Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-29 / 48. szám

ALEKSZANDR NYEVEROV: -----------------------------------------------------------------------------ÉLNI AKAROK

A

lekszandr Nyeverov, a kiváló szovjet író 1920-ban írt elbeszélése a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő évek küzdelmes erőpróbáit, izgalmas és forrongó társadalmát ábrázolja.

Ctyeppi falucskában pihenünk. Kis pa- ^rasztház eresze alatt, a földhányáson ülök, s egy nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet se szép, de a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette a nap, s nekem most kellemes így, könnyedén rátámaszkodva üldögélni.

A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban lármásan el-el- gágogják magukat a libák.

Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárálnak.

Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat elörenyújtják.

Az izzadt, felszerszámozott lovak szénát ropogtatnak.

Ülök s arcomat az áprilisi nap felé emelve, nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté: hallom, hogy a libák lármásan el-elgágogják magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatosan, halkan, lágyan hullnak a vállamra ...

Ez az én háborús tavaszom.

Talán az utolsó.

Hallgatom a kora tavaszi,' áprilisi neszeket, rikoltásokat, és elérzékenyülők.

Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskábán fülüket hegyezve hallgatóznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak.

Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek.

A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjozskát, meg a hároméves Nyuszkát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyolodott arcocskát, apai szivem megtelik bánattal.

Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam.

Feleségem vigasztal:

„Én nem sírok, légy te is erős.“

Pedig mikor bevonultam, így beszélt:

— Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet?

Féltem, hogy nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát óvatosan így feleltem neki:

— Mennem kell, és megyek is... ezekért teszem, a gyerekekért.

Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak, de az én lábam mégsem torpant meg.

Aztán bátorít a feleségem:

„Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.“

Lejjebb Szerjozska sorai, ö még nem tud betűket írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek' nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai:

„Értsd, ahogy akarod ..."

És én értem Szerjozska betűit.

Első alkalommal menetelés közben olvas- c tam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam puskámat, s Így szóltam magamhoz:

— Menj családapa!

Most is így gondolkozom.

Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása, a keskeny árkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden egyes kis felhőt, minden egyes bokrocsRát — és mégis megyek a halálba ... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny, kék füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes, esthomálybá burkolt halmocska alól les rám — mégis megyek tovább, rendületlenül.

Azért megyek a halálba, mert élni akarok.

Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal; körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosoknak elképzelnem,

mint amilyenek az enyémek voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, ci- bálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kifejezésü volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet.

Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, a „szerencsések“, nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodú jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, törtfényű sugarai ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem.

Lehet, hogy a pinceműhelybeli cipész volt.

Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregecske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt.

Vagy talán a részeges, mogorva hivatalnok..

Anyám ivott.

Éjszakánként katonák jártak hozzá az odúba, meg rongyos ingű teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az agyonhajszolt, elcsigázott lovakat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat...

Mi „szerencsétlenek“ voltunk.

Mondta is nekem anyám: •

— Szerencsétlenek vagyunk, mi ketten, Vasz- ka. Jobb'lenne, ha meghalnál... fiacskám!

De nem haltam meg.

Felnőttem.

Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben.

Ügy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattak,- elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas, kék égre. Azt mondták nekem, hogy ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbehozza a mi életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas, kék égre.

Az istenke nem felelt.

Az istenke nem látta az én kisirt szememet.

Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceoduban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mindazokéból, akik a fölöttünk

Összefoglalás

Két szív szerelme testé ötvözött s e planétára küldött, hogy ember legyek, lelkem burkolták hófehér ködök s rám roskadtak, mind a vén hegyek.

Járni tanultam, apró gyerek módra s bombák szennyezték lelkem aranyát, tankok vastalpa csalt utolsó csókra s följajdúlt sírva öreg ősz apám. Embernyi emberré érlelt az idő, örömet adott s néha bánatot, merész daccal, mint a kőtörő ostromoltam a boldog holnapot.

— S mikor legjobban imádtam a szépet Apám szíve óraként megállt, megbénultak az álomvitézek s ránk lehelt a fölséges halál.

Apám meghalt! Magam maradtam, küzdőnek most gyenge vagyok, okosat nem szól, csak remeg az ajkam s rám kacagnak balga boldogok.

Elment már Apám. Vármelléki földdel burkolta be nyugtalan szívét, fölszántotta koporsó-ekével kis otthonunk meghitt melegét.

— Két ember engem eggyé ötvözött s anyám itt maradt ölelgetőn,

Apám lelke él szívem mögött s az idő szövi már a szemfödőm.

Utóirat:

Embernek lenni Apám tanított, hogy az lettem-e a jövő dönti el, a múlt átka tett lelkemre foltot s ezt még a mély sír sem takarja el.

FECSO PÁL

levő fényes, tágas, napsugárral és villanyégőkkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos pinceoöukban tengetni életüket...

M

egértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefeküdjék a „barátaival“. Közönyös tekintetében néha olyan bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szivemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hidegfényű lámpák alá. Később aztán a „barátaitól“ porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az életet is, fiatalságát is.

Még sok mindent megértettem.

Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségben, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatok&t végző erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi, söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a túlerőltetéstől megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — aki munkámmal annyi értéket teremtettem — mint embernek egyáltalán semmi értékem nincsen, ha pedig ágynak dőlök, akkor a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak engem, a beteget is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyerekeimet is ...

És most, amikor mosolyogva nézem Szerjozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba, Borzalmas elképzelnem Szerjozskát ugyanolýan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor is, ha a kis Nyusz- kára gondolok, kusza, aranyszőke hajában a kék szalagocskával.

Ä puszta gondolatra, hogy leánykám mo- ^ soly helyett vékony elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához inti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szívem... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását, összeszoritom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszi napfény!... Bár minden porcikám telve az ifjúság túláradó érzéseivel — nem a természet hangját hallom, hanem anyámét:

— Rajta, fiacskám, menj!

Csak egyet érzek: élni akarok! Ezért kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerjozskáért, meg Nyuszkáért, és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szemükkel.

Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leterltve maradok itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza.

Más út nincs. De én élni akarok.

Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjozska meg Nyuszka, éljen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek“ kikergettek a szemétdombra ..

És mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben, rövidebb és simább úton nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak.

Hosszú az én utam.

Még sok rózsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppen, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal ...

Ez az én utam.

Fordította: D. GUTHI ERZSÉBET

HíUáuty Uutlúckécdíscúl

Húszéves koromig falun éltem, ott is születtem. Tíz éve szívom a nagyváros füstös levegőjét, rovom aszfaltos, macskaköves zajos utcáit, s mégis úgy érzem, hogy ma is több szál fűz a falumhoz, mint a városhoz. Pedig itt minden megvan: mozi, színház, könyvtár, kávéház, tánc, zene, koncert, sport — szóval minden, amire egy ifjú szív vágyik. De nincsen emlék, a legszebb, a romantikus, áldott, gondtalan, gyerekkoré. A tavaszi füz- fasíp-csinálás, az ibolya-, a sóskaszedés (egész bandástól leptük el az uraság rétjét), csorda, a konda első kihajtása, a mező, a pázsit, az erdő, a fészekszedés*, a sok gyerekcsíny, az alig zsendülő szilva, baracklopás, ősszel a tengeri és krumplisütés és ki tudná felsorolni, mennyi-mennyi lehetőség a gyermekélet, fantázia szebbé varázslására. A tél is mennyi szépséggel, örömmel ajándékozza meg a falusi gyerekeket, de még a suhanc- vagy már a legénysorban lévő fiatalokat is. Fonás, a színkör, a karácsonyi kántálás, betlehemjárás, újévi köszöntés, satöbbi.

Persze a betlehemjárás, a kántálás már divatját múlta. Ez rendjén is lenne. De az már nem, hogy egyre ritkább Leleszen és másutt is a dalos, zsongó, tollfosztás, a fonás, a zálogváltás csókért és más társasjáték. S ha meg is maradt egy-egy régi népi szokás, lassan az is elveszti ősi gyökerét, népi jellegét.

Nem mondom, játékot, szórakozást ma is talál magának minden gyerek, de még a serdülő vagy legénnyé érett fiatal is. De milyen ez a szórakozás? Ez itt a kérdés. Közös-e, egyéni-e, s mi haszna van belőle a köznek, a falunak kulturális vagy nevelési szempontból.

Itt van például Lelesz, ahol emlékezetem óta mindig volt lelkes, tennivágyó fiatal. Kiváltképp a kultúra, a nép szórakoztatása, művelése terén, mégpedig színjátszás formájában. Egy időben két színjátszó csoport is tanult valamilyen színdarabot. Az iskola is megtette e téren a magáét. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a színjátszó gárda nyolcvan százaléka fiatal volt. (Rimaszombaton és több helyen is az a panasz, hogy nagyon kevés a fiatal műkedvelő.) Tizenöttől, huszonöt évig terjedt a korhatár. Hiszen a fiatalnak kitüntetés, dicsőség és öröm volt a színjátszőkörbe eljárni. Én például még ma is büszkén és boldogan emlékszem vissza a felszabadulás utáni első színpadi szereplésemre, 1947-48 telén.

Gorkij Anyá-ját játszottuk akkor és nagy sikerrel, vidéken is felléptünk vele. A darabot Varga Feri bácsi tanította be, aki ifjúkora óta műkedvelő színjátszó és később rendező volt. Ám mindenekelőtt az 1920-as évektől kezdve harcos kommunista. Az Anyát követte a Ludas Matyi, majd a Csikós. Én aztán már elkerültem a falumból, de azért mindig hírt vettem arról, hogy mikor mit játszanak otthonmaradt ifjú barátaim, s nem egyszer írtam is róluk.

Egy 1954-es őszi napon azt a hírt kaptam, hogy szétesett a színjátszócsoport. Később vettem pontos hírét annak, hogy a darab kiválasztása, a szerepelosztás körüli vita szülte a széthullást, a körből való elmaradást, s végül a kör ideiglenes felbomlását. Volt aztán később is egy-egy nagyszerű bemutatkozás, újrakezdés, a Csárdáskirálynővel, majd a Dó- dival. Meg kell vallanom, hogy ez nagyon kevés kultúrtett egy olyan nagy községtől, mint Lelesz. Ott sokkal, de sokkal többre tellene az érőből. Jelenleg a mezőgazdasági iskola próbálkozik és máris sikerrel- a leleszi kultúráiét felélesztésével.

Leleszen ma például nincs egy állandó tánccsoport, színjátszókor, ének- és zenekar, pedig közel harminc tanítója van a községnek,

ha nem több. Nem beszélek a különböző mun-, kahelyeken dolgozó érettségizett vagy egyetemet végzett fiatalokról.

S vajon mi az oka a kultúráiét pangásának? És kiváltképp a fiatalok távolmaradásának a kultúrotthontól, a könyvtáraktól, a népi kultúra, a színjátszás, a zene és az ének elmarasztalásának? A fásultság, a belefáradás, a kényelemszeretet, a „mindenmegvan“ jelszó, a jó szervezés, vezetés hiánya? Ezek és még sok más ok. Szerintem a következők is:

Az én koromban még mi gondoskodtunk a magunk és a falu szórakoztatásáról, ma ezt elvégzik a rádió, televízió, mozi, a hivatásos vagy félhivatásos színjászók, népi együttesek, a népművelési otthon, satöbbi. Hát nem kényelmesebb a készet, a jobbat, a művésziebbet végignézni, meghallgatni, mint azt, amit magunk alkotunk? Vegyük például a Komáromi Magyar Területi Színházat. Hányszor volt például ez évben Leleszen? Tudtommal háromszor, ha nem négyszer. (Tévedés ne essék, ezt nem hibául rovom fel, mert bár már ott tartanánk, hogy legalább havonta egyszer láthatna a falusi dolgozó is művészi színelőadást, de ettől még messze vagyunk.)

Vagy ott van a rádió, a televízió színdarab közvetítései, hát miért ne lenne kényelmes a falusi, s valljuk meg, a városi fiatal is? Ám a kérdés ezzel még nem oldódik meg. Mert a műkedvelő színjátszás a népi hagyomány, a népi kultúra ápolására: Ma, holnap, és holnapután is szükség van és lesz.

Mi hát a teendő, hogyan segítsünk?

Elsősorban az iskolai oktatásba kellene valahogyan beiktatni a nép- vagy a színművészet tanítását. A CSISZ-nek, CSEMADOK-nak

is sokkal többet kellene foglalkoznia ezzel a kérdéssel. El kell érni, hogy minden nagyobb szövetkezetnek, állami gazdaságnak, legyen fizetett szakképzett kultűrfelelőse. A gombaszegi, érsekújvári és más népművészeti találkozók rpintájára helyes volna több versenyfellépést szervezni a műkedvelő színjátszók számára is. De nem rendelettel és papíron, hanem valóságban. Hiszen az ifjúsági alkotóversenyeken fellépő műkedvelő kultúrcsopor- tok, a Felső-Csallóközi tánccsoport fellépésében ott van az ősi népi erő, a csillogó népművészet és ez is azt példázza, hogy igenis van gyümölcse a fáradozásnak. Mi még a sürgős tennivaló? Több és alaposabb tanfolyam szervezése, népizene- és műkedvelő színját- ézócsoportok vezetői részére. Adjunk ki legalább tízszer több műsorfüzetet, mert némely esetben ez is gátolja a színjátszók munkáját! Itt megjegyzem azt is, hogy kevés a szocialista mánkat, holnapunkat ábrázoló színmű. Ezt fordítással, vagy a magyarországi mai témájú színművek behozatalával pótolhatjuk, mert népünk igen is szereti és várja az 'új színműveket, csak írni és játszani kell nekik. És ahol még viszolyognak, fintorognak az új ellen, tanítsuk meg és neveljük rá őket az új megkedvelésére, megbecsülésére és szereté- sére. Mert nemcsak a régi ápolása, hanem az új megszerettetése is fontos küldetése színjátszócsoportjainknak.

Szóval, ahogyan a cikkem bevezető részében írom, sok kedves emlék fűz a falumhoz, de mindegyik között legszebb és legkellemesebb emlékem Pável Vlaszov alakítása az Anyában, a színkör baráti hangú, üde fiatalos légköre. Valamilyen úton-módon el kellene érnünk, hogy minden fiatal műkedvelő kul- túrmunkás örömmel járjon a színjátszó körökbe és tíz vagy több év múlva is a színköri próbák, a fellépések legyenek emlékmezejének legszebb virágai. TÖRÖK ELEMÉR