Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-18 / 42. szám
AGNESA GUNDOVA: Köznapi dolgok A város talán akkor a legérzékenyebb, amikor idegesen, nyugtalanul alváshoz készülődik. Ilyenkor kényelmesebben helyezkednek el az utcák s barátságosabban hunyorognak a neoncsövek szemei. A mulató pincehelyiségéből zene foszlányai csapódnak ki és a nyitott ablakon keresztül beosonnak a Stolárék lakásába. Péter, a legidősebb fiú, sarkig tárja az ablakot és szomorúan nézi a fáradt várost. Stolárék Pozsony legszebb újtelepén laknak. A karcsú, magas házak egyikében, amelyet bámulatos kezű fiúk öntött betonból építettek és olyan rövid idő alatt, hogy szinte hihetetlen. Ez a ház akkor a város szenzációja volt. Nagyon sokan megnézték az épületet, amely feszesen kihúzta magát s csakúgy piröslott a szőlők között. Stolárék a tizedik emeleten kaptak lakást. A kilátás? Mint a filmeken... mint a műtermekben ... mint a táncteremben. A fellegek be-be kukkantanak az ablakon, akárcsak a repülő utasainak. Minden volt itt, amit a modern technika százada adhat. — Kapcsolok... — jelentette be fáradt hangon Stolár Emma, aki a telefonközpont nemzetközi osztályának legjobb dolgozója. A kimondottan jó megjelenésű, kisportolt alakú lányból négy fiúgyermek anyja lett. Folyékonyan beszélt oroszul, németül és angolul. Szép volt az asszony, mint ahogy szép lehet az, aki harminchat hónapig volt másállapotban. — Kapcsolok... — mondta gépiesen talán már huszadszor és a fiaira gondolt. Vajon nyugalom van-e már a hálószobában, ahol a fal mellett szétszedve az ágyacska? Vajon a fiai nyugodtan, félelem nélkül alszanak-e el s ma is mondanak kigondolt meséket? — Hol volt, hol nem volt..: — kezdte Matyi, sorrendben a harmadik — élt egyszer egy apa. És ez az apa hazajött és a szeméből olyan forró szikrák csapódtak ki, mint a láva. A szájából pedig kőkeménységű szavak gurultak ki. És ezek a kövek összetörtek mindent. Mindent, ami szép volt: az asztalt, a könyvszekrényt s a kis Iván vonatját. Állt és nézett ránk. A tüdejéből mérget fújt és megmérgezte, aki a közelébe került. Most Pétert mérgezte meg... mondta Matyi hirtelen és a három pár kökény szem csillogott a meleg dunna alatt. Aztán Péter bezárta az ablakot és egy kézmozdulattal elhallgattatta a megfontolt mesélőt. A mesének vége volt. — Holnap te vagy soron, Iván — súgta Matyi s még mielőtt a Péter keze elérte volna, behúzta szőke bozontos fejét a dunna alá. Minden este kigondolt meséket mesélgettek. Szörnyű, titkos vagy nevetséges dolgokról. A három kis Stolár nem tudta, mi történik a bezárt ajtó mögött, amikor az előszoba csengője felsikolt s kíméletlenül összetépi az édesanya álmát. Nem tudták, mi történik tíz emelettel lejjebb, amikor az őszöké, sudár, kékszemű apjuk a liftbe száll. Nekik apjuk volt. Tekintélyes ember, aki aláírja a bizonyítványt, hazahozza a fizetést és vasárnap futballmérkőzésre jár. Nekik istenség volt, aki estéről estére fellép a színpadon s az embereknek csupa szép dolgokról mesél, a nyugalomról, és boldogságról. Nem sejtették, hogy a tizedik emeletre úgy megy fel, mintha börtönbe menne. Úgy tér haza, mint az elfáradt vándor, akit senki nem kérdez, hol volt. Annyit kérdeznek tőle, miért jön ilyen későn. Egyformán, szüntelen ez az egy kérdés hangzik el: miért jön ilyen későn ... ? — Egy pillanat, kapcsolok ... Tartsa kérem a vonalat. Berlin hív... Pillanat, maradjon kérem a készüléknél, kapcsolom Varsót ... — a vékony telefonista vékony hangja kicsit rekedtes volt, tíz éves szolgálat változtatta el kellemes hangját. Emma szerette a foglalkozását. Csodálatosan jó tündér volt, aki többször bebizonyította, hogy a telefondrót szálait pontosan a szív verésére is rá lehet kapcsolni. Legjobban az így kezdődő beszélgetéseket szerette: — Te vagy ... ?-^Én... E s aztán csönd volt. Hosz- szú csönd, amely a szavak helyett beszélt. Ilyenkor fülén tartotta a hallgatót és várta türelmesen, hogy Varsó megszólaljon. Tíz másodpercet várt legtöbbször és megszólalt. — Varsó? Halló Varsó... Beszéljen kérem! S Varsó olyan hangon, mint a pacsirta, ijedten feleli: — Beszélünk... — hallgatással néha a legtöbbet lehet mondani, a készülékben csak az éjszakai szél süvölt. Kevés szóval csak olyan emberek tudnak beszélni, akik minden szóért megfizetnek, vagy olyanok, akik minden szóval fizetnek. Ezek a beszédek Emmát valósággal felvillanyozták. Néha már annak is örült, ha a kis ablakban ismerős arc tűnt fel. Pontosan megkülönböztette klienseit. Ez a szőke hajú atléta például Moszkvának örül. Ezt a kék ballonkabátosat meg már sajnálja, amiért soha nem jön be neki rendesen Róma. Legjobban azt a kövér öregurat utálja ... Minden este beállít és folyton veszekedik, míg a seftjeit intézi a külföldi újságokkal. Ma nincs jókedve. Ma fizetési nap van s amikor elindult az éjszakai műszakba, a férje még nem volt otthon. — Péter, kérlek, csak vigyázz, nehogy megint összekapjatok... — Ne félj, anyuka — mondta Péter, a legidősebb fiú, aki nyáron érettségizett. Az anyjához úgy viszonyult, mint a gyerekekhez. Finoman, szeretettel. Csillapította a haragját. Az apját ellenben gyűlölte. Ellenszenvvel kisérte hatalmaskodását, ahogyan a szép lakásba hazatért; önszeretetét, amelyet a fürdőszoba tükrében ápolt; ki, mint a láva. A szájából pedig kőkeménységű szavak gurultak ki...“ Bizony, ez nem a gondatlan gyermekkor kitalált meséje már, amikor az apa simogat a napos tornácon ... Péter nem is emlékszik, mikor simogatta meg utoljára az apja. Nem tud visszaemlékezni. Lehet, nem is simogatta meg soha. Péternek különben sincs ideje ilyen szentimentális dolgokkal foglalkozni, apja és anyja közt a józan bíró szerepét kell betöltenie, hogy ne sértegessék örökké egymást. De már únja nagyon ezt a szerepet, idegesíti ez a feladat s ereje sincs hozzá. A barátai arról gondolkodnak vasárnap, hova menjenek táncolni, hol szerezzék be a legjobb regényt s az új telepen melyik lánynak van a legszebb lába. A barátai azzal törődnek, hogy boldogan éljék át azt az egy évet a termelőmunkában, amelyet még a főiskolai tanulmányaik előtt kell kitölteniük, S ő, Péter, nemcsakhogy a legnehezebb munkahelyet kapta, de nem is törődik vele senki. Anyja nyakig van munkában, mos, parkettet drótoz és főz, mint a lakodalomban. És ha történetesen nem a mosóteknő fölött izzad a fürdőszobában, akkor biztosan a telefonközpontban ül. Péter már egészen megszokta, hogy a ház legtöbbször üres és sötét. Megszokta a vacsora melegítését s apja, anyja helyett fiatalabb testvéreinek a gondozását is. — Jó estét, apuka. — Végre... Ma valahogy nagyon sokáig tartott, báró úr. Anyuka itthon van? No, persze, ismét a telefonközpontban ül és pletykál. Ott nem is lehet komoly, rendes munka, de neki állásban kell lennie. Ez köny1 kényeskedő hangját, amely úgy ragadt az emberek szívére a színházban, mint a méz. De ez az ember mégis az ő apja volt. — Szeleburdi, az élettől elkényeztetett ... — mondogatta anyjának, amikor a fehér konyhában kettesben üldögéltek. — Minden gond a tied — folytatta s hallgatott arról, hogy ebből a gondból neki, a legidősebbnek is jut bőven. Látta, hogy az anyja már nem bírja. Az apjával túl alázatosan beszél. És az apját ez az alázatos hang in- gerli, lázitja. Állandóan hallja lelkiismeretének a hangját s rossz, mint az álmos gyerek. Jő ezeknek a sihedereknek, gondolta Péter és gépiesen eloltotta a villanyt. Kiment a szobából. Elfelejtkeztek a meséről, elaludtak. Neki nem volt kedve a lefekvéshez. Soha nem aludt el addig, amíg az apja nem jött haza. Az utóbbi időben már valósággal gyűlölték egymást. Péternek úgy tűnt, hogy útjában áll az apjának, mindenütt találkoznak, szobában, konyhában, fürdőszobában... s célzásokat tesznek egymásnak. A tizennyolc éves fiú különösen az elszaladt évekre emlékezteti az apát. A csengő megszólalt. Hosszan, követelődzőn, visszataszítón. Péter szó nélkül nyitott ajtót. Az apja mindig ilyen utálatosan csenget, pedig zsebében a kulcs. — És köszönni? — állt az apa Péter elé, aki a konyhába akart behúzódni. — Köszönni ki felejtett el? A kis előszoba egyszerre megtöltődött a szilvőrium visz- szataszító szagával. „És ez az apa hazajött és a szeméből olyan forró szikrák csapódtak nyebb, mint a gyermekekről való gondoskodás. Majd ha egyszer megnősülsz, megtudod, mi az az élet..., de neked hiába mondom. Te az ő védnöke vagy! \ Péter csöndben melegítette apjának a vacsorát. — Látod, ha véded a drága- látos anyádat, muszáj helyette főzöcskézned. Mert az apát ki kell szolgálni..., mert az apa első a családban... az egész élet nem ér semmit, az egész csak humbug... te hallgatsz, hallgatsz, mint a sír. Kinyissam talán a szádat? Talán szeretettel megkérjelek, hogy méltóz- tass szólni az apádhoz? Te vagy megsértődve, akinek mindene megvan? Péter a reflektorok fényében látta apját, arcán a végtelenségig kedves mosoly maszkjával és hallotta mézes-mázos szavait a boldogságról és sze- retetről. Ezek csak színpadra való szavak lennének? — Mi minden, kérlek szépen? — Minden. Egyszerűen minden. Lakás, ruha, étel, érettségi. — Ez neked is megvan... — Mész a főiskolára és én rád fogok dolgozni... — Megyek, ha lehet. — Akarod mondani, ha apád el nem rontja a jó nevedet! Úgy kel! viselkednem, mint az angyalnak, hogy az úrfi az egyetemre kerülhessen. De én rád sem fütyülök. Érted? Azt csinálok, amit akarok... — Azt látom. — Mit mondtál? A színpadi mosoly eltűnt. Szétesett. Darabokra tört és az emberek hazamentek ... Megtapsolták a nagy művészt és szétszéledtek... Szívükben édes, ragadós szavakat vittek. Szavakat a szeretetről és a boldogságról. Megfizettek érte .. „ A művész is hazajött. — Azt kérdezem, mit mondtál? Péter hallgatott, összeszorította a tenyerét. Fájt. A gyárba nehéz neki a munka. Mind nehezebbé válik a lapát, amellyel ötödik hónapja a szenet hányja. Már nem érzi a hátát. Jobb lenne a gépházban dolgoznia, de ott nincs rá szükség. Igaz, a művezető azt mondja, hogy csak dolgozzon becsületesen, érdemelje ki a bizalmat. És ez az úr itt előtte, akit neki tisztelni kell, mint mindenekfelett álló urat a háztartásban, mint egyetlen apát, mivel érdemelte ki a bizalmat? Ki adott neki jogot az ilyen életre? — NézcJ, apuka, szeretnék a televízióhoz menni gyakorlatra. Nem fogok tudni végképp tájékozódni. Az elvtársak azt mondták a szakaszon, hogy félév letelte után kiadják az ajánlást, mert becsületesen végzem a munkám ... — Akkor hát az elvtársaid elintézik a többit is, ha olyan példásan viselkedsz. — A vékony férfi mosolygott s szőke fürtjei izzadt homlokára hulltak. Megvacsorázott. Hosszú, gondozott ujjait megtörülte a szalvétába és ránézett a fiúra. — Apuka, nézd a kezem, csupa törés, csupa seb. — Nem árt az neked. — Gondolod? — A boldogság szavai valahol messze, füstsza- gúan búzlöttek. Az előadásnak vége volt. Jaj annak, aki ma este nem fizette meg a belépődíjat ... Péternek az öreg Mlynárčik szava járt eszében. A fütőházban dolgozik. — Kíméld a kezdet fiam, tönkreteszed. Most nem úgy van, mint az én időmben. Akkor nem volt más választás. Te még az út kezdetén tartasz. Neked a nehéz munkát csak megszagolni, megkóstolni hagytuk, hógy ne húzd majd az orrod a munkáskéz fölött. Neked eszed van, téged iskolázni kell tovább. Ugorj a vízbe és ússzál, ne félj, nem hagyunk megfúlni... — Mit nyafogsz, mézesbaba? Amikor én olyan idős voltam, kőművesekkel dolgoztam.... Ebéd közben batyuval szaladgáltam apámhoz... Ej, mit tudsz te az életről? — Semmit, mert nekem nem kell ebéddel szaladni, te reggeltől estig nem vagy, s ha megjössz, akkor is behúzódd csigaházadba és megint nem vagy. — Ne okoskodj, nézd, milyen időben születtél. — És te ezeket az időket borba ölöd. — Talán vízzel öblítsem le a sikereimet? — Saját sikered tudtommal még nincs. — Barátom, ez mindannyiunk sikere... — Téged a. mindannyiunk közé nem számítanálak. — Péter! — Nézd apuka ... — Mit nézzek? Szlovákia, a ti új Szlovákiátok, amelyről any- nyit szavaltok ti fiatalok, tulajdonképpen puszta viz. A kémiai gyárakban ettől döglenek a halak, az agyagkészítőben minden cseppenés után megáll az élet, barátom... Ez a víz a siker? — De a víz, ha már erről van szó, vízesés is a Vágón. Villanyáram is, közlekedés is, gyógyforrás is ... — Fuj, agitátor, a szocializmus bűzlik a szádból. — Neked meg a bor. — Taknyos ... — kiáltott az apa és a vér a szemébe futott. Az álarc leesett. A boldogság és szeretet szava keserű lett, mint a barkócafa. A hamutartó után nyúlt és erősen eldobta. A hamutartó az ajtónak repült. A hálószobában három fiútest mozdult. Matyi kócos feje megjelent az ajtóban. Álmos szemeiben félelem tükröződött. — Mi van? — kérdezte és az apja lehajtott fejére nézett. — Mi történt? — Semmi, Matyi, csak a te kigondolt meséd — szólt Péter és ő is az apja fejét nézte. Ma már eljátszotta szerepét. A szeretet szavai kiárusítva. Anyuka még a vonalat kapcsolja. ŕ s az új lakásban minden K megvan, amit a modern ™ technika százada adhat. És a szeretet — és a boldogság? Köznapi dolgok — egyetlen különlegességgel. Nem állíthatók össze vegyi elemekből. Ford.: MÄCS JÖZSEF CD ■ CD ■ OIO ■ CD ■ O ■ O ■ OIO ■ O ■ O ■ OI CD ■ CD. — „Szeress, szeress, légy a felesége“ — csábít a szerelem. Mária szerelmes. Oszik, I sodródik a szerelem árjá- f ban. A jószemii Kati gyanút fog. látja az apját, Fejcsóválva olvastam Sim- kó Margit ledorongoló, a fimet meg nem értő „kritikáját" a Hétben. Mit marasztal ő el? Lényegében mindent. „Bábszerű játék- modor ..„helyenként egészen nevetséges" ... „darabos" — mondja ö. Ám mondjon, amit akar, a film attól még nem veszít értékéből. Miről szól a Vörös tinta, a tehetséges Szabó Magda filmnovellájából készült film? A szerelem és az ember vívja itt drámai harcát. Kádár Mária (Vass Éva) egyik főszereplő képünkön) boldogan indul el a látszatra szép, de mégis nehéz pedagógiai pályán. Vágya, célja az igazmondás, a becsületes szocialista ember nevelése. Osztályfőnök a Vili. leány- osztályban. ö tanítja Ács Katit is, a rajztanár bogárszemű kisleányát. Kati rajongva szereti a „kedves tanítónénit", mert oly szépen és őszintén beszél. Ám jön az ármány, a cselszövő szerelem. Ács rajztanár beleszeret a tanítónőbe, aki nem tud ellenállni. Látni, hogy fél, vívódik magában, de a szerelem erős. csábít, vonz, suttog, beszél: „Szeress, ne félj, hiszen oly jó szeretni, nem látod, hogy ő is szeret téged? Eredj, hallgass rá, félsz? Mitől..." — Félek, mert szeretem. Már ez is sok, amit eddig tettem. Értsd meg, szerelem, Ácsnak felesége van, aki kedves, jó asszony. És Kati? Mi lesz vele, velem, hogy nézzek a szemébe? Tudom, szeret engem, hisz bennem, hazudjak neki és önmagomnak? Jaj, mit csináljak ... ? i iá t—\mt—t m t—^ a t—^ ■ i—s m t—>i f amint megcsókolja Máriát, n H! Másodszor is csókolózáson ~ kapja őket. Kati meg váltó- zik. Rideg és konok lesz. j| Félti apját, félti anyját, félti a tanítónénit. — Csalódtam, csalódtam benne, pedig mennyire szerettem, hittem neki és 6 is olyan, mint a többi. Hazudik. Itt mindenki hazudik, nekem az ilyen élet nem kell, nem tanulok tovább. Megyek vasesztergályosnak ... S ha a körmömre koppintok a kalapáccsal, tudom, miért tettem — így vívódik, így harcol önmagá- n val Kati, a születő új em- 0 bér, a ma és a holnap em- bere. akit egy könnyelmű lépés, egy gondatlan cselekedet a mélységbe, a kiábrándultságba sodorhat. A dráma fokozódik. Gyanút fog az igazgató is. Itt tenni, tenni kell valamit. Kár érte... Mária jó. Tudom, hogy az egészről nem tehet. Tehetséges, nagyszerű pedagógus, át kell helyezni egy más iskolába ... Mária nem akar menni. Ács sem akarja a szakítást. Házasságot ígér, vallomást tesz a feleségének, aki ezt már régen várta. Mi lesz? Nincs kiút? Ácsné szereti a férjét. Hajlandó mindent megbocsátani: — Ne félj, Katikám, nem engedem, hogy itthagyjon bennünket... Igen, Kati. Ha ö nem volna... Máriát felkeresi Ácsné. Szavai hatnak. Mária tovább vívja harcát a szerelemmel és embermagával. Vajon ki lesz a győztes? Kati is vádol. Szavai nyílként vágódnak a tanítónőbe, s a seb fáj. Mária dönt, mégis elmegy. ... Szerelmes vagyok. Szeretem Ácsot, de mi az a szerelem? És elég ez? Nem, nem. Mi lesz Katival? Ács- néval. Hazudtam neki? Nem hazudtam. Ember vagyok in is. De jogom van-e az ilyen szerelemre ? ... Óh, óh fáj, de elmegyek. Katinak édesanya kell. A bűnös mégis csak én vagyok. Megbocsát ják-el ezt nekem? Hogy éljek így tovább? Megyek, megyek! S az elhatározás szent és erős. Az igazgató e szavakkal búcsúzik tőle: ... Az is becsület, ha valaki elhagyja azt, akit szeret, hogy hű maradjon önmagához ... — És1 maga ezt tudta? — Igen. — És mégis ? ... Igen, mégis hittek benne. S ennek a hitnek teljességét adja ez a film, ezért jó, nagyszerű alkotás. TÖRÖK ELEMÉR IZJiOiOBOiOROBC IJd laioioioioiaiaioioioioioB c±ü tjsmtamörösi VÍZSZINTES: 1. A 20. évvel ezelőtt elhunyt francia kommunista író és publicista ismert müve. 8. Névelővel: az asszony. 9. Napszak. 10. Régi cseh űrmérték. 11. Vissza: német névelő. 13. Ez, az, — oroszul- 15. Barbusse 1918-ban kiadott műve. 18. A haladó írók Barbusse által megalakított nemzetközi egyesülete. 19. Kiejtett betű. 21. Ázsia második legnagyobb tava. 22. A. O. 23. öreg. 25. Levegő — görögül. 27. Ebben a regényében leleplezte az imperialista háború aljasságát és borzalmait. FÜGGŐLEGES: nak neje. 4. Kemény, mint a szikla. 5. Tagadás. 6. Vajon ravasz ötlet, cselekedet-e? 7. Nem itt. 10. Concourt-díjat nyert világhírű Barbusse-re- gény. 11. Fekete — franciául (fon.). 12. Haltojás. 14. Férfinév. 16. Rossz — szlovákul (nőnem). 17. Vissza: akrobatikus ugrás (sz=s). 20. Leánynév. 22. Vissza: értékjelzés. 24. 2. Ide-oda tesz. 3. Vissza: Egzisztál. 26. Kiejtett betű (s). a régi Oroszország uralkodöjá- B. P.
