Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-04-18 / 16. szám

A kulturális egység kérdései

KIRÁLYHEGYI PÄL:

Falvainkban és városainkban egyre gazdagabbá, színesebbé válik a kulturális élet, egyre nő az igényesség egyre többet és szebbet várnak kultúrmunkásainkiól. Hogy a növekvő igényeket kielégíthessük, utat keresünk, módszertani kérdésekről vitatkozunk de megfeledkezünk az egyik sarkalatos tényezőről, a siker egyik legfontosabb feltételéről: az egységről.

Egy falu vagy egy kisváros ma még nem rendelkezik annyi és olyan művészi képességű lakossal, hogy a tömegszervezetek által rendezett kulturális megmozdulásokra külön-külön garnitúrát találhatnánk. Mi a valóság ezen a téren?

Minden falunak és kisvárosnak van néhány valóban áldozatkész „primadonnája“, ezeket nemcsak túlzsúfolják szerepekkel, munkával, de egyben „sztárosítják“, beképzeltté.^elbizakodottá teszik.

Oj tehetségeket nem keresnek és így még azok sem jelentkeznek, akik szívesen segítenének, szívesen gyönyörködtetnék, szórakoztatnák a művelődésre szomjas embereket. Nem jelentkeznek, mert „a Rózsi biztosan jobban csinálja“, vagy , mert hol vagyok én a Pistából, hiszen az már négy éve szaval és színházat is játszik“!

Kialakul tehát az állandó gárda amelynek létszáma esetleg csökken, de soha nem gyarapszik. És talán nem is olyan véletlen, hogy ezt az állandó gárdát a tömegszervezetek egymással versengve becézik, kényeztetik, mint ahogy talán az sem véletlen, hogy igen sok helyen ugyanabban az időpontban akarnak műsoros estet rendezni! Ilyenkor megindul a vetélkedés, a „sztárokat“ hívják a Csemadok-rendezvényre, a CSISZ műsoros estjére, a nőbizottság által hirdetett előadásra, mindenhová ugyanazokat és ugyanarra az időpontra. Ilyenkor jó barátok válnak haragosokká a terem miatt, testvérek kiabálnak egymásra egy szavaló miatt, ilyenkor megbolydul a falu vagy a kisváros és a harag, az idegesség csökkenti a kulturális élmény szépségét.

Kulturális hírek

Helyes ez? Nem! Az a politikai és gazdasági törvény, hogy „egységben az erő“ érvényes a kultúrforradalomban is. Az energia, a tehetség szétforgácsolása, az egy-egy kiválóbb tehetség állandó tömjénezése, helytelen egészségtelen és elöbb-utóbb a kulturális tevékenység sorvadásához, a személyi érdekek kultiválásához vezet.

Az ésszerű tervezés, az adott lehetőségek kihasználása, az erők és képességek reális értékelése és a közös, egységes, minden tömegszervezetre egyaránt kötelező és azonos cél biztosítása megköveteli a falusi és városi tömegszervezetek baráti, elvtársi kapcsolatainak megszilárdítását. Minél szélesebb tömegeket kapcsolunk be a munkába, minél több üres estét töltünk meg tartalommal, minél egységesebben dolgozunk, annál inkább biztosíthatjuk a kulturális munka sikerét és tehetjük tartalmassá, értékessé a mindennapok pihenésre szánt óráit.

Hét napja van a hétnek, hét nap hét estéje áll rendelkezésünkre! Felosztható a hét este mindazok között, akik egy-egy előadással vagy műsoros esttel akarják szórakoztatni a dolgozókat!

Sok lakosa van egy falunak vagy egy kisvárosnak, sok olyan embertársunk él, közvetlen közelünkben, aki félénkségből, tévesen értelmezett szerénységből nem mer fellépni a színpadra. De megtalálni, meggyőzni és odavezetni őket: ez a mi kötelességünk, mert a kultúra passzív élvezete és aktív művelése ma már nem lehet néhány tagból álló csoport tulajdona, hanem közkincs!

A már felépült és működő, valamint az épülő járási és helyi művelődési otthonok kedyező változást hoznak ezen a téren is, azonban az aktív kultúrdolgozók számának állandó bővítését és a kulturális egység megszilárdítását parancsnak — a szocialista kultúrforradalom parancsának kell tekinteni ott is, ahol a bégerek még csak most harapják ki a művelődési otthon alapjait a tavaszi széltől csókolt anyaföld testéből!

PÉTERFI GYULA

Képünkön a kostolnyi nyolcéves középiskola pionírtánccsoportjának fellépését látjuk.

A galántai tizenegyéves középiskola leány-tánccsoportja az üveges tánccal aratott nagy sikert az Ifjúsági Alkotóverseny kerületi fordulójában.

Szép és megkapó volt a hradistei tanulók táncbemutatója Is.

Liszt Ferenc eddig ismeretlen szerzeménye mostanában jelent meg a „Mlzíkalnaja zsizni“ zenei szaklapban. Egy románcról van szó, melyet Tolsztoj Leo egyik versére írt.

■ír

Angliában Dürer egy tollrajzára találtak rá, melyet a British Múzeum megszerzett. A

mű Vivant-Denon, a napoleon! idők francia múzeumi igazgatójának tulajdona volt.

★

Az idén először tették a nyugat-berlini diákoknak lehetővé, hogy az orosz nyelvet mint másik kötelező nyelvet választhassák az érettségi vizsgákon.

A francia televíziós készülékek birtokosai a táplálkozás szerint következőképpen oszlanak meg: 24 % iparos és kereskedő, 16 % magasabb rangú tisztviselők, szabad foglalkozást űző vállalkozók, 11 % alantasabb tisztviselők és kisebb vállalkozók, 9 % szakmunkások, 9 % nyugdíjasok, 9 háztartásbeli nők, 4 % munkás és földműves, a többi különféle.

☆

Legújabb zenei divat az úgynevezett hatodhang, amely a legkisebb hagyományos zenei hangköz, a félhang további három egyenlő részre osztásából származik. Hans Kox holland zeneszerző egyik művén a skála 31 hangból áll.

Talán még emlékeznek sokan arra hogy az első elemiben tanultuk ezeket az egyszerű kijelentő mondatokat:

Or ír. A kutya ugat.

Akik elvégezték az első elemit és kikerültek az életbe, hamarosan megtanulták, hogy az élet nem áll egyszerű, kijelentő mondatokból.

Nem igaz, az, hogy az „úr ír” — hanem a helyzet az úrral alaposan megváltozott. Az úr írna, de közbejöttek olyan események, amelyek az urat akadályozzák az írásban, vagy az úr már régen elhagyta az országot és ott ír, ahol van. Legyen neki könnyű az írás.

Vagy itt van ez a kutya. A kutya ugat. Ha hagyják, de nem szabad neki, mert ha sokat ugat, feljön a házmester és felpofozza, mert csendrendelet van és nem olyan időket élünk, hogy a kutya teleugathassa az egész házat.

Vagy itt van Mancika, Mancika gépel. Ez egy egyszerű, kijelentő mondat, de az élet azt mutatja, hogy Mancika gépelne, de nincs állása. Es ez nem véletlen. Egyrészt Mancika, bár csinos és fiatal, de nem tud gépelni,, mert az ablakot, két ellel írja, ami helytelen, a mákos tésztát nagy emmel, mert imádja és tegnapot két pével, mert múltidő.

Amikor kihallgattam ebben az ügyben és rámutattam helyesírási hibáira és megkérdeztem, miért mondta, hogy tud helyesírást, Mancika nem egyszerű kijelentő mondattal válaszolt, hanem ezt mondta:

— En tudok is helyesírást, de nem vagyok fanatikus ebben a kérdésben.

Vagy: Itt van egy egyszerű, egy híres magyar népdalból ellesve:

„Szeretnék szántani."

Ez úgy hangzik, mintha az egyszerű földműves égne a munkavágytól, itt a szántás ideje, tehát szeretne szántani. De nem így van, mert nyomban hozzáteszi, hogy „Hat ökröt hajtani“ Ebből az következik, hogy szántana, de csak akkor, ha hat ökör segíti. Öt ökörrel nem is kezd neki. De nem így van. Mert azt is hozzáteszi, hogy „Ha a rózsám jönne, az ekét tartani."

Itt aztán teljesen kibújik a szög a zsákból. Tehát a földműves egyáltalában nem a szántásra gondol, hanem csak azon jár az a nagy mennyiségű esze, hogy a rózsája, vagyis a lány, akit'szeret, jöjjön és tartsa az ekéjét, amíg ő a szántással bajlódik. Igenám, de ha elgondoljuk, hogy az e(jész

szántás alapja az eke tartása, a többit úgyis az ökrök intézik, akkor már kiderül, hogy ezt a földművest nem a mezőgazdaság iránti rajongás késztette a szántásra, ez nem is szántani szerelne, hanem annyira szerelmes a rózsájába, hogy még a szántásról is csuk az a lány jut az eszébe. Ez elengedné a szántást, a hat ökröt, mindent a világon, csak jöjjön az a lány, az se baj, ha nem tartja az ekéjét, sőt, valószínűleg nincs itt ekéje.

Vagy itt van egy másik egyszerű, kijelentő mondat, amivel már eddig is több baj volt, mint az összes, többi mondatokkal együttvéve:

— Lajos szeret.

A Lajos, sajnos, nem ilyen egyszerű. Lajos szeret, de nem engem, holott én szeretem a Lajost, de ö a Lujzát szereti, ami Lajos szemszögéből nézve, nem lenne Haj, csak nekem, de neki is bajr mert a Lujza nem a Lajost szereti, hanem Kázmért, akiről eddig még nem volt szó, pedig Kázmérról köztudomású, hogy nem szeretheti Lujzát, mert Kázmér nős, Lujza pedig még lány. És Kázmérnak hat gyereke van, egyik gyerekebb, mint a másik, de talán még ez sem lenne döntő, de Kázmér a rengeteg gyerekével Dorottyát szereti, aki persze, hallani sem akar róla.

Ez az egyszerű, kijelentő mondat viszont igaz, csak nem értik meg az első elemiben.

Az élet komplikált. Es ez is igaz: Akinek nem inge, ne vegye magára, amíg ki nem fizette, mert másképpen sok kellemetlensége támadhat.

Egy amerikai nyelvkutató társaság értesülései szerint a Szovjetunióban 5-10 millió ember tanul angolul. Ezzel szemben- az USA-ban csak 19 600-an tanulnak oroszul. Az angol nyelv a Szovjetunióban nagyon népszerű, majd a német, francia és spanyol nyelv következik a sorrendben.

Denis Vaughan fiatal ausztráliai karmesternek egy napon eszébe jutott összehasonlítani Verdi Falstaff című operájának nyomtatott példányát a zeneszerző eredeti kéziratával. Az összehasonlításnak megdöbbentő eredménye volt. Kiderült, hogy a nyomtatott partitúra 27 000 helyen kisebb-nagyobb mértékben eltér az eredeti kézirattól, főleg a hangjegyeket szabályozó jelzésekben vannak eltérések.

BERTALAN ISTVÁN:

A CSELé

TTjonckoromban történt.

V Az első szabadságra utaztam hazafelé. Előző napon tettük le az esküt.

Hétvége lévén, a füstös munkásvonat zsúfolásig megtelt. Újonctársammal, a kákavékony Láng Lórival csak ragynehezen sikerült £elpréselődnöm a kocsiba. Ekkortájt, magam is vékonydongájú legény voltam: az első néhány heti katonáskodás még nem nagyon gyarapította izomzatomat.

— Csak beljebb pajtás — bíztatott Lóri —, odabent több a hely!

Akarva akaratlan nyomakodtam, furakodtam egyre beljebb és beljebb, annál is inkább, mert a felszállni akarók az utánam következőket a hátamnak és oldalamnak taszigálták.

Már-már megállapodni készültem valahogyan, amikor valaki hirtelen tükörfényesre kefélt csizmámra tiport. Sarokkal. Teljes testsúllyal,

Fancsali arckifejezéssel pillantottam a mellettem álldogáló hústorony-szerü férfiúra, akinek a lábratiprást tulajdonítottam.

— Ráléptem? — vetette oda méla undorral, s pillantásra sem méltatott.

— Nem baj... — hebegtem elfojtott sziszszentéssel. S máig sem tudom, miért, hozzátettem: — Nem árt a csizmámnak. Különben is a papám cipész.

— Micsoda? Hogy én csibész vagyok?! — dörögte fenyegetően és nyomban elvörösödött a képe a felháborodástól.

— Nem kérem, dehogyis csibész... Azt mondtam, hogy a papám cipész — magyarázkódtam kapkodva.

— Szóval sértegeted az idősebbet és ráadásul hazudsz! Letagadod, amit mondtál. Azt

hiszed, süket vagyok?- — tajtékozta vörösből kékre váltan, s csaknem felnyársalt szúrós tekintetével.

— De kérem, én ...

— Disznó! — szakított félbe egyre dühödtebben. — Erre nevelnek a hadseregben?! Na, majd én megtanítlak tisztességre, csak álljon meg a vonat... Leráncigállak a kocsiról és ellátom a bajodat... — és mondta, mondta, egyre csak hadarta a fenyegető szó-áradatot.

— Nézze uram! — próbáltam felülkerekedni. — Engem nem ijeszt meg az ordítozásával. Én magának semmit sem vétettem, jobb, ha nyugton marad.

Ettől csak jobban feldühödött:

— Nézzenek oda! Még neki áll feljebb!... Szétaprítom a koponyádat, te egyenruhába bújtatott giliszta, te!... Na várj csak! Ha az állomásra érünk, majd én megmutatom neked, hogyan kell beszélni az idősebbel!

Segélykérőén néztem körül.

Az utasok depmedten hallgatták a szócsatát. A cirkuszi díjbirkőzó külsejű férfival szemben senki sem merészelt pártomra állni. Talán nem is tudták pontosan, hogy miről van szó. Csupán Lóri, az újonctársam hunyorgott rám nyuqalmat parancsolóan, majd megragadta a köpenyem szélét és távolabb ráncigáit a dühöngő izomkolosszustől.

— Rettegj bitang, ha megáll a vonat, kikészítelek! — rázta az fenyegetően félelmetes öklét. — Előlem nem pucolsz el!

Nofene, még mások is azt gondolják, hogy menekülni akarok, s gyávának hisznek. Ezt mégsem engedhetem.

Megálltunk a tömegben.

Lóri szokásos nyugalmával helyezte vállamra nőiesen kicsiny és keskeny tenyerét.

— Ne félj semmit, majd én elintézem — nézett rám bíztatóan.

Ugyan már, mit intéznél, gondoltam, mert egészen nevetségesnek tűnt a fiú kijelentése. Különben is tudtam róla, hogy náíamnál is

gyengéb fizikumú: három fekvőtámasz után

összecsuklik. Ügy kell felmosni.

Szó, ami szó, aggasztott a helyzet. Ml lesz, ha állomáshoz érünk és a feldühödött, vérszomjas vadember valóban megkísérel leráncigálni a vonatról? Verekedés, botrány, csődület. Amellett, hogy bizonyosra vettem: én

húzom a rövidebbet, jobban tartottam az ügy egyéb következményeitől. Hiszen az első szabadságra bocsátás előtt alaposan ránk madzagolták a jó tanácsokat, hogy miként kell viselkednie a katonának szolgálaton kívül: kerülni az italozást, a botrány okozást, a verekedést és így tovább ...

— Szomorú vége lesz ennek pajtás — mondogattam magamban, mert a magát sértettnek vélt férfiú továbbra is köpködte a fenyegetéseket és rázta az öklét féktelenül.

A mint kétségbeesetten morfondírozgattam, egyszercsak észrevettem, hogy Lóri barátom eltűnt mellőlem. Körülnéztem. A fülke végiben lapult, s látszólag elmélyülten magyarázott valamit egy fejkendős nénikének.

— No, szép kis barát! — keseregtem. — Hűtlenül itthagy, amikor nyakig pácban vagyok.

— Nem, juszt sem tágítok. Lesz, ami lesz — döntöttem mártírhoz méltó elszántsággal.

Teltek-múltak a percek, s egyszercsak gyanús pusmogásra figyeltem fel. Az emberek súgtak-búgtak körülöttem, rámnéztek, bólogattak, tiszteletteljes pillantásokkal mértek végig.

— Fene megette, úgy látszik, mindenki ellenem van — nyeltem nagyokat suttyomban, s lázasan kutattam gondolataimban valami okos megoldás után.

Hasztalanul. Semmi sem jutott eszembe.

Tétován kémleltem ki az ablak előtt elsuhanó tájra. Szívszorongva konstatáltam, hogy hamarosan a pályaudvarra érünk. Akkor pedig menthetetlenül megáll a vonat, s engem leráncigá! a vérszomjas izomkolosszus: kékrezöldre tángál, összetöri a csontjaimat.

Mi lesz ebből?

A fejek között suttyomban vetélytársamra pillantottam, hogy lássam, eszi-e még és mennyire eszi a méreg, a bosszúvágy. Meglepődve láttam, hogy a cimborának éppen sutytyomban magyaráz valamit a szomszédja, s ő elhült ábrázattal hallgatja.

Az iménti dühös vérszomj hirtelen leolvadt róla, mint tűzbe dobott vasról a ráragadt viasz.

Végképp nem tudtam, mit gondoljak.

A vonat fékezése térített magamhoz morfondírozásomból. Önkéntelenül vetélytársamat fürkésztem: tülekszik-e felém, hogy nyakon ragadjon és elégtételt vegyen a vélt sérelemért?

Meglepetten tapasztaltam, hogy lesúnyt fejjel, szótlanul igyekszik a kocsi túlsó vége felé, s hamarosan eltűnik az emberek között.

— Biztosan odalent les majd rám! — hüledeztem.

De miért néznek engem ilyen furcsán, ilyen tartózkodó tisztelettel az emberek?

Bátorságot merítettem és leszálltam a vonatról. Tekintetemmel végigpásztáztam a hömpölygő embertömeget:

Vajon hol acsarkodik rám a hústorony?

Valaki hátulról hirtelen a vállamra csapott.

— Itt a vég! — rezzentem össze, inam-citerázva.

Riadtan pislogtam hátra. Újonctársam Lóri állt mögöttem, fülig érő mosollyal.

— Ja, te... — dadogtam örömteli meglepetéssel.

— Én hát! — kurjantott hetykén. — Na, ugorjunk vissza, mert lemaradunk, s nekünk tovább kell mennünk. A pasasodat hiába lesed, örül, hogy meglóghatott!

— Ne marháskodj! — löktem mellbe barátságosan.

— Nem tréfálok. Elhíreszteltem a kocsiban, hogy félelmetes ökölvívó vagy, éppen az országos bajnokság döntőjére utazom veled,