Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-01 / 44. szám

NAGY OLIVÉR:

A viszontlátás emlékére

A vonatból ma láttalak én téged — ablakaid a nap tíizében égtek, s kerted fáin már pirult a nyár.

A háztetők mind tikkadtan pihentek, fürgén kerestem köztük azt az egyet:

A régi, kedves, kicsiny tanyám.

Kisfiú-korom múlt emléke táncolt — s lebéklyózó, rozsdamarta láncot eldobtam régen — lakatja nyílt.

Csupán a szépet idéztem én vissza, minden porcikám szürcsölte, és itta gyermekéveim gyöngy-vágyait.

Az emlékezés vitt, vitt — cipelt engem... fürtjeiből még egy szép szemet vettem, nótába érőt: Víg szüretet — majd alagútba futott be a vonat, sötétségbe hullt már minden gondolat... gyermekéveim elperegtetek.

Hajamba ezüstöt lopott az élet, kisértő árnyak elültek s széppé lett nyár kezdetén a jövendő ősz.

Örülök azon, hogy gyermekeim arcán felragyoghatott a csodás szivárvány tiszta színben, s szemük nevetős.

Hess, hess ti árnyak — Múltak sötét átka —

elég, ha rémed a mi szívünk rágta,

ültette tele kételyekkel —

kicsiny falumban s szerte a világban

öröm ne égjen soha hunyó lánggal

gyermeki, tiszta, szép szemekben!

Lobogjon folyton, és az eget verje vidám gyermekek táncos, piros kedve — nem úgy miht régen, sápadozva.

A háztetőket, kert alatti fákat,

s múltak mezsgyéjén annyira megfáradt

szíveket béke aranyozza. (1960.)

Egy hasznos tanácskozásról

A szlovákiai magyar ének- és zenekarok vezetői, kétnapos összejövetelen vettek részt az elmúlt hét során. Az értekezleten a szlovákiai magyar zenekultúra jelenlegi helyzetéről volt szó.

Takács András, a CSEMADOK központi vezetősége népművészeti osztályának vezetője rövid megnyitó beszédet mondott, majd utána Schlercher László tartott előadást. Az előadó főként kórusművek gya- korkati betanításával foglalkozott.

Viczay Pál, a Népművelési Intézet magyar osztályának dolgozója a szlovákiai magyar zenekultúra jelenlegi helyzetét elemezte beszámolójában.

Egyes vegyeskarok és gyermekkarok sikeres működését értékelte, s dicsérő szavakkal illette a szímői, rozsnyói, érsekújvári vegyeskarok, valamint a pozsonypüspöki, a rozsnyói és a bratislavai iskolák gyermekkarainak szerepléseit. A CSEMADOK és a Népművelési Intézet jövő terveiről szólva első helyen említette a pártunk 40. évfordulójával kapcsolatban megrendezésre kerülő eseményeket, így a CSEMADOK jövő évi országos dalostalálkozóját, ezt megelőzően pedig az ez év decemberében három helyen, (Duna- szerdahely, Érsekújvár, Rozsnyó) sorra kerülő körzeti szemléket, amelyeket énekkaraink részére készítenek elő.

A kétnapos értekezleten szó esett a betanulandó művek kiválasztásáról is. Az előadók sok értékes tanáccsal látták el a kórusvezetőket. Janda Lóránt, Ugrócky Margit, az ifjú Szívek szólistái, valamint Orbán Gizella, a Bratislavai Magyar Tannyelvű Tizenegyéves Iskola gyermekkarának szólistája egykét népdalt és mozgalmi dalt is bemutatott a betanításra javasolt művek közül.

A beszámolók és az azt követő vita során elhangzott felszólalások egyöntetű megállapítása szerint a szlovákiai magyar énekkari mozgalom legfőbb hibái a következők: a kötelező énektanítás alacsony színvonala iskoláinkban, kevés szakképzett énekkarvezető, s kevés segítség a járási népművelési otthonok és CSEMADOK- titkárságok részéről. Az értekezlet második napján Mózsi Ferenc „A zene mindenkié" című előadásában a széles közönség zenei nevelésével foglalkozott, majd módszertani tanácsokat adott az énekkarvezetőknek, főként a művek elemzése és betanítása szempontjából.

Szíjjártó Jenő az idei decemberi dalos szemlék kötelező műsorszámainak bemutatásával és betanításával sietett a hallgatók segítségére, Ág Tibor pedig a jövő évi dalos fesztivál műsorát ismertette.

Lapzártakor az értekezlet még folyt. (-kuti)

A naszvadi magyar tannyelvű középiskola énekkara.

nap az arca, hát kényszerű mosoly kíséretében azt válaszolná:

— Kezdődik a tanítás a főiskolán.

De miért baj ez, hiszen minden főiskolán meg kell kezdődnie a tanításnak. A világ minden főiskolás lánya belép az őszi hónapok valamelyik napján. Ez az élet természetes rendje.

Én ezt el is mondom a lánynak s bizonyára naivnak könyveli el a magyarázatom, mert kicsikét felderíti az arca.

— Nem a tanítás miatt búslakodom, hanem egészen más miatt — mondja. — Én most Csehszlovákiából jövök, egyenesen a maguk gyönyörű fővárosából, ha tudni akarja. És még maradhattam volna, ha nem szólít vissza a tanévnyitó ...

Ki ez a napbarnított, karcsú leány, aki itt ül nagy szerénységgel a kocsinkban, nekiveti hátát a fapad támlájának s belemereng az éjszakába? Huszonhárom éves, ezt elárulja. Hogy főiskolára jár s történelem-francia szakra készül, ez sem marad titokban. De ez még csak töredéke az életnek. Vannak-e szülei? A lány megrázza a fejét

— Nincsenek szüleim.

— Mi történt a szüleivel?

— Édesanyám nagy betegségben meghalt. Édesapámat meg... megölték a németek.

I. A szerelmes lány

R

ét hetet töltöttem a Szovjetunióban, Moszkvában, Leningrádban és Kijevben jártam szeptember első felében. És most a jegyzeteimben lapozgatok: vajon a rendkívül érdekes útról mit érdemes megírni? A hatalmas palotákat, építészeti remekműveket, avagy a világhírű szobrokat, festményeket, amelyeket a Tretyakovban és az Ermitázsban csodál az ember? Itt tornyosodnak előttem jegyzetfüzetem teleírt oldalai és én'mégis hagyom a különböző korok levegőjét lehelő műalkotásokat. Hiszen az első beszámolóm fölé odabiggyesztettem már a címet, tellát a szerelmes lányról kell beszélnem. De hogyan is kezdjem?

Sűrű sötét az éjszaka s' már a Kárpátokon túl robog velünk a vonat. Arra a bizonyos leányra a kocsinkban figyelek fel. Nagyon hallgatag, csendes, egy szót nem ejt ki a száján. Csak bámul ki egykedvűen az ablakon, mintha minduntalan magába kívánná szippantani a jellegzetes orosz táj egy-egy darabkáját. Barna haja fiúsra körülnyírva, az öltözete meg olyan, mint a mi lányainké, elegáns utazónadrágba csúszik bele a rózsaszín blúz. A szeme is barna, tekintetének az éle meg mint a borotva.

Ha kérdenéd, miért kedvetlen, miért borús

WILLIAM SAROYAN, a neves amerikai író, több napot tôlťôtt Szovjet-örményországban. Ez már a második látogatása — először 1935-ben járt ott. Saroyan ellátogatott a jereváni múzeumokba és színházakba, megnézte a történelmi emlékműveket, a bjurankani obszervatóriumot, írókkal és tudósokkal találkozott.

Megkértem William Saroyant, adjon interjút a Lityeraturnaja Gazeta számára. Éppen a Zvartnoca lábánál, egy VII. századbeli templom romjai előtt voltunk.

— Nagyon szívesen, csak

kérdezzen.

Kérésemre a tolmács munkához akart láni. Azt hittem ugyanis, hogy Saroyan köny- nyebben fejezi ki magát angolul. A kiváló író azonban határozottan visszautasította a tolmácsolást és örmény nyelven folytatta a beszélgetést. Néha- néha kereste ugyan a megfelelő kifejezést, de egyszer sem tért át az angolra.

— Ugye érdekli önt, mi a véleményem a szovjet fejlődés dinamikájáról? — kérdezte Saroyan és mosolyogva folytatta:

— „KOMOLY SZAKÉRTŐNEK“ számítok politikai és gazdasági kérdésekben. De hagyjuk a tréfát. Valahányszor a Szovjetunióban járok, szinte hihetetlen változásoknak vagyok szemtanúja. Az ember nem nézheti tisztelet nélkül ezeket a nagyszerű eredményeket. Amerika kénytelen lesz tanulni önöktől, elsősorban pedig azt kell megtanulnia, hogyan kell bánni más népekkel. Az egyszerű amerikaiak már a háború alatt kezdték megérteni az oroszokat, amikor látták, hogyan védelmezik a szovjet emberek Leningrádot, Sztálingrádot, Ogyesszát. Igaz, a Szovjetuniónak ellenségei is vannak Amerikában, de évről évre kevesebb lesz az ellenségek száma és szentül hiszem,, hogy az amerikaiak és az oroszok jóbarátok lesznek. Szerintem nem lesz háború. Áz emberek azelőtt azt hitték, hogy a vitás kérdéseket csak erővel lehet eldönteni. Ma viszont már mindenkinek meg kell értenie, hogy a kard túlságosan nagy és túlságosan veszedelmes lett. Békében kell élni. Lehet vitatkozni, versenyezni, de kard nélkül. Az oroszok példamutatóan türelmesek. Valóban tűrni kell, öt vagy tíz évig is, mert a háború ma már egyet jelent az öngyilkossággal.

Másnap folytatódott a beszélgetésünk Saroyannal. A szállóban kerestem fel az írót. Bár még csak reggel 9 óra volt, már vendégek voltak nála: színházi rendezők és művészek, akik elő akarják adni Saroyan: Szívem a hegyekbe húz című darabját.

Az irodalomra és művészetre terelődött a szó.

— Csak angol nyelven olvasok — mondotta Saroyan. — Ezért csupán azokról a művekről mondhatok ítéletet, amelyeket angol nyelven adtak ki. Ettől függetlenül azonban meg szeretném mondani, hogy bár nem vagyok kommunista, mégis mindig azt vallottam, hogy az

irodalomnak és a művészetnek a népet kell szolgálnia. Más irodalmat és művészetet nem fogadok el. Az irodalomnak közel kell állnia az emberhez, hiszen az ember életéből meríti anyagát és az embert szolgálja.

— HELYESLEM OROSZORSZÁG MINDEN ESZMÉJÉT — folytatta Saroyan. — Az orosz nép nagylelkű, és a világ Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Gorkij, Majakovszkij és mások munkáiból ismeri lelki nagyságát.

— Mi a véleménye a modern regényről? — kérdeztem Sa- royantól.

— A XX. század irodalma nem hasonlíthat a múlt század irodalmához. Nagyot változott az idő. Korábban az emberek gyalog vagy lóháton utaztak. Ma már, mint ismeretes, mások a közlekedési eszközök. A modern ember nagyon elfoglalt, nincs türelme és lehetősége arra, hogy terjedelmes, lassan olvasható regényeket vegyen kézbe. Ilyen regényeket csak akkor olvasnak az emberek, ha kórházban fekszenek. Tehát, ha nem betegeknek, hanem egészséges embereknek írunk, akkor tömören és röviden kell kifejeznünk magunkat. Sok jó író azonban még nem osztja ezt a nézetet. Vaskos regényeket írnak, s az emberek nem olvassák el azokat.

William Saroyan órájára nézett:

— ö, már tíz óra van. Sietek

Martirosz Szárjánhoz. Szeretné megfesteni az arcképemet. Ez nagy megtiszteltetés számomra. K. SZEREBRJAKOV

A kubai balettszínház együt-' tese öthetes vendégszereplésre Moszkvába érkezett. A vendégművészek 16 előadást tartanak Moszkvában, Leningrádban és Rigában.

SHAKESPEARE HALOTTI MASZKJÁT, az ún. darmstadti maszkot, amely a XVIII. század végén került Németországba, és amely után a Stratford-on- Avon-i Shakespeare-szobor készült, 40 ezer márkáért elárverezték.

Közös filmhíradót adnak ki negyedévenként az európai szocialista országok. Az első újszerű filmhíradó a Szovjetunióban készül.

ANDREJ SIRACKÝ AKADÉMIKUS, a Szlovák Tudományos Akadémia elnöke a múlt héten magyar nyelven előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián a tudat szocialista formálásának néhány kérdéséről. A megjelentek az értékes előadást nagy tetszéssel hallgatták.

A mesterhegedűkészítők liegt versenyén, amelyen olasz, francia, svájci, angol, szovjet, bolgár, lengyel, NDK-beli és nyugatnémet hangszerkészítők vettek részt, az összes aranyérmeket Csehszlovákia nyerte.

LISZT FERENC egy eddig ismeretlen románcát közölte a Moszkvában megjelenő1 Muzi- kalnaja Zsizny. Liszt Tolsztoj egyik versét zenésítette meg és a művet Tolsztoj feleségének ajánlotta.

Viareggio olasz üdülővárosban kiosztották az idei „Viareggio" díjat, amellyel az év legjobb hazai irodalmi műveit szokták jutalmazni. Az első díjat Gianbattista Angioletti, az Európai Iróközösség elnöke kapta Magas vendégek című könyvéért, amely Homérosztól Gorkijig különböző korok íróiról szóló cikkgyűjtemény. Díjat

nyert Umberto Barbaro, a közelmúltban elhunyt neves film- kritikus, „A film és a művészet marxista megújhodása“ című könyve, valamint Eduardo de Filippo „A páros napok kantátája“ című színdarab-kötete is.

KIUTASÍTOTTÁK FRANCIA- ORSZÁGBÓL Pierre Houart, haladó belga publicistát, „Az egyház magatartása az algériai háborúban“ című könyve miatt.

Kéz a kézben címmel a Szovjetunió idegen nyelvű könyvkiadójában megjelent a német nyelven író szovjet írók és költők antológiája. A könyv 45 író és költő műveit tartalmazza.

FILM KÉSZÜL MAJAKOVSZKIJ GŐZFÜRDŐJÉBŐL. Majakovszkij „Gőzfürdő“ című drámájából Szergej Jutkevics, az ismert szovjet filmrendező, aki a költő jó barátja volt, filmet akar készíteni. A filmváltozat forgatása előreláthatólag jövőre kezdődik meg.

I

né, a mélységes hallgatásnak, valamint a felhős arcnak talán ez a háttere. Vagy tévedek a feltevésben? A lány mintha megsejtené, mit gondolok, azt mondja: — Téved, ha azt hiszi, még mindig a szüléimét siratom. Nagyon szerettem őket, az ember azonban a legfájdalmasabb csapást is kiheveri. Másért vagyok szomorú... Szomorú? Nem jól fejezem ki magam. Hiszen nem is szó- morkodom. Elfoglaltam helyem ennél az ablaknál s nincs kedvem elaludni. Tűnődöm,... ábrándozom,... valakire gondolok, ha éppenséggel tudni óhajtja!

— És az a valaki moszkvai?

A lány belepirul a nevetésbe.

— Nem, az a fiú prágai. Köreinek hívják, magas szőke fiú. A Fučík Parkban ismerkedtünk meg s sétáltunk együtt kéz a kézben. Nagyon rövid volt az idő a barátkozásra és éppen azért talán nevetségesnek is hat, ha azt mondom, ahogy távolodok a fővárosuktól, úgy vagyok egyre szerelmesebb a szőke fiúba.

Gyorsan elhallgat. Zavartan pislog rám. Talán túlságosan sokat beszélt. Talán túlságosan sokat árult el az életéből. És ha folytatná, akkor a részletek sem maradhatnának... mesélnie kellene hosszan az ismerkedésről s arról is, hogyan bonyolódtak az események drámai hőfokon a két teljes hét folyamán.

Én sem faggatom tovább. Magára hagyom a lányt, aki újból az ablaküveg hideg lapjához szorítja homlokát. Néhány perc csupán és ismét elkomorul az arca. Ismét a szőke fiú jelenik' meg képzelete tiszta kapujában.

S

ijev felé robog a vonat s ö Karéira gondol. Én meg arra, hogy szép földünk leányainak soha ne legyen már nagyobb szomorúságuk, mint ennek a moszkvai főiskolásnak, aki csupán azért hallgatag s azért merengő, mert a forró nyári napokon Prágában hagyta a szívét, avagy egy másik szivet fogadott a magáéhoz. MACS JÖZSEF