez azonban itthon. Mikor az ember fölér a hivatalba, ott találja az asztalán a postát. Levelek, amikben kérdések foglaltatnak, könyvek, amik küldetnek, folyóiratok, amik járnak. Az egyikre felelni kell, a másikat naplózni kell, esetenkint köszönőlevél intézendő, a folyóiratoknál meg ellenőrzése annak, hogy a harmadik szám után csakugyan a negyedik ■szám jött-e? No, nem lehet nagy ünnepeken szokott ilyen csendesség lenni. És hirtelenében némi átalakulás. Az országúton járva látom visszatérni a régi világot: a kocsinjáró utasembert. Házunkhoz közel esik a vízpart, rendes körülmények között meglehet ősén csendes vidék. Kevés utas jár manap a vízen, s még az is megoszlik két hajóstársaság között. Most mégis, a sztrájk másodnapján, meglepetve látom a parton a közönség nagy tömegét az állomáshajók előtt, s ugyancsak ott egész sor bérkocsit, amint várakoznak, mint ahogy máskor a vasúti állomások előtt szoktak. Ott vannak a posta kocsijai, egy káplárja altiszttel, a teherárú föl van szaporodva a parton: egy huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy mindaz, az ember meg áru, amely eddig a vason járt, áttérjen a régimódi vízre . .. Ha az ember úgy láthatatlan tudna lenni, aztán tudna lenni, ahol akarna, akkor most legalkalmasabb volna valamely olyan vasút széli tanyában meghúzódni, aztán hallgatni az ottvaió beszédet. Ugyan mit gondolhatnak azok az emberek? Hogy ugyan mi történhetett ? — Hát bátya, nem gyün a vonat!... Pedig az órájukat is utána szokták igazítani. De némely helyen még órát sem tartanak: minek ? Mikor pontosabb járása van a vonatnak, mint az órának? Elmentem délután a sztrájktanyára. Nem sokan voltak ott, mint mondták, inkább esfénkint gyülekeznek. De ď pincérek sápadt arcán meglátszott a nagy szolgálat nyoma. A vendéglős azt mondja, ő nem bánná, ha ez is egy esztendeig tartana, mint az obštrukcia. Az asztaloknál vasúti szolgák, bakterek ültek a kék sapkákban. Olykor belépett a vendéglőbe egy-egy előkelő úr, valamely nagyobbrangú hivatalnok. A bakterek szótlanul álltak föl, és a kék sapkák lerepültek a fejekről. Tizenhét éves újságíráskodásom alatt sok sztrájkot láttam már, meg tüntetést, lovaskatona-rohammal egybekötve nem egyet. Ilyen nyugodt rendet azonban nem tapasztaltam sehol sem. 1904. EUlTUm2tóM A dernői CSISZ-szervezet színjátszó csoportja nemrégen mutatta be a Nagymama című színművet. A színdarabbal nagy sikert arattak Pedig a sikerig, a színpadi fellépésig sok nehézséggel kellett megbirkózniok, ám az akarat, a tennivágyás minden nehézséget legyőzött. A jó szereplésért minden egyes szereplőt dicséret és elismerés illet. Már csak azért is, mert nemcsak saját falujukban, de más községekben is felléptek színdarabjukkal és dicséret illeti őket azért is, hogy a szövetkezetekben is példásan és odaadóan dolgoznak. Jelenet a Nagymamából • * • A zselízi magyar tizenegyéves középiskola tanulói Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című színművét adták elő nagy sikerrel. A jó szereplésekért dicséretet érdemelnek: Gregor Lajos, Saskői Árpád, Jávorka István, Belák Lajos, Varga Pityu, Erdélyi Manyi tanulók. A sikerért köszönet illeti a tanári kart, elsősorban G o b ö Lajos igazgató elvtársat és a tantestület többi tagjait is, akik segítettek a darab betanulásában és előadásában. A Pál-utcai fiúk a Grundon Geréb sorsáról döntenek. nem tudtam ezen idő alatt mit csinálni. Hiszen egészen közönséges igazság, hogy ha ez a dolog nincs, csináld a másikat: de hát ha egyszer nem akar ódzott. Ismerjük be, kedves barátaim, hogy bolondok vagyunk olykor. Csak úgy tébláboltam hát, míg le nem telt az óra, és ebben a furcsa helyzetben csak az a paraszt igazság vigasztalt meg, hogy a ló sem megy hám nélkül. Muszáj valamit ráakasztani: csak akkor érzi, hogy hivatalban van. A városban milyen különös csend. Nincsen idegen. Az osztrák vigécek nem tajcsolnak németül. Rikkancsok nem kiabálnak, a bérkocsik nem szaladgálnak utasokkal egyik állomástól a másikhoz. Máskor csak A nyugatnémet irodalom irányairól A Mainstream ez évi 4. számában Arno Reinfrank ír érdekes beszámolót a mai nyugatnémet irodalomról. Megállapítja, hogy talán az európai irodalmak egyikében sincs anynyira uralmon az epigonizmus, mint a nyugatnémet irodalomban. Ezt részben annak tudja be, hogy a nyugatnémet irodalmat mesterségesen elzárják a realista irodalomtól általában s a demokratikus német irodalomtól is. A nyugatnémet irodalom jelenleg két leginkább élvonalba állított alakja, Heinrich Böll és Stefan Andres. Böll művei a szerző szerint Faulkner hatását mutatják, de a faulkneri technika, mely az amerikai Délen bizonyos érvényességgel bír, Böll müveiben, aki szinte csak a Rajnavidéket ismeri hasonló alapossággal, ellaposodik. A másik divatos író Stefan Andres ,.A vízözön“ címen ír regényciklust. A szerző szerint Andres teljes mértékben a kafkai írásművészet befolyása alatt áll, de a Kafkától ellesett módszert arra használja fel, hogy elködösítse a német fasizmus és az újjáéledő militarizmus bűneit. A kafkai és faulkneri epigonizmuson túlmenően természetesen megvannak a mai nyugatnémet irodalomban az angol „dühöngő ifjak“ epigonjai is. Példa erre Gunther Grass „Bádogtrombita“ című műve. Az antifasiszta írók, mint Gert Ledig, Siegfrid Sommer, Manfred Gregor és Wolfgang Koeppen a fasisztákkal szemben elnéző irodalmi közvélemény és a fasisztákat támogató üzleti körök nyomása alatt dolgoznak. Különösen érezhető ez az utóbbi idők legjellemzőbb nyugatnémet antifasiszta regénye Koeppen „A melegház“ (Das Teibhaus) című műve esetében, melynek terjesztését és folyóiratbeli ismertetését is a legszűkebb körre szorították. VERES JÄNOS: Földrengés után (Folytatás) Sikerült kinyitnom qz ajtót. Bejártuk a földszintet és az emeletet A villában egyetlen bútordarab sem volt, némelyik szobából a kályha is hiányzott. A nagy fürdőszobában süllyesztett kád volt, tele szeméttel. — Ugye, nekünk is lesz fürdőszobánk? — kérdezte. Bólintottam. Az egyik szobában szarvasagancs hevert a piszkos padlón. Magda megörült neki. — Vigyük magunkkal. — mondta. — Úgysem kell senkinek. — Elvihetjük. Magamhoz szorítottam és megcsókoltam — Ha elmegyek, gyakran fogok írni. — Kár, hogy el kell menned. — Szeme megtelt könnyel. Az agancsról megfeledkeztünk, kézenfogva jöttünk le a lépcsőn. Sötétedett, mikor a kapujukhoz értünk. — Este bál lesz az iskolában. — mondta Magda. — Akarsz táncolni velem ? — Akarok. Vacsora után beszólok érted. Nem engedte el a kezemet. — Már akkor tetszettél nekem, mikor a futballpályára jártál, — mondta halkan — És tudod, mikor szerettelek meg? — Mikor? — Amikor először bejöttél hozzánk Egyszeri találkozás után. Ezt más fiú nem merte volna megtenni. — Nemsokára érted jövök, — mondtam ... A mulatságon sokat táncoltunk. Néha hátravetette a fejét, és lehúnyt szemmel élvezte a forgást — ilyenkor hosszú haja szabadon repült a levegőben, — néha arcomhoz érintette a hom lokát, és szorosan egymáshoz simultunk. Mégis, ezeknél a perceknél is kellemesebb volt számomra az, amikor mással táncolt, s táncospárja válla fölött a tekintetemet kereste barna szemeivel. Éjfél felé a papírral borított pulthoz mentem és egy pohár sört kértem. Emlékszem, két munkás állt mellettem, az egyik kockás ingben volt, a másik kalapot viselt és nagy, erős keze volt Féldecis poharukban citromsárga ital fénylett. Magda hozzamfurakodott a tömegben. — Gyerünk ki a levegőre, — mondta. Ivott a sörömből, kézenfogtam és kimentünk a langyos éjszakába. A fák lombján átsütött a hold, a kis házak sötétkéken álltak az út melleit. Olyan volt az egész, mint egy filmdíszlet. A bál zaját egyre halkabban hallottuk a hátunk mögül. A patakhídon megálltunk. — Mennyi csillag, — mondta s a korlátnak támaszkodott. A szél meglobogtatta a haját. — Jó ez a csönd, ugye? — Igen. Hallod a cinkét ? Az akáclevelek szüntelenül mozogtak a meleg szélben. Lementünk a rétre. Leterítettem a kabátomat, és lefeküdtünk. Nem szóltunk egymáshoz, éreztem, hogy > eszket a keze. Hagyta, hogy kigomboljam a ruháját. Átkarolta a nyakamat. — Voltál már fiúval? — kérdeztem. Szívem sebesen vert. — Persze, — suttogta s magához szorított. A csillagok leszálltak körénk és muzsikálni kezdtek... Később, mikor megmozdult a karomon a feje, megkérdeztem: — Miért nem mondtál igazat T Kinyitotta a szemét, de nem fordult felém. Féltem, hogy sajnálni fogsz. Ne haragudj. Az égen ezüstszegélyű felhők úsztak. — Magda, — szóltam és felkönyököltem — én komolyan mondtam délután, hogy feleségül akarlak venni. Négy-öt év múlva. Addig minden nyáron eljövök hozzád. — Nagyon fiatolok vagyunk, — mondta. — Én öregnek érzem magam, — mondtam. S valóban, öregnek és fáradtnak éreztem magamat. — Olyan zavaros a világ, — mondta, — Nem tudjuk, mi lesz holnap. — Csakugyan nem tudjuk. Csak azt tudom, hogy szeretlek. — Milyen lesz ezután az élet? — Nem tudom. — Mit fogsz csinálni, ha viszszamégy nagyapádhoz ? — Nem tudom. Megsímcgatta a hajamat. — De ugye, az biztos, hogy már sohasem lesz háború? — Igen, — mondtam, — az biztos. — És nem betegszel meg a pincében . — Nem. — Mindig béke lesz? — Mindig. Ő is felkönyökölt, homlokunk összeért. — Milyen jó. hogy túléltük a háborút és majd a feleséged lehetek, .. * * * A hátralevő napokat a medence mellett, az üres villában és az erdőben töltöttük. Az erdőben nagyon kellemes volt, Magda mindig a páfrányos helyeket kereste. Egyszer szarvast is láttunk ... Az ösvényen fácántoltat találtunk, Magda elrejtette egy faoduban. — Ha legközelebb eljössz, megkeressük, — mondta. Erzsi néni tudta, hogy Magdával járok. — Levelezni fogtok? — kérdezte elutazásom reggelén s elővette a bőröndömet. — Igen, — válaszoltam, — Persze, — Eredj csak, búcsúzz el tőle. — mondta. Az állomás közelében fülsértő zajt csapott egy motorkerékpár, gazdája nem tudta elindítani. — Erre gyerünk. — mondta Magda. Átmentünk a síneken és elindultunk a mezei úton, amelyen azelőtt sohasem jártam. Hosszú fűszálat tépett, közepén fogtuk, a kezünk öszszeért. Messze az állomástól és a falutól, ott, ahol a köves irtások és a kopár dombok kezdődtek, leültünk egy kidőlt fatörzsre. A hegyeket néztem. — Gyakran fogsz írni? — kérdezte. — Gyakran. Lehajtottam a fejem, a szandálját babráltam. Egyszerre — talán azért, hogy elűzze a borús hangulatot, — felugrott és futni kezdett az irtáson, — Érj utói! — kiáltotta. — Ne menj el! — mondtam. — Gyere vissza! Nem állt meg. tovább futott a fatönkök és kődarabok között. Már messze járt, biztosan azt hitte, hogy a nyomában vagyok. Felkeltem, hogy utána induljak. Ekkor hirtelen eltűnt a fehér szoknya, s a helyén éles dörrenéssel láng és füstoszlop tört az ég felé Még láttam, hogy fűcsomók hullnak vissza a magasból, aztán leroskadtam ét arcomai a szikkadt földre szorítottam ... * * * Sok év telt el és sok minden történi velem azóta. Homlokom fölött már ritkulni kezdett a haj, amikor megnősültem. Most könyvtáros vagyok, feleségem az új önkiszolgáló boltban dolgozik. Városunk határában sohasem voltak alattomosan elrejtett aknák. Mégis, mikor udvarolni kezdtem Katónak, s a folyóparton sétálgattunk, mindig erősen megfogtam a kezét, nem engedtem el magam mellől. Ügy megszokta ezt. hogy ősszel, mikor nem mehettünk ki a folyóhoz s moziba indultunk, ő fogta meg a kezemet. Többéves házasok vagyunk, s most is mindig kézenfogva járunk, mintha valami nagy veszedelemtől féltenénk egymást. (VEGE)
