Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-08 / 10. szám
A dob, amelyet Jenito két évvel ezelőtt születésnapjára kapott ajándékba, legkedvesebb játéka volt. Verte egész nap, szinté megszakítás nélkül. A felnőttek el akarták venni tőle, és elrejteni, de Jenito apja, aki a legnagyszerűbb ember volt a világon, fiának igazi barátja, így szólt: — Jenito, ha így megy tovább, a dob elreped. Talán újat vennék neked, de tudom, hogy nagyon sajnálnád a régit. Így hát jobb lesz, ha csak időnként veszed elő, mondjuk vasárnaponként. — Jó, apa — válaszolt Jenito. — De vele aludhatok ? És éjszakára maga mellé tette a dobot, kis- húgát utánozva, aki zöldszemű babájával aludt. Azelőtt is volt Jenitonak dobja, de nem igazi, csak amolyan festett. A festmény az ebédlő falán csatajelenetet ábrázolt: katonák mundérban, háromszögletű kalapban, lobogó zászlók, ágaskodó, vadul fújtató lovak. A középen pedig fiatal dobos, büszke, egyenes tartással, türkizkék sapkában. Kezére és a dobra vöröses fény hullott. Minden más a képen elmosódott, homályos volt. Sokszor elnézte a képet s néha a lovak felágaskodtak, a katonák magasra tartották a fényes szuronyú puskáikat, a zászlókat vadul lobogtatta a szél. Igen, a dobpergés lelkesítette őket! Micsoda ritmus volt az! Milyen harcrahívóan pergett a dob! Betöltötte az egész házat. Jenitot mindig fellelkesítette és csodálkozva nézett az asztal mellett nyugodtan ülő szüleire és testvérére: miért nem húzzák ki magukat a harci zene ütemére, szemükben miért nem gyűl ki a hősök tüze? Jenito gyakran megkérdezte apjától, kik ezek a katonák, melyik országé a zászló, ki az a fiatal dobos, és ő, Jenito, irányíthatna-e egy csatát. Apja nem szeretett a háborúról beszélni. De akkor miért hagyta a falon a képet? Jenito nem tudta, hogy ez a régi, már homályos festmény nagyapja legkedvesebb képe, aki mindig elragadtatással olvasott a korzikai tábornok hősi tetteiről. Ami Jenitót illeti, a dob per- gése szüntelenül ott zúgott a fülében, betöltötte egész életét. — És te, Gida, te hallod? — kérdezte nővérét. Már Gida is megértett olyan dolgokat, amelyek érthetetlennek tűntek a felnőttek előtt. És mindketten figyelve hallgatták a vágtató lovak távoli robaját, a dob harcra lelkesítő pergését. A kislány néha úgy érezte, hogy a katonák megmozdulnak, lelépnek a vászonról A város szegénynegyedeinek piszkos, omladozó viskói Jenitot mindig megzavarták. Vajon miért jön ide olyan gyakran az.apja? Mi jót mondhat ezeknek az embereknek? — Menj játszani a gyermekekkel, addig én elbeszélgetek a barátaimmal. — Apa, megmutathatom nekik a dobot? — Igen... De ne mesélj nekik a katonákról... Senkinek sem szabad szeretnie a háborút. — Miért, apa? Hát a katonák nem bátor emberek, nem hősök? — A bátorságot mással bizonyítják, Jenito. Szeretni kell az embereket, s ha majd elkerülhetetlen lesz, csak akkor szabad feláldozni az életet. Jenito nem mutatta meg a gyermekeknek a dobot, hiszen annak csata nélkül nem volt semmi jelentősége. Volt vasárnap, amikor apja nagyon korán elment hazulról, ilyenkor a kis kávéházban találkozott Jenitóval. Itt zeneautomata is volt. A fiatal fiúk és lányok bedobtak egy pénzdarabot és az automata zenélni kezdett. Milyen csodálatos dolgok vannak a világon! Apját rendszerint valakinek a társaságában találta. Félhangon beszélgettek, apja jegyzeteket készített, az asztalon két-három agyonolvasott könyv feküdt. Vajon mit ír? Milyen könyvek ezek? Az emberek mért veszik körül az apját? Jenitóban gyanú ébredt, hogy az apjának két élete van. Az egyik, az igazi, otthon történik, az asztal mellett. Ilyenkor hangja szelíd, jóságos. A másik — titokzatos és érthetetlen. Egy este szokatlan dolog történt. Autó fékezett a ház előtt olyan hirtelen, hogy a kerekek megcsikordultak. Sietős léptek zaja hallatszott a lépcsőházból, majd erőteljesen megzörgették az ajtót. Anyja riadtan futott az ablakhoz, óvatosan félrehúzta a függönyt. — Nézd! Apja kipillantott, aztán befutott a kis szobába, valamiféle papírokat hozott ki, nagybátyja átvette tőle és a szomszéd udvarra nyíló ablakhoz rohant. Ott megállt és visszakiáltott: és szuronyukkal feléje rohannak. Ilyenkor megijedt, majdnem sírva fakadt. — Félek, Jenito, nem akarom többé hallani... Hát jó, akkor majd egyedül hallgatja. Egy ilyen dob volt Jenito minden álma, egy ilyen dobért mindenről lemondott volna a világon. ... Amikor születésnapján, azon az emlékezetes reggelen felébredt és meglátta maga mellett a dobot, szíve valósággal megdermedt a váratlan örömtől. Befutott az ebédlőbe, a képre tekintve, a fiatal dobos energikus arckifejezését próbálta utánozni, majd dobolni kezdett és persze felébresztette az egész családot. Apja figyelmeztette: — Jenito, kilyukasztod a dobot... Jenito apja nagyszerű ember volt, aki soha senki előtt nem hajtotta meg a fejét. Milyen kifejező volt az a mozdulata, amikor vita hevében kezével hátrasimította a szemébe lógó engedetlen fürtöket! Hányszor szerette volna Jenito mondani: Apa, még egyszer! Apja volt számára a legjobb, a legerősebb, a leghatalmasabb ember. Üzemben dolgozott, korán reggel indult munkába, úgyhogy Jenito csak esténként látta. Talán ezért nem szerette a kisfiú azokat az ismeretlen embereket, akik minden este eljöttek apjához. Visszahúzódtak a kis szobába, - ott állott apja íróasztala, sok-sok könyvvel. Apja nem tudott meglenni könyvek nélkül. — Anya, kik ezek az emberek? — Apa barátai, kisfiam. — Mért bújnak el a kis szobában? — Apa magyaráz nekik... Nem szabad zavarni őket. — Mi miért nem hallgathatjuk? — Ez csak őket édekli.'.. Tanulnak... Vizsgára készülnek... — Én is vizsgázni fogok. — Természetesen... De az ő vizsgájuk nehezebb ... — Ilyen furcsa és titokzatos a felnőttek világa! A vasárnapot apa és fia mindig együtt töltötte. Ellátogattak a városi parkba, vagy a legközelebbi faluba, növényt gyűjtöttek a herbáriumba, eljártak a labdarúgó mérkőzésekre. — Menjünk, Jeromino, gyere már! Apja homlokán elmélyültek a ráncok: szemébe hulló haját ezúttal nem simította hátra az olyan jól ismert kézmozdulattal. Nyugodtap állt, fejével nemet intett... — Menjünk... egy pillanatot sem veszíthetünk. — Miért? Most már nem olyan borzalmas! Erős ütések remegtették meg az ajtót. Sápadt arcú nagybátyja eltűnt az ablak mögött. Anyja még várt egy pillanatot, aztán lassan elindult ajtót nyitni. — Jenito, azonnal menj a szobádba! Még látta a belépő embereket. Kalapjukat mélyen a szemükre húzták. Az ablakból lenézett az utcára. A fekete autóból fegyveres rendőrök ugráltak ki, a gyalogjárón szétszóródtak jobbra és balra, majd eltűntek a sötétben. A pja sokáig nem tért vissza. Barátai sem jöttek többet, mintha valaki értesítette volna őket, hogy apja nincs itthon. Anyja csak ennyit mondott: — Apa elutazott. — A barátaival? — Nem, Jenito, ezek nem voltak a barátai. — Ekkor közbeszólt a nagybátyja, hangjában elfojtott düh remegett. — Barátok? Mondd meg egyenesen: vadállatok. Miért beszélnek néha a felnőttek olyan érthetetlenül? Mi van apjával és nagybátyjával? És tulajdonképpen mi történt? Attól a perctől, ahogy megjelentek azok az emberek — a vadállatok, ahogyan nagybátyja mondta — és elvitték apját, a házban minden megváltozott. Jenito egyre gyakrabban nézte a képet, a katonákat, a harcra lelkesítő kék sapkás fiatal dobost. Ö, ha azon az estén elővehette volna a dobot — és azok az emberek (vagy vadállatok) megijednek és elfutnak! Tudta: apja nem szabad akaratából ment el és nem is utazott el sehová. De mit követett el? Anyja, nagybátyja, a szomszédok és ő miért nem védték meg? Bizonyára valami hiányzott... Igen, a dob hiányzott. Lassan és nagyon szomorúan teltek a hónapok apja nélkül és Jenito bűnösnek érezte magát. Miért nem vette elő a dobot? Végre hazatért az apja, de már nem volt a régi. Lesoványodott, háta meggörnyedt, arca komor és szomorú volt, hajába ősz szálak vegyültek. Jenito gyakran félrehúződott a kis szoba egyik sarkába és sokat sírt. Semmit sem kérdezett, úgy érezte, megbántották: miért nem tárják fel a felnőttek annak a titokzatos világnak a rejtelmeit, amelyben apja élte fél életét? Aztán lassanként minden visszatért a rendes kerékvágásba. Ismét elkezdődtek a régi séták, de apja sohasem beszélt a történtekről. Egyszer elmentek a strandra. Apja bronzszínű, izmos testén friss forradást vett észre. — Mi ez apa? — Ez.. Nemrégen üvegdarabokra estem ... — De én nem vettem észre, hogy a kabátod elszakadt volna ... — Nem ... kabát nélkül voltam. Apja hazudott. Jenito sírva fakadt, lehajtotta fejét, arcát eltakarta kezével, összevissza harapta ajkát, karmolta az arcát, de a sírást nem tudta visszafojtani. Apja nagy, súlyos kezével a vállát simogatta. Majd így szólt: — Ide figyelj, Jenito... A forradás, amit láttál... Ez nem... hogy is magyarázzam meg neked... Jenito felzokogott, majd megtörölte a szemét: — Akkor ki tette? — Emlékszel arra az estére, amikor elv'ttek? — ök voltak? — Igen. — És te hagytad, hogy elvigyenek? — Kisfiam, vannak dolgok, amiket a gyermekek nem tudnak megérteni. Jenito lehajtotta fejét, és a szavakat keresgélve halkan mondta: — De én ... én is férfi vagyok. Apja úgy tett, mintha nem hallotta volna, és egy csónakra mutatott, amely a mólóhoz közeledett. A kikötőbe tart... Érjük utói! Jenito kelletlenül futott apja után. Félúton megállt és leült a homokra. Apja hazudik, csaló. Hagyta, hogy elvigyék, tűrte, hogy sebet ejtsenek a hátán. Nem, apja nem olyan bátor, mint a katonák a képen. ★ J enito még sohasem érezte olyan idegennek és érthetetlennek a felnőttek világát, mint ezekben a nyugtalan napokban. Az emberek megbolygatott hangyaboly lakóihoz hasonlítottak. Szavaikban, mozdulataikban, de még vidámságukban is volt valami kettősség, valami nagy-nagy óvatosság. Apja, anyja, nagybátyja már nem voltak olyan tartózkodók, komorak, mint régen és izgatottan vitatkoztak. Apja naponta három-négy újságot vásárolt és felháborodással tárgyalta barátaival a legújabb híreket. így voltak a szomszédok is —, jöttek-mentek, olvasták a lapokat, amelyeket valósággal kitéptek az újságárusok kezéből. Mi történhetett? Kérdéseire nem kapott választ. Ügy érezte, még lélegzeni is nehezebb, mint azelőtt. De hogy hamarosan történni fog valami, erről meg volt győződve. Egyik este apja és nagybátyja későn jöttek haza. Apja nem vette észre, hogy ő és Gida nem alusznak. Felindultan móndta anyjának: — Az utca tele van rendőrrel. A csatorna mellett tankok állnak. Tankok ... apja azt mondta „tankok“. Most már minden érthető. Tehát hamarosan megkezdődik a harc, zászlókkal, dobpergéssel. És apja — ezt Jenito tudta — fegyvert kerít valahonnan. Másnap apja korábban reggelizett. Indulás előtt félrevonta őt. — Meg kell ígérned, hogy nem mész ki a házból. Jenito nem válaszolt. — Megígéred? — Miért, apa? — Az utcán nagy zaj lesz, az emberek kiabálni fognak... De bármi történik, neked nem szabad kimenned. — Emberek a mi utcánkban? — Minden utcában, de lehet, hogy itt a mi utcánkban többen lesznek, mint bárhol. Meg- íqéred ? — Kinézhetek az ablakon? — Igen, de óvatosnak kell lenned! — Apa, mi lesz? Ünnep? — Egy embert fogadnak ... Nemsokára meg kell érkeznie. Őt fogják kísérni. Valószínű, elmennek a mi házunk előtt is. Nem, ez nem háború. Nem lesz itt tank, sem katona, biztosan valami híres, nevezetes ember tér vissza a városba. — Ki az apa? Híres labdarúgó? — Nem, nem labdarúgó. Megígéred? — Megígérem — mondta Jenito minden meggyőződés nélkül. Apja felvette kiskabátját. Egy óra múlva Jenito távoli tompa morajlást hallott, amely egyre erősödött, közeledett, mint valami hatalmas áradat. Érthetetlen nyugtalanság kerítette hatalmába, futni, kiabálni, törni-zúzni szeretett volna, elébe menni az áradatnak. Kinézett az ablakon. Az utca két oldalán rendőrök sorakoztak. Nemsokára erősítés érkezett... Két szakasz katona elzárta a h'dat. — Gida, Gida, gyere ide; nézd! Gida felmászott a székre! Anyjuk nem volt a szobában, talán a konyhában vagy az udvaron, esetleg az utcán lehetett. Rendőr, mindenütt rendőr, de az eitftierek nem törődtek velük, az áradat elé rohantak. — Jenito, semmjt, sem — Várj, mindjárt! Ügy látszik, csak 8«tu<ÍJÍ^Siogy híres embert várnak, nevezetesebbet ‘még:"'a labdarúgóknál is. Apja csak neki mondta el. Az utca elején hirtelen hatalmas, néma tömeg tűnt fel. Minél közelebb ért, annál haljós- latúbbá vált súlyos, nyomasztó némasága. Ránehezedett a falakra, a dobhártyára, süketté tette a fület. Emberek hosszú, hosszú sorban... ezer és ezer ember... és egyre jöttek, feltartóztathatatlanul. Magabztos, határozott léptekkel közeledtek, ha útjukat valami elzárta volna, bizonyára szalmaszálként seprik félre. A rendőrök hátrálni kezdtek. Hábóťú volt, de zászló és dobpergés nélkül. Jenito mégis úgy érezte, hogy ezek az emberek ugyanúgy rohamra indulnak, mint a katonák a képen. És a felnőttek eddig érthetetlen élete hirtelen világossá vált előtte. Egyszer csak meglátta az apját a tömegben. — Nézd Gida! Apa! Nézd, Apa! Apja most katona volt, és rettenhetetlenül menetelt a tömeg élén. — Apa! — kiáltott Jenito, de hangja elveszett a nehéz nyomasztó csendben. Az emberáradat hirtelen megállt, megingott, mintha ellenállhatatlan szél zúdult volna rá. Az utca tömve volt rendőrrel, vadul hadonásztak szuronyaikkal. Tompa moraj hallatszott. Jenito szíve összeszorult. Szerette volna átadni az embereknek hősiességét, megkettőzni dühüket, megsokszorozni erejüket. A tömeg ismét előrelendült, de a rendőrök szuronyai visszavonulásra kényszerítették. A sorok felbomlottak. Az emberek szétfutottak. Jenito keze öntudatlan mozdulatával, amely olyan nagyon hasonlított apja kezének mozdulatára, letörölte homlokáról a verejtéket. Nem, apját nem győzhetik le. A festményre nézett: ágaskodó lovak, katonák, a dobos... Igen, itt is dobra van szükség ... De megígérte ... Nem, nem maradhat... Már akkor dobolt,1 mielőtt az utcára lépett volna. Átfurakodott a megingott tömegen. Elérte az első sorokat. ,, N éhány óra múlva a kíváncsiskodók a golyóütötte lyukakat nézegették a falakon. A vértócsát keresték, ahol egy kisfiú dobbal a kezében elesett. A vért már felmosták. Az emberek arról beszéltek, hogy a rendőrök, ha gyilkolnak, mindig eltűntetik a vért, csak a golyóütötte lyukakat hagyják a falon. VINCZE FERENC fordítása *) Mai portugál író. Kosik József rajza Kulturális hírek • MIN DOLGOZNAK A ROMÁN ÍROK? - Eusebiu Cami- lar Satui uitat (Az elfelejtett falu) címmel novellát ír a dolgozó parasztság mai életéről J. Jianu Észak-Moldva 1939 és 1955 közötti életéről ír regényt Veeam din intuneric (A sötétségből jöttem) címmel. Ion Ist- rati Din neagra taranie (A sötét parasztsorból) című regényének második kötetét készíti sajtó alá. Dragos Vicol a fakitermelő munkások életéről ír regényt. ® FEBRUÁR 16-ÄN SZOVJET ÍRÖKÜLDÖTTSÉG utazott az Egyesült Államokba. A küldöttség, melynek vezetője Sztyepan Scsipacsov, tagjai Leonyid Leonov, Olesz Goncs '.r és Muhtar Auezov, egy hónapot tölt az USA-ban. • SOSZTAKOVICS UTÁN EGY MÁSIK neves szovjet zeneszerző is kirándult az operett területére. T. Hrennyikov megzenésíti E. Satunovszkij Száz ördög és egy lány című librettóját. © VILÁGSZERTE NAGY SIKERT ARATNAK a kínai rajzfilmek. Ebben az évben negyvenöt új rajzfilm kerül a közönség elé. A műfaj fejlődését most Pekingben kiállításon mutatják be. • A VILÁGŰR REPÜLÉS IRÁNTI nagy érdeklődés a színházakban és filmgyárakban is érezteti hatását. A bécsi Eisrevue új műsorának színhelye a Hold. Egy bostoni operatársulat felújította Offenbach Utazás a Holdba című operettjét, amelynek librettója Verne regényéből készült: Harry Martinson svéd költő Aniara című verses színművében a Marsra és a Venusra viszi el a nézőt. A DEFA (NDK) és az Illusion (Lengyelország) közös produkcióban Stanislav Lem lengyel író Űrhajósok című fantasztikus regényének filmváltozatát forgatják. ® M. A. SOLOHOV szovjet író Dániába érkezett. Az írót és családját a dán írók, valamint a Dánia és Szovjetunió közötti együttműködés társaságának képviselői fogadták a repülőtéren. • GELLÉRT ENDRE, a Magyar Nemzeti Színház kétszeres Kossuth-díjas főrendezője március 1-én Budapesten hirtelen elhúnyt.
