Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-10 / 2. szám

A mi a kártyajátékot illeti

** elég komoly kártyajáté) a hühü, ami pedig a zsöllén illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ö az a valód „nincstelen szögény embör" aki úgy él a nagy darab földel és mezők között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér, felesége él gyermekei is vannak lehetősen Éltetője a napszám, maga is az asszony is dologra jár, ha van munka, míg télen át az ember robotot teljesít a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem építik akkorára, hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem az másként van. Ha valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról intézi az új földön is a gazdálkodást, s az erre épített tanya így üresen marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön, s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre húzódik, mert ott többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.

Ez azonban mégsem egészen ingyen, hanem robotjai vannak, így a gazda földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba úgyse járhat, a gazda hívó sára köteles megjelenni az őrei tanyában dologra. Tesznek méj más kikötéseket helyenkint. lg\ van hely, ha a gazda tanyájái bármi olyan ünnepség, lakoda lom vagy gyászeset történik hogy sok kocsi fordul meg < tanyán, a zsöllér köteles átjön ni oda, és a kocsik között ren det és tisztaságot tart. EnneI ellenében a gazda a földbet való dologhoz napszámosnál elsősorban a zsöllért és a fele ségét tartozik fölfogadni ren des napszámba. A zsöllér tart hat két malacot is a kis tanyi körül a mezőn, de csak pány ván. Továbbá ha télen a gazdi az öreg tanyába feleségestü dologra rendeli, gyermekeit it viszi, s amíg a dolog tart mindnyájukat a gazda tartji élelemmel. Ez a berendezéi nem nagy baj. Télen úgyse kai napszámos munkát, s meg\ szívesen a szegény zsöllér, men arra a napra megtakarítja as eleséget.

Hosszú és unalmas napokbó áll ilyentájban odakünn az élet Csak téblábolnak az emberek Némely rész a kemence körű ül naphosszat. Van, aki elővesz a fia toktollát és dirib-daral papirosokra, irkák hátuljára, a; ablak mellett történeteket szerkeszt, és nem riad visszi attól sem, hogy verset készítsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni i nagy havakban. Rettentő ócskt a kártyájuk, új talán sohast volt. Pár esztendő óta játszanak vele, így nem csoda, ha c színek nem valami tiszták, s c makk királyra rá is van írvc nagyobb bizonyosság okáért hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kímélendő, él nem arra való, hogy a neve c kártya közt emlegettessék. A kártyakirályok neve ezért nem is az, hanem csikó azon lovai után, amelyeken rajtuk a kártyakirályok ülnek. Jól meg var kopva a csikó is, meg valamennyi. Régen volt az, amidőr, alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az asztai igénybevételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül letöredeztek, és idővel még kerek lesz minden lapja, mint c pogácsa.

Lzzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei vannak egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálói az egész játék. Olyanforma letevés és fölszedős, mint a közismert „bornyú." Csakhogy amíg a hornyában egy kártyával megy a letevés, a hühüber egyszerre öttel, és ehhez képest szélesbedik a játék fúrfangja. Ügyes játékosok között sokáig eltart, amíg valamelyik győzedelmeskedik, s akkor aztán a nyertes az úr. Ez a mulatság sohase megy pénzbe mert ez csak olyan száraz, ví: mellett való foglalatoskodás Hanem a nyerő azért tökélete, úrrá vált a vesztes fölött, mer most már ahhoz van joga, hog\ parancsokat adjon a vesztes

Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van állítva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:

— Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.

Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már ahogy bír, eltáncol a sarokig Fekete Sós, s vissza is jött hasonló módon, közben majd fölbukik, mert nincsen szokva effajta mesterséghez.

— No — szól — Ez mögvan.

Újból szól Szekeres:

— Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.

— Én? — hördül fel Fekete Sós Mihály.

— Kend — mondja szelíden

a zsöllér.

Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, míg négykézlábra bír állni, s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el bírt odáig jutni, s már fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér minduntalan kavarog. Rekedten szól:

— Kettő.

Azt mondja ismét Szekeres Pál:

— Vessék kend három bukfencöt.

Úgy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.

— Én? — fakad ki haraggal.

ANNA LIVANOVA:

Három nagy szellem életének tükrét vetíti elénk az írónő ebben a munkájában. Magja, amely körül a cselekmény forog, egy nagy felfedezés története, a nem-eukleideszi geometria problémájának a megoldása.

Mint ismeretes, a matematika tudománya már évszázadok óta foglalkozott egy új geometriai rendszer megalkotásának a kísérletével, mivel a régi már nem elégítette ki az igényeket és a tudomány haladása következtében elavulttá vált. Hosszú századok nehéz szellemi próbája után, majdnem egyidőben három kiváló alkotnia azt a geometriai rendmatematikusnak sikerült megszert, amelyet ma általában hiperbolikus geometriának neveznek. Ez a három lángelme; a magyar Bolyai János, az

nek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Híre mehetne s mit szólnának hozzá az emberek?

Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott, küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a szobában, és új nyelet farag az ócska baltának.

— Jó napot adjon Isten!

— Adjon Isten. No, elgyüttél?

— El ám, — mondja a gyermek. — Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.

— Elő? — kérdezi Szekeres Pál. — Tán valami dolog van? Tán disznótorra készültök?

— Nem a’! — mondja a gyerek megint. — Csak azt mondja, gyüjjön kend elő.

Szekeres újból faggatózik;

— Hát mit csinál a gazda?

— Sömmit, — feleli a fiú. — Ül a szobában a melegön.

— Te mög — neveti Szekeres — kün vagy a jószágnál a hidegön, ugye?

— Ügy ám, — szól amaz a szűrből komolyan. — Künn.

— Jaj, fiam — sóhajt rá a zsöllér — mind így kezdtük, majd ülsz még te is a szobába, így ahogy én e.

Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert van. Amint a hideg növekszik, úgy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a szegénység, s még asszomjkendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hívatja a gazda, s avval azután csakugyan útnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot, s azokra lépked a gyerek.

— Mi dolog lőhet hát a gazdánál? — kérdezi a zsöllér.

— Én nem tudom — mondja a gyerek. — Nem tudok én most sömmi dogot.

Tűnődve lépdel Szekeres, és hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához. Már csak úgy, alázattal, mint zsöllérhez illik.

— Adjon Isten — mondja. — Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök, hogy mi dolog vóna.

Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:

— Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit csinálni magamba.

A zsöllér is gondol valamit ^ magába, de olyfajta gondolat ez, hogy elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata a fejébe vágódik: lám, aki gazda, még a maga mulatságára is így rendeli ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg szobában mégiscsak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon. Szekeres az asztalhoz ül, és keveri a kártyát, ki is osztja, és megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megfordítva. Komoly munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkaľ halkkal van, mert nem lehet háborgatni a kártyázok eszét a számításokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta, és Szekeres szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja, semmit se szól, nem is illendő zsöllértöl az ilyesmi. Az esze azonban keményen fogja a játékot, és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani se bírja valamennyit, hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránként elfutja az arcát a mérgelödés piros haragja. Hát töretik, már látja, hogy töretik. A ménkű ebbe a zsöllérbe. ugyan hogy nem tud... ó, Uram Isten.

Szekeres Pál leteszi kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé és azt mondja:

— Hühü.

— Én? Bukfencöt hányjak? Hát komédiás vagyok én ? Ki mesri azt énneköm parancsolni ?

És az asztalra üt öklével, hogy táncnak indul a vizes kancsó.

— Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?

A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:

— A liühü.

A hühü! A hühü nagy úr. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfencet, s azután térden álltából Szekeres Pálra tekint.

— Egy — szól ez.

Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején, és amint a tarkóján keresztül fordulna, gz oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen elmérgesedve hirtelen fölugrik, és remegő kézzel összekapkodván a kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:

— Nem kártyázok veled többet! Ereggy innét haza!

Szekeres Pál zsöllér szótalah alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, így haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el, és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött, kívülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.

Helga Labuddát, az NDK fiatal filmszínésznőjét mint a drezdai televízió gyermekadásának bemondónőjét ismerte meg a német közönség, Bár még csak ez idén végzi el a színművészeti főiskolát, már több filmben szerepelt. Egyik legkedvesebb szerepében — saját bevallása szerint — láthatatlan volt, ugyanis a Ballada a katonáról német színkronváltozatában Surát alakította. A fiatal színésznő igen tehetséges, szakemberek sok reményt fűznek hozzá.

PilÄ/

HÁROM SORS

orosz Lobacsevszkij és a német Gauss.

Mindhárman ugyannak a kérdésnek szentelték életük munkáját. Sok harcot kellett megvívniok az előítéletekkel, a gáncsoskodással azzal a tudomány világában is otthonossá vált rövidlátással, amely irtózott minden újtól, minden olyan gondolattól, amely nem a régi, kipróbált mezsgyéken haladt.

Bár maga a probléma a tudomány elég nehezen és nem mindenki számára megközelíthető területe, az írónő mégis ügyes kézzel igyekszik olvasóival megértetni a lényeget és gondos tollal rávilágítani a felfedezés jelentőségére és fontosságára. Nem kell azonban azt gondolni, hogy Anna Livanova könyve száraz tudományos vagy életrajzi adatok halmaza. Bár maga a mű tudományos népszerűsítő munka, nem nélkülözi azt a regényes-elbeszélő formát, amely érdekessé teszi és elárulja, hogy hivatásos írónő dolgozta fel a nehéz anyagot.

Különösen időszerűvé teszi számunkra ezt az olvasmányt az a tény, hogy a múlt évben a vilíg minden táján megemlékeztek Bolyai Jánosról, aki 100 esztendővel ezelőtt halt meg. Az író tárgyilagosságával von párhuzamot a tudomány e három nagy férfiénak életéről.

Lobacsevszkij, aki a kazáni egyetem rektora volt, a katedráról hirdette meg a hiperbolikus geometria új tantételeit, szembenézve mindazzal a veszéllyel, amit ez akkoriban jelentett.

Bolyai egy szegény, kis faluban élő remete-tudós, aki a világtól elvonultan építette fel a maga tudományos rendszerét, küszködve az állandó meg nem értéssel és az anyagi gondokkal. Elméletének publikálására nem, vagy csak alig volt lehetősége a magyar matematikusnak. Az írónő sok kedves, megkapó részlettel gazdagítja művét Bolyai életéből, amelyeket mind hiteles forrásokból merít. STRASSER BÉLA

A lány nagyon fiatal volt, nagyón tapasztalatlan és nagyon tudni vágyó. A férfi éppolyan tudni vágyó volt, ám nem éppen tapasztalatlan, viszont majdnem húsz esztendővel idősebb. Mégis, egyet-mást azért tanulhatott volna a nőtől, hiszen az, ha lány is — asszony, s ő maga, bár férfi — mégiscsak gyermek.

Azokban a napokban, amikor a lány titokban felkereste a festőt, hogy újra meg újra lerajzolja szép arcát, s kifürkéssze vonásainak varázsát, a férfi megjegyezte: „Nyugodtan beszélhet, amíg dolgozom. Hiszen én nem fényképezni akarom. Beszéljen csak nyugodtan, gyermekem.“

„Nem vagyok gyerek“ — felelt a lány nyugodtan. És azután a férfi beszélt helyette, míg pillantása feszülten vándorolt ide-oda az arc és a vázlattömb között. A lány hallgatott, merően nézte a férfit, és csak annyit szólt néha: „Aha.“ Vagy: „Igen, igen“. Vagy: „Ügy van. úgy.“

★

— Szokott szerelmes regényeket olvasni? — kérdezte a férfi egyik nap. És amikor a lány szokás szerint hallgatott, folytatta: „Hagyja abba az ilyesmit. Nem tanulhat belőlük semmit, gyermekem.“

— Nem vagyok gyerek — felelte a lány nyugodtan.

— Sehol sem hazudnak olyan alávalóan, sehol nem tagiózzák le olyan hidegvérrel a valóságot és az igazságot, mint a szerelmes regényekben. Ha egy író azt akarja ábrázolni, hogy hogyan gyilkolnak meg valakit, hogy hogyan vágják miszlikbe, vagy valaki felakasztja magát, felgyújtanak egy várost, vagy állatokat kínoznak — pontossága nem ismer határt. És senkinek se jut eszébe, hogy alaposságát rossz néven vegye. Egyetlen hatóság se kísérelné meg, hogy ettől eltiltsa. Néme-0

A hallgatag lány

0

lyik regény valóságos kézikönyve a jövendő rablóknak és gyilkosoknak. De ha egy költő a szerelem ecsetelésére vállalkozik, ami pedig a legnagyobb vagy talán az egyetlen boldogságunk az életben, már vesztett ügye van. Legokosabban tenné, ha felakasztaná magát, még mielőtt mások megteszik. A fortéimét leleplezheti. De a legszebbet még szavakkal jelezni is tilos. És ha mégis megkísérelné, halálos bűnnek számítana. Az állam, az egyház, és a társadalom pillérei meginognának.

A lány merően ránézett és azt dünnyögte: „Aha.“ k

— Voltaképpen — mondotta a férfi egy más alkalommal, — két ember számára, akik szeretik egymást, vagy úgy vélik, hogy szeretik, teljességgel lehetetlen igazán közel kerülni egymáshoz. Bizonyára maga kételkedne ebben a megállapításomban, gyermekem.

— Nem vagyok gyerek — válaszolta a lány lágyan.

— Egy mai francia költő — folytatta a férfi — megkísérelte egy meglehetősen komor allegóriában az egymással való tökéletes találkozás lehetetlenségének megeievenítését. Véleménye szerint, mind a két szerető olyan, mintha bevarrták volna egy durvánszőtt vászonzsákba, hogy semmit se lásson és alig tudjon moccanni. Ilyen szomorú állapotban hiába állnak szegények egymással szemben, érzik egymás boldogító közelségét, érzik a határtalan vágyódás hullámainak fájdalmát, és sötétség veszi őket körül, a vászon tébolyultan érintkezik a másik vászonnal, gyámoltalanul és kielégítetlenül, és tulajdonképpen egyikük sem tudja, ki a másik és milyen is valójában. A Biblia szerint már Adám és Éva szedett és evett a tudás fájáról. Én ezt téves értesülésnek tartom. Csak éppen, elfelejtették megcáfolni. A titokzatos alma még most is ott függ a fa tetején, és örökké elérhetetlen marad az ember számára.

A lány merően ránézett a férfira és annyit mondott halkan: „Hát így."

★

— Az ember könnyen oda lyukad ki — megfeledkezve mindarról, amit már régen tud — mondotta a férfi egy szép délutánon —, hogy a szerelem mifelénk divatozó hivatalos gyűlölete olyan régi, mint maga a föld. De hogy is vagyunk ezzel igazában ? Nem, nem volt mindig így, ezt minden gyerek tudja.

— Én nem vagyok gyerek — válaszolta a lány nyugodtan.

— Nem volt mindig így — ismételte a férfi.

— Gondoljon csak a régi görögökre, akik a templomban imádkozva hódoltak a testi szépségnek. Nem volt, sőt ma sincs mindenütt így. Gondoljon csak a szerelem indiai tankönyveire. És ne feledkezzen meg arról, milyen természetesen és nyíltszívűén vélekednek a japánok azokról a dolgokról és folyamatokról, amelyeket mi ma, itt Nyugaton meglehetősen gyermekes módon agyonhallgatunk, vagy ízetlenül vihogunk rajta. De kérdem én, hogyan

beszélhet az ember őszintén a szerelem lelki égi vonatkozásairól, ha a földi szerelmet lenézi, gyűlöli vagy szégyell! ? így nemcsak az egyik rész, az egész hazugsággá válik.

A lány merően rápillantott és azt mondta: „Igen, igen.”

★

Oly módon, s ehhez hasonlóan csevegett a férfi, miközben újra meg újra lerajzolta a lányt. És az ily módon, s ehhez hasonlóan hallgatott hozzá. Mindaddig, amíg elérkezett az utolsó délután, amikor is a férfi, fejét ferdén megbillentve, végigmérte az utolsó rajzot, egy parányit bólintott a papír felé és azt mondta: „Jobban nem tudom, gyermekem.“ A lány hallgatott.

— Könnyelműség lenne — folytatta a férfi, — ha további látogatásokra kérném. A rajz, tehetségemhez képest, nem rossz. Meg akarja nézni, gyermekem?

A lány némán felállt és a festő mögé lépett.

A férfi a torkát köszörülte. Aztán megkérdezte: „Magának ajándékozhatom, gyermekem?“ — Ö, dehogy — felelte a lány. — Majd odaakasztjuk, szemben, a pamlag fölé.

\ férfi csodálkozva fordult feléje. A lány egy csöppet elnevette magát, majd tűnődve végighordozta pillantását az egyik ablaktól a másikig és megjegyezte: ,,Űj függönyökről is gondoskodnunk kell majd. Ha — te is úgy gondolod.“

A férfi merően a lányra nézett és kezét megfogva azt dünnyögte: „Ö, én gyerek!“