Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-09-06 / 36. szám
HALI CALVINOi i4> HoMés a GN AC •A z éjszaka húsz másodper- cig tartott és húsz másodpercig a GNAC. Húsz másodpercre látni lehetett a fe- kete jelhőkkel joltozott éjkék eget, a növő Hold homályos udvarából elövillanó aranysar- lót, s a csillagokat, e tühegye- sen ragyogó pontocskákat, melyeket minél tovább bámult az ember annál sűrűbbnek látszottak, elkeveredtek a Tejút porával... Gyorsan, kapkodva nézték mindezt, hiszen amin pillantásuk megpihent, csak része volt az egésznek, s azt hamarosan elvesztették: a húsz másodperc máris tovatűnt, kezdődött a GNAC! A GNAC a szemközti háztetőre szerelt SPAAK-COGNAC reklámfelirat egy része volt; húszmásodperces szünetekkel, húsz másodpercre jelgyúlladt — s ha égett, semmi mást nem lehetett látni. A Hold hirtelen elhalványult, sima-feketére váltott át véges-végig az egész égbolt, a csillagok elvesztették fényüket, s a kandúrok és nös- ténymacskák, melyek az ereszek és párkányok tájékán tíz másodperc óta szerelmesen nyávogtak, s puha, bágyadt mozdulatokkal keresték egymást, most, a GNAC idején, a neon foszforeszkáló fényében borzolt szőrrel lapultak a tetőcserepekhez. A Marcovaldo család manzárdlakása ablakában könyö r költ; különféle ellentétes érzések és gondolatok között hányódtak. Ha éjszaka volt éppen, a tizennyolc éves Isolina úgy érezte, vonzza a Hold, a szive elszorult, s az alsó emeletekről felhangzó tompa rádiórecsegéseket is szerenádnak hallotta; ha a GNAC volt, mintha a rádió is megváltozott ritmusra hörgött volna, — dzsesszütemek hallatszottak, s Isolina kinyújtózott szűk kis ruhájában, a fényes mulatóhelyekre gondolt, s arra, hogy ő, szegényke, itt gubbaszt fönn, egyedül. A nyolcéves Daniele és a hatéves Michelino az éjszakába meresztették szemüket s hagyták, hogy valami lágy és meleg félelemhullám boruljon rájuk; körös-körül sötét erdő, tele rablóval... aztán jött a GNAC! — és máris egymásnak szegezték a hüvelyk- és mutatóujjukból formált revolvert: — Fel a kezekkel! Én vagyok a Superman! — Domitilla, az anyjuk, valahányszor kialudt a fény az éjszakában, ezt gondolta: „El kellene már húzni ezeket a gyerekeket az ablakból, még megfáznak. Az se járja, hogy Teresia még most is kikönyököl; ilyen későn ez már nem illik." De aztán újra elöntött mindent a villanyfény, künn éppoly világos lett, mint odabent és Domitilla úgy érezte magát, mintha valami előkelő házban vendégeskednék. Fiordiligi viszont, a tizenöt éves koraérett kamaszfiú, valahányszor kialudt a GNAC, mintha egy kis, alig kivilágított padlásablakot pillantott volna meg a gé hajlatában; az ablak üvege mögött leányarc, olyan a színe, mint a holdsugár, mint a neon, mint az éjszaka ...Az ajka még egészen gyermeki, s ahogy ő rámosolyog, alig észrevehetően, sejtelmesen megnyílik, már-már mosolyra húzódik — amikor a sötétből hirtelen elővillan az a kegyetlen gé, a GNAC géje, a körvonalak elmosódnak, az arc halvány derengéssé változik és a szájról, jaj a leányszájról nem tudni már, vajon válaszolt-e a mosolyára. Ez érzelmi viharok kellős közepén Marcovaldo igyekezett megmagyarázni fiainak az égitestek állását Az ott a Göncölszekér ... egy, kettő, három, négy: az a rúdja ... amott meg a Kis- medve... a Sarkcsillag északot jelzi. — És az a másik mit jelez? — Az a cé-betií. Semmi köze a csillagokhoz, a COGNAC szó utolsó betűje. A csillagok viszont az égtájakat jelzik. Észak, dél, kelet, nyugat. A holdnak most nyugat felé van a hasa. Dagadó hold, nyugat felé gömbölyödik — Keletre néz, kövérsége kopik, szűnik. — Apa, akkor ugye, a cognac csökken? A cé hasa kelet felé néz! — Ennek semmi köze a növekedéshez, csökkenéshez; ezt a Spaak-cég rakta fel. — És a holdat melyik cég rakta fel? — A holdat nem cég rakta fel. ■ Az bolygó és mindig ott van, változatlanul. — Ha mindig ott van változatlanul, akkor mért forgatja a hasát? — Az jelzi a negyedeket. Ugyanis a holdnak csak egyik felét látjuk. — A COGNAC-nak is csak egyik felét látjuk. — Az azért van, mert a Pi- erbernardi-palota tetője magasabbra nyúlik. — Magasabbra, mint a hold? Így keveredtek össze Marcovaldo csillagai a földi kereskedelem ügyes-bajos dolgaival, valahányszor felgyulladt a GNAC; Isolina. sóhaja is egy mambó lüktető-ritmusú dudo- lásává alakult ilyenkor, s a gé gyűrűjének vakító hideg fénye eltűntette a padlásablak mögött álló lányt, elrejtette válaszát — válaszát a csókra, melyet Fiordiligi végre felbátorodva ujjahegyén küldött neki: Daniele és Micheliné arcukhoz szorított ököllel légi- gépfegyverzést játszottak — Tá-tá-tá‘-tá... — a fénycsövet lövöldözték, mely húsz másodperc múlva kialudt. — Tá-tá-tá... Láttad, apa? Egyetlen sorozattal kioltottam — mondta Daniele, de a neonfénnyel együtt harci szenvedélye is ellobbant, szemhéjára álmosság nehezedett. — Bárcsak igazán darabokra törne az egész! — csúszott ki az apa száján. — Megmutatnám nektek az Oroszlánt, az Ikreket •• — Az Oroszlánt! — Michelino föllelkesedett. — Várj csak! Eszébe jutott valami. Elővette parittyáját, megrakta apró kavicsokkal (mindig volt tartalék a zsebében) s a „töltetet" teljes erejéből rázúdította a GNAC-ra. A szertefröccsenő kavics, mint jégeső kopogott a szemközti tető cserepein, bádogereszén; hallani lehetett, amint egy ablak csörömpölve betört, s bumm! az egyik kő az utcalámpa tányérjára hullott alá; valaki felkiáltott: — Köveket dobálnak! Hé, odafent! Csirkefogók! A fényes felirat viszont épp a parittyahajítás pillanatában aludt ki, ekkor járt le a húsz másodperc. A manzardszoba valamennyi lakója számolni kezdett magában: egy, kettő, három... tíz, tizenegy... — egészen húszig. Amikor tizenkilencnél tartottak, visszafojtották a lélekzetüket. Húsz. Tovább számoltak, mert attól féltek, tán elsiették: huszonegy, huszonkettő... De nem, semmi. A GNAC nem gyulladt fel, állványzatán alig kibetűzhető, sűrű, fekete kacskaringó maradt, úgy tekergőzött, mint szőlőinda a lugasban. Oóóó! — kiáltották, s a végtelen, csillagos égbolt ott szikrázott a fejük felett. Marcovaldo pofonra emelt keze félúton megállt a levegőben. Ügy érezte magát, mintha az űrbe lendült volna. Immár a sötétség uralkodott a háztetők magasában, s mint valami fekete sorompó, kirekesztette a lenti világot, ahol tovább nyüzsögtek, örvénylettek a sárga, zöld és vörös hieroglifák, a villanyrendőrök pislogó szemei, a tovasikló, kivilágított üres villamosok, és azok a fénysugarak, melyeket a láthatatlanul suhanó autók tóinak maguk előtt. Ebből a világból csak valami szűrt vibrálás jutott fel, határozatlanul, mint a füst. A szemet nem vakította már semmi; ha az ember fölnézett a magasba, a végtelen távolságok szinte megnyíltak előtte, a csillagképek teljes mélységükben kitágultak, az égbolt, ez a saját határain kívül mindent magába- foglaló gömb, kikerekedett. A csillag szövevény a láthatár szélén hirtelen megritkult, és ott, mint valami fekete falrésen keresztül, a Vénusz egy pontba sűrített éles, átható fénye tündökölt elő. Az újhold úgy függött ezen az égen, hogy nem fitogtatta elvont kifli jellegét, ehelyett sejtelmes, opálszín-gömb mivoltában mutatkozott; a Nap futtatta be ily halvány tej- üvegszerüre részútos sugaraival, — a Nap, melyet a Föld ugyan most eltakart, mégis (amint ez csak bizonyos koranyári éjszakákon tapasztalható) bőkezűen osztogatta melegét. Marcovaldo, ahogy elnézte a Hold árnyék és fény közé ékelt keskeny szegélyét, egyszer csak furcsa nosztalgiafélét érzett: mintha egy olyan szigetre vágyakoznék, mely az éjszaka kellős közepén csodálatosképp napfényben úszik. Ügy maradtak hát, mozdulatlanul, az ablakban könyökölve. A gyerekek megszeppenve bámulták tettük óriási horderejű következményét; Isolina valami extatikus elragadtatásba dermedt; Fiordiligi, aki valamennyiük közül egymaga látta csak a halványan megvilágított padlásablakot, most megpillantotta a leány holdfény-mosolyát. Végre az anya felkiáltott: — Gyerünk, gyerünk! Nem feküsztök le rögtön? Késő éjszaka van már! Meddig akarnátok itt könyökölni?! Még megbabonáz benneteket ez a sápadt holdfény! Michelino parittyájával a magasba célzott: — Majd én kinyírom a Holdat! — Nyakon fogták és lefektették. Így hát az éjszaka hátralévő részében, s a következő éjjel is a szemközti háztető fényreklámja csak a SPAAK-CO-t hirdette, Marcovaldóék ablakából pedig látni lehetett az égboltot. Fiordiligi és a holdfény- leányzó csókokat dobáltak egymásnak, s némajátékukkal előbb-utóbb tán még találkát is megbeszéltek volna... e a második nap reggelén két kezeslábasba bújt villanyszerelő aprócska alakja tűnt fel odaát, a fényreklám állványzatán; a neoncsövet, meg a drótokat vizsgálgatták. Marcovaldo az időjárást kiszimatoló köszvényes öregek arckifejezésével kidugta orrát az ablakon és így szólt: — Ma újra GNAC éjszaka lesz! Valaki kopogott. Ajtót nyitottak. Szemüveges úr lépett be. — Elnézésüket kérem, kitekinthetnék egy pillanatra az ablakon? Köszönöm, — Bemutatkozott: — Doktor Godifre- do, hirdetési ügyintéző vagyok. „Végünk van! Meg akarják fizettetni a kárt! — gondolta Marcovaldo és tekintetével majd felfalta a fiait: csillagászlelkesedését egyszeriben elfelejtette. Most kinéz az ablakon és rögtön rájön, hogy a köveket csak innen dobhatták." Megpróbált idejekorán védekezni: — Tetszik tudni, fiúk.. A verebekre lövöldöznek, egészen pici kavicskákkal... nem is értem, hogyan mehetett tönkre az a felirat... a Spaak dg felirata... De megbúnteMóa Tiesztercebányán szombaton és vasárnap gyönyörű ünnep- ÉJ gégét rendeztek a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére. A hősi város pompás ünnepi díszbe öltözött. E két napon zajosabbak és forgalmasabbak voltak az utcák. Száz és száz vendég, régi harcos, vidám kékinges fiatal, piroskendös pionír kopogta fel a város csöndjét. Itt voltak a párt, a nemzeti bizottságok, a tömegszervezetek és üzemek képviselői is, akik egy-egy csokor virágot, koszorút helyeztek a szovjet hősök emlékművére. A felkelés alkalmából a környező városokban is díszes ünnepségeket rendeztek. Ez alkalomból számos kultúrcsoport mutatta be tudásának legjavát. E két napon rendezték'meg immár negyedszer a hagyományossá vált szlovákiai karének-versenyt is, melynek alkalmából hazánk valamennyi részéről több ének- és zenekar lépett fel. A versenyre hetven énekkar készült, melyből harminc szerepelt, vagyis a legjobbak. Az ünnepi fellépés a besztercebányai szabadtéri színpadon volt. A fellépés külön érdekessége, hogy először a csehszlovákiai rádió gyermekénekkara szerepelt, majd egy-egy női és férfi énekkar lépett a pódiumra. Meg kell jegyeznem, hogy a fellépő kultúrcsoport ok amatőrök, egyszerű dolgozó emberek, akik napi fáradságos munkájuk után esténként iskolákban, kultúrotthonokban ösz- szegyűltek, hogy felkészülhessenek e nemes versenyre. Az előadott dal- és zenekari számok szépek és nagyon változatosak voltak. A hazai népdalokon, mozgalmi dalokon kívül a szovjet s a baráti szocialista országok nép- és mozgalmi dalából is ízelítőt kapott a lelkes és hálás közönség. Nem szándékom kritikát írni az egyes énekkarokról, teljességre sem törekszem, annyit azonban megváltok, hogy az efféle közös kultúrfelléppések nagyon hasznosak. Részben azért, mert az egyes fellépő csoportok tanulhatnak, okulhatnak egymás hibáján, illetve eredményén. S hasznos ez kiváltképp a karvezetők számára, akik nemcsak a fellépések előtt, de a magánbeszélgetések keretében is érdekes, tanulságos eszmecserét folytatnak a vidéki ének- és zenekarok jelenlegi színvonaláról, s arról, hogy a jövőben miként tegyék az ének- és zenekarokat még művésziebbé és hatásosabbá. Mondom, nagyon hasznosak az ily kultúrtalálkozók és ajánlatos lenne, ha hazánk egy-egy kerületi vagy járási városkájában is rendeznénk ilyen ének- és zenekari versenyeket. A zenekari számok zömét a besztercebányai városi- operai- és a kassai városi zenekari játszotta. Az ünnepély legszebb pillanata és egyben leghatásosabb jelenete a dal- és a zenekar összfellépése volt. Nagy elismeréssel és dicsérő szavakkal kell illetnem a D. Sosztakovics Előre bajtársak, V. Dobiáé A Vörös hadsereg érkezése, R. Dreisl Ének Fuéíkról című mozgalmi dalok előadását. Nagyon szép volt a kelet-szlovákiai népdalcsokor előadása is. Ez utóbbi Ő. Francisci feldolgozása. Summázásul csak ennyit: szép, nagyon szép volt minden egyes fellépés, illessen»dicséret és elismerés minden énekest, zenészt, vezetőt, rendezőt, s legyen az elhangzott fergeteges tapsorkán előleg és bizalom a holnapi jobb munkához, és még szebb szerepléshez. (tör) MOJZES ILONA: E föld ölében... E föld ölében rejtett kincsek vannak, messze visznek, szebb idők elébe. A bányászoknak hitet, erőt adnak, manna hull a dolgozó tenyerébe. Nem rég e táj földje volt a jajnak, riasztott a kínos éj veszélye. Tépett szívébe átkot szórtak magnak, amint azt a nagyapám mesélte. Oj igék szállnak a Beszkidek felett, s az új embere földön én vagyok, ki a lágy halmokon virágot vetett, hogy ösök, porát becstelen gazok fel ne dúlhassák, s a régi sebet. A jövő, a Hit, a Harc én vagyok! Bányászok békedala Vasból vagyunk, égő, izzó vasból, a végső harcig kitartunk mi mind! Szép földünk, agyunk végtelen reménye, szívünk, agyunk végtelen reménye, a végső harcig kitartunk mi mind. Vasból vagyunk, égő, izzó vasból, hitünk világit, erős a karunk. Nem kell várnunk gőgös, henye kegyre, hazánk szebb, kenyerünk puhább egyre, minden erőnkkel békét akarunk! Apáink, bár számban megfogyottan a végső harcig kitartottak mind. Elvéreztek éles rózsatüskén, idegennek tépték koldus-büszkén, de végső harcig kitartottak mind. Pazar vetésük aratása dús; (mert) a végső harcig kitartottak mind. Ha hullt is a küzdelemben vére, tárnák ura ma országunk népe, a végső harcig kitartottak mind! Rajtunk a sor s büszke öntudattal a végső harcig kitartunk mi mind. Fejtjük kincsünk az örök, ősi tárnán, viliózva villan, vígan a csákány; a végső harcig kitartunk mi mind! H MOJZES ILONA tem őket! Meg én! Alaposan! Biztosítom uraságodat: többet nem fog előfordulni. odifredo doktor figyelmes '-r képpel hallgatott. Aztán megszólalt: — Tulajdonképpen .. én a „Cognac Toma- wak"-nak dolgozom, nem a „Spaak"-nak. Azért jöttem, hogy megvizsgáljam, hogyan tudnánk arra a háztetőre fény^ reklámot szerelni. De azért csak folytassa, folytassa kérem. Nagyon érdekel, amit mond. — így történt, hogy fél órával később szerződést köttetett Marcovaldo és a „Spaak" legfőbb konkurrense, a „Cognac Tomawak" közöttt. Valahányszor megjavítják a GNAC feliratot, a gyerekek mindannyiszor tartoznak lelőni a parity- tyájukkal. — Ez lesz az utolsó csepp, amelytől kicsordul a pohár — mondta Godifredo doktor. Nem tévedett. A tekintélyes hirdetési költségek által amúgy is csőd szélére sodort „Spaak" rossz jelnek tekintette legszebb fényreklámjának folytonos elromlását. A hol COGAC- ot, hol CONAC-ot, hol meg CONC-ot pislogó felirat az anyagi romlás gondolatát terjesztette a hitelezők körében. Egy szép napon a hirdetővállalat kijelentette: többé nem hajlandó kijavíttatni a neoncsövet, csak ha a cég kifizeti a hátralékos díjakat. A kialudt •felirat még növelte a hitelezők riadalmát. A „Spaak" tönkrement. A telihold hibátlan fényben ragyogott Marcovaldo egén. Épp az utolsó negyedbe lépett, amikor a villanyszerelők újra megjelentek a szemközti háztetőn. És azon az éjszakán lángbetűk lobbantak fel, hatalmas, vastag lángbetűk, kétszer akkorák, mint azelőtt: COGNAC TOMAWAK - hirdették. Nem volt többé Hold, nem voltak többé csillagok és égbolt se volt, sőt éjszaka sem — egy dolog létezett csupán: COGNAC TOMAWAK, COGNAC TOMAWAK, COGNAC TOMAWAK — mely immár két másodpercenként jelent meg. Legfájdalmasabban Fiordili- git sújtotta. Eltűnt a hold- fény-leány ablaka; egy óriási, áthatolhatatlan dupla vé takarta el. T. POLGÁR ISTVÁN fordítása
