Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-07-04 / 27. szám
(A nemrégen fiatalon elhúnyt Kossuth-díjas író Veréb-dűlő című elbeszéléskötetéből.) Né, a kis szeplős — nézett végig Bujdosó Jóska a kislányon, ahogy vékonyan, de igen felemelt fejjel állt az elnök mellett és csukogatta meg nyitogatta az aktatáskája zárját. — Azannyát. S elvigyorodott, mindjárt megtetszett neki a kislány — Na, ismerkedjetek össze — legyintgetett feléjük Gém András, elvégezve evvel a bemutatást. — Ez itt Tóth elvtársnő, a mi új agronőmusunk. Na... Te meg. Jóska — tért mindjárt a lényegre —. ezentúl őt fogod kikocsikáztatni. Ez lesz a dógod egyelőre. — Avval ott is hagyta őket, mert sietett egyéb dolga után. — Nahát akkor... én lennék a maga kocsisa ezentúl. Ennyi volt az ismerkedésük, ezt is csak azért mondta, hogy mondjon valamit s várta, hogy felel rá a kis szeplős, majd eltréfálkozhatnak aztán. Ámbár nem sok kedve volt hozzá, furának is tartotta, hogy neki ezentúl ez a csitri lány parancsolgasson. A fene se tudja, kicsoda, honnan jött, szeplős, kedves képe van s úgy áll ott a végeláthatatlan nagy puszta szélén, mint egy kis jérce, hegyesen, magabiztosan. Agronómus? Akkor tanult jány biztosan, olyan kis kitanult parasztjány. Hát tanuljon. Tanulja magát degeszre S mosolygott. Nem becsülte ő semmire a tanulást. Ha olyan okos, hát csak lássuk majd, mit csinál a lóval, ha sipolyos a pofája. Vagy ha meg.iagad a csüdje? Hát csak csinálja, hát csak dirigáljon. — A Sikoró-tanyán lesz a szállás, ugye? — kérdezte. — Ott. De a csomagom még az állomáson van. Érte megyünk. — Ühüm. Az állomáson ... Hát az biz elég messze van. — Éppen azért. — Aztán hogy? Csak így gyalog? ’ Azért kérdezte ezt Jóska, hogy jöjjön zavarba a kislány, aztán nézzen rá tanácstalanul, nagy kérő szemekkel (azannyát, még jól áll neki az a kis szeplő az orra tövin), akkor aztán ajánlhatta volna, hogy: affenét, még mit nem, hisz azért van itt a kocsi. Erzsi meg ránézett a karórájára, aztán Jóskára: — Mikorra fog be? — Mán hogyhogy mikorra? Én? — Hát ki más? — Hát amikorra éppen adódik, szóval... amikor dolog van, befogok megyek. Hajnalba, akkor hajnalba ... éjszaka, akkor éjszaka. Mit, hogy. — Hol vannak a lovai? — Mánhogy a lovaim? — Meg a kocsi. — Itt ni. Ehun vannak ni az én lovaim az átmenő istállóba. — Na, akkor induljunk! — Indulni? Hová? — Az állomásra a csomagért, aztán a Sikorőtanyára, aztán végigmegyünk a területen. Ahol tudunk. S hóna alá csapta az aktatáskáját, készen az indulásra. Bujdosó Jóska úgy képzelte, hogy ő megkocsikáztatja ezt a szeplős kislányt, beírja a maga munkaegységét erre a napra, aztán hazamegy, kifog, rendbehozza a lovait, aztán majd csak csinál valamit a mai nappal is — de ez nagyon a rendelkezésen kezdi, hát... nem kell hagyni az elején elkapatni. Lányt sose kell elkapatni. így hát csak elíanyalgott egy darabig. — Hiszen... — mondta —, ahhoz az elnök engedélye is kell majd még. Elébb. S nézte sunyin, feltűrt szélű kalapja alól. Hogy mit mond erre. Erzsi meg semmit se mondott, csak annyit, hogy — Gyerünk csak, ne tőtsd az Időt. Tyűha — g mdolta Bujdosó Jóska —, mán le is tegez. S baktatott utána befogni. Mérges volt. Mérges volt Tóth Erzsi is. Fiatal élete utóbbi négy-öt évében megszokta, hogy neki mindig, mindenütt örüljenek, hogy akármilyen feladatot kap, megállja a helyét. S most, hogy elvégezte az egyéves mezőgazdasági technikumot, idekerült a Hortobágy szélére, ez a fura, hallgatag elnök néhány szó után otthagyja, rábízza erre a kanászkalapos kocsisra, hogy ezentúl csináljanak együtt amit akarnak. S ez a fiú még kötekedni akar vele, hogy nem tudnak odamenni s fogattal, ahová ő akar. Nahiszen ... Majd megneveli. Gyerünk csak,' nézzük meg, milyen az az istálló, amiben a lovakat tartja ez a kanász. S kuncogva nevetett magában, hogy elkeresztelte kanásznak Bujdosó Jóskát. Mi az ördögért jár ez ebben a furcsa állszíjas kalapban, kék ingben, lajbiban, csizmában? Bujdosó Jóska észrevette, hogy nézi s ránevetett. Szerette a lányokat, ezt a kis szeplőst is megszerette hirtelen, hogy elmúlt a mérge. Ej, de megtapogatnám a derekát — gondolta, s rágyújtott egy cigarettára. A pásztorok szépek. Bujdosó Jóska is szép volt, az arcszíne, szeme, de még a kezeformája is azt mutatta, hogy szabadon fejlődhetett ki a benne levő természetes szépség. Csikós volt már gyerekkorától kezdve, csakhogy a nagy ménesek megfogyatkoztak, hogy feltúrták, összecsatornázták ezek a mindenünnen jött mindenféle emberek a Hortobágyot, hát akkor állt be az Ady szövetkezetbe. De akkor is kikötötte, hogy ló mellé, ő sehova máshova nem megy, csak ló mellé. S nézte Erzsit avval a nyílt, szép, örökké gyanakvó, örökké mosolygó szemével, úgy, ahogyan a hajnali puszta végeláthatatlan végét kutatgatta gyerekkorában. Hogy mi van araögött? A miskolci hegyek kékje. S hogy mi van most ennek a lánynak a szeme kékje mögött? Rácsapott a nyerges 'óva hasára, az felröhögött, odadugta hozzá az orrát. Jóska megsimogatta, megveregette, míg a hámot felrakta rá, úgy dédelgette, mintha a kedvesét öltöztetné. Erzsi meg azt nézte, hogy micsoda rendetlenség van itt. Az istálló alatt nincs hídlás, csűdig járnak ganében a lovak, a trágyalét se SARKAD! IMRE: tudják felhasználni. Ehol ni — ez a kocsis meg dédelgeti a lovat, ahelyett, hogy a jó egészséges ellátásukról gondoskodna. * * * Nehezen teltek az első hetei, hónapjai Erzsinek. Főképpen azért, mert sehogy se tudta magát beletalálm ebbe a neki szokatlan környezetbe. Az Ady nem volt valami jó szövetkezet, inkább közepes, mondták azt is, hogy rossz — s ez sem volt egészen hazugság. Erzsi meg az iskolából úgy jött ki, hogy felforgatja ezt a világot, hogy mindent, amit a növényi vegetációról tanult, az rögtön kezdhető, megvalósítható — csak hetek és gondolkozás kérdése. Mit kezdjen evvel ezek közt a lassú, gúnyoros, furcsa pusztai emberek közt? Akik közül az asszonyok leginkább, de öregebb emberek is második, harmadik nap gúnyolódni kezdtek vele, hogy mindig kocsin jár. Ekkora területet, ötezer holdat, nem is lehetett volna másképpen, mint kocsival járva áttekinteni, de hát az öregasszonyok evvel nem törődtek. Azt látták csak. hogy az új agronómuslány uraskodik. Alig volt a tagság között ember, akinek Erzsi elmondhatta volr.a a millió tervét, gondját. Jóskának meg, akivel nap mint nap együtt volt, szinte reggeltől estig, majdhogy nem felesleges volt mondani. Bármit is. — Nézzed csak ... ez a szeles tábla főd, mintha csak azért lenne, hogy gyapot nőjön rajta — mondta neki például. — Oszt az,jó, ha szeles? — Jó, mert ha széljárta, akkor sose fagy meg olyan könnyen. Ez fontos a gyapotnál. — Akkor jő — mondta Jóska és csápolt az ostorával. Aztán pattintott az ujjával Erzsi, hogy: — Lásd csak, itt se boronáltak rendesen az idén. Ajaj... most mit kellene csinálni? — Itt ugyan? Semmit. — Jó, akkor majd nem terem semmi. — A lú megél otí is. — Hát az ember? — A meg a lú hátán — s nagyot nevetett Jóska. Most jól megmondta ,neki. Mert nem érdekelte őt se a boronálás, se a pótbeporzás, egy cseppet se. Az egész kocsiskodásból tulajdonképpen csak két dolog érdekelte. A jó kereset — ez az egyik. Aztán ez a helyes kis szeplős — ez a másik. Később meg már a kereset se érdekelte annyira, mir.t a kis szeplős. Rágondolt este, ha leszerszámozott, s igyekezett jó kora reggel ott lenni érte a lakásán, ha ott volt, füstölt, nézelődött, mosolygott magában, fel nem ébresztette volna a világ minden kincséért sem, ha nem volt még ébren. Hadd aludjék. Kell neki... Csitri e még ... így telt el vagy két hónap, Erzsinek avval, hogy hányta a hab a tennivalók közt — Jóskának meg avval, hogy egyre többet gondolt Erzsire. Egyszer, ahogy kocsikáztak kifele együtt a birkaakol felé, csak megállította a kocsit, odafordult Erzsihez azt mondta. — Te... Mondanék valamit. S hogy a másik nem szólt, folytatta. — Elvennélek én téged, te Erzsi... Bizon mondom. S a szemébe nézett nagy magabiztosan, a kislánynak, mert hiszen megszokta, hogy tetszik ő a lányoknak, hogy akárki boldog lenne, ha effélét mondana neki- Meg aztán kellett a nagy magabiztosság ahhoz is, hogy elpalástolja vele, milyen nyugtalanul, várakozóan dobog a szíve a kék inge alatt. Erzsi meg azt felelte rá: — Haggyad csak, Jóska ... kár erről beszélni. Más a mi gondunk, dogunk... Oda se igen figyelsz te, ha én mondok valamit. — Nem hát — húzta ki magát Jóska. — Nem az érdekel engem, a pótbeporzásról mit mondasz ... nem arra figyelek én. Téged figyellek. Nézlek. Egész nap. Erzsi erre se tudott mást mondani, mint hogy nézni lehet, erről ő nem tehet, de akkor .. Azt akarta mondani, hogy jobb lenne talán, ha más beosztást kérne Jóska, de aztán mégse mondta. Ehelyett azt, hogy: — De mondd már meg nekem, mi az ördögért hordod te mindig ezt a buta kanászkalapot? — Micsodát? — Ezt, ami a fejeden van. — E neked kanászkalap? — Hát mi? — Még hogy kanászkalap? Hisz e csikós kalap. Ennyit se tudj#? S roppantul meg volt sértve. A visszautasítás miatt is, ebhez aztán nem is kellett más, mint kanászkalapnak nézzék az ő kalapját. S őt magát akkor meg nyilván kanásznak. Ä jóistenit, hej, azt a keserves jóistenit. — Nem értesz te ehhez. — Nem— mondta Erzsi olyan mozdulattal, mint akinek mindegy, hogy kanász vagy csikós —, én ehhez csakugyan nem éttek. Látod, ez a baj. — Baj bizony. — Az, hogy te mindig a tegnap felé tekingetsz ez alól a kalap alól. Aztán ... mi a csodát tudnánk mi csinálni együtt? így? Jóska először azt gondolta, hogy ha nem, hát nem — isten neki, fakereszt —, s másnap el se ment Erzsiért reggel. Nem érdemli meg, gondolta. Délelőtt, mikor találkoztak, azt mondta neki komolyan a kislány. — Te, Jóska ... hogy te meg vagy bántva, hát... ehhez nem tudok én szólni, hanem akkor intézkedj, kérjél más beosztást, vagy mi... mert itt nem arról van szó, hogy te udvarlás végett jönnél értem, hanem mer közös dogunk van, az egész szövetkezet... aztán ... Keményebben is akart volna beszélni, de nem ment, nem sikerü’t sehogy. Inkább szomorkás volt. Mit, hát hiszen mit szomorkodik az ember, végül is csakugyan, mi a csodát tudnának ők ketten egymással kezdeni, hogy míg ő azon töri a fejét, hogy 'ehetne valami jót, valami nagyszerűt kihozni ebből a gazdaságból, addig a párja üljön a bakon és bámészkodja vágyakozva azt a pusztát, amit a felesége éppen fel akar szántani, csatornázni, eltüntetni? Nem lesz ez így sehogy se jó úgyse — gondolta. Ezt gondolta másnap is, harmadnap is. Sehogy se volt ettől kezdve rendjén, hogy Jóska járjon vele, nap mint nap — amikor tudja, hogy mire gondol s kényszeríti őt is, hogy folyton erre gondoljon. Hallgattak nagyokat, napokig alig-alig szóltak egymáshoz. Vagy egy hét múlva veszett össze Erzsi az egyik asszonnyal. Pótorné, a legnagyobb szájú, leghaszontalanabb asszony a szövetkezetben azt találta neKi mondani gúnyosan, hogy „nagyságos asszony". Hogy csak rendelkezni tud. Kimondta evvel tulajdonképpen azt, amit már mondogattak a háta mögött napok óta. Ott állt Gém András is, hallotta, egy szót se szólt. S hogy Erzsi szembeszállt Pótornéval s kérdésen néze.t Gém Andrásra, álljon mellé, hát az elnök csak legyintett egyet: — elég mán óbból a felesleges beszédből — s odébb ment, hogy ne kelljen semmit hallania, mondania. Olyan árva lett hirtelen a kislány, a száját se tudta kinyitni a maga védelmére. Itt mindenki csak ellene van, mindenki ellen meg mit tehet? Ez a kocsis is, Jóska is. biztosan örül most magában nevet az irigy. Jóska pedig nem nevetett, el is veresedett, oda lépett Potoméhoz, azt mondta neki jó magasról, félvállról: — Nem ért maga ehhez, lássa. Mer én tudom csak, aki egész nap az elvtársnővel vagyok ... hogy mennyi őneki a dóga, amíg helyrehozza, meglátja, amit maguk elrontanak... Érti? Oszt inkább igyekezne, a hónapot is nézné egy kicsit a szájalás helyett.. S avval odament a lovakhoz, meghúzogatta a sörényüket, s intett Erzsinek, hogy csak szálljon fel, mehetnek. Csendes kocogásba mentek, Pótorné még kiabált egy darabig, aztán elhalkult a hang, Jóska döcögve nevetett a bakon. Később komoly lett. — Te — mondta s csápolt az ostorral. — Mondanék én valamit. — Mondjál. — Azért hordok én ilyen kalapot, mer így szoktam meg. Kis szünet után: — Az apám is ilyet hordott... Ez tulajdonképpen az ő kalapja. Tőle kaptam. Hát ládd csak ... nem dobhatom el. — Miért dobnád el — mondta Erzsi s megmelegedett a szíve táján. — Mer ha akarod ... eldobom. Mer mintha e választana el bennünket. Hiszen... nézzed csak ... — nehezen tördelte a szavakat. — Nem akarok én örökéletembe kocsis lenni. Miér akarnék? Unom is mán a lovakat *- vágta ki hirtelen. — Mer a lő, a mindig egyforma.. oszt... a te szemed meg mindig másforma. Meg az élet, meg minden. — Unod? — kérdezte Erzsi meghatottam — Mán régen. Erzsi kacagott magában, csendesen, hangtalanul kacagott, hogy ez az ő kedves, buta pásztora, ez a lovat unja meg inkább érte, s elcseréli tán a traktorral is, a könyvvel is ... de erről szó ne essék most, ebben a pillanatban, dehogy kérdi meg, hogy mivel cseréli el, isten mentsen... — Látod — mondta kedvesen, melegen és megfogta a karját, míg Jóska még mindig aligalig mert feléje fordulni, ránézni, hogy mit szól. Csak a pusztát nézte maga előtt és laposnak, túlságosan laposnak, túlságosan hosszúnak, jelentéktelennek látta most ahhoz képest, hogy a mellette ülő kislány vajon mit gondol, mit mond. Mert hiszen ez az élet, ez. hogy összefogjanak, oszt csináljanak mán csakugyan valami nagyot, nagyon nagyot ők ketten, hogy elsárguljon mellettük irigységében a kilenclyukú híd is, ■ 1953. ABDUL—SUKUR RASÄD: *) Bujdosó partizán üzenete A sivatagban éjszakázom ébren: Szívem parázs: mint izzó tőr hasít. A vackom száraz szakszaulfű tövében, Tövis szaggatja arcom izmait. Kunyhóm körül, tudom, hogy bomba vár rám De telkemet más láng emészti el. Még hogyha szénparázs is volna párnám, E harcban nem törődöm semmivel. Gúnyám széttárom, úgy kiáltom innen: Csak szúrjanak felém a kardhegyek! A mellemen feltépem ócska ingem, A puskatűztől meg se rezzenek. Bősz leopárd torkába nyúl az öklöm, Oroszlánmancsra lépek vakmerőn, — Ki vagy te, hogy gyötörni mersz örökkön És álnokul kiszívod ép erőm? Ezerszer jobb, ha ifjan vérzek én el, Ha tank tipor vagy gépfegyver fogad, Jobb, hogyha kis porontyaim kezével Tömöm be mind az ágyúlorkokat; Jobb, hogyha célbavesznek és utánam Éhes hiénák százát kergetik, — Feláldozom magam kemény tusában, Védem hazámat végső percemig. Ha hóhérkézre jutva, tán halálom Homokba ásott verméhez megyek, Ha holnap kell a vesztőhelyre állnom: Pillám egyetlen szála sem remeg, — Hazátlan légiós, csak lőj kacagva Belém — jutalmat nem zsebelsz te sem, De tudd meg: én a végső pirkadatba Sugárzó arccal lépek — győztesen! FRANYÖ ZOLTÁN fordítása *) Mai algériai költő.
