Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-25 / 30. szám

Noha figyelemmel kísérem az Eichmann­­pert, figyelmesen elolvasok minden sort. ami megjelenik róla, hazudnék, ha azt állítanám, hogy gondolatean sokat fog­lalkozom Eichmanna! vagy hogy esetleg gyű­lölném. Az ember csak arra haragszik, azt gyűlöli, akitől még remél valamit, akit mond­juk, ha megbüntetnek esetleg megváltozhat, megjavulhat, de olyan valakire akitől mit sem várunk, akitől mit sem remélünk, arra csak megvetéssel gondolhatunk A megvetés már túl van a gyűlöleten, amolyan befejezett, meg­változhatatlan tömör érzés, az irtózat válfajá­hoz tartozik és egy kicsit a halállal rokon. Nagyon jól emlékszem még a fasizmus gyászos i éveire, soha Hitlert Göbbelst, Göringet, vagy Himmlert nem gyűlöltem, csak őszintén, szív­ből és mély irtőzattal a halált kívántam neki. Eichmannak még csak a halált sem kívánom; örök üvegkalitkás életre ítélném. Jellemző az is, ha ritka pí'lanatokban gon­dolok rá, az arcát jóformán nem is látom, va­lahogy nem tudom egészében elképzelni. Már számtalan fényképét láttam, bajusszal és ba­jusz nélkül, de képzeletemben a képe nem tud összeállni. Az orr. a szem, a száj mintha nem is lenne valódi, mintha az egész arc műanyag­ból lenne, és a szeme fénye is mintha nem is a napból, hanem valami ismeretlen alvilági anyagból kapná a csillogást. Mondják, hogy védőjének, az öreg Servatius­­nak néha cédulákat szokott irogatni és hogy üvegfülkéjében nagyon fegyelmezetten visel­kedik. Azt is mondják, hogy eszik, iszik, alszik, mint más ember és hogy azokat a borzalmakat, amelyekkel a tanuk feltárják egykori működé­sét, szemrebbenés nélkül hallgatja- végig, és ritkán lepődik meg ... Ez érthető, a feltárt borzalmakról csak ő tud többet... ő, aki pél­dás családapa volt, s amikor gyermekeit be­szélni tanította, bizonyára gügyögyött is nekik. Valószínűleg meg is csókolta őket és gyer­mekei nem érezték meg rajta a hullaszagot. Ha az ember iszik, akkor megérezni rajta az ital bűzét. De ha gyilkol, akkor nem érezni rajta semmit. Tetteinek is nyoma vész, hisz a gyilkos mindent elkövet, hogy tettének min­den nyomát eltüntesse. Most ebben a nagy perben is gyűjtik a nyomokat, a tanuk beszél­nek, igazolnak és bizonyítanak ... Néha úgy tűnik, mintha millió és millió halott feltámad­na sírjából, és valamennyi elmondaná mit tet­tek velük, hogy gyilkolták meg őket Eichmann és társai. Csak Eichmann, az élő hallgat, fe­gyelmezetten, határozottan és fennhéjázón hallgat. Ki tudja, titokban nem reméli-e, hogy szabadon bocsátják. Ügy viselkedik, mintha világéletében pedáns munkát végzett volna és a szabadságot megérdemelné ... Emelt fővel ül... így csak olyanok tudnak ülni, akik úgy érzik, hogy hivatásukat teljesítették. Ő nem futamodott meg, mint Hitler és társai, ő nem lett öngyilkos, ő élni akart, megmaradt a vár­tán. Munkáját „német fasiszta hazafihoz“ méltóan szemrebbenés nélkül bármikor haj­landó folytatni. A fasizmus folytonosságát ő biztosította. A szálakat ő tartja a kezében ... Nem fél, mert ártatlan, mert mindenkor a kö­telességét teljesítette és feltétlenül elvárja, hogy társai Nyugat-Németországban, Ausztriá­ban, Argentínában és másutt összefogjanak és víédeknére keljenek. Hisz azért van itt Servatius is. Ezek az öregek igazán megbízhatóak. Ha tudta volna, milyen „nemes német hazafi“ Adenauer, igazán meggondolta volna menjen-e Argentínába. Ha Nyugat-Németországban ma­rad, onnan bizonyára nem sikerült volna őt idejuttatni. Kár, bizonyára a „felsőbbrendű ember“ nemes bánatéval gondol hazájára, hű­séges feleségére és gyermekeire. Valahol azt olvastam, hogy az egyik fia Ame­rikában összeállt egy vállalkozó szellemű új­ságíróval, hogy megírja apja életrajzát. Nem tudom, mi igaz ebből, de mindent elképzelhe­tőnek tartok, végül is ilyen példás családapa megérdemli azt a csekélységet a saját gyer­mekétől, akiért — bátran mondhatjuk — ko­moly „áldozatokat“ hozott. Anyjáról is keveset tudok. A perrel és éle­tével kapcsolatosan kevés szó esik róla, hol­ott határozottan . érdemes volna vele többet foglalkozni, mert amióta világ a világ, ilyen gyilkost anya még nem szült. Életrajzírói ke­veset szentelnek gyermekkorára is. Keveset tudok például arról, hogy serdülő korában mi volt a kedvenc játéka. Arról sem írnak a tu­dósítók, szokott-e fülkéjében pihenő időkö­zökben — mondjuk, amikor az egyik tanú fel­váltja a másikat — mosolyogni. Mindezt persze csak többek közt említem meg, de bevallom, hogy komoly hiány­érzeteim Eichmannal kapcsolatban nin­csenek. így ahogy most van, megköze­líthetetlen magatartásával, teljes egészet ké­pez, nem lehet belőle sem elvenni, sem hozzá­tenni, ilyen a testet öltött fasizmus. Ilyen, mutathatok rá Eichmannra, de komolyabb ma­gyarázatot, elemzést nem fűzhetek hozzá, mert idegen telem a fasizmus, mert nem értem és ha próbálok hozzá közelebb férkőzni, olyan ir­tózat fog el, mintha Hirosima bombázására, vagy ha az atomháborúra gondolok. Ezért van az, hogy Eichmann arcképe minduntalan elmo­sódik, emberi vonásai széthullanak bennem. Nem bírom embernek látni, minden erőfeszí­tésem kudarcba vész, amikor a jeruzsálemi per tárgyalását idézem fel magamban és pró­bálom magam elképzelni Eichmann helyén a törhetetlen golyót-álló üvegfülkében. Az író, ha nem tudja magát beleképzelni alakja helyzetébe, akkor nem jellemezheti, nem adhat róla hiteles képet... De mert ilyesmibe egyetlen író nem tud belenyugodni, arra gon­doltam, hogy kerülő úton közelítem meg, el­beszélést írok egyik jelentéktelen munkatársá­ról, ama 80 ezer gyiikos egyikéről, akik lesték Eichmann parancsát és akik ma derűsen élik világukat Nyugat-Németországban. Arról az egyről csak annyit tudok, hogy fogorvosnak készült és hogy Hans Weissnek hívják. A háborúban — Eichmanna! való kapcsolata révén különböző koncentrációs táborokban szakmájában működött, — felügyelt azokra, akik kitördelték az elgázosított holttestek áll­kapcsaiból az aranyfogakat. Tagadhatatlan, az évek hosszú során át munkáját kifogástalanul végezte ... komplikált esetekben különösen akkor, ha az áldozat még élt, ő maga segí­tett ... De 1944 elején gondolkozni kezdett és hűséges, fáradhatatlan munkájában rés tá­madt. ha egyáltalán résnek lehet nevezni azt a bizonytalan habozó magatartást, amikor az ember ilyen felelősségteljes funkcióban saját jövőjére is gondol. Hans pedig gondolt, rájött arra, jobb ha jövőjét nem Eichmannra, hanem aranyalapra építi. így történt azután, hogy a kékszemű, nyilttekintetü Hans Weiss a háború befejezte után efjy koffer aranyfoggal érkezett meg hamburgi hozzátartozóihoz. Egy ideig aszisztensként dolgozott egy fogorvosnál, majd befejezve tanulmányát, megnősült és rendelőt nyitott. Körültekintő óvatosságára mi sem jel­lemzőbb, mint hogy élete párjául zsidó szár­mazású nőt választott, aki a koncentrációs tá­borból érkezett haza. Természetes, hogy sze­relemből nősült. Ha a fiatalok néha megjelen­tek a színházban, vagy egy jobb mulatóhelyen, élvezet volt rájuk nézni. A férfi szőke volt, a nő barna. Nagyon is egymáshoz illettek. Hans példás, megbízható férjnek bizonyult, szabad idejét gyermekei, egy fiúcska és egy leányka mellett töltötte. Az előbbi az anyjára, az utób­bi az apjára ütött. Egyszóval minden rendben volt náluk. A kis koffer még megvolt ugyan, de az aranyfogak rég rúdarannyá változtak. Az arany, nem hogy fogyott volna, hanem ellenkezőleg súlyban még gyarapodott, holott azóta már fényesen berendezkedtek és autót is vásárol­tak. Vasárnaponként kirándultak. A kocsit a férfi vezette. Szabadságukat a szomszédos ál­lamokban töltötték. Hans megbízhatónak bizo­nyult, minden nehézség nélkül vízumot kapott mindenüvé. Az asszony kívánságára megláto­gatták Lidicét, Oradourt, sőt Oswieczinben is jártak, Hans egykori munkahelyén. Hans, aki minden talpalatnyi földet ismert itt, úgy kala­uzolta az asszonyt, mint egy hivatásos vezető. Az asszonynak ez fel sem tűnt. Az összhang zavartalan volt köztük, egyetlen kérdés nyug­talanította őket... Mindketten ugyanis hízás­nak indultak és az utóbbi hónapokban azzal a gondolattal kezdtek foglalkozni, hogy fogyókú­rát kellene tartaniok. Erre azonban már nem került sor. Amióta Eichmannt letartóztatták, a nyugodt elégedett Hans, nyugtalankodni kezdett, yéíyakran ült a rádiónál és hallgatta a hí­reket. Amikor tavaly nyáron a rádió bemondta, hogy Eichmann 33 közeli munkatársát nevezte meg, Hans már nem tudott aludni... Rettegve gondolt arra, hogy ezek közt az ő neve is ott lehet. Hans e válságos helyzetben képtelen volt rendesen étkezni, szemmel láthatóan fogyott, és ez magával hozta azt is/ hogy felesége is leadott pár kilót. A legkínosabb a helyzetben az volt, hogy Hans még a feleségével sem be­szélhetett 'nyíltan kínzó aggodalmairól. Az asszony végigjárta férjével valamennyi jónevű orvos rendelőjét, de Hansnál egyetlen orvos sem tudott valami komolyabb szervi bajt meg­állapítani. • Aludni azonban még sem tudott, nyakra-főre szedte a porokat, és állandóan fo­gyott. Állapota annyira rosszabbodott, hogy már szédült, képtelen volt autót vezetni és az egy­kori pedáns rendkívül ügyes és gyakorlott kezű fogorvos lassan a pácienseit is elhanya­golta, dolgozni sem tudott, gyakorlott keze minduntalan reszketett. Az asszony, hogy biz­tosítsa a család megélhefését, kénytelen volt erélyesen beavatkozni e tarthatatlan helyzetbe. Első dolga volt, Hans egyik kollégáját alkal­mazta, hogy helyettesítse, amíg rendbe jön. Ö pedig látva, hogy Hans magába" süppedten állandóan a rádió híreit hallgatja, arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a háborús légkör feszültsége nyugtalanítja a férjét. Megfigye­léseit közölte az egyik neves egyetemi orvos­tanárral, aki ismerve ezeket az apatikus je­lenségeket, azt a tanácsot adta neki, hogy minél előbb gondoskodjon férje környezetvál­tozásáról és a leghelyesebb az lenne, ha fér­jével hosszabb külföldi útra indglna. Az asszony a két gyereket is magával akarta vinni az útra, de aztán mégis meggondolta magát. Látta, hogy Hans az utolsó hónapokban alig törődik a kicsinyekkel, elhatározta tehát, hogy rokonainál hagyja őket. Külföldi útjuk első állomása a napfényes Itália volt, innen Görögországba mentek, majd amikor a hetekig tartó Eichmann perben a neve nem hangzott el, Hans egyszerre igen élénken érdeklődni kezdett Palesztina iránt. Az asszony ebben a jelenségben a javulás kétségtelen jeleit látta. Nem habozott soká. telefon útján értesítette élve maradt jómódú nagynénjét, hogy Izraelbe utaznak. A nagynéni erre néhány ismerőse cí­mét adta meg, akik magas állami tisztséget töltenek be ott. Meghagyta neki, hogy feltét­lenül keresse fel őket, biztos, hogy egyben­­másban segítségére lesznek, ha erre szükség mutatkozik. A nagynéni tanácsa helyesnek bizonyult. Az ismerősök nélkül lakáshoz sem jutottak volna, annyira elárasztották Jeruzsálemet és környé­két az idegen újságírók, vendégek és turisták. Szállodához és belépőjegyhez a tárgyalóterem-­­be csak összeköttetések révén juthattak. Amint megérkeztek Hans érdeklődése Jeruzsálem és lakói iránt szívélyes és élénk volt. Felesége legnagyobb meglepetésére Hans egy szakállas, kopott öltözetű zsidót szólított meg az utcán és érdeklődött nála a Bet Haam felől. A zsidó először gyanúsan végigmérte, majd jidisül vá­laszolt neki. Hansnak a jidis válasz nagyon tetszett, egyenesen felvidult tőle. Aznap körüljárta a Bet Haam új épületét. Mindent alaposan megnézett, mintha hivatalos úton lenne és minden apróságról be kellene számolnia. Felesége nagy örömére nyomott ke­délyét derű és jókedv váltotta fel. A vendég­lőben az a bizarr ötlete támadt, hogy speciális zsidó ételt szeretne enni, erre a felesége cso­­letet rendelt, amit Hans jóízűen elfogyasztott. Ezután következett még néhány zavartalan nap. Hans a tárgyalóterembe még nem jutha­tott be,és így kint várakozott a tömeg között, amely körülfogta a népházat, örák hosszat tu­dott ott ténferegni, várakozni anélkül, hogy akár a feleségével, vagy akár valaki idegennel egyetlen szót is váltott volna. A tömegben nagy érdeklődéssel figyelte a felhevült kis csoportokat. Ezek a csoportok a világ külön­böző nyelvein beszéltek, hadartak, keveset ér­tett abból amit mondtak, de haragtól feldúlt arcuk és széles szenvedélyes taglejtéseik, egy­fajta jogos felháborodást juttatott kifejezésre. £gy heti ottartózkodásuk után az asszony­nak sikerült egy belépőjegyet szerezni. Hans azonban hallani sem akart arról, hogy egyedül lépjen be a tárgyaló terembe. Váltig ragasz­kodott ahhoz, hogy az asszony is mellette le­gyen. Az asszony végül nagy utánjárással megszerezte a két jegyet. Akkor Eichmann már mint tanú szerepelt a saját perében. Hans aznap már hajnalban kelt fel. Óva­tosan lekúszott a szállodai ágyról ne­hogy az asszonyt felébressze, a fürdő­szobában megeresztette a vízcsapot, de abból akárcsak egy sziklából, egyetlen csöpp víz sem indult meg. Ekkor a mosdóhoz lépett és ott egy pohárnyi vizet sikerült fognia. Örült a víznek, legalább megborotválkozhat... Mind­ezt igen csendesen végezte, holott már nem gondolt a feleségére, inkább Eichmann járt az eszében. Vajon hogy néz ki? Megváltozott-e amióta nem látta? Hisz ma-holnap lassan két1 évtizede lesz annak, hogy látta. Az újságban azt olvasta, hogy fülkéjében sötét ruhát és ki­fogástalanul megkötött világos, csíkozott nyak­kendőt visel. Ezenkívül azt is olvasta, hogy naponta frissen van megborotválkozva. Szap­panozás közben minduntalan arra gondolt, hogy ő is, — noha számára nem jutott fülke és nincs közszemlére kitéve, mint Eichmann kollégája, — mindent elkövet, hogy kifogásta­lan ünnepi ruhában jelenjen meg a tárgyalá­son és a hanyagságnak a nyomát se fedezze fel rajta senki. Óvatosan, nagy gonddal megborotválkozott, mire elkészült a nyitott csapból megeredt a víz... Erre gyorsan bezárta a fürdőszoba aj­taját, nehogy a folyóvíz zaja felébressze alvó asszonyát. Meleg vizet engedett a fürdőkádba és élvezettel megfürdött, maid meztelenül a tükqjr elé lépett és a lepedőnyi nagyságú fiot­­tir törülközővel döizsölgetm kezdte izmos nedves testét, miközben elégedetten képmásá­ra kacsintott. Olyan volt ez a kacsintás, mint­ha jókedvében dalt dúdolt volna. Soha még ilyen frissnek, élénknek nem érezte magát, mint ezen a kora reggelen, holott az éjszaka ige^i keveset aludt. Amikor visszament a szobába és öltözködni kezdett, feleségét már ébren találta. Noha az asszony figyelmeztette, hogy még korán van, nem zavartatta magát, mégcsak azon sem tör­te a fejét, hogy korán kelésének elfogadható magyarázatot adjon. De hiába is törte volna rajta a fejét, maga sem tudta, hogy miért kelt fel már hajnalban. Egyetlen dologgal tisztá­ban volt, hogy alaposan és nagy gonddal fel kell készülnie az Eichmannal való személyes találkozásra, őszintén szólva félt ettől a talál­kozástól, félt, hogy Eichmann ráismer és újjal mutat majd rá, mint hűséges munkatársra, de rejtélyes módon egyetlen pillanatra sem jutott eszébe, hogy ne menjen a tárgyalásra és hogy elkerülje a szörnyű leleplezést. Valahogy mint­ha mát túl akart volna lenni ezen a gyaláza­ton ... Homályosan érezte, ha ez a találkozás lezajlik és a leleplezés elmarad, akkor ez any­­nyit jelent, hogy Eichmann nem ismert rá, hogy megfeledkezett róla és akkor nem kell többé nyugtalankodnia. Minden rendben jön. Nem kell többé félnie, újra a régi lesz. Árra sem gondol többé, hogy felesége zsidó, hogy gyermekeiben zsidó vér folyik és könnyen ama szülök gyermekeinek sorsára juthatnak, akiket ő oly utólérhetetlen gyakorlattal „kezelt“, hogy maga Eichmann, aki egyszer munka köz­ben lepte meg — dicsérőleg veregette meg a vállát. Megborzongott, egészséges izmos testét hir­telen verejték lepte el, mint már számtalan­szor az utolsó hónapokban. Szédült, homloka­­baloldalt erősen lüktetni kezdett és már tudta, hogy néhány perc múlva bekövetkezik az az irtózatos fejfájás, amely balszemét is hatal­mába keríti és néha órák hosszat irgalmatla­nul hasogatja Hasogatja a szemét és mégis nemcsak a szeme, de a fogsora is oly irtózato­san fáj és sajog, hogy leszívesebben egész állkapcsát elhajítaná. Szörnyű ez a síiket, el­viselhetetlen sajgás. A borzalmas pedig az, hogy csak akkor enyhül ez a görcsös fájda­lom, ha balszeme könnyezni kezd. Nerh egy­szer már úgy próbált segíteni magán, hogy sírni akart csak azért, hogy megeredjenek _ a könnyei. De minden igyekezete meddő maradt. Hiába gondolt élete megrázó jeleneteire, ame­lyek egykor könnyekig megindították, mindez nem segített, szeme száraz maradt, akár a siva­tag és feje, foga fájt, nyilait, irgalmatlanul hasgatott. Most is amint megérezte, h.ogy fejfájása fel­tartóztathatatlanul jön és lassan hatalmába keríti, menekülni akart... feleségét sem akar­ta látni... Gyorsan megkötötte csíkozott vilá­gos nyakkendőjét, felvette sötét zakóját, majd mint akinek sürgős a dolga cdaszólt az asz­­szonynak, hogy tíz occcel a tárgyalás meg­kezdése előtt a főbejáratnál várja és már is hanyat-homlok menekült a Bet-Haam felé. ahol néhány várakozó csoport már elfoglalta a ma­ga állandó helyét. A csoda ezúttal megtörtént, Amint Hans megpillantotta a népház hatalmas, új épületét és körülötte a vitatkozó csoportokat, szédüle­té hirtelen megszűnt, egyensúlya helyreállt, csupán nedves inge, amely széles hátához ta­padt jelezte, hogy a gyötrő hullám itt járt és újra hatalmába akarta keríteni. Amikor a vitatkozókat meghallotta már egé­szen megkönnyebbült. Hirtelen arra gondolt, hogy a könnyezésen kívül a Bet-Haam is se­gít. Egy pillanatra felvillant benne az a szán­dék, hogy jó lenne itt letelepedni, itt egészen biztos nem fogják keresni, azonkívül a zsi­dókkal kitűnően lehet megférni, példa rá a felesége is. aki ej válságos hónapokban is vál­tig kitart mellette. Még csak azt sem kutatja, hogy tulajdonképpen honnan ered a baja ... Ezenkívül Adenauernak ebben az országban komoly szava van, ezt a per menete is bizo­nyítja. Nevét is lépten-nyomon hallhatja az ember. És mégis van valami kiszámíthatatlan ezek­ben a zsidókban, egy belső hang azt súgja ne­ki, hogy nem lehet bennük teljesen megbízni . . Maga az a tény is, hogy nyíltan vitatkoznak itt a Bet-Haam előtt, rendkívül gyanús. Most is németül Göbbelsről... de nem, nem is Göbbelsről, hanem Globkéről vitatkoztak. Érdekes, hogy ezt a két nevet az utóbbi idő­ben rejtélyes módon mindig összecseréli... Valahogy mintha emlékezete gyengülne. A vita egyébként tagadhatatlanul érdekes, néha egye­nesen élvezet érveiket meghallgatni. Egy jól­öltözött zsidó polgár ezeket mondotta egy munkáskülsejü társának. — Ha a kettő között kell választanom, Glob­ke bűnös-e vagy sem, akkor én inkább Ade­­nauernek hiszek. Világos, inkább hiszek olyan embernek, aki nem gyilkos, mint Eichmannak, akiről az egész világ tudja, hogy tömeggyil­kos. • '— Ha ez így van — válaszolta a munkás higgadtan — akkor engedje meg, hogy felte­gyem önnek a kérdést, minek hallgatják ki egyáltalán ezt az Eichmannt, minek, kérdem önt, hisz úgy sem lehet egyetlen szavának hinni... Szóval az ön logikája mégsem olyan világos, ahogy ön azt be akarja állítani. Más­részt felhívom a figyelmét, hogy Eichmann Globkeval kapcsolatban semmi olyat nem állí­tott, árúi ellenkezne a józan ésszel. Ha Eich­mann történetesen azt állította volna, hogy Roosewelt vagy a munkácsi rabi irányította volna a zsidóüldözésc és Adenauer ezt cáfolta volna, akkor megértem, hogy ön előnyben ré­szesíti Adenauer állítását, de ha Eichmann olyasmit állít, amit nemcsak Globke, hanem minden gondolkozó ember tud. akkor ez akkor sem válik hazugsággá, ha Adenauer története­sen tagadja Globke bűnösségét. Sőt merem állítani, hogy Adenauer körül komoly bajok vannak. — Látni — válaszolta erre a jómódú zsidó fölényesen — hogy maga egykor kiváló talmu­­dista volt. Mindent kiforgat és a fejetetejére állít. Maga legszívesebben Adenauert állítaná a bíróság elé. I — Ha rajtam múlna, megtenném —’válaszol­ta habozás nélkül a munkás. — Biztosítom sokkal érdekesebb lenne, mint az Eichmann­­per. Hans gyors léptekkel távozott a vitatkozók­tól. Nyugtalan lett újra. Nem, szó sem lehet arról, hogy itt, a zsidók közt maradjon. Idegen fajta ez, megbízhatatlan, állandó meglepetést tartogat az ember számára. Nem egyszer ta­pasztalta, ha a feleségét alvás közben figyeli, hogy valami egészen különös kifejezés pihen az arcán, amit ő titokban „.idegennek, érthe­tetlennek“ nevez, Jellemző az'is, hogy felfe­dezését most, külföldi útján szerezte, a leg­különösebb pedig az, hogy ez a felfedezett „idegen és érthetetlen“ kifejezés nemhogy taszítaná, hanem ellenkezőleg vonzza, fogva tartja és épp úgy nem tud tőle szabadulni, mint a holttestek arckifejezésétől, amelyeknek állkapcsát szétzúzta. Már türelmetlenül állt a főbejárat előtt és izgatottan várta az asszonyt, aki moso­lyogva, kezében egy kis zacskó narancs­csal érkezett. — Mindig hoz valamit, so­sem jön üres kézzel — gondolta Hans meg­könnyebbülten és néhány lépéssel elibe ment. Aznap az asszony néhány nyugtalanító je­lenséget fedezett fel Hans viselkedésén. Elte­kintve gyanús koránkelésétől, amikor beléptek a tárgyalóterembe és helyet foglaltak, Hans megkönnyebbülten felsóhajtott és azt mondta, örül, hogy elég távol ülnek Eichmann üveg­­kalitkájától. A kalitka akkor még üres volt. Ám amikor Eichmann megjelent. Hanson mint­ha villanyáram futott volna át hirtelen meg­remegett, majd mint aki menekül és védelmet keres, hirtelen karonfogta és halkan, szinte súgva megkérdezte tőle, hogy Eichmannak mi a keresztneve. — Hát nem tudod — válaszolta csodálkozva — Adolfnak hívják, mint Hitlert. — Igen, igen Adolf — dadogta zavartan — nem is értem hogy feledkezhettem meg ilyen köztudomású névről. Azt kell hinnem nem vé­letlen, hogy így hívják. De tudod az utolsó években keveset gondoltam Hitlerre. (Folytatás a 8. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents