Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-24 / 21. szám

f.ngw.H”«."™r■> -. '.yn;- ■ ■.■ wr»■ ■■ < ■■.'■,-• - .>■-■ ■■ ■.>■

HAL ÉS TÁNCÜNNEPÉCY ÉRSE ízelítő a Csemadok aj érsekújvári országos al- és táncünnepélyének műsorából I960. MÁJUS 28.

16 órakor: Énekkari fesztivál. 19 órakor: A CSISZ KB Magyar Nép- művészeti Együttesének műsora. 22 órakor: Népmulatság a Berekben — reggelig.

1960. MÁJUS 29.

Ml. >

ce

8.30 órakor: A népművészeti együttesek és énekkarok ünnepi felvonulása. 10 órakor: A nép- művészeti együttesek műsorának első része: 1. Czibulka Gabriella szaval. 2. Ünnepi megnyitó. Magyarul: Lőrincz Gyula, Szlovákul: OV-KSS titkára. 3. A Bratislavai Magyar Tizenegyéves Középiskola énekkara, a) Behár: Május, Veress: Tavaszi szél. Brahms: Egy édes hangú kismadár. Mozart: Tréfás a-b- c-d. 4. A Csemadok Felsőcsallóközi Népi Együttese. Gyorscsárdás. 5. Nagy Dezső — a Csemadok diószegi helyi szervezetének szólistája: a) Megyen már a hajnalcsillag ... b) Kis kút, kerekes kút... 5. A Tardos- keddi Magyar Nyolcéves Középiskola tánccsoportja: Kisszéktánc. 7. Szlovák népdalok. 8. Szlovák népművészeti együttes: Komáromi hajógyár „Dui naj“ együttese. 9. A Csemadok taksonyi tánccsoportja: „Taksonyi

majális“. 10. A CSISZ és a Csemadok muzslai helyi szervezetének tánccsoportja: „Kukoricafosztás“. 11. Jónás Mária

— a diószegi helyi szervezet tagja magyar népdalokat énekel.

1960. MÁJUS 29.

15 órakor: 1. Nagy Jenő — a Csemadok bra- tislavai helyi szervezetének tagja szaval. 2. A Csemadok Garammenti Népi Együttese: „Szlovák-magyar barátság“.

3. A párkányi járás tanítóinak énekkara: Liszt F.: Magyar ünnepi dal Sláviček: szlovák népdal Somogy-balatoni nóták

4. Szlovák népdal. 5. A

szlovák népi együttes műsorszáma: A komáromi * hajógyár: „Dunaj“ együttese. 6. A Csemadok Felsőcsallóközi Nép: Együttese: Csallóközi cigánytánc. 7. Záreczkj József magyar népdalokat énekel: Szereti a ha; az egri vizet... Százforintnak ötven a fele .. 8. A Csemadok udvardi tánccsoportja: „Májusfa- állítás“. 9. A Csemadok tardoskeddi tánccsoportja: „Szövetkezeti tobor- zó“. 10. A Csemadok szí- mői helyi szervezetének énekkara: Munkásinduló, Ádám: Által mennék én a Tiszán... 11. A Csemadok garamgyörgyi tánccsoportja: „Dohány- termelés“. 12. A Csemadok Felsőcsallóközi Népi Együttese. „Szüreti mulatság“. 13. Hornok Erzsébet — a horváti helyi szervezet tagja, magyar nótákat énekel: Búza földön, dűlő úton megy a lány ... Megáradt a patak ... 14. A Csemadok koloni tánccsoportja: „Viszik a menyasszony ágyát“ 15. A Csemadok deáki tánccsoportja: „Szövetkezeti zárszámadás“. 16. Lengyel nép-, dalok. 17. A Csehszlovákiai Lengyel Kultúregye- sület népi együttese 18. Kőrusművek-összkó- rus: Közreműködik í

párkányi járás tanítóinak, a bratislavai tizenegyéves iskolának és i Csemadok szímői hely) szervezetének énekkara Suchoň: Aká si mi krásna, Szél zúg — ukrár népdal... Szíjjártó: Békét akarunk. 19. A CSIS2 KB Magyar Népművészeti Együttese: „Felszabadulás“. 20. Internacionále

— énekli az összkar.

jíM?- tven évvel ezelőtt történt ... Magyarország ünnepelt és elsősorban Nógrád, a potócság hazája. Oj falunév is került a vármegye nagykönyvébe: Mikszáthfalva. Visszaváltották a Mikszáth család ősi birtokát. Pesten és vidéken virágdísz, ünnepi beszédek, rendjelek. S a negyvenéves jubileumát ünneplő író csak vonakodva fogadta mindezt. Mikszáth méltatlannak találta az ünneplést: „ .,. azért, mert az ember anyját szereti, még soha nem dicsértek meg senkit — én csak hazámat szeretem". S az ünnepségeket hamarosan gyász váltotta fél, 1910. május 28-án a nagy író hirtelen elhunyt.

Ötven év telt el azóta, s most, Mikszáth halálának az évfordulója közeleg, mindenütt szeretettel emlékeznek meg a nagy palóc életéről és munkásságáról.

Mikszáth Kálmán 1847-ben született a nógrádmegyei Szklabonyán kisnemesi családból. A népmesék világában nőtt fel, házuk alig különbözött a szalmafödetes parasztviskóktól. „Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem a magyar paraszttól".

Tanulmányainak befejezése után megyéje szolgálatába áll, de hamar kiábrándul „a sárba süllyedt" vidékből, és újságíró lesz Pesten és Szegeden. A

fiatal Mikszáth nyíltan ellenzéki, és igen sok megpróbáltatásába kerül, amíg végre érvényesülni tud. Keserűen írja: „Mikor a • részvétlenség fonódik az ember nyaka körül, hogy belefojtsa a kiröppenő eszméket... nehéz ... magyar írónak lennil De azért azt hiszem, mégis az leszek!“

És az lett! 1881-ben és 1882-ben megjelenő novellás- kötetei a Tót atyafiak és A jó palócok meghódítják az egész irodalmi közvéleményt. Kedves népi alakjai, a becsületére kényes szolvák bacsa, a melegszívű öreg csősz, a ravasz és talpraesett palóc paraszt- ember egy csapásra közel férkőznek az olvasók szívéhez. Nem is csoda, mert a kötetek minden lapjáról az író meleg humanizmusa árad. Mikszáth azt a paraszti világot ábrázolja, amelyben még élnek a feudális kötöttségek: parasztjai még öntudatlanok és alázatosak uraikkal szemben. Egyes novelláiban azonban mégis társadalmi problémákkal találkozunk.

Mikszáth írói pályája most már rohamosan ível felfelé. Országgyűlési karcolataival még jobban magára vonja az olvasók figyelmét.

1887-ben képviselő és a kormánypárt tagja lesz. Ekkor megszünteti addigi éles támadásait a kormánypárt ellen, hogy annál élesebben bírálja az egész úri Magyarországot.

A parasztság mellett még két rétegből kerülnek ki regény- és novellahősei. Az egyik a felvidéki kisváros polgára. Igen sok a különc közöttük, akiket az író nagy kedvteléssel ábrázol.

\ V *

A másik réteg a dzsentri, a vármegyei urak világa. Eleinte velük érez. Tragikomikuson ábrázolja a lecsúszott nemeseket. Jól látja a nagy távolságot ezeknek az uraknak a törekvései és a valóság között. Ami fényes, azt kölcsönkérték, ami az övék, az elkopott.

Mikszáth bíráló szemmel nézi a társadalom életét. Eleinte csak mosolyog a hibákon, azonban kritikája egyre erősödik, s pályája végén leleplezi a félfeudális ország

egész romlott uralkodó osztályát, a mágnásokat és a klérus tagjait is. így lesz egyik legnagyobb kritikai realista magyar íróvá.

Első regénye, a Nemzetes uraimék 1884-ben jelenik meg. Utána egymást követik regényei és elbeszélései. Egyik legkedvesebb a Szent Péter esernyője, rokonszenves szlovák népi alakjaival és különc kispolgáraival.

Országgyűlési leveleiből és karcolataiból bontakozik ki a Két választás Magyarországon című műve, az író világnézetének és művészi fejlődésének egyik fontos forduló- ponja, mert a dzsentri megbocsátó, pajtáskodó ábrázolását most éles kritikai hang váltja fel. Ebben a regényben Mikszáth leleplezi az úri Magyarország egész törvényhozó rendszerét, parlamentjét is.

Érdekes regények a Beszterce ostroma és az Oj Zrínyiász is. Az egyikben egy „elkésett oligarchát" mutat be a XIX. században, a másikban pedig a századvégi korrupciót ábrázolja egy bizarr ötlet kapcsán: Zrínyi Miklós és várvédő vitézei feltámadnak a XIX. század végén. Mikszáth itt azt mutatja be, hogyan fonódik össze a fejlődő kapitalizmus a feudalizmussal.

Mikszáth egyik legnagyobb kritikai realista regénye a

Különös házasság. Benne az író harcra ösztönöz a klérus és az arisztokrácia ellen. A regényben a haladás és a reakció erői csapnak össze. Nem Buttler egyéni ügyéről van itt szó, hanem osztály- harcról. Mikszáth bemutatja, hogy az ember boldogsághoz való jogát hogyan semmisítik meg a hatalmasok.

A dzsentriosztály és a vármegyei urak züllött ség ér öl A Noszty-fiú esete Tóth Marival című regényében ír a legélesebben. Kritikai realizmusa itt a legérettebb. Míg Katánghy Menyhértben minden szélhámossága ellenére vannak rokonszenves vonások is, Noszty Ferivel az író egy percre sem vállal közösséget.

Mikszáth utolsó regénye, A fekete város történelmi regény. Cselekménye a kuruc- korban játszódik le. Ez a mű 1910-ben jelent meg, tehát nem sokkal az író halála előtt.

Mikszáth a magyar prózaírás legnagyobb mesterei közé tartozik. Bár önmagáról nem beszél regényeiben, mindig érezzük műveiben az elbeszélő jelenvalóságát és egyéni báját. Stílusa egyszerű, közvetlen. Elevenné teszi jóízű humora és fordulatos meseszövése. Műveinek a legnagyobb része értékes haladó hagyományaink közé tartozik.

TOMASCHEK MÁRIA

Él

DAL ÉS TÁNC

Tisztelt uram! Ön azzal a kívánsággal küldi nekem „Az elbeszélés elmélete“ című művét, hogy olvassam el s írjak hozzá előszót.

Az ön levele igen kedves, lekötelező, de én mégsem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jó — no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem.

Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem lehetne-e használni előszónak is?) Ott kezdem pedig, hogy lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovács- mester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy hogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, amelyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.

Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktora, egyszer a bécsi kollégákkal dis- kurálván, a Stadt Frankfurt söröcs- kéje mellett fölemlíté a híres kovácsot.

A sógorék, Art!, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban.

— Ami nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki nehéz kalapáccsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni, aminőt mi sem tudunk.

Lippay a vállát vonogatta:

— Márpedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már láttak engem, akiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és gyógyíthatatlanokat, elbocsátottam és ő megoperálta.

... Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi dolgokról ír, szükséges, hogy valami olyát is vegyítsen közé, amit senki sem ért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a végén azt mondták Lippaynak:

— Tudja mit, kolléga, hozassa föl egyszer azt a kovácsot az egyetemre és akkor mi elutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.

No, az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban útiköltségül tíz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jöjjön fel egy hályogot levenni — és ugyancsak értesíté a bécsi doktorokat is.

Nagy híre volt, öreg emberek emlékeznek rá. Strázsa János uram hagyta a lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a vágó-nyeső szerszámait a kis kö- szörűkövön, meg pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörűkövet forgatta, mert elbámészkodott valahová, aztán felült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a „füstösre" nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka bandukolván, reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az Üjvilág-utcai egyetemre.

MIKSZÁTH KÁLMÁN:

bályogkovács

(EGY KIS ÉLETKÉP)

Jó szerencse, éppen ott találta tekintetes Lippay professzor urat a laboratóriumában s be is nyitott hozzá illendően.

— Dicsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.

— Mindörökké! Csak talán nem maga Strázsa?

— De istenugyse’ az vagyok.

Apró, tömzsi, virgonc emberke állt

előtte olyan szemekkel, mint a gyík.

— Hát mikor jött?

— Ebben a pillanatban.

— De hiszen nem jött most vonat.

— Mert hát gyalog jöttem — felelte Strázsa uram.

— Gyalog és éjjel?

— Persze, hogy persze.

— Így már most mihez akar fogni? — kérdi a tudós doktor lehangoltan.

— No hát, leveszem azt a hályogot, akiért hivatni tetszett.

— És gondolja, hogy elég nyugodt lesz a keze?

Strázsa uram csodálkozva nézett a professzorra:

— Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.

— De azt állítja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.

A kovács mosolygott.

— Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor még én a kezemen jártam, karon- ülő koromban.

— No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok fogják nézni az operációját és igen restelném, ha szégyent vallana kigyelmed.

Bíztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire Lippay átküldött a szomszédos Arany Sas-ba, ahol a bécsi urak szállva voltak, akik is átjővén, bevezeté őket Strázsa urammal a műtőterembe, ahol már várt rájok a szemfájős „kecske“, nagy robosztus ember, mintha csak maga a bibliai Sámson volna.

(Bohóság, bohóság — gondolta magában Strázsa János — hát van józan gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja inkább, mint szabónak.)

— Hát nézze, Strázsa barátom, ez a maga betege — mondá Lippay.

A kovács csak a hónaljáig ért a Góliátnak, talán el se látott a szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős repedezésű hályog.

— Ez bizony esteledik — dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.

A jobb szeme volt a rosszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.

A bécsi doktorok szintén megvizsgálták a pápaszemeiken át.

— Nehéz operáció — szólt Artl, a beteg jobbszemét értve. Oly precizitást igényel, hogy emberi kéz már szinte képtelen rá.

Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat kezdett kiszedegetni a csizmaszárból, meg visszarakosgatni, míg végre kiválasztott egyet és megfente a nadrágszíja lefityegő részén.

— Az isten szerelméért! — kiáltá ijedten Lippay. — Csak nem ezzel a békanyúzó bicsakkal akarja operálni?

A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal.

Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy Graefe-féle kést s a markába nyomta.

— Nem — mondá fitymálva Strázsa uram — ezzel nem lehet.

Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire egyet csillant a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi köny- nyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás és íme, lent volt a hályog.

— Ördöngős fickó! — szisszent föl csodálkozva Artl.

Strázsa uram megtörülgette a kését az ingujjával.

— No — szól megelégedetten — az egyik ablak most már ki van nyitva.

A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy megszorongassák, csak Lippay professzor fortyant föl hangosan.

— Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e mivel játszik! Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e milyen felelősséget vállal isten és emberek előtt! Tudja- e, mi az a szemhártya, érhártya, ideghártya, könnytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hová szalad? Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Ugye, nem tudja?

— Minek tudnám, kérem alássan?

— Hát azt tudja-e, hogy ha csak

egy gondolattal vág odébb jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?

Strázsa uram figyelni kezdett.

— Ami pedig a hályogot illeti, amit most eltávolított — folytató a professzor — tudja-e, hogy az csak kétezer esetben sikerül egyszer, a statisztika szerint?

— Ugyan — szólt közbe a kovács elgondolkozva.

— Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhígul a kérge s a magja könnyen kificamodik, sőt elmerülhet az üvegtestben. ■*$

— No, no — neszeit rá Stráaqp uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.

— Jöjjön csak közelebb — inté oda a professzor úr nekimelegedve — megmagyarázom a páciens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis finom erecskék és az idegek a másik szemmel.

Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte kidülledtek a szemei és hallgatta, mialatt minden hajszála égnek meredt, míg egyszer csak elkeseredve ütött a csizmaszárára, csüggedten, mormogta maga elé:

— Most kutya már kend, Strázsa János.

Ügy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak a hazajáró lelke. — Mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professzor, hogy operálná meg a szabó másik szemét (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódott, csak nagy unszolásra fogta meg a kést, de az, uram teremtőn, mi dolog érhette? — reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.

— Jaj, tekintetes uram — nyöszörgő — nem látom, nem tudom ... nem merem többé.

Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem és mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.

... Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék többé elbeszélést írni.

Maradtam egyébiránt stb.