Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-05 / 27. szám

Beszélgetés előtt Bécs dolgozói elsősorban munkássága nagy lelkese­déssel fogadta Nyikita Szerge- jevics Hruscsov érkezését. Ké­pünkön Bécs egyik nagy áru­házának kira­katában elhe­lyezett szimbo­likus plakátot láthatjuk. A plakát felirata: Üdvözöljük az összes dolgozók barátját. A világ szeme Ausztriára tekint ezekben a napokban. A nemzetközi közvélemény igen nagy jelentőséget tanúsít Hruscsov elvtárs ausztriai lá­togatásának. Ez annál is érthe­tőbb, hisz a világ első szocia­lista állama, a kommunizmus felé tartó Szovjetunió minisz­terelnöke, Párizs után először érkezett egy tőkés ország fővá­rosába, és méghozzá, a kommu­nista és munkáspártok buka­resti közös nyilatkozata után, amely a szocialista tábor or­szágainak szilárd egységét, a békés egymás mellettélés poli­tikáját oly félreérthetetlenül újra hangsúlyozta. Hruscsov elvtárs így most ismét tárgya­lóasztalhoz ül más társadalmi rendszerű ország államférfiai- val. Ez bizonyára a legjobb válasz azoknak a hidegháborús agresszív köröknek, amelyek az elmúlt napokban újra a régi, megkopott rágalmakkal illették a szovjet külpolitikát, a genfi tárgyalásoknak a nyugati tak- tikázgatás és időhúzás miatt történt megszakadása után. Hruscsov elvtérs ausztriai lá­togatása során ismételten hang­súlyozta, hogy a. szocialista tábornak a közvetlen személyes megbeszéléseket, nyfltszavú, magasszintű tárgyalásokat kí­vánó politikája változatlan. A Szovjetunió miniszterelnöke nyílt szívvel lépett osztrák földre és ez azt mondja a wa­shingtoni és bonni agresszív köröknek, mégpedig a tettek legjobban érthető nyelvén, hogy a különböző társadalom rend­szerű országok békés együtt­élésének szocialista politikája új és új hajtásokat hoz. A szocialista tábor vezető hatalma egyenrangú félnek te­kinti a tárgyalóasztal másik felén ülő kis ország, a semle­ges Ausztria képviselőit. Ez méltó felelet az imperialisták — más népeket csak mint tá­maszpont kiszolgáló személy­zetet számbavevő — politiká­jára. Nyina Muravjevova a szovjet kormány szociális gondoskodás- ügyi minisztere ezekben a napokban a dán fővárosban tartóz­kodott, ahol megtekintette az egyik legmodernebb koppenhágai kórházat. Az ankarai „rajtaütés“ Ankara és Istambul utcáit pár héttel ezelőtt győzelemittas, ujjongó ifjak tömege árasztotta el, akasztófát követelve Menderes és Bayar számára. Nem csoda, hiszen ez a két diktátor szemrebbenés nélkül lövette halomra a diákok százait, akik résztvettek az áprilisi és májusi tüntetésekben és akiknek holttesteit tömegsí­rokban találták meg. Az is kiderült, hogy a két diktátornak és Zorlunak a volt külügyminisz­ternek néhány száz millióra rugó betétje volt különféle bankokban elhelyezve. Jó előre gon­doskodtak magukról, érezhették, hogy ég alat­tuk a föld. Magéban Törökországban, a ledöntött rezsim rémtettel felett érzett felháborodással párhu­zamosan olyan folyamat indult meg, amelyről máma még nem tudni, hol fog megállani. A népiélek kezd ébredezni... Már az is észre­vehető, hogy a katonai vezetők között, akik olyan rajtaütésszerűen intézték el Menderest és társait, a további programot illetőleg bizo­nyos ellentétek támadtak. Egyrészt hangoztat­ják, hogy a „szövetségeket respektálni kell“, másrészt azonban kifejezésre juttatják, hogy Törökországnak a NATO keretében „saját" érdekeinek megfelelő, bizonyos tekintetben független politikát kell folytatnia. Sokan ezt úgy magyarázzák, hogy az új áramlat Kernel Pasa Ataturk eszméit akarja magáévé tenni és ezt a véleményt igazolni látszik a republikánus párt égy vezető egyéniségének kijelentése: „Ataturk szelleme nem halt meg, sőt jobbun él, mint valaha. Sok tekintetheti még aktuáli­sabb mint 1920-ban“. Akik ismerik a republi­kánus vezetők politikai felfogását, ebben a ke- mallsta semlegességre való utalást látják és az egyetlen utat, amely egy új, modern Törökor­szág felépítéséhez vezethetne, mint ahogyan azt Ataturk megálmodta. Kenia! pasa, vagy ahogy még életében elne­vezték „Ataturk“ a sző valódi értelmében „semleges" volt. Ö vezette 1920-ban az „ifjú törökök“ forradalmát, amely különféle fronto­kon aratott győzelmet: elsősorban a nyugati imperialisták ellen, akik a békeszerződésben elviselH'U'tlen feltételekkel akarták Törökor­szágot gúzsba kötni, többek között, török föl­dön kiinduló pontokat akartak teremteni a fiatal Szovjetunió elleni provokációk számá­ra. De az ifjú törökök győzelme elsöpörte a szultánok önkényuralmát és az izlém vallá­sos fanatizmusának maradványait is és célul tűzte ki a nyomorúság és az analfabetizmus elleni harcót is. Kemal pasa politikai éleslátá­sának egyik legfontosabb bizonyítéka a Török­ország és Szovjetunió között létrejött meg nem támadási szerződés, Enélköl nehéz tere lett volna a nyugattal szemben a vitéz kema- lista hadseregnek és az ifjú törökök hazafias álmai — álmok maradtak volna. Kemal pasa merészen haladt előre reform­jaival: földet osztott a parasztoknak, néhány iparágat államosított, nemzeti gazdaságfejlesz­tő terveket dolgoztatott ki. De ami a legfon- tpsabb, Törökország jövőjét semlegességében látta. Mint mondotta: „Törökországnak soha­sem szabad megfeledkeznie sajátos földrajzi fekvéséről, kereskedelmet kell folytatnia nz egész világgal, hídnak kell lennie Kelet és Nyugat között“. Kemal pasa nem tévesztette szem elől, hogy országa határos a szocializmus hazájával. Sajnos Ataturk politikája sok tekintetben csak papíron maradt. Nem múlt el sok idő és a nagyipar és a földbirtokosok fokról-fokra magukhoz ragadták a hatalmat, a „népi“ repu­blikánus párt a hadseregbe fészkelte be magát és elidegenítette magától a parasztok nagy tömegeit és a munkásságot. Ataturk 1938-ban bekövetkezett halála után a republikánus párt kezd veszíteni népszerűségéből, mert bár Ismét Inonu, a pártvezér, nagyobb okossággal vezette az államügyeket, mint utána Menderes, nem sikerült megoldania Törökország súlyos problémáit. Ezt a helyzetet kihasználta Mende­res és az 1990-es Választásokon győzelmet aratott a republikánusok felett. Ő lett a kor­mányelnök és ezzel kezdetét Vette a tízéves diktatúra, az ország „atlantizálása", amely hivatva volt Törökországot a technikailag „fejlett“ országok sorába emelni. Ezekét a „merész“ álmokat eddig nem látott pénzpo- csékolással hajtották végre és az.eredmény — a dolgozó nép további megnyomorltása. A me­zőgazdaság fejlesztése, amellyel Menderes még 10 nappal bukása előtt dicsekedett — valójá­ban a nagybirtokosoknak nyújtott pénzügyi segítségből állott, — a kis parasztok kárára, és Így nézett ki a többi Menderes „reform“. Gürsel tábornok és katonatársainak haditer­ve, a „rajtaütés" fényesen sikerült. Bevették a „várat" és most rajtuk áll, hogy bebizonyít­sák, hogy nemcsak kitűnő katonák, hanem messzetekintő államférfiak is. Kemal pasa „Ataturk" példát mutatott nekik. Vajon elég merészek lesznek-e ahhoz, hogy Ataturk útjár* tovább haladjanak? Erre a kérdésre vár fele­letet az egész haladó világ. Ro. A Tátra csúcsain felhők go­molyognak, míg az alant Poprád és Svit környéke napsugárban úszik. Valahol Strba környékén élesen sípol a villanymozdony és a súlyos szerelvény kerekei egyre halkuló csattogással gör­dülnek tovább. Az iménti fütty­szóval ellentétes irányba gyors robog pokoli sietséggel, hogy Poprádtól megkönnyebült te­herrel vágtasson tovább. Tátra alján peíseg az élet. A Svit kéményei ontják a füs­töt. Az állomással szemközti irányban egy félig kész kémény emelkedik az épületek fölé. Építői nevetségesen kicsinek tűnnek a szédítő magasban. Az épp befutott személyvonat ka­lauza hangosat kiált: Svit. Iparkodó, léptekkel taposom az országút aszfaltját kelet­nyugat Irányba. Már vagy más­fél kilométernyit gyalogolok a vörös téglából készült gyár­épületek mellett, míg egy fiatal villanyszerelő az ellenkező irányba mutatja a bejáratot, ö is befelé siet az üzembe. Szembe velünk csinosan öltö­zött munkáslányok sétálnak. — Műszak Után már nem Sürgős, — mondja fiatéi utitérsam, s csillogó szemekkel mustrálja az úttestet ellepő leányhadat. Egynéhányat néven, de van, akit csak úgy találomra Évinek vagy Marinak szólít. Szemláto­mást élvezi, ha közben valame­lyiküket felbosszanthatja, és amikor az Utolsó kislányt is megszólította, csak ennyit mond: Eggyel sem érdemes ki­kezdeni, — majd rövid szünet után még hozzáteszi, — mind­járt szóba hozzák az embert. Látom rajta, hogy beszélni sze­retne, hogy csak a „miért“ szócskára vár, de időmből nem futja. Elköszönünk egymástól, ő az üzemi étterem felé tart, én keresztül vágok a parkon. Ez hát a valódi Svtt: vörös téglából épült ház, azután park, vagy megint ház és újabb park. ÉS így van ez végig, a gyár kapujáig húzódó szélei betonút mellett mindkét felől. Az őszhajú portás kedvesen fogad. Nem vár a szóra, mind­járt kérdez. —* Mit tetszik, elv­társam, keres valakit talán? — Igen — válaszolom, az üzemi CS1SZ széfjét titkárát, — És máris iáMffk. A drót túlsó végén va^»:i megszólal. — Te vagy az Jozefina ? — hallom újból az öreg portás hangját. Es míg ők ketten beszélgetnek, én átsétálok egy másik helyi­ségbe, várok. Mint rendszerint máskor, most is olvasással igyekszem megrövidíteni a vá­rakozás hosszú perceit. Am az egyszer felesleges minden ag­godalmam, Olvasásra nincs időm. Alig tizenhat évesnek látszó kislány áll meg előttem. — Jozefina Svarcové vagyok — mondja magabiztosan, — Bo­csánat, de — és igyekszem az olyan szavakat megkeresni, melyekkel talán sikerül a fél­reértést úgy megmagyaráznom, hogy a kislányt zavarba ne hoz­zam, míg végtére mégiscsak kimondom — én a CSISZ szer­vezet titkárét keresem, vele szeretnék beszélni, talán ... Kérem, semmi kifogásom nincs a beszélgetés ellen, erre tessék, — és akarva nem akarva máris az utazótáskámért nyúlok, hogy a mutatott irányba elinduljak. A folyosók, ajtók útvesztőjé­ben nincs sok időm a gondolko­dásra. Alig győzöm szusszal a csodálatos ismeretlen — job­ban mondva immár ismerősöm után. Az egyik hosszú folyosó közepe táján megállunk, majd ajtót nyit, s közben az ajtóra függesztett táblára tekintek. A CSISZ üzemi titkársága, alat­ta egy kis fehér cédulán kis betűkkel ez áll: Jozefína Švar- cová, CSISZ titkár. A meglepetésemet igyekszem eltakarni, és mint aki termé­szetesnek véli az egészet, mindjárt a tárgyra szeretnék térni. Am ő huncutul rám mosolyog és nevetve kérdi: Talán furcsái ja a dolgot? — Nem, nem, nincs ebben semmi különös — válaszolom — hisz az üzem dolgozóinak túlnyomó többségét úgyis a nők alkotják, így hát nagyon is helyes, hogy az ifjúsági szervezet titkári funkcióját is nő tölti be. — Igen, igen, mondja hangos ne­vetésbe kitörve, — de most már akkor azt mondja meg, amit igazén gondolt, amikor bemutatkoztam, mert oly külö­nös ... De az igazi válasszal egyelőre adós maradok. A ru- žomberoki tanulóôtthon növen­dékei érkeznek baráti találko­Jozefiná Svarcová CSISZ titkár zóra, és amíg a CSISZ küldött­ség és a sviti fiatalok tanács­kozása tart, én sétára indulok a Tátra alatti kertvárosba. Sa. í. # Most készült el F. Andris rendezésében öntözéssel a szá­razság ellen (Závlahami proti suchu) című színes oktatófilm, amely bemutatja, hogy Szlová­kia legjobb EFSZ-elben ho­gyan építették ki társadalmi munkával az öntöző rendszert. A film rávilágít arra, mennyire fontos, hogy az agronómusők és a mezőgazdasági dolgozók tökéletesen értsenek az öntö­zés technikájához. • A spartakiádról három szí­nes film készlil. A főrendezők között kitűnik Jan Špata, aki csak most végezte el a film­művészeti főiskolát. Az Új Ifjúság nyári versenye Kirándulás a jövőbe Atomhajtásos repülőgép­pel a Föld körül... Szünidő az Antarktidákban... Kirán­dulás a Holdba ... Ilyen és hasonló kérdések • érdekel­nek mindannyiünkat. Minden remény megvan rá, hogy az, ami ma még csak elképzelés fantázia — az néhány év múlva a gyakorlatban is megvalósul. Különösen a Szovjetunió tudósainak és technikusainak sikerei bíz­tatnak minket abban, hogy ezt mér a mi nemzedékünk megéri. Mindaddig azonban, amíg az emberiség e nagy tervei megvalósulnak, sok mindent el kell végezni kis földgöm­bünkön, és ezért ne vegyék ťôsszňéven még a fantasz­tikus regények olvasói sem, hogyha figyelmünket föl­dünkre, országunkra irá­nyítjuk, mely már eddig is fantasztikus eredményeket ért él dolgozóink kezei alatt a jövőben sok minden olyan születik majd, ami felett talán ma még a fejünket csóváljuk. Képzeljék el olvasóink, hogy most nem 1960-at, ha­nem 1965-öt írunk. Munka­helyünkön, Bratislavában azt a feladatot kapjuk, ugorjunk ét valamit elintéz­ni Košicére. Igen, ugorjunk, a szó legszorosabb értelmé­ben. A legmodernebb repü­lőgépek minden órában startolnak s repülési idejük Kelet-Szlovákia központjába húsz percig tart. Tehát va­lóban csak egy ugrásnyira van tőlünk KóšlCe. A Város közepén egy új tizenöteme­letes szállodában szállásol­nak el. Az utcákon modern és gyors trolejbuszok közle­kednek, s a várostól nétn messze Tekvö hatalmas üzem élőit gyakran szállnak le helikopterrel is. Gondola­tainkban 1950-hez térünk vissza, amikor még itt a modern nagyüzem helyén, csak rétek és legelők voltak. Akkor azután megjelentek az első mérnökök és mun­kások, fölmérték a földeket, s azután megkezdődött a kohászati müvek alapjainak lerakása. 1952-ben azután ideiglenesen megszakadtak a munkálatok s a vidék ismét csendes lett. Már sokan azt hitték, hogy a feledés homálya fedi majd az egész építkezést, amikor 1958-ban Csehszlovákia Kommunista Pártjának XI. kongresszusa elhatározta egy hatalmas méretű kohá­szati mű megalapozását Ke- let-Szlovákiában. Azután elérkezett az 1959-es év, és megkezdődött az építkezés. S immár hetedik éve dol­goznak itt az emberek ezrei. Košice lakosainak száma mér a százezret is megha­ladta, a várostól délre pedig egyre több kémény, és ma­gas kemence tátogatja éhes száját a felhők felé. Igen sok nyomós ok ve­zette pártunkat arra, hogy épp ezen a helyen kezdemé­nyezte az ország egyik leg­nagyobb ipari üzemének fel­építését. Hisz mindannyian tudjuk, hogy épp az ország keleti járásai maradoztak le leginkább a többiek mögött. Munkaalkalom nemigen volt, s az embereknek igen mesz- szire kellett menni munka után. Ez a helyzet az üzem építésével gyökeresen meg­változott. Már az építkezé­sen ezrek találtak munka- alkalmat és most a kohásza­ti müvekben ’néhányezér szakképzett munkás és a másodlagos termelésben to­vábbi tízezer embernek ju­tott munka. A kohászati mü teljes egészében kihasználja Kelet-SzloVákia érctermé- lését s ezen felül igen nagy mennyiségű vasércet kap a Szovjetuniótól is. Szénnel Ostrava látja el s a két város között a villanyhajtá­sú vonatok éjjel-happal közlekednek. Ma tehát, vagyis 1965-ben az üzem termel. Felépítésé­re az állam olyan Összeget fordított, amely a népi de­mokratikus országok között is egész egyedülálló. Az üzem egyre csak önti az acélt és a vasat, Ellátja az ország egy jórészé gép­iparának szükségleteit. A Keletszlovákiai Vasmű kivá­ló minőségű lemezeit min­denütt ismerik. Kell a te­herautók, autóbuszok, vona­tok, mezőgazdasági gépek építéséhez egyaránt. Itt talán visszatérhetnénk valóban napjainkhoz. 1960- at írunk és még rengeteg feladat áll előttünk a kohö- mü felépítéséig. De mér most gondoskodni kell a jövő üzemének szakembe­reiről. És ebben a legna­gyobb segítséget a cseh munkásosztály nyújtja. A Keletszlovákiai Kohómű jö­vő szakembereit ugyanis Csehszlovákia legnagyobb ipari központjában, ahogy népiesen nevezik, „acél szí­vében“ képezik. Olvasóink feladata megír­ni, melyik az az ipari köz­pont, melyet az ország „acél szívének“ neveznek. Ismételten figyelmeztet­jük olvasóinkat, hogy a megfejtéseket a verseny be­fejeztével egyszerre kell beküldeni. \

Next

/
Thumbnails
Contents