Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-05-23 / 21. szám

^000000e00000000000000000000000000000000000000»000000000«0«000 (Május 7-én a Béke Világtanács felhívására világszerte megemlékeznek — hazánk­ban is — a neves indiai költő-bölcselő, Rabindranath T-agore születésének századik évfordulójáról. 1913-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki az addig Nyugaton csak a haladó irodalmi körökben ismert költőt. Azóta úgyszólván a világ minden nyelvére lefordították műveit. Az indiai nép nemcsak a nagy költő-bölcselőt és ősi kultúrájá­nak továbbfejlesztőjét tiszteli benne, hanem az elnyomó, gyarmatosító államok elleni mozgalom egykori szervezőjét.) Narayan király udvari költő­je sohasem látta Ajita herceg­nőt. Aznap, amikor új versét szavalta a királynak, fölemel­te hangját, hogy a láthatatlan hallgatók is meghallgassák a rácsos erkélyen. Felküldte éne­két a csillagok világába, ahova ember fel nem ér, afíol fény­ködtől övezetten, ismeretlenül és láthatatlanul ragyogott az a bolygó, amely sorsát igazgatta. A függöny mögött valami mozgó árnyat sejtett; csilinge­lő hang szállott a fülébe mesz­­sziről, és felidézte a kecses bo­kák képét. Ő, ezek a rózsaszi­rom kis lábak! Sohasem»* ébredt lelkében kétség, hogy kinek ár­nyéka libbent a rács mögött, s kinek lábperecei csendültek dobogó szívének ütemére. Mandsari, a hercegnő szol­gálója, a költő házának ablaka alatt járt a patakhoz vízért, és sohasem mulasztotta el lopva néhány szót váltani vele. Ami­kor elhallgatott volt az utca, és alkonyat árnya borult a földre, merészen belépett szo­bájába és leült a szőnyeg sar­kára. Szemmel láthatóan nagy gonddal választotta meg fátyo­­la színét, és fonta hajába a vi­rágot. Az emberek mosolyogtak és összesúgtak; ezt nem lehetett tőlük rossz néven venni. Mert Shekhar, a költő, sohasem vett magának fáradságot arra, hogy eltitkolja, milyen tiszta öröm számára az ilyen találkozás. Neve ezt jelentette: Virágos ág. De a költő még hozzáfűzött valamit, s így nevezte: Tavaszi virágos ág. Shekhar tavaszi dalaiban minduntalan ismétlődött a ,,ta­vaszi 'virágos ág“. A király bó­logatott, amikor hallotta, és mosolygott, és a költő is mo­solygott. A király megkérdezte: — Vajon a méhek dolga csak az, hogy a kikelet udvarában zümmögjenek? És a költő felelte: — Nemcsak az, felség, ha­nem az is, hogy a tavaszi virá­gos ág mézét szívják. Mindnyájan nevettek a ki­rály udvarában. Azt beszélték — (Ajita hercegnő is kacagott szolgálóján) — hogy elfogadta a költői nevet, s Mandsari szí­vében boldogság lakozott. Krishnáról szólott a dal. E dal igazságát szíve legmélyén érezte mindenki, a királytól a koldusig. Csak az a tiszta igazság, amit a költő zeng! Így teltek a napok, boldogan. A költő szavalt, a király figyelt, a hallgatók tapsoltak. Mandsari jött és ment a költő háza előtt, útban a patakhoz — az árny libbent az erkély rácsa mögött, és a kicsi aranycsengők csilin­geltek messziről. Ez idő tájt indult délvidéki hazájából hódító útjára egy költő. Eljött Narayan király Amarapur királyságába is. A trón elé állott és verset mon­dott a király dicsőítésére. Le­győzte az udvari költőket. A király tisztelettel fogadta, és így szólt: — Költő légy üdvözölve! Pundarik, a költő, büszkén felelte: — Felség, harcolni jöttem! Shekhar, a király költője, nem tudta, hogyan kell a mú­zsa harcát megvívni. Reggel re­megő szívvel lépett a küzdő­térre. A színház tömve volt. Mosollyal köszöntötte verseny­társát és meghajolt. Pundarik gyönge fejbólintással viszonoz­ta, és jelentős mosollyal fordult imádói köréhez. Shekhar a rácsos ajtó felé küldött egy pillantást, s lelké­ben köszöntötte hölgyét, mond­ván: „Ha a mai versenyen győ­zök, ő úrnőm, dicsőség koszo­­rúzza győzelmes nevedet!" Felharsantak a kürtök. A tö­meg felállott, s hódolattal üd­vözölte a királyt. Az uralkodó omló fehér ruhában lassan jött be a csarnokba, mint valami őszi felhő és trónjára ült. meleg hangja ég felé emelke­dett, mint a tűz lobogó lángja. A király arcára szegezte te­kintetét, és a nép kimondhatat­lan és mélységes szeretete a királyi ház iránt, mint tömjén­füst szállott fel dalából s kö­rülölelte trónját. — Uram, leverhetnek a sza­vak játékában, de irántad ér­zett szeretetemben soha! Könnyek gyűltek a hallgatók szemébe és győzelmi kiáltások­tól harsogtak a kőfalak. Pundarik az érzelem ilyen ki­törésén gúnyolódva lenéző mo­sollyal állott fel, és e kérdést vetette oda a gyülekezetnek: — Mi szárnyalja túl a szót?! A csarnokot egy pillanatra megülte a csend. Pundarik büszkén nézett kö­rül. Senki sem merte elfogadni a kihívást és lassan helyére Rabindranath Tagore: Győzelem Pundarik felállott, s a nagy csarnok elcsöndesedett. Magas­ra emelt fejjel és kidüllesztett mellel, szárnyaló hangon fogott a király dicsőítésébe. Szavai duzzadoztak a csarnok falai kö­zött, mint dagály a tengeren, és mintha nekiverődtek volna a hallgató tömeg bordáinak. Néhány pillanatig -1- azután, hogy helyét ismét elfoglalta — hangja még ott lebegett a ki­rályi udvar tömérdek pillére között, és a néma szívek ezrei­ben. A király egy pillantást ve­tett Shekharra, és a költő egy szemvillanásra fájdalommal emelte tekintetét urára. Fejét lehajtotta, hangja halkan zen­­dült. amint belekezdett. Majd lassan fölemelte fejét és tiszta, ült, mint az oroszlán, amely az imént lakott jól áldozatából. A panditok éljent harsogtak. A király töprengve hallgatott, és Shekhar, a költő, érezte kicsi­ségét ilyen bámulatos tudás mellett. A gyülekezet ezután szétoszlott. Másnap Shekhar kezdett a dalba. Aznap szólalt meg a Vrinda-erdő csendjében a sze­relem fuvolája. A pásztorleá­nyok nem tudták, ki fújja, és honnan száll a dal. Mintha egy­szerre hangzott volna fel a muzsika minden oldalról, me­zőről és erdőből, árnyas liget­ből és magányos útról, az ég olvadó kékjéből, a fű ragyogó zöldjéből. Shekhar, elfeledte hallgatóit, elfeledte vetélytársát. Egyedül R4D10' BRATISLAVA Kedd: 12.05: Szállj dal, a vi­lágba ... énekegyüttesek műso­ra, 16.00: Kívánsághangverseny, 18.00: Nyári alkonyat — kedvelt melódiák, 20.00: A dzsessz­­barátok részére; Szerda: 13.20: Közkedvelt melódiák, 16.10: Táncritmusban, 18.00: Kíván­sághangverseny. 20.00: Miro Procházka regénye nyomán — rádiójáték; Csütörtök: 14.00: Tarka zenés műsor, 18.10: Él­dolgozóink kívánsághangverse­nye, 22.15: Népdalok — gyer­mekkórusok előadásában; Pén­tek: 14.50: Részletek Verdi Traviata című operájából, 16.00: Esztrád-koncert, 18.00: Kíván­sághangverseny, 22.00: Hold­­fényszonáta: Szombat: 13.20; Szerelmi kettősök közismert operákból, 14.30: Népi zene, 17.05: Amikor a rózsák nyílnak — irodalmi zenés műsor, 20.00: Dolgozóink között; Vasárnap: 9.05: Táncmelódiák, 16.40: 70 perc a dzsesszbarátokr.ak! 17.50 Sportközvetítések, 22.00: Kül­földi esztrád- és táncmelódiák. KOSSUTH-RÄDIÖ Kedd: 14.00: Egy falu — egy nóta, 15 30' Élőszóval — muzsi­kával, 19.25: Mit susog a fehér akác. Magyar nóták, 22.30: Amit az est mesél. Könnyű zene; Szerda: 13.20: Népi zene. 16.00: Hawai melódiák. 18.35: Táncze­ne, 21.20: A Magyar Rádió szimfonikus zenekarának hang­versenye; Csütörtök: 14.25: Egyvelegek, 16.00: Egy falu — egy nóta. 18.15: Éva. Részletek Lehár Ferenc operettjéből, 19.00• Közvetítés az Erkel Szín­házból. Verdi: Macbeth, négy­­felvonásos opera; Péntek: 13.20: A Moszkvai Rádió esztrádzene­­kara játszik. 15.50: Szív küldi szívnek szívesen, 17.15: ötórai tea, 21.00: Az aranybánya. Krúdy Gyula regényének rádió­­változata; Szombat: 13.05: Ma­gyari Imre népi zenekara ját­szik, 15.10: Élőszóval — muzsi­kával, 20.25: Tűzijáték. Irta E. Charell és J. Armstein. Zenéjét szerezte Paul Burkhard, 23.25: Tánczene; Vasárnap: 13.00: Szív küldi szívnek szívesen, 15.50: Vidám Bécs. Könnyű zene, 17.00 Közvetítés a Magyarország— Wales válogatott labdarúgó­mérkőzésről, 20.25: A Magyar Rádió tánczenekara játszik. TELEVÍZIÓ Kedd: 19.30: Kíváncsi kamera — ifjúsági adás, 20.00: Tízszer válaszolj — kvíz; Szerda: 20.00: Esküvő Besztercén, Barbu ro­mán író operettje; Csütörtök: 20.35: Melódiákban nincs hiány — zenés műsor; Péntek: 19.45: Az esés szöge — Jozef Nesvad­­ba novellája nyomán televíziós­játék; Szombat: 22.00 Francia­olasz kooprodukciós film; Va­sárnap: 16.30: Sportközvetítés, 20.00: Az Intervízió műsora: A Prágai Tavasz, szimfonikus hangverseny. állott felrajzó-fellobbanó gon­dolatai között, amelyek körül­­szálldosták, mint nyári fuva­­lomkor a falevelek, és eléne­kelte a Fuvola Dalát. Leült. Hallgatói valami hatal­mas, határozatlan és kimond­hatatlan gyönyör szomorúságá­tól remegtek, és még tapsolni is megfeledkeztek. Mikor elült ez az érzés, felállott Pundarik a trón előtt, és felszólította vetélytársát. határozza meg, ki volt a Szerető, és ki az Imá­dott ? * Aztán elkezdte a két név eredetét elemezni és értelmük különböző magyarázatát fejte­getni. Feltárta bámuló hallgatói előtt tökéletes ügyességgel a különböző bölcseleti iskolák szövevényes nézeteit. A panditok magukon kívül voltak lelkesedésükben, vadul tapsoltak s a tömeg is utánuk ment, abban a tévhitben, hogy egy bámulatos elme ma az igazság függönyének utolsó foszlányát is szemük láttára tépte darabokra. A pompás bű­vészkedés annyira elragadta mindnyájukat, hogy elfeledték megkérdezni önmaguktól, van-e valami igazság e mögött. A király lelkét lenyűgözte a bámulat. A levegő teljesen megtisztult, s a külvilág mint­ha elvesztette volna friss, üde zöldjét és oly szilárd alakot nyert volna, mint egy kövekkel feltöltött és megkeményedett országút. Az összegyűlt nép szemében a költő gyermeknek tetszett ez óriás mellett, aki olyan köny­­nyedén lépkedett, és minden lépésnél ledöntött egy-egy aka­dályt a szavak és gondolatok világában. Tisztán látták, hogy Shekhar versei lehetetlenül egyszerűek, s hogy szinte vé­­letlenség, hogy nem íródtak meg önmaguktól. Nem voltak újak, sem súlyosak, sem tanul­ságosak, sem szükségesek. A király megkísérelte átható tekintetével a költőt felbátorí­tani, s hallgatagon buzdította, tegyen még egy utolsó kísér­letet. De Shekhar nem vett ró­la tudomást, és helyén maradt. A király bosszúsan szállt le trónjáról, levette gyöngynyak­láncát, és Pundarik nyakába akasztotta. Az erkélyről halk nesz szüremlett ki: mintha su­hogó ruhák és aranycsengős övék neszeztek volna. Shekhar felállott székéről, és elhagyta a csarnokot. Sötét, újholdas éjszaka volt. Shekhar, a költő, levette polcá­ról kéziratait és forgatni kezd­te a lapokat, olvasgatott belő­lük, úgy tűnt neki, hogy sze­gényes és szürke minden — csupa szó és füzfarím. Darabokra tépte a lapokat és a lobogó tűzbe dobta, s így szólt.: — Neked, neked, ó szépsé­gem, ó tüzem! Te égtél szí­vemben, mind e hiábavaló esz­tendőkön át. Ha életem arany lenne, ragyogóbban kerülne ki a megpróbáltatásból, de csak letaposott fű, s nem marad be­lőle más egy marék hamunál... Még éjszaka volt. Shekhar kitárta szobája ablakait. Ágyá­ra szórta a fehér virágokat, amelyeket szeretett: a jázmint, tubarózsát és krizantémumot, és behozta hálószobájába vala­mennyi mécsesét, amiket házá­ban talált, és meggyújtotta. Aztán mézzel keverte a mand­­ragóragyökér nedvét, megitta, és lefeküdt ágyára. Arany lábperecek csendültek meg az úton, ajtaja előtt, és finom illatot hozott szobájába a szellő. A költő lehúnyt szemmel szólt: — Ürnőm, megszántad végre költődet, és eljöttél hozzá? Lágy hang felelt: — Költőm, eljöttem ... Shekhar kinyitotta szemét — s egy női alakot látott ágyánál. Látása elhomályosult és za­varossá vált, úgy rémlett neki, hogy az árnykép, amelyet szí­vének titkos rejtekében őrzött trónján, a külvilágba lebbent utolsó percéiben, hogy arcába nézzen. A nő így szólt: — Ajita hercegnő vagyok ... A költő nagy erőlködéssel felült ágyán. Ajita a fülébe súgta: — A király igazságtalan volt veled szemben! Te győztél a versenyben, költőm, és én el­jöttem, hogy ékesítselek a győ­zelem koszorújával! Levette nyakáról a virágfű­zért és a költő homlokára tette, s a költő holtan hanyatlott ágyára. Fordította: BARIOS ZOLTÁN CSANDA SÁNDOR Úi kön Igen értékes munka jelent meg a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia Iroda­lomtörténeti Intézete kiadásá­ban, mégpedig hazai kiváló ma­gyar irodalomtörténeti kuta­tónk, Csanda Sándor: A török­­ellenes és kuruc harcok költé­szetének magyar-szlovák kap­csolatai című műve. Csanda Sándor, a filológiai tudomány kandidátusa a Nyit­­rai Pedagógiai Intézet tanszék­­vezetője az utóbbi években kü­lönös előszeretettel foglalkozik a magyar-szlovák kulturális kapcsolatok kutatásával, feltá­rásával, értékelésével. Szilárd marxista megalapozottságú irodalomtörténeti ,és nyelvésze­ti tudását gazdagon gyümöl­­csözteti. Alig múlt egy éve, hogy megjelentette a Magyar­szlovák kulturális kapcsolatok című terjedelmes munkáját, és máris tudományos kutatásainak újabb eredményeivel gazdagod­tunk. Ez irányú tevékenysége egyedülálló a szlovákiai magyar irodalomtörténetben, s ezért igen nagy jelentőségű. Üj meg­látásaival, a vitás kérdések tisztázásával nem csupán a tu­dományos eredményeket gaz­dagítja, hanem jelentősen hoz­zájárul az internacionális ne­velés eszközeinek, lehetőségei­nek a kibővítéséhez is. A törökellenes és kuruc har­cok költészetének magyar­szlovák kapcsolatai című mun­ka két nagyobb tanulmányt tartalmaz. Az egyik: Szlovák­magyar kapcsolatok a Rákóczi­­felkelésben és a kurucmozga­­lom hatása a szlovák költészet­re, a másik: A „Szilágyi és Hagymási“ széphistória szlovák és magyar változata s a monda eredetének kérdése. Az első tanulmányban eddig nem közölt dokumentumok alapján új megvilágításba he­lyezi a szlovák nép részvételét a Rákóczi-felkelésben s a ku­­ruckor költészetének a problé­máit. Közöl s tudományosan elemez több kéziratos kurucko­­ri szlovák költeményt, kimutat­ja a kuruc motívumokat a szlo­vák népköltészetben s a szlo­vák motívumokat a magyar ku­ruc költeményekben. Ezenkívül bemutat 18 olyan kuruc témá­jú, későbbi származású, de csak nemrég felfedezett rigmussze­rű szlovák verset, melyek még a szlovák irodalomban is telje­sen ismeretlenek. Érdekes vizs­gálódásnak veti továbbá alá a Matunák Mihály gyűjtötte szlo­vák kuruc dalokat és történeti énekeket, s bebizonyítja, hogy ezek a szlovák hazafias énekek Thaly Kálmán kuruc balladái­hoz hasonló hamisítványok. Az egész tanulmány azt tük­rözi, hogy a kuruckor magyar­szlovák kapcsolatai nemzeteink történelmi és kulturális viszo­nyainak egyik legszebb fejeze­te. Csanda Sándornak sikerült felfedeznie a szlovák kurucok harcairól olyan, eddig ismeret­len dokumentumokat, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy a szlovák kurucok többsége nem volt nemesi származású, ahogy azt a múltban több ku­tató vélte, hanem jobbágysorsú szegénylegény. E dokumentu­mok alapján a szerző igazolja, hogy a szlovákok tömegesen csatlakoztak II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez, s a mozgalmat le­verése után is gyakran emlege­tik népdalaikban. A versek elemzése fényt de­rít arra, hogy Thaly,. Matunák és a kuruc romantika más kép­viselői általában hibásan fggták fel a kuruc mozgalmat s a ku­ruckor költészetét is. Nemzeti illúziókat kergetve saját nacio­nalista szemléletüket vitték bele a kuruckorba, melyben ilyen eszmék még alig-alig vol­tak, s nem tudták, vagy nem akarták megérteni a Rákóczi­­felkelés társadalmi okait. A szlovák nacionalista kutatók pedig általában abba a hibába estek, hogy lebecsülték a moz­galom haladó jellegét, s a feu­dális időkbe szlovák naciona­lista nézeteket akartak bele­magyarázni. . Csanda Sándor a kuruc költé­szet eredeti forrásait teljes biztonsággal megkülönbözteti a későbbi nacionalista szemléletű feldolgozásoktól, s a kuruckori és irodalmi termékeit a törté­nelmi materializmus alapján a társadalmi haladás szempont­jából értékeli. A kuruc roman­tika téves szemléletével kap­csolatban leszögezi, hogy ez az eszme az 1848-as szabadság­­harc idején, majd annak buká­sa után, a németellenesség lég­körében alakult ki. A „neoku­­ruc" szemlélet időt és társa­dalmi fejlődést nem tekintve vont analógiát Rákóczi felke­lése és Kossuth szabadságharca között, s ez anakronizmus. Eb­ből a szerző végül levonja azt a következtetést, hogy „külön­böző korok társadalmi jelensé­gei nem lehetnek azonosak, ha­nem csak hasonlók; a haladó hagyományok nem alkalmazha­tók egy későbbi időszakra új­­jáértékelés, továbbfejlesztés nélkül.“ A kötet második tanulmánya Szilágyi és Hagymási históriá­ját vizsgálja. A monda szlovák és magyar változata viszonyá­nak a problójnája a múltban nacionalista szemléletű vitákra adott okot. A szlovák irodalom­történészei* többsége a szlovák szöveget tartotta eredetinek s a magyart fordításnak, a ma­gyar kutatók pedig ellenkező­leg: a szlovák szöveget tartot­ták fordításnak. Néhány mai kutató azt a véleményt vallja, hogy mindkét szöveg egy har­madik nyelvből való fordítás. Csanda ezért részletesen is­merteti a kérdés történetét, rámutat a régebbi kutatások eredményeire és hibáira, s az elfogult véleményektől függet­lenül az eredeti források ösz­­szehasonlításából azt a követ­keztetést vonja le, hogy a szlo­vák és magyar változat között fordítási viszony ál! fenn, s az látszik valószínűbbnek, hogy a szlovák szöveg a . magyarnak fordítása. A széphistória ré­gebbi forrásáról feltételezi, hogy hosszabb, versben vagy prózában terjesztett monda volt. Magyar, szlovák, délszláv és román változatai egy 5CVI. századi pozitív kulturális kap­csolat nacionalizmustól mentes termékei. . A könyvet élvezettel és ha­szonnal forgathatják nemcsak a tudósok, hanem az irodalom- és történelem-szakos tanítók, közép- és főiskolai diákok, és általában a művelődni vágyó ifjúság is. A mű bizonysága annak, hogy a feudalizmus ide­jén a Kárpát-medence népei a közös küzdelemben különböző nyelvű, de lényegében közös, hasonló szellemű kultúrát ala­kítottak ki, ami nagyon sok vonatkozásban ma is időszerű követelmény. TOLVAJ BERTALAN PÖCSIK LAJOS: Alkonyat Csillog a fényes napsjgár Bimbók közt nótás rózsaszál Lebben a szellő, simogat Fejem fölött a lombokat. Illatuk, szirmuk, gyöngykalász, Szememben égő fény, parázs. Surran a víz és habjain Ladikom ringat szárnyain. Talán egy perc egy pillanat, Amíg az enyém még-e nap. Elcsendesednek a habok, Én nézem a bújó napot. Patak fölött suhog a szél, Az éj lassan nyomomba ér. Amíg az alkony elpihen, Mindaddig megnyugszik szívem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents