Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-07 / 23. szám
VADIN SPICIN: ^(J'ö'lcöííö'^U' (A szovjet önkéntes egyesületek életéről és munkájáról) I. A FÉNYKÉP Alig állott a lábán, aztán hozzájuk lépett. — Elvtársak, maguk az egyesülettől vannak? Berúgtam. Mi lenne, ha hazakísérnének? Az egyesület tagjai tanácskoztak. Egy arrajáró rendőr megjegyezte: — Mit vesződnek vele? Be az autóba és .. . — Lehet, gyerekek, talán tényleg jobb lenne hazavinni... — javasolta Iván barátaihoz fordulva. — Persze, hogy gyerünk! — bizonygatták a többiek. Odahaza Vaszilj Ivanovicsot (nevezzük így) kisírtszemü asz- szony és remegő gyerekek fogadták. — Így csinál minden este — mondta az asszony. — Amúgy csendes, nem bánt, csak elissza az egész fizetését. Mit csináljak, hiszen ez így kibírhatatlan... Mi lesz velem? Vaszilj Ivanovics lógó karokkal ült a széken és bután mosolygott. — Az lenne jó, ha így lefényképeznénk és kitennénk az üzem faliújságjára — javasolta az egyesület valamelyik tagja. Nem sokat kellett készülődni hozzá. Villant a fény, és a fiúk elbúcsúztak a asszonytól. Másnap, amikor a képek már készen voltak, Iván fogta agát és elindult megmutatni Vaszilj lvanovicsnak. — Az üzembe viszed? — kérdezték az elvtársai. — Nem, neki, haza. Vaszilj Ivanovics nagyon el- kenödve fogadta és amikor meglátta a képeket, nem tudott sokáig szóhoz jutni. Végül megkérdezte. — No, és mi történt? Hiszen semmi... * — No igen, nem a legrosszabbul viselkedett. — Akkor minek fényképeztek le? Elviszik az üzembe? — kérdezte ismét. — Nem. Csak éppen magának akartuk meg lutatni, senki másnak. Vaszilj Ivanovics fellélegzett, aztán hosszan nézte a képeket és a fejét csóválta. — Tehát ilyen vagyok. Valóban ilyen? És itthagyhatná nekem ezeket a képeket? — Tessék, tegye el. Másnap este Vaszilj Ivanovics beállított az önkéntes egyesület parancsnokságára. — Hol van az az illető, aki elhozta nekem tegnap azokat a képeket? — Ezek voltak első szavai, aztán hosszan szorongatta Iván kezét. — Köszönöm pajtikám! Jól csináltad velem .. ■ Azóta sok idő eltelt. Vaszilj Ivanovics azonban nem iszik. Gyakran eljön hozzánk a stábra, a fiúkhoz. Én is itt ismerkedtem meg vele. Természetesen nem ez az igazi neve, de mit számít ez? BECSÜLETSZAVAMRA Vovka hirtelen kanyarodott ki a sarkon, és kampós drótjával ügyesen elkapta az autóbusz hátulját, aztán boldog mosollyal hagyta magát végigvontatni az utcán. Az egyesület tagja Iván Gvat- kin mindezt pontosan látta és ég szerencsésen felugorhatott a következő autóbuszra. A következő megállónál elcsípte a kis csibészt. — Miért akaszkodol az autók után! — szólt rá szigorúan. — Én ... nem akaszkodok ... — És ez, minek neked? — Ez, hát ez drót. Vovka ijedten nézett Ivánra és könyörögni kezdett neki: — Engedjen el, én ... — Iskolás vagy? — Iskolás ... — Akkor gyerünk az iskolába. — Nem, ne menjünk. Többet nem csinálom. Becsületszavamra! — Elhiggyem? — kérdezte szigorúan Iván. Higgye el, komolyan... Iván Grankin elengedte Vov- kát. De másnap ott állt az iskola előtt és várta Vovkát. Vovka szörnyű zavarba jött, Nem tudta mit csináljon a dróttal, amely kiállt a táskájából. — Minek ez neked, ha egyszer becsületszavadat adtad? — kérdezte Iván. — Ha egyszer nem tudom, hogy hová is dobhatnám el — próbált lódítani a lurkó, de aztán előhúzta a táskájából a drótot és bedobta a bokrok közé. — Nem tudta i, hogy megles — mondta zavartan. — De most már hisz nekem, ugye? — Hiszek! ÉJSZAKAI TALÁLKOZÁS Hja, sok minden megtörténik az egyesület tagjával — kezdte el Mihail Grigorjevics, az egyesület tagja. — Például nemrégen is: Nagyon késő volt már, az utcán egy lélek sem. Ahogy megyek egyszerre csendes női sírás üti meg a fülem. Oda megyek, hát a fal mellé lapulva egy asszony sír. Mellette férfi áll. Kabátja kigombolva, sapkája félre. Részeg. — Mi történt polgártárs? — kérdezem. — Ugyan, sem ti. Semmi különös — mordul rám. — És maga miért sír? — fordultam az asszonyhoz. . — Csak úgy, és maga kicsoda? — Az Egyesülettől. — Öh, igen, ó az egyesülettől van. Hát akkor vádolj be. Mi férj és feleség vagyunk és családi tanácskozást tartunk. — És ez mi? — mutattam összeszorított öklére. — Ez. ,. kéz, — mosolyodott el és kinyitotta a kezét. — Hol laknak ? — Az állomásnál. — Én is, no, megyünk? ... — Ha akarja, mehetünk — rántotta meg a vállát. Elindultunk. A férj az úttesten, mi, az asszony és én a járdán haladtunk. Már nem sírt, csak szomorúan és neheztelön nézett a férjére. — Tulajdonképpen mi történt maguknál? — kérdeztem csendesen. — Rossz társaságba került. Iszik. Ma például erőszakkal rángattam ki a kompániájából. — Az nem igaz! — kiabált a férj és hozzánk jött. — A család nálam az első! Az asszony csak lehajtotta a fejét és többet nem szólt egy szót sem. Csendesen értünk a házuk elé. — No, gyere beljebb — hívott a férfi. — Nem, nem megyek. Minek? — Minek. Felírod a címemet, aztán mindent beleteszel szépen az újságba. Ismerem én már ... — Minek tenné bele? Végül is hasznom lenne belőle? Mindenkinek magának kell, tudnia, hogy mit csinál és mit ér el vele . . . Az ember hallgatott, de nem mozdult. — Miért is szégyenlem úgy ma magamat? — suttogta maga elé. Megrántottam a vállamat. Magához húzta az asszonyt, megölelte és az hozzábújt. — No, jól van, gyerünk már — mondta lágy hangon. Eljöttem, Hogy ma hogyan élnek, nem tudom, De én valahogy megkönnyebbültem. Fordította: SZŐKE JÓZSEF Melyik az igazi? Hiába szereti még az elsőt, ha az már más lánynak udvarol. Legjobb lenne végleges szakításra gondolni, hiszen önnek akadt egy más udvarlója, aki rokonszenves, tehát foglalkozzon inkább az utóbbival. Nincs választása. Egy lehetőség van, viszontszeretni a másikat. Csak veled leszek boldog. A fiú valóban szereti magát. Azt, hogy a barátnőjével levelezett és egy alkalommal mulatott vele, dacból tette, de nem is tudhatja, hogy a barátnője miről beszélt vele. Éppen azért legyen a barátnőjével szemben az ilyen ügyekben titoktartó. Azt hisszük a kibékülés és az esetleges eljegyzés mindkettőjük boldogságát jelenti. Kék nefelejcs: A házasság nagyon komoly dolog. Ezt magának is tudnia kellett volna. A szülök jóakaratú tanácsai és beavatkozásuk nem terjedhet- het olyan messzire, hogy gyermeküket olyanhoz kényszerítsék, akit nem szeret. Nehéz tanácsot adni, de ha az együttélés teljesen lehetetlen lesz, a válásra kell gondolni. Kár, hogy nem írta meg címét, részletesebben válaszoltunk volna. A szüleit mindenesetre avassa be szándékaiba. Október 30.: Sajnos, ismerőse tulajdonságai: „erőszakos, iszákos és verekedő“, valóban olyanok, hogy meg kell gondolnia, járjon-e vele. Amint írja, egyidőben több lánynak is udvarol. Ezekután mit tanácsolhatunk? Azt hisszük túl fiatal ahhoz, hogy az ilyen emberre jelenleg befolyást gyakorolhasson. Téged bottal vertek, engem kacagással: A fiúnak feltétlenül tetszett, de semmivel sem többet. A beszélöképességét ő úgy látszik gyakran alkalmazza. így aztán ne csodálkozzon, hogy ilyen kisírtszemü lányok emlegetik. Véleményünk szerint ne tegyen semmit, legfeljebb keresse az alkalmat vele beszélni utóljára. Tudjuk jól, szeretne tőlünk olyan tanácsot kapni, amelynek birtokában helyzetén segíthetne. Sajnos, más tanácsot, mint az előbbit, nem adhatunk. Rózsaszál: Aggályai jogosak, de nem azért, mert a gyermek megcsúnyítja az asszonyt, hanem azért, mert a fiatalember még túl fiatal. Még egy évig középiskolás lesz, és azután a katonai évek várnak rá, egyszóval csak jó néhány év múlva nősülhet. Bár lehet, hogy a legjobb szándékkal van maga iránt, és jelenleg úgy látja, ezt meg is valósítja. Ezzel szemben ön már egy kereső lány, aki kikerült az életbe. Kedvelje továbbra is a fiút, de tekintse őt egyelőre annak, ami; egy diáknak. Lehet, hogy idővel vonzalmuk komoly szerelemmé fejlődik, de egyelőre elég a barátság, mert ez semmire sem kötelez. ♦♦«♦♦"♦♦-'f Fontosabb-e a szerelem? Válasz a három jóbarát levelére TISZTELJENEK MINDEN NŐT Nagyon különböző véleményük van az olvasóknak arról a levélről, amely a fizikai és szellemi munkát végző fiatalok szerelmi problémáival foglalkozik. Pár szóban szeretnék ebben az esetben a nőkért síkra- szállni. Nem értek egyet azokkal, akiknek az a véleményük, hogy lehetséges a boldog szerelmi viszony, akármilyen is legyen a fiatalok munkahelye, sem azoknak nem adok igazat, akik szigorúan bírálják az értelmiségi lányokat vagy a férfiakat. Szerintem egy nő, lehet akár fizikai, akár szellemi munkát végző egyén, mindenhogyan tud szeretni, és a. szerelméért kész feláldozni mindent. Sajnos, másképp van az egy férfinél. Sok esetben az iskolázás következtében a „dicsőség" és a feltűnni akarás hóbortja bolondos mániává fejlődik nála. Természetes, hogy az ilyen ember nemcsak a fizikai munkát végző nőt veti meg, de más embertársait is, magát meg a világ közepének képzeli. Szomorú, de annál gyakoribb eset ez, Az ilyen férfi aztán képtelen szeretni akár fizikai munkást, akár értelmiségit. Ha az ilyen ember mégis megházasodik, igen hamar lehet tapasztalni a következményeket: megveti élettársát, más nők után futkos, stb. Ezek a férfiak! Egy nő viszont, ha szeretik, mindig viszonozza a szeretetet. Ha esetleg mégis akad olyan személy, mint a 20. számban az a férfi, aki szerint a nők csak titulusra és autótulajdonosokra vadásznak, merem állítani, hogy téved. Szó se róla, olyan nők is akadnak, de aránylag kis számban. A nagyobb részük (akármi is a foglalkozásuk) életcélja az igazi szerelem. Valóban, hiszen a nőknek nincs is más küldetésük az életben, minthogy szeressenek és ezért nem kívánnak egyebet, mint megértést és egy kis gyöngédséget a férfiaktól, amit (sajnos!) elég ritkán lehet csak tapasztalni. Ha mégis valamelyik férfit aztán csalódás éri, ne a nőket okolja, hanem magában keresse a hibát. A férfiak tiszteljenek minden nőt egyaránt, akkor megkapják azt, amit érdemelnek, a szeretetet. LADORÉ. VÁLASZ A „FÉRFI“-NEK Nem a három jóbarát leveléhez akarok hozzászólni, csak ahhoz az egyhez, amit Férfi jelige alatt közöltek. Elolvasása után hasonló fanyar nézetem van a férfiakról. önzők, irigyek. Az illető vagy agglegény, vagy szélhámos, hogy ilyen levél megírására merészkedett. (Majdnem kár az időt tölteni a válasz megírására, de mégsem lehet szó nélkül hagyni.) Ügy gondolom, hogy a szerkesztőség se ért vele egyet, még leközölni se kellett volna (mint ahogy az írója remélte), mert csak minket, asszonyokat haragítanak vele. Igen, egyenjogúsága csak papíron meg a munkában van a nőnek, de amikor szórakoznia vagy pihennie kellene, arra nincs idő, mert a műszak után a házimunkáját végzi és a legolcsóbb szórakozást is irigylik tőle. És a divatlapot írja? Utóvégre mi vagyunk többségben és a férfiak szórakozásához képest megérdemlünk annyit, hogy egy lap velünk foglalkozzon. Ott a sok újság, az mind a férfiaké, és mi asszonyok minden irigység nélkül nézzük, hogy sok munkánk közben a férfiak milyen nyugodtan olvasnak. És még ezekután az egyenjogúságot hangoztatja? , Levelemmel különös kívánságaim nincsenek, nem keresett szavakkal írtam, ♦ »■«>>» ♦» + » «» +» csak ahogy felmérgeskedtem. TÖTHNÉ MIÉRT NÉZNEK LE? Lehet,' hogy butaságnak fogják tartani azt, amit írok, de sajnos még vannak ilyen gondolkodású fiatalok. Tizenhétéves vagyok, munkáslány. A nyolc általános elvégzése után mező- gazdasági munkára jelentkeztem. Egy éve dolgozom a szövetkezet kertészetében. Szeretem a munkámat, becsületesen dolgozom, és mégis lenéznek, mert „csak" mezőgazdaságban dolgozom, „paraszti" munkát végzek. Az értelmiségiek, az iskolások is dolgozni fognak egyszer, ha nem fizikai, hát szellemi pályán, de azért munkás lesz belőlük is. Ha csinosan felöltözöm, nem mondja senki, hogy „paraszt" vagyok. Ma már finom lehet az arc, a kéz, ha kint is van a szabadban egy lány. De az mégis csak fáj, hogy lenézik a munkáslányokat. Már azon gondolkoztam, hogy itt hagyom a falut, csakhogy ne a mező- gazdaságban dolgozzam. A gyári munkásnő becsülete nagyobb, mert fehér az arca, a keze, ha valaki fekete, az nem szégyen, sőt egészségesebb, mint mások. BARNABŐRÜ LEHET BOLDOGSÁG A három jóbarát leveléhez szólok hozzá, hogy lehet-e boldog szellemi és fizikai munkát végző két fiatal. A választ saját tapasztalatom alapján írom. Főiskolai végzettséggel rendelkezem, a férjem viszont fizikai munkát végzett, amit kiváló teljesítményéért nemrég szellemi-' vei cserélt fel. Az életben volt már dolgom diplomás emberekkel is, akikben annyi intelligencia sem volt, mint egy fizikai munkát végző dolgozóban, aki talán nem ér rá művelődni. Az intelligenciát nemcsak az iskola adja, hanem maga az élet követeli meg, s ahhoz szilárd akarás, tanulnivágyás kell. Mindenki lehet intelligens, művelt, csak tanulni kell, az élettel kell haladni. Visszatérve házasságunkra, mi nagyon boldogok vagyunk egymással, soha semmi nézeteltérés nincs köztünk, ami a végzettségre vonatkozik. Témánk mindig van, a tudománnyal haladva, az építés problémája, ami mindkettőnket érdekel. Tehát boldog házassághoz csak igaz szeretet, kitartás és megértés kell. B. A. ÉN IS ÜGY JÁRTAM Építészeti ipariskolában 1955-ben érettségiztem, és azóta mint technikus dolgozom egy építési vállalatnál. Még az érettségi előtt komolyabb viszony alakult ki köztem és egy falumbeli lány között, akivel igen megszerettük egymást. Eleinte minden a legnagyobb rendben lett volna, csak a lány még igen fiatal volt, én pedig katonai szolgálat előtt álltam, úgy döntöttünk tehát, hogy megvárjuk az esküvővel a katonai szolgálat leteltét és aztán egybekelünk. Rendben is lett volna minden, csak sajnos, mire leszereltem, a lány már hivatali állást vállalt, és időközben részben elsajátította az értelmiségi lányok egyes rossz szokásait. Már kizárólag városban érezte jól magát és a szórakozási lehetőségeket is csak a városra korlátozta, még abban az esetben is, ha esetleg ugyanezt megtalálhatta volna a szülőfalujában is. Én szintén szeretem a szórakozást, de nemcsak városban, hanem falun is, mert ma már a falun is lehet kulturáltan élni, de sajnos ő ezt nem akarja megérteni. Lassan öt éve lesz, hogy egymást szeretjük, de sajnos szerelmünk hovatovább kezd elhomályosodni, mert ő mindenáron váiosban akar élni, én viszont jobban szeretem a falumat. Hozzájárul még ehhez az a tény is, hogy a lány szülei nem szívesen veszik udvarlásomat, főként azért, mert már nagyobb igényeket támasztanak lányukkal szemben, mivel már hivatalban dolgozik, úgyhogy az egyszerű technikust szeretnék kicserélni, valami diplomás (Ing. Dr.) fiatal-; emberrel. Ilyen igénnyel azóta léptek fel, amióta a családból az egyik nőrokon (unokanővér) férjhez ment egy diplomás fiatalemberhez, akinek autója is van, úgyhogy ezt a nőt állítják lányuk példaképének. Mikor mindezt megtudtam, szóvá- tettem, de sajnos ő nem tehet az egészről. Később a dolog odáig fejlődött, hogy a lánynak teljesen megtiltották a velem való társalgást, úgyhogy az utóbbi időben már csak titokban találkozhatunk, ami elég kellemetlen mindkettőnk részére, Az utóbbi időben a lány szülei már azt is hibának hozzák fel, hogy szegény munkáscsaládból származom, és hogy tagja vagyok a CSKP-nak, ahol aktív rgünkét végzek, a lány viszont gazdag falusi családból származik, s a szülők, annak ellenére, hogy tagjai a helyi EFSZ-nek, még mindig azt szeretnék, ha a nevük említésénél a földjük mennyiségét is említenék. Tudatában vagyok, hogy jövőnk csakis kettőnktől függ, mármint a lánytól és tőlem, de sajnos az utóbbi időben már ő sem a régi, és szülei felé hajlik. Mindezt csak azért írtam le, nehogy azt gondolja a három jóbarát, hogy csak ők tapasztalták a szülők maradiságát, és nemcsak kizárólag az érettségivel rendelkező tanítónők viselkednek olyformán, ahogyan azt leírták, hanem mások is, akik esetleg nem érettségiztek, de szüleik mégis nagyobb igényűek. Sajnos, vannak lányok még ma is, akik azt gondolják, hogyha íróasztal,mellett dolgoznak, akkor kizárólag diplomás férfiakkal szórakozhatnak, esetleg csakis ilyen férfi felesége lehetnek. Az ilyen nőket én bizony csak sajnálni tudom, még akkor is. ha esetleg szeretem, vagy szeretném az ilyen lányt, mert szerintem a boldogságot nem diplomával osztogatják, sem pedig a gazdagsággal, hanem azzal, hogy kik hogyan értik meg egymást, még akkor is, ha a férj munkás, a feleség pedig tanítónő. Ránk, fiatalokra vár az a feladat, hogy az egyes szülők vagy lányok maradiságát legyőzzük, megmutassuk az idősebb generációnak, vagy az elfogult lányoknak, hogy nem a „ruha teszi az embert emberré", sem pedig a. munkabeosztása, hanem az elvégzett munkájának hasznossága a társadalom részére, mert a mi társadalmunkban egyaránt lehet boldog családi élete mind fizikai munkát végző dolgozónak, mind értelmiséginek. ROBERT
