Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-25 / 30. szám

Noha figyelemmel kísérem az Eichmannpert, figyelmesen elolvasok minden sort. ami megjelenik róla, hazudnék, ha azt állítanám, hogy gondolatean sokat foglalkozom Eichmanna! vagy hogy esetleg gyűlölném. Az ember csak arra haragszik, azt gyűlöli, akitől még remél valamit, akit mondjuk, ha megbüntetnek esetleg megváltozhat, megjavulhat, de olyan valakire akitől mit sem várunk, akitől mit sem remélünk, arra csak megvetéssel gondolhatunk A megvetés már túl van a gyűlöleten, amolyan befejezett, megváltozhatatlan tömör érzés, az irtózat válfajához tartozik és egy kicsit a halállal rokon. Nagyon jól emlékszem még a fasizmus gyászos i éveire, soha Hitlert Göbbelst, Göringet, vagy Himmlert nem gyűlöltem, csak őszintén, szívből és mély irtőzattal a halált kívántam neki. Eichmannak még csak a halált sem kívánom; örök üvegkalitkás életre ítélném.

Jellemző az is, ha ritka pí'lanatokban gondolok rá, az arcát jóformán nem is látom, valahogy nem tudom egészében elképzelni. Már számtalan fényképét láttam, bajusszal és bajusz nélkül, de képzeletemben a képe nem tud összeállni. Az orr. a szem, a száj mintha nem is lenne valódi, mintha az egész arc műanyagból lenne, és a szeme fénye is mintha nem is a napból, hanem valami ismeretlen alvilági anyagból kapná a csillogást.

Mondják, hogy védőjének, az öreg Servatiusnak néha cédulákat szokott irogatni és hogy üvegfülkéjében nagyon fegyelmezetten viselkedik. Azt is mondják, hogy eszik, iszik, alszik, mint más ember és hogy azokat a borzalmakat, amelyekkel a tanuk feltárják egykori működését, szemrebbenés nélkül hallgatja- végig, és ritkán lepődik meg ... Ez érthető, a feltárt borzalmakról csak ő tud többet... ő, aki példás családapa volt, s amikor gyermekeit beszélni tanította, bizonyára gügyögyött is nekik. Valószínűleg meg is csókolta őket és gyermekei nem érezték meg rajta a hullaszagot.

Ha az ember iszik, akkor megérezni rajta az ital bűzét. De ha gyilkol, akkor nem érezni rajta semmit. Tetteinek is nyoma vész, hisz a gyilkos mindent elkövet, hogy tettének minden nyomát eltüntesse. Most ebben a nagy perben is gyűjtik a nyomokat, a tanuk beszélnek, igazolnak és bizonyítanak ... Néha úgy tűnik, mintha millió és millió halott feltámadna sírjából, és valamennyi elmondaná mit tettek velük, hogy gyilkolták meg őket Eichmann és társai. Csak Eichmann, az élő hallgat, fegyelmezetten, határozottan és fennhéjázón hallgat. Ki tudja, titokban nem reméli-e, hogy szabadon bocsátják. Ügy viselkedik, mintha világéletében pedáns munkát végzett volna és a szabadságot megérdemelné ... Emelt fővel ül... így csak olyanok tudnak ülni, akik úgy érzik, hogy hivatásukat teljesítették. Ő nem futamodott meg, mint Hitler és társai, ő nem lett öngyilkos, ő élni akart, megmaradt a vártán. Munkáját „német fasiszta hazafihoz“ méltóan szemrebbenés nélkül bármikor hajlandó folytatni. A fasizmus folytonosságát ő biztosította. A szálakat ő tartja a kezében ... Nem fél, mert ártatlan, mert mindenkor a kötelességét teljesítette és feltétlenül elvárja, hogy társai Nyugat-Németországban, Ausztriában, Argentínában és másutt összefogjanak és víédeknére keljenek. Hisz azért van itt Servatius is. Ezek az öregek igazán megbízhatóak. Ha tudta volna, milyen „nemes német hazafi“ Adenauer, igazán meggondolta volna menjen-e Argentínába. Ha Nyugat-Németországban marad, onnan bizonyára nem sikerült volna őt idejuttatni. Kár, bizonyára a „felsőbbrendű ember“ nemes bánatéval gondol hazájára, hűséges feleségére és gyermekeire.

Valahol azt olvastam, hogy az egyik fia Amerikában összeállt egy vállalkozó szellemű újságíróval, hogy megírja apja életrajzát. Nem tudom, mi igaz ebből, de mindent elképzelhetőnek tartok, végül is ilyen példás családapa megérdemli azt a csekélységet a saját gyermekétől, akiért — bátran mondhatjuk — komoly „áldozatokat“ hozott.

Anyjáról is keveset tudok. A perrel és életével kapcsolatosan kevés szó esik róla, holott határozottan . érdemes volna vele többet foglalkozni, mert amióta világ a világ, ilyen gyilkost anya még nem szült. Életrajzírói keveset szentelnek gyermekkorára is. Keveset tudok például arról, hogy serdülő korában mi volt a kedvenc játéka. Arról sem írnak a tudósítók, szokott-e fülkéjében pihenő időközökben — mondjuk, amikor az egyik tanú felváltja a másikat — mosolyogni.

Mindezt persze csak többek közt említem meg, de bevallom, hogy komoly hiányérzeteim Eichmannal kapcsolatban nincsenek. így ahogy most van, megközelíthetetlen magatartásával, teljes egészet képez, nem lehet belőle sem elvenni, sem hozzátenni, ilyen a testet öltött fasizmus. Ilyen, mutathatok rá Eichmannra, de komolyabb magyarázatot, elemzést nem fűzhetek hozzá, mert idegen telem a fasizmus, mert nem értem és ha próbálok hozzá közelebb férkőzni, olyan irtózat fog el, mintha Hirosima bombázására, vagy ha az atomháborúra gondolok. Ezért van az, hogy Eichmann arcképe minduntalan elmosódik, emberi vonásai széthullanak bennem. Nem bírom embernek látni, minden erőfeszítésem kudarcba vész, amikor a jeruzsálemi per tárgyalását idézem fel magamban és próbálom magam elképzelni Eichmann helyén a törhetetlen golyót-álló üvegfülkében.

Az író, ha nem tudja magát beleképzelni alakja helyzetébe, akkor nem jellemezheti, nem adhat róla hiteles képet... De mert ilyesmibe egyetlen író nem tud belenyugodni, arra gondoltam, hogy kerülő úton közelítem meg, elbeszélést írok egyik jelentéktelen munkatársáról, ama 80 ezer gyiikos egyikéről, akik lesték Eichmann parancsát és akik ma derűsen élik világukat Nyugat-Németországban. Arról az egyről csak annyit tudok, hogy fogorvosnak készült és hogy Hans Weissnek hívják.

A háborúban — Eichmanna! való kapcsolata révén különböző koncentrációs táborokban szakmájában működött, — felügyelt azokra, akik kitördelték az elgázosított holttestek állkapcsaiból az aranyfogakat. Tagadhatatlan, az évek hosszú során át munkáját kifogástalanul

végezte ... komplikált esetekben különösen akkor, ha az áldozat még élt, ő maga segített ... De 1944 elején gondolkozni kezdett és hűséges, fáradhatatlan munkájában rés támadt. ha egyáltalán résnek lehet nevezni azt a bizonytalan habozó magatartást, amikor az ember ilyen felelősségteljes funkcióban saját jövőjére is gondol. Hans pedig gondolt, rájött arra, jobb ha jövőjét nem Eichmannra, hanem aranyalapra építi. így történt azután, hogy a kékszemű, nyilttekintetü Hans Weiss a háború befejezte után efjy koffer aranyfoggal érkezett meg hamburgi hozzátartozóihoz. Egy ideig aszisztensként dolgozott egy fogorvosnál, majd befejezve tanulmányát, megnősült és rendelőt nyitott. Körültekintő óvatosságára mi sem jellemzőbb, mint hogy élete párjául zsidó származású nőt választott, aki a koncentrációs táborból érkezett haza. Természetes, hogy szerelemből nősült. Ha a fiatalok néha megjelentek a színházban, vagy egy jobb mulatóhelyen, élvezet volt rájuk nézni. A férfi szőke volt, a nő barna. Nagyon is egymáshoz illettek. Hans

példás, megbízható férjnek bizonyult, szabad idejét gyermekei, egy fiúcska és egy leányka mellett töltötte. Az előbbi az anyjára, az utóbbi az apjára ütött. Egyszóval minden rendben volt náluk.

A kis koffer még megvolt ugyan, de az aranyfogak rég rúdarannyá változtak. Az arany, nem hogy fogyott volna, hanem ellenkezőleg súlyban még gyarapodott, holott azóta már fényesen berendezkedtek és autót is vásároltak. Vasárnaponként kirándultak. A kocsit a férfi vezette. Szabadságukat a szomszédos államokban töltötték. Hans megbízhatónak bizonyult, minden nehézség nélkül vízumot kapott mindenüvé. Az asszony kívánságára meglátogatták Lidicét, Oradourt, sőt Oswieczinben is jártak, Hans egykori munkahelyén. Hans, aki minden talpalatnyi földet ismert itt, úgy kalauzolta az asszonyt, mint egy hivatásos vezető. Az asszonynak ez fel sem tűnt. Az összhang zavartalan volt köztük, egyetlen kérdés nyugtalanította őket... Mindketten ugyanis hízásnak indultak és az utóbbi hónapokban azzal a gondolattal kezdtek foglalkozni, hogy fogyókúrát kellene tartaniok.

Erre azonban már nem került sor. Amióta Eichmannt letartóztatták, a nyugodt elégedett Hans, nyugtalankodni kezdett, yéíyakran ült a rádiónál és hallgatta a híreket. Amikor tavaly nyáron a rádió bemondta, hogy Eichmann 33 közeli munkatársát nevezte meg, Hans már nem tudott aludni... Rettegve gondolt arra, hogy ezek közt az ő neve is ott lehet. Hans e válságos helyzetben képtelen volt rendesen étkezni, szemmel láthatóan fogyott, és ez magával hozta azt is/ hogy felesége is leadott pár kilót. A legkínosabb a helyzetben az volt, hogy Hans még a feleségével sem beszélhetett 'nyíltan kínzó aggodalmairól. Az asszony végigjárta férjével valamennyi jónevű orvos rendelőjét, de Hansnál egyetlen orvos sem tudott valami komolyabb szervi bajt megállapítani. • Aludni azonban még sem tudott, nyakra-főre szedte a porokat, és állandóan fogyott.

Állapota annyira rosszabbodott, hogy már szédült, képtelen volt autót vezetni és az egykori pedáns rendkívül ügyes és gyakorlott kezű fogorvos lassan a pácienseit is elhanyagolta, dolgozni sem tudott, gyakorlott keze minduntalan reszketett. Az asszony, hogy biztosítsa a család megélhefését, kénytelen volt erélyesen beavatkozni e tarthatatlan helyzetbe. Első dolga volt, Hans egyik kollégáját alkalmazta, hogy helyettesítse, amíg rendbe jön. Ö pedig látva, hogy Hans magába" süppedten állandóan a rádió híreit hallgatja, arra a következtetésre jutott, hogy a háborús légkör feszültsége nyugtalanítja a férjét. Megfigyeléseit közölte az egyik neves egyetemi orvostanárral, aki ismerve ezeket az apatikus jelenségeket, azt a tanácsot adta neki, hogy minél előbb gondoskodjon férje környezetváltozásáról és a leghelyesebb az lenne, ha férjével hosszabb külföldi útra indglna.

Az asszony a két gyereket is magával akarta vinni az útra, de aztán mégis meggondolta magát. Látta, hogy Hans az utolsó hónapokban alig törődik a kicsinyekkel, elhatározta tehát, hogy rokonainál hagyja őket. Külföldi útjuk első állomása a napfényes Itália volt, innen Görögországba mentek, majd amikor a hetekig tartó Eichmann perben a neve nem hangzott el, Hans egyszerre igen élénken érdeklődni kezdett Palesztina iránt. Az asszony ebben a

jelenségben a javulás kétségtelen jeleit látta. Nem habozott soká. telefon útján értesítette élve maradt jómódú nagynénjét, hogy Izraelbe utaznak. A nagynéni erre néhány ismerőse címét adta meg, akik magas állami tisztséget töltenek be ott. Meghagyta neki, hogy feltétlenül keresse fel őket, biztos, hogy egybenmásban segítségére lesznek, ha erre szükség mutatkozik.

A nagynéni tanácsa helyesnek bizonyult. Az ismerősök nélkül lakáshoz sem jutottak volna, annyira elárasztották Jeruzsálemet és környékét az idegen újságírók, vendégek és turisták. Szállodához és belépőjegyhez a tárgyalóterem-be csak összeköttetések révén juthattak. Amint megérkeztek Hans érdeklődése Jeruzsálem és lakói iránt szívélyes és élénk volt. Felesége legnagyobb meglepetésére Hans egy szakállas, kopott öltözetű zsidót szólított meg az utcán és érdeklődött nála a Bet Haam felől. A zsidó először gyanúsan végigmérte, majd jidisül válaszolt neki. Hansnak a jidis válasz nagyon tetszett, egyenesen felvidult tőle.

Aznap körüljárta a Bet Haam új épületét. Mindent alaposan megnézett, mintha hivatalos úton lenne és minden apróságról be kellene számolnia. Felesége nagy örömére nyomott kedélyét derű és jókedv váltotta fel. A vendéglőben az a bizarr ötlete támadt, hogy speciális zsidó ételt szeretne enni, erre a felesége csoletet rendelt, amit Hans jóízűen elfogyasztott.

Ezután következett még néhány zavartalan nap. Hans a tárgyalóterembe még nem juthatott be,és így kint várakozott a tömeg között, amely körülfogta a népházat, örák hosszat tudott ott ténferegni, várakozni anélkül, hogy akár a feleségével, vagy akár valaki idegennel egyetlen szót is váltott volna. A tömegben nagy érdeklődéssel figyelte a felhevült kis csoportokat. Ezek a csoportok a világ különböző nyelvein beszéltek, hadartak, keveset értett abból amit mondtak, de haragtól feldúlt arcuk és széles szenvedélyes taglejtéseik, egyfajta jogos felháborodást juttatott kifejezésre.

£gy heti ottartózkodásuk után az asszonynak sikerült egy belépőjegyet szerezni. Hans azonban hallani sem akart arról, hogy egyedül lépjen be a tárgyaló terembe. Váltig ragaszkodott ahhoz, hogy az asszony is mellette legyen. Az asszony végül nagy utánjárással megszerezte a két jegyet. Akkor Eichmann már mint tanú szerepelt a saját perében.

Hans aznap már hajnalban kelt fel. Óvatosan lekúszott a szállodai ágyról nehogy az asszonyt felébressze, a fürdőszobában megeresztette a vízcsapot, de abból akárcsak egy sziklából, egyetlen csöpp víz sem indult meg. Ekkor a mosdóhoz lépett és ott egy pohárnyi vizet sikerült fognia. Örült a víznek, legalább megborotválkozhat... Mindezt igen csendesen végezte, holott már nem gondolt a feleségére, inkább Eichmann járt az eszében. Vajon hogy néz ki? Megváltozott-e amióta nem látta? Hisz ma-holnap lassan két1 évtizede lesz annak, hogy látta. Az újságban azt olvasta, hogy fülkéjében sötét ruhát és kifogástalanul megkötött világos, csíkozott nyakkendőt visel. Ezenkívül azt is olvasta, hogy naponta frissen van megborotválkozva. Szappanozás közben minduntalan arra gondolt, hogy ő is, — noha számára nem jutott fülke és nincs közszemlére kitéve, mint Eichmann kollégája, — mindent elkövet, hogy kifogástalan ünnepi ruhában jelenjen meg a tárgyaláson és a hanyagságnak a nyomát se fedezze fel rajta senki.

Óvatosan, nagy gonddal megborotválkozott, mire elkészült a nyitott csapból megeredt a víz... Erre gyorsan bezárta a fürdőszoba ajtaját, nehogy a folyóvíz zaja felébressze alvó asszonyát. Meleg vizet engedett a fürdőkádba és élvezettel megfürdött, maid meztelenül a tükqjr elé lépett és a lepedőnyi nagyságú fiottir törülközővel döizsölgetm kezdte izmos nedves testét, miközben elégedetten képmására kacsintott. Olyan volt ez a kacsintás, mintha jókedvében dalt dúdolt volna. Soha még ilyen frissnek, élénknek nem érezte magát, mint ezen a kora reggelen, holott az éjszaka ige^i keveset aludt.

Amikor visszament a szobába és öltözködni kezdett, feleségét már ébren találta. Noha az asszony figyelmeztette, hogy még korán van, nem zavartatta magát, mégcsak azon sem törte a fejét, hogy korán kelésének elfogadható magyarázatot adjon. De hiába is törte volna rajta a fejét, maga sem tudta, hogy miért kelt fel már hajnalban. Egyetlen dologgal tisztában volt, hogy alaposan és nagy gonddal fel kell készülnie az Eichmannal való személyes találkozásra, őszintén szólva félt ettől a találkozástól, félt, hogy Eichmann ráismer és újjal mutat majd rá, mint hűséges munkatársra, de rejtélyes módon egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy ne menjen a tárgyalásra és hogy elkerülje a szörnyű leleplezést. Valahogy mintha mát túl akart volna lenni ezen a gyalázaton ... Homályosan érezte, ha ez a találkozás lezajlik és a leleplezés elmarad, akkor ez anynyit jelent, hogy Eichmann nem ismert rá, hogy megfeledkezett róla és akkor nem kell többé nyugtalankodnia. Minden rendben jön. Nem kell többé félnie, újra a régi lesz. Árra sem gondol többé, hogy felesége zsidó, hogy gyermekeiben zsidó vér folyik és könnyen ama szülök gyermekeinek sorsára juthatnak, akiket ő oly utólérhetetlen gyakorlattal „kezelt“, hogy maga Eichmann, aki egyszer munka közben lepte meg — dicsérőleg veregette meg a vállát.

Megborzongott, egészséges izmos testét hirtelen verejték lepte el, mint már számtalanszor az utolsó hónapokban. Szédült, homlokabaloldalt erősen lüktetni kezdett és már tudta, hogy néhány perc múlva bekövetkezik az az irtózatos fejfájás, amely balszemét is hatalmába keríti és néha órák hosszat irgalmatlanul hasogatja Hasogatja a szemét és mégis nemcsak a szeme, de a fogsora is oly irtózatosan fáj és sajog, hogy leszívesebben egész állkapcsát elhajítaná. Szörnyű ez a síiket, elviselhetetlen sajgás. A borzalmas pedig az, hogy csak akkor enyhül ez a görcsös fájdalom, ha balszeme könnyezni kezd. Nerh egyszer már úgy próbált segíteni magán, hogy sírni akart csak azért, hogy megeredjenek _ a könnyei. De minden igyekezete meddő maradt. Hiába gondolt élete megrázó jeleneteire, amelyek egykor könnyekig megindították, mindez nem segített, szeme száraz maradt, akár a sivatag és feje, foga fájt, nyilait, irgalmatlanul hasgatott.

Most is amint megérezte, h.ogy fejfájása feltartóztathatatlanul jön és lassan hatalmába keríti, menekülni akart... feleségét sem akarta látni... Gyorsan megkötötte csíkozott világos nyakkendőjét, felvette sötét zakóját, majd mint akinek sürgős a dolga cdaszólt az aszszonynak, hogy tíz occcel a tárgyalás megkezdése előtt a főbejáratnál várja és már is hanyat-homlok menekült a Bet-Haam felé. ahol néhány várakozó csoport már elfoglalta a maga állandó helyét.

A csoda ezúttal megtörtént, Amint Hans megpillantotta a népház hatalmas, új épületét és körülötte a vitatkozó csoportokat, szédületé hirtelen megszűnt, egyensúlya helyreállt, csupán nedves inge, amely széles hátához tapadt jelezte, hogy a gyötrő hullám itt járt és újra hatalmába akarta keríteni.

Amikor a vitatkozókat meghallotta már egészen megkönnyebbült. Hirtelen arra gondolt, hogy a könnyezésen kívül a Bet-Haam is segít. Egy pillanatra felvillant benne az a szándék, hogy jó lenne itt letelepedni, itt egészen biztos nem fogják keresni, azonkívül a zsidókkal kitűnően lehet megférni, példa rá a felesége is. aki ej válságos hónapokban is váltig kitart mellette. Még csak azt sem kutatja, hogy tulajdonképpen honnan ered a baja ... Ezenkívül Adenauernak ebben az országban komoly szava van, ezt a per menete is bizonyítja. Nevét is lépten-nyomon hallhatja az ember.

És mégis van valami kiszámíthatatlan ezekben a zsidókban, egy belső hang azt súgja neki, hogy nem lehet bennük teljesen megbízni . . Maga az a tény is, hogy nyíltan vitatkoznak itt a Bet-Haam előtt, rendkívül gyanús.

Most is németül Göbbelsről... de nem, nem is Göbbelsről, hanem Globkéről vitatkoztak. Érdekes, hogy ezt a két nevet az utóbbi időben rejtélyes módon mindig összecseréli... Valahogy mintha emlékezete gyengülne. A vita egyébként tagadhatatlanul érdekes, néha egyenesen élvezet érveiket meghallgatni. Egy jólöltözött zsidó polgár ezeket mondotta egy munkáskülsejü társának.

— Ha a kettő között kell választanom, Globke bűnös-e vagy sem, akkor én inkább Adenauernek hiszek. Világos, inkább hiszek olyan embernek, aki nem gyilkos, mint Eichmannak, akiről az egész világ tudja, hogy tömeggyilkos. •

'— Ha ez így van — válaszolta a munkás higgadtan — akkor engedje meg, hogy feltegyem önnek a kérdést, minek hallgatják ki egyáltalán ezt az Eichmannt, minek, kérdem önt, hisz úgy sem lehet egyetlen szavának hinni... Szóval az ön logikája mégsem olyan világos, ahogy ön azt be akarja állítani. Másrészt felhívom a figyelmét, hogy Eichmann Globkeval kapcsolatban semmi olyat nem állított, árúi ellenkezne a józan ésszel. Ha Eichmann történetesen azt állította volna, hogy Roosewelt vagy a munkácsi rabi irányította volna a zsidóüldözésc és Adenauer ezt cáfolta volna, akkor megértem, hogy ön előnyben részesíti Adenauer állítását, de ha Eichmann olyasmit állít, amit nemcsak Globke, hanem minden gondolkozó ember tud. akkor ez akkor sem válik hazugsággá, ha Adenauer történetesen tagadja Globke bűnösségét. Sőt merem állítani, hogy Adenauer körül komoly bajok vannak.

— Látni — válaszolta erre a jómódú zsidó

fölényesen — hogy maga egykor kiváló talmudista volt. Mindent kiforgat és a fejetetejére állít. Maga legszívesebben Adenauert állítaná a bíróság elé. I

— Ha rajtam múlna, megtenném —’válaszolta habozás nélkül a munkás. — Biztosítom sokkal érdekesebb lenne, mint az Eichmannper.

Hans gyors léptekkel távozott a vitatkozóktól. Nyugtalan lett újra. Nem, szó sem lehet arról, hogy itt, a zsidók közt maradjon. Idegen fajta ez, megbízhatatlan, állandó meglepetést tartogat az ember számára. Nem egyszer tapasztalta, ha a feleségét alvás közben figyeli, hogy valami egészen különös kifejezés pihen az arcán, amit ő titokban „.idegennek, érthetetlennek“ nevez, Jellemző az'is, hogy felfedezését most, külföldi útján szerezte, a legkülönösebb pedig az, hogy ez a felfedezett „idegen és érthetetlen“ kifejezés nemhogy taszítaná, hanem ellenkezőleg vonzza, fogva tartja és épp úgy nem tud tőle szabadulni, mint a holttestek arckifejezésétől, amelyeknek állkapcsát szétzúzta.

Már türelmetlenül állt a főbejárat előtt és izgatottan várta az asszonyt, aki mosolyogva, kezében egy kis zacskó narancscsal érkezett. — Mindig hoz valamit, sosem jön üres kézzel — gondolta Hans megkönnyebbülten és néhány lépéssel elibe ment.

Aznap az asszony néhány nyugtalanító jelenséget fedezett fel Hans viselkedésén. Eltekintve gyanús koránkelésétől, amikor beléptek a tárgyalóterembe és helyet foglaltak, Hans megkönnyebbülten felsóhajtott és azt mondta, örül, hogy elég távol ülnek Eichmann üvegkalitkájától. A kalitka akkor még üres volt. Ám amikor Eichmann megjelent. Hanson mintha villanyáram futott volna át hirtelen megremegett, majd mint aki menekül és védelmet keres, hirtelen karonfogta és halkan, szinte súgva megkérdezte tőle, hogy Eichmannak mi a keresztneve.

— Hát nem tudod — válaszolta csodálkozva

— Adolfnak hívják, mint Hitlert.

— Igen, igen Adolf — dadogta zavartan — nem is értem hogy feledkezhettem meg ilyen köztudomású névről. Azt kell hinnem nem véletlen, hogy így hívják. De tudod az utolsó években keveset gondoltam Hitlerre.

(Folytatás a 8. oldalon)