Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-20 / 51-52. szám

t megújhodó Afganisztán VASÚI NÉLKÜLI ORSZÁG Ne böngésszük a lexikont, ne keresgéljük a térképen, ha va­lamit Kabulról akarunk meg­tudni. Szólaltassuk meg inkább a Távösszeköttetésügyi Minisz­térium egyik kiváló techniku­sát, aki a napokban tért vissza Bratislavába három évi afga­nisztáni kiruccanásáról. Külön­böző technikai berendezések létesítésén dolgozott ott a ki­váló szakember. Az említett ország Ázsia szívében fekszik, és Csehszlovákiánál ötszörte nagyobb kiterjedésű. Szom­szédjai a Szovjetunió, Irán, Pa­kisztán és a Kínai Népköztár­saság. Hóval borított, ötezer méter magasságot meghaladó bércei a Hindukus hegyrend­szerhez tartoznak. Katlan ala­kú völgyei madártávlatból megmerevedett lávafolyamok látszatát keltik, mintha a Hold dermesztőén hideg krátervilá­ga terülne el alattunk. A re­pülőjáratok bevezetése előtt a végtelen kiterjedésű sivatago- gon csak teveháton, a hegyge­rinceken át lehetett Kabult megközelíteni. Afganisztán kü­lönben még ma is vasút nél­küli ország. SZALON-FÖLDRENGÉSEK — Kabuli tartózkodásom harmadik estéjén — beszélte a visszatért technikus, — a ku­tyám úgy kezdett a szobámban nyargalászni, mint a kergekó­ros birka. Ajtót nyitottam te­hát, hátha ki akar menni. Az állat vadul nekiiramodott és a szabadba loholt. Ugyanakkor több kóbor kutya száguldott el mellettem, szűkölve, . vonítva, csaholva. Azután öszvérnyerí­tés, báránybégetés és macska­nyávogás vegyült a félelmetes hangzavarba. Az állatok előre megérzik a veszély közeledtét — villant át. agyamon. Egy­szerre csak megcsörrent az ablaküveg — mi az? égszaka­dás, földindulás, a fejemen egy koppanás? — mert csakugyan ;äiaialmas darab vakolat zuhant -rága a mennyezetről. Azután elindult velem a talaj, majd lá­bam alól futott ki a küszöb, én pedig afgán módra törökülésbe estem a földre. Más vidékek ijedtségen kívül nem is esett különösebb bajom. „ALLAH CSODALATOS KERTJE“ Verejtékes az afgáft földmű­ves munkája, hiszen hazája te­rületének háromnegyedét siva­tag és kopár hegyek borítják. Az oázis-számba menő termé­keny, apró zöld szigetek is csak akkor hozamképesek, ha művelőik gazdaságosan kihasz­nálják a hegyekből hóolvadás­kor alázúduló víztömegeket. Egyedül a Kandahar vidéki dél­keleti Lagmanat tartomány ég­hajlata szubtrópikus, amiért Allah hetedik mennyországa csodálatos kertjének nevezik. Nyáron viszont pokoli hőséggel veri meg Allah ebben a „cso­dálatos kertben“ lakó szeretett híveit. Amilyen mélabús az or­szág egyes jellege, olyan le­hangolóan hat a benszülöttek agyagviskóinak egyhangúsága. Kivételt képez Kabul idegen­negyede. a mi fogalmaink sze­rint is korszerűen kiépített Sar-e-now, vagyis az újváros. A jó kabuliak hálából azt mondják építőiről, hogy „Allah növessze meg szakállukat“. A férfiszakáll különben a tekintély, a tudás és az erő jelképe Afganisztánban. Nőnek már csak azért sem szoktak ezzel a szakállnövesztő jókí­vánsággal kedveskedni, mert annak muzulmán felfogás sze­rint, amit a feudális elnyomás váltott ki bennük, úgy sincs esze. És jóllehet, a derék af­gán atyafiak sok mindenféle újítással megbarátkoztak, a nő egyenjogúsítása csak lassan halad előre. Javarésze ma is még csádrában jár, egy fejtől bokáig érő, sűrű szövésű kel­méből készült kámzsás csuhá­ban, amelyet csupán a szem magasságában szakít meg egy keskeny nyílás, de azt is lika- csos szövet takarja. A szemér­mes viseletét a monda szerint elsőnek Mohamed erőszakolta leányára, mert tüneményes szépségével megbotránkoztatta a férfiakat. Másnap azután állí­tólag valamennyi nőszemély csádrába bugyolálta magát, mi­vel egyik sem tartotta magát kevésbé igézőnek a próféta leányánál. az egér édestestvére. Faji ala­pon ugyan bajosan lehetne vérrokonsági kapcsolatot ki­mutatni a kis egér és a hízó­disznó között. Mégis, a kabu­liak többre becsülik nemzeti eledelüket a „palaó“-t. Bőven cukrozott párolt rizst kell el­képzelnünk, amelybe narancs­héjat, mandulát, mazsolát és agyonfűszerezett zsíros ürühús kockákat kevernek. Jobban megfelel a mi ízlésünknek a „suruva“. A saját héjában főtt dinnyelé-leves, csirkehús-sze­letekkel. De a .szegénylegény fő tápláléka ma is még a „non“, a lángosra emlékeztető korpás lisztből készült, kovásztalan afgán kenyér. Ritkábban telik a pálcikára fűzött és rostonsült birkahús-karikákra, aminek „kebab“ a neve. Ezenkívül hi­hetetlen mennyiségű zöld, nem cukrozott teát iszik meg na­ponta és jobb híján ezzel tölti meg gyomrát az afgán mun­kás. TENGERNYI VÉRÄLDOZAT ÄRÄN Verescsagin egyik képén lát­ható az a megrázó jelenet, amikor az angolok ágyúik csö­ve elé kötözték az elfogott afgán szabadságharcosokat. A nagy orosz művész ezzel azt ábrázolja, hogy mint minden gyarmati vagy félgyarmati sor­ban sínylődő nép, úgy az afgá­nok is tengernyi véráldozat árán vásárolták meg független­ségüket, amíg kiűzték hazájuk­ból a nyugati „civilizátorokat“. Az angolok által felperzselt falvak hamvaiból ma már Phőnix-madár módjára bonta­koznak ki űj, kényelmesebb lakóházak, kórházak, iskolák és gyárak. A szovjet mintára lé­tesített öntözőberendezések segítségével pedig egyre na­gyobb területeket hódítanak el a sivatagtól mezőgazdasági cé- . lókra. A világhírű szőrmét szolgáló karakül juhok pászto­rainak nem kell már rettegniük idegen betörésektől. A népmű­borzalmas katasztrófáihoz ké- DINNYELÉ-LEVES vészét remekeit alkotó afgán pest azonban a kabuli gyakori A hithü muzulmán a világ_ szőnyegszövők is zavartalanul földlökések csak afféle sza- ért sem eszik sertéshúst. A folytathatják mesterségüket. Ion-földrengések. Ezért az Korán szerint ugyanis a disznó K. H. A nagy olasz városban, Milánóban a Motta-gyár- ban és az üzletekben fő­ként nők dolgoznak, mégsem jut munkahely minden nőnek. A nők ke­resetére bizony szükség van, hiszen a családfő csak 45-50 ezer lírát kap havonta, s ebből 22—25 ezret kifizet az egyszo­bás lakásért. Mit tud venni a megmaradó ősz- szegből? Semmit! örül, ha élelemre elég, hiszen 700 lírába kerül egy liter étolaj. 1400-1600 egy ki­lő hús. s 140-200 líráért vehet egy kiló kenyeret. 1000 líra körülbelül 30 koronát ér, tehát a mi pénzünkre átszámítva körülbelül 850 koronája marad egy munkásnak havonta élelemre. De egy kiló hús 70 koronánál, egy liter étolaj 32, a ke­nyér kilója pedig 6 ko­ronánál kezdődik, átszá­mítva a pénz értékét. Az igaz, hogy a töltőtollat, borotvapengét, nylon- kombinét olcsón megve­heti, de nem rakhatja ebéd helyett az asztalra. Napközben külföldiek lepik el az utcákat, mi­lánóit alig lehet látni. A munkaidő reggel héttől este hat óráig tart, két és fél órás ebédszünet­tel. Ez szükségszerűen rossz időbeosztás, mert a gyárakban nincs üzemi konyha, a munkásnak haza kell villamosoznia az ebédjéért. Ezért nem látni munkásokat egész nap az utcákon. A kolbász világtörténete Januártól decemberig avagy honnan származnak a hónapok nevei? Ezt a címet adjuk a következő cikknek. Mindenekelőtt jegyezzük meg, mert a továbbiak megér­téséhez szükség lesz rá, hogy az antik Rómában Martius hó­nappal kezdődött az esztendő. Csak i. e. 153-ban, amikor a konzulok először foglalták el hivatalukat Januarius elsején, akkor lett ez a nap egyúttal az esztendő első napja. Most pedig lássuk sorjában, mit vallanak magukról az egyes hónapnevek? Az első hónap, Januarius, Ja­nus istentől nyerte nevét, hi­szen ö volt egyéb funkció mel­lett a „kezdetek“ ura is. A feb­ruáre ige megtisztítást jelent. Mivel a régi Rómában az esz­tendő utolsó hónapjában estek meg a vezeklések, ez lett az új számítás szerint a második hó­nap neve. Mars hadisten tisz­teletére nevezték el a Marti- us-t. Az április, május és jú­nius név valószínűleg a gabo­natermeléssel áll összefüggés­ben. Az első alighanem a ter­mészet nyílását jelöli, az ape- rire ige ugyanis annyi mint „kinyílni“, a maius „nagyob­bat“ az iuvare „segíteni“-t je­lent. Az ezután következő hó­napok neve eredetileg egysze­rű szám volt. A júliust azelőtt Quintilisnek, tehát ötödiknek, az augusztust Sextilisnek vagy­is hatodiknak mondották. Ké­sőbb azonban a márciustól, mint első hónaptól úszámított ötödik hónap nevét Julius Cae­sar emlékére Julius-nak, a ha­todikét Augustus császárról Augustus-nak nevezték. A szeptember hetediket (septem) az október nyolcadikat, a no­vember kilencediket, a decem­ber pedig tizediket jelent. Mikor, hol, vagy kik■ készí­tették az első kolbászt? A kér­dés ízletes és főleg illatos. Legbiztosabban úgy akadunk rá a feleletre, ha egyenest az or­runk után indulunk ... S máris megérkeztünk a cél­hoz: a régi Rómába, . illetőleg Hellasba. Ha Karinthy Frigyes ismerője mosolyra húzza is az ajkát, le kell szögeznünk, hogy már a régi görögök ismerték a kolbászt és hurka-féléket! An­tik kolbász-kostolóra először az Odysseia-ban van módunk. A 18. énekben a 43. sortól kezd­ve ugyanis ezt olvassuk: Eupeités fia, Antinoos szólt köztük eképen: „Hős kérők, mondok valamit, hallgassatok énrám. Ott a tűzön kecskék bendője rotyog vacsorára, Készítjük vérrel, zsírral duzzasztva dagadtra. Hát melyik közülük most győz erejével a harcban Lépjen a beadókhoz s vigye azt, amelyik neki tetszik." Idézetünkből az a tanulság, hogy a minden kolbászfélék ős­atyja Nausikaa konyhájának 2700 esztendős serpenyőjében pirult. Hellas után persze Rómában is rajongtak a kolbászfélékért. A Forum Suarium-on, vagyis a hentespiacon igen keresett cikk volt a véreshurka, a botulis. De a kolbász, a tomacula, a füs­tölt kolbász, a lucanica, a disz­nósajt, a farcimen is nagy nép­szerűségnek örvendett. A rómaiaktól a germánok ta­nulták el a kolbászkészítés mű­vészetét, olyan sikerrel, hogy a tormás-virslikben ma is Frankfurt városé a vezéri sze­rep. Továbbá azt is jó tudnunk, hogy a nagy Goethe kedvence a nürnbergi majoránnás kol­bász volt! Hetenként egy-egy ládikával küldetett magának Weimarba. De hosszan és ízletesen be­szélhetnénk még a kolbászok fejedelméről, az olasz szalá­mikról, s mortadellákról, a franciák kolbász költeményei­ről, például a boudin a la Ri- chelieuről, vagy a csípős, fű­szeres spanyol chorizo-ról. A végkövetkeztetés az lenne, hogy a kolbász igen csak ott­hon van Európában, s ősei na- gyan régi „nemeslevéllel“ ren­delkeznek. Amíg Nyugaton va­lóságos kolbászkultusz dívik. Keleten ez a nemes művészet nem fejlődött ki. Ügy látszik, hogy Bölcs Leó, bizánci császár rendelete örökös kiskorúságra kárhoztatta... S mivel ez a rendelkezés nagyon méltó a figyelemre, engedjék meg, hogy ideiktassuk, s ezzel a bi­zánci kinyilatkoztatással bú­csúzzunk fokhagyma illatú té­mánktól: „Fölséges füleinkhez jutván a hír, hogy belekbe vért pakol­nak, valamiképpen gabonát zsákba és ilyetén módon, mint más közönséges eledel meg- evődik, császári fölségünk ef­féle szégyenletes dolgot nem nézhet tovább és nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főzte miatt csorba essék. Va­laki tehát ezentúl vért ilyetén módon gyömöszöl gyomrába, az pőrére vetkeztetik, megbo- toztatik és az országból örök időkre kiűzetik.“ Egyiptom kapuja Egyiptom ősi kikötővárosa, közben elűzött egyiptomi kirí- Alexandria hőséggel és vakító lyok nyári rezidenciája volt a napsütéssel fogadott. „Szeren- tengerparton. A palotát gyö- cséjük van" — mondta az uta- snyöriíen gondozott park veszi zási iroda alkalmazottja — ma nincs melegebb 40 foknál! Alexandriábái legelőbb a for- róságot, és ami az európainak is kellemes, sugárutakat, tágas tereket, szépen kiépített ten­gerpartot és egy tiszta, hüs szállodát ismertünk meg. Az ókori nevezetességek megláto­gatása során Pompeius oszlopa és a katakombák kedvéért föl­kerestük a szegénynegyedet is. Itt piszok és nyomorúság foga­dott. A szűk utcák zsúfoltak a kézművesek az u.tcán vagy a nyitott üzlethelyiségekben kez­detleges szerszámokkal dolgoz­tak. Kicsiny kávéházak tera­szán, semmittevők ülnek, az úttesten gyümölccsel és zöld­séggel rakott kordák csikorog­nak, vagy teherhordó szamarak ballagnak bőgve. Vándorló víz- és italárusok kétes tisztaságú itókájukat kínálják és a cipő­tisztító gyerekek buzgalmát alig lehet elhárítani. A szegénynegyed után a volt királyi palotába hajtottunk. A Rasz el Tin palota termei fény- űzóek, de művészi ízlés nélkül valók. Az pedig egyenesen ne­vetséges, hogy a volt egyiptomi királyok külön pályaudvart építtettek maguknak a palota parkiában. A görög-római múzeumban isten- és fáraószobrok, múmiák és agyagból mintázott tanagra- szobrok elevenítették meg a le­pergett évezredeket. A kikötő előtti Pharos szi­geten épült fel az ókor egyik csodája, a több emelet magas, fehérmárvány világítótorony, amelynek tetején éjszaka faha­sábok lobogó tüze mutatta az utat a hajózóknak. Ptolomaios utódai könyvtárakat, egyete­met, fürdőket, versenypályákat építettek. A város költői, szob­rászai és filozófusai emlékeze­tes helyet vívtak ki a művésze­tek és tudományok történeté­ben Alexandriának. A mai Alexandria Egyiptom­nak nemcsak legnagyobb ipar­városa és tengeri kikötője, ha­nem legszebb tengeri fürdője. Tizennyolc kilométer hosszan szállodákkal, üdülőkkel és ét­termekkel építették tele a ten­gerpartot. Strand strandot kö­vet a Cornicheon, és a nap minden szakában ezrek fürdőé­nek a tenger hűsítő hullámai­ban. A rekkenő nyári hőség elől ide menekülnek a tehetős egyiptomiak. A Montazeh-palota az idő­közül, s a parkon belül dato­lyapálma ligetek pompáznak. Este hatalmas neonreklámok világítanak mindenfelé, és a kacskaringós arab betűk még szebbé teszik az est sötétjéből kirajzolódó fényeket. Ilyenkor tengernyi ember sétál az utcá­kon. Érdeklődéssel figyeljük az öltözéküket. A nők a fejüket is beborító fekete köpenyt visel­nek színes kartonruhájuk fe­lett. A férfiak többsége az arab világban hagyományos szok- nyaruhát, a galábiát hordja. Sok gyerkőc és fiatalember nappali és utcai öltözéknek léptette elő a pizsamát. Mások akként haladnak a korral, hogy galábiá jukat csíkos pizsama - anyagból varratják. Sok arab férfi azonban már európai íz­lés szerint öltözködik. Alexandriában nem tilos a fűre lépni, sőt ülni sem, úgy­hogy a lakosság esténként a parkok gyepére telepszik le. Sokan magukkal hozzák vacso­rájukat, az anyák kicsiny gyer­mekeiket szoptatják, mások ol­vasnak, beszélgetnek. Népün­nepélybe illő tömegek sétálnak az utcákon és heverésznek a parkokban, de nagy többségük férfi. Nők csak férjük vagy szüleik kíséretében, fiatal lá­nyok pedig egyáltalán nem lát­hatók. A nők elzártsága for­mailag rég megszűnt, de a lá­nyok, asszonyok még ma is otthonülök, az utcára ritkábban mennek, mint a férfiak. Alexandriában aludni sem ti­los a fiivön. A parkok még éj­fél után sem üresek, az otthon­talanok, akiknek nincs hová hazatérniük, ott maradnak, ott alusszák át az éjszakát. Nem messzire tőlük a fényűző mu­latókban hostánrosnők buja tánccal szórakoztatják a ven­dégeket. Ki volt Robinson? Élesszemű és főleg szorgal­mas irodalomtudósok kutatták, hogy Selcraig cipésznek hete­dik gyermeke, John, 1676-ban született, a skóciai Lagro vá­rosában. A fiúcska fölcsepered­vén, megszökött otthonról, és mert szíve kalandokra vágyott, beállt tengerésznek. 1703-ban Dampier kapitánynak a Csen­des-óceánra induló kalóz-expe­díciójához csatlakozott. Ekkor már igen jártas hajósnak kel­lett lennie, mert vitorlamesteri rangot kapott. 1704 szeptemberében a chilei Valparaiso-től nyugatra, a Juan Fernandez szigeteknél kötöttek ki. Ekkor történt, hogy Selcra­ig, vagy ahogy magét nevezte: Selkirk, összerúgta a patkót hajója parancsnokával, Stard- ling kapitánnyal. A heves vérű legény nagyon megsértődött. Kapta magát, összecsomagolt és néhány szerszámot kérve, egyedül a partra szállt. A hajó indulásakor ugyan megbánta elhamarkodott tettét, de a ka­pitány könyörtelenül tovább vitorlázott. Ekkor kezdte meg John Sel­kirk „Robinzon-életét". Négy éves töltött a szigeten, teljes magányban. (Még a regényből ismeretes hű „vadember“: Pén­tek sem volt vele!) A nagyszabású robinzonád- nak 1709-ben vége szakadta. Dampier hajói visszatértek és fedélzetre vették Selkirk-öt. 1711-ben tért haza Angliába, és élményeit, kalandjait egy ponyvafüzetben írta meg. Defoe, a „Robinson“ szerzője személyesen nem ismerte „Ro- binson“-ját, csak olvasmányai­ból értesült kalandjairól. így a valóságtól ihletettem de még­is a maga művészi elképzelé­seinek törvényeit követve, megalkotta a világirodalom egyik remekét, melyben az em­beri leleményességnek állított örök emléket. • ••••••••

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents