Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-10 / 19. szám

ILLÉS BÉLA:

Emlékezés E. E. Kisekre

Szlovákia körútja során Bratis- lavában is fellépett a hazánkban vendégszereplő Alekszand- rov együttes. Képünkön a nagy sikert aratott együttes egyik táncjelenete látható.

• A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának könyvkiadója könyvalakban megjelentette A. M Gorkij levelezését külföldi írókkal. A gyűjteményben a többi között Romain Rolland, Barbusse, Jean Richard Blocji, Stefan Zweig és Martin Andersen Nexő levelei olvashatók.

• ötven magyar író száz regénye jelent meg a Lengyel Népköztársaságban, körülbelül másfélmilliós példányszámban. A legnépszerűbbek Jókai regényei, de sikerük van Veres Péter, Illés Béla, Balázs Anna, Fehér Klára könyveinek is. Rövidesen kiadják Illés Béla Ég a Tisza című regényét, Móra Aranykoporsóját, Füst Milán Feleségem története című könyvét.

© New Yorkban kiadták So- iohov Csendes Don című regényét Stephen Garry fordításában.

• Rendkívüli ritkasággal gazdagodott a moszkvai idegen nyelvű könyvtár. A vezetőség egy 2212 kötetes kínai enciklopédiát szerzett be. Az enciklopédiát több évszázadon át írták a legnevesebb kínai tudósok.

I.

Moszkvai szfHf dolgozószobámban nagy társaság ült: Johannes Becher, Friedrich Wolf, Erwin Piscator és még néhány író. Egon Erwin Kisch- nek nem jutott szék, az íróasztalon ült. Mesélt. Elmondotta, hogy amikor Párizsban az utolsó frankját is elköltötte és senkit sem talált, akitől akár egy ebédrevalót is kölcsönkérhetett volna, elment egy hatodrangú orfeumba és felajánlotta szolgálatait. Bemutatta egy bizottságnak, hogy mit tud és az orfeum alkalmazta. Egy hónapon át mint bűvész tartotta fenn magát, közben rendbehozva irodalmi és anyagi ügyeit. Más alkalommal (az Amerikai Egyesült Államokban) egy folyami hajóra szerződött — fűtőnek. Két hónapig végezte ezt a munkát. Nem szórakozásból és nem is tanulmány gyanánt, hanem — mert így legalább nem éhezett.

— És le is fogytam néhány

kilót!

Még egy féltucat hasonló történetet mondott el és alkalmasint elmond még egy féltucatot, ha történetesen nem jön be a szobába egy, a házban lakó ismerősöm, aki aznap délután valami alkalmi elárusítóhelyen egy igazi középkori, kaukázusi páncélt és sisakot vásárolt. Behozta szerzeményét megmutatni.

Elsőül Egon Erwin Kisch vizsgálta meg a középkori páncélt. — Ez valóban népi munka — mondotta. — Lehet már két, három, vagy talán több éve is annak, hogy kikerült a nürnbergi gyárból.

A szerencsés vásárló nem vitatkozott, nem bizonygatta szerzeményének értékét, hanem váratlan fordulattal felajánlotta a páncélt ajándékul Egon Erwin Kischnek.

Kischt megdöbbentette az ajándék, de nem utasította vissza. Rövid gondolkozás után hozzám fordult.

—Mibe fogadjunk, hogy én magamra veszem a mellvértet és a sisakot és a Vörös Tértől az Alekszander pályaudvarig fényes nappal elgyalogolok anélkül, hogy igazoltatnának?

— Ha nem a milicionerok tartóztatnak fel, hanem a mentők, hogy bevigyenek az őrültek házába, akkor is én nyertem? — kérdeztem.

— Természetesen! — válaszolta Kisch.

Ketten is tartottuk a fogadást: Becher és én. És másnap déli tizenkét órakor a száguldó riporter, szandálban, fehér nad(75. születésnapja alkalmából)

rágban, fényes mellvérttel és fehér strucctollas sisakban a Vörös Tértől az Alekszander pályaudvarig gyalogolt, végig a Gorkij úton. Sokan megbámulták, de senki sem tartóztatta fel.

Megnyerte a fogadást.

— Hogy csináltad ? — csodálkozott Becher. — Hipnotizáltad az embereket?

— Nem volt rá szükség. Mindig mondtam, hogy rossz megfigyelők vagytok. Nem vettétek észre, hogy páncél védte vállamon egy olyan bőrtáska függött, amilyent a villamoskalauzok hordanak — a jegyek és a pénz számára és jobbomon egy könyvet vittem. Ha a páncél megzavarta az embereket (láttátok, sokan megbámultak), a táska és a könyv még jobban megzavarta és egyben — megnyugtatta őket. Persze, azt nem tudnám megmondani, mit gondoltak, miért kell egy páncélos lovagnak villamoskalauzi táskát és könyvet hordania, vagy egy kalauznak a fejére, hogy jön egy sisak, de azt hiszem, anélE NAPOKBAN ÉRDEKES HlR JÁRTA BE A SAJTOT. Göttin- genben, ebben a régi németországi egyetemi városban letartóztattak egy Joachim Krüger nevű könyvkereskedőt, aki több mint 20 millió márka értékű könyvet sajátított el a könyvtárakból. Ez az esemény arra hívta fel figyelmünket, hogy kissé behatóbban foglalkozzunk a könyvtolvajok lélektanával. Érdekes esetekről emlékezik meg a kultúrtörténet. A krónikák megemlítik, hogy 1490-ben egy Silvanus nevű pap nyitotta meg a veszélyes könyvtolvajok sorát. Silvanus, aki gazdag családokban hittant tanított, 462 könyvet sajátított el és a könyveket Olaszországban eladta. Bíróság elé állították és az ítéletet 1492. szeptember 2-án hajtották végre. A könyvtolvajt felakasztották.

Sokkal később, már az 1700-as években nagy szenzációként hatott Jacques Milvaux berlini könyvtáros esete, akit Voltaire leplezett le mint könyvtolvajt. Milvauxról feljegyzi a krónika, hogy miután könyvtárosi állásából menesztették, búskomorságba esett. Végrendeletében hatalmas összelopott könyvtárát a porosz állami könyvtárnak „adományozta“. Csak halála után jöttek rá, hogy milyen értékes könyveket „gyűjtött össze“. Érdekes, hogy a „jóvátételt“ a könyvtár nem fogadta el.

A könyvtolvajlás terén a nők sem maradtak el, különösen sok főúri hölgy nevét jegyzi fel a krónika. Ezekben a körökben gyakran felbukkantak szenzációs esetek, de ezeket mindig igyekeztek eltussolni, és a tetteseket „kleptománia“ címen legfeljebb valamilyen szanatóriumban gyógykezeltették.

A könyvtolvajok királyának Carucci della Semoja olasz grófot tartják, aki a pisai egyetem híres matematika tanára volt. Amikor rájöttek, hogy lopkodja a könyvtárat, Franciaországba tette át székhelyét és a párizsi állami könyvtár ellenőre lett. Csak hosszú évek múltán jöttek rá garázdálkodására és tekintve főnemesi rangját — csak elmegyógyintézetbe záratták és nem büntették meg.

Hasonló sorsa volt egy Bicher nevű lelkésznek, aki először a lipcsei egyetemi könyvtárat fosztogatta, majd a pétervári cári könyvtár gondnoka lett, és mint ilyen óriási értékeket harácsolt össze. Ezekről a „nagy“ tolvajokról a pszichiáterek és jogászok egyaránt külön tanulmányokban foglalkoznak.

Angliában néhány évvel ezelőtt bevezették „A kölcsönkért könyv napját“. Ezen a napon mindenki végignézi könyvespolcát és megállapítja, hogy milyen könyvtárból vagy melyik ismerősétől kérte kölcsön, és szép sorjában visszaszármaztatja őket.

Amint hazánkban á statisztikai kimutatásokból kitűnik, közkönyvtárainkban évről évre kevesebb az elveszett könyvek •zárna. Ebből is láthatjuk, hogy az olvasóközönség köztudatába mennyire bevésődik már a szocialista vagyon iránti tisztelet és megbecsülés. M. M.

kül, hogy ezeket a kérdéseket feltették volna maguknak, aki érdemesnek találta, hogy gondolkozzék azon, ki ez az őrült, valószínűleg azt hitte, hogy a filmgyárba megyek statisztálni. Szandál, fehér nadrág, sisak, táska, könyv ... Biztosan mozi-statiszta! Arról ugyanis megfeledkeztek, hogy az Alekszander pályaudvartól egy kö- pésnyire van a filmgyár. Hogy történt, hogy nem, a fogadást megnyertem. Gyerünk a vendéglőbe!

Ugyanis egy grúz ebédbe fogadtunk.

II.

E

gon Erwin Kisch Prágában született. Élete végéig, akárhol lakott és dolgozott — prágai maradt. Azt hiszem, arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, mindig ezt válaszolta: prágai. Kevés ember volt, aki úgy ismerte Prága történetét, mint ő, aki úgy ismerte Prága minden nevezetességét, minden házát, kövét, minden fáját és minden bokrát. De anélkül, hogy prágai jelleM1HAI BEN1UC:

A sokaság

Aki rólam sunyin hallgat. Biztos háborút akarhat;

Aki engem szóval sért meg, Gyűlöli a nagy többséget,

Nem vagyok víz,

nem vagyok nap, Sem fű, amely összeroskad, De szivárvány, mit emelnek Falvak felé békejelnek.

Szélvihar is vagyok néha; Villám is vagyok, mely néma, S névtelen erdővé válva,

Dalt viharzok a világba.

(Tóth István fordítása)

ANATOLIJ AKVILEV:

Ünnep

Egy képet láttam a Kremlben, rég,

Kommunista' Szombatot ábrázolt a kép:

amint Lenin egy bajuszos áccsal épp vállravette Oroszországot. — így mutatta a kép.

S aztán

karok erdeje, millió kéz repült a nap felé suhogva, bátran.

S olyan ünnep lett, hogy már el' se fért Oroszországban.

(Kányádi Sándor fordítása)

gét levetette volna, odahaza

volt ő Bécsben és Berlinben, Párizsban és Moszkvában is és bizonyára még jónéhány metropolisban. Arra a kérdésre, hogy hol érzi magát a legjobban, ezt válaszolta: „mindig ott, ahol szükség van rám“. A kisegítő kérdésre, hogy kinek, minek van rád szüksége, ezt válaszolta: a népnek, a proletariátusnak, a pártnak. Majd rövid gondolkozás után hozzáfűzte ehhez a válaszhoz: „Nem szeretem a nagy szavakat, de ebben az esetben nem tudom magam másképp kifejezni“.

Mint annyiszor, ismét az én moszkvai dolgozószobámban ültünk. Rossz, nagyon rossz hangulatban. Éreztük, tudtuk, hogy nagy lépésekkel közeledik a második világháború. Beszélgetés közben gyorsan előkerültek első világháborús élményeink és a háborúnak véget vető forradalom eseményei. Egon Erwin Kisch, 1918-ban, amikor a Habsburg monarchia összeomlott, Bécsben tartózkodott: a bécsi vörösgárda parancsnoka volt.

— Sok dolgod volt?

— Majdnem semmi. A monarchia szinte magától omlott össze.

— Veszélyes feladatod akadt?

— Hm. Egy veszélyes feladatot mindenesetre megoldottam.

Rövid szünet.

— Nekem kellett megszállnom a legnagyobb bécsi bur- zsoá napilap, a Neue Freie Presse szerkesztőségét. Egy szakasz vörösgárdistával mentem fel a szerkesztőségbe, ahol a felelős szerkesztő fogadott, aki történetesen — a testvéröcsém volt.

— A szerkesztőséget, a kiadóhivatalt és a nyomdát lefoglalom — jelentettem ki.

— Szó sem lehet róla! — felelted felelős szerkesztő.

— Ha nem engedelmeskedik, fegyveres erőszakot alkalmazok! — ordítottam rá.

— Az erőszaknak engedek — jelentette ki halkan a reszkető szerkesztő. — De, de ... — és most jobbjának felemelt mutatóujjával felém fenyegetett —, de figyelmeztetlek Egon, hogy bepanaszollak a mamának.

Nevettünk. Egon Erwin Kisch nem nevetett.

— A második világháború

végén nehezebb dolgunk lesz — mondotta — Bécsben is másutt is. De — hm — azt a munkát becsülettel el fogjuk végezni. *

A második világháború idején Mexikóban dolgozott, keményen, következetesen, hatásosan.

Prágában halt meg hatvanhárom esztendős korában.

Az esztéták által lebecsült riportjai maradandó értékeknek bizonyultak.

A CSIKÓS

KEMÉNY FÁBA VÁGTÁK A FEJSZÉT a főrévi színjátszók, amikor elhatározták, hogy előadják Szigligeti Ede — Móricz Zsigmond „A csikós“ című népszínművét. Igényes darab, előadásához sok tehetséges színjátszóra van szükség. A főré- viek fáradozása azonban meghozta a sikert.

A címszerepben Szilvássy Endre nyújtott kitűnő alakítást. Szépen énekelte a darabba illesztett népdalokat. Partnernője, Szerelem Marika, szintén kedvesen, bájosan alakította Rózsikát. A sunyi, alattomos és gyilkosságra vetemedő Benczét Kolozsi János játszotta drámai átéléssel. Méltó társa volt a léhütő, kéjsóvár Asztolf szerepében Kriha György. A hisztérikus Ormódynét Kassák Mária alakította. Goldsmidt István erőteljes játékkal elevenítette meg Bálint jobbágygazdát Horváth Géza csikósgazdája őszinte és emberi volt. Az Erzsók asszonyt alakító Darázs Irén és a csaplárnét megszemélyesítő Gulyás Aranka, meg a csapiáros Krammer Ernő játéka tetszett. De a többiek: Vass Erzsébet, Csörgő Ilona, Krammer Marika, Nagy Árpád, Dudás Ágoston, Kriha Pál, Ferenczi Antal, Kiss József, Horváth Árpád, Koller Tibor, Csörgő András alakításáról is jót mondhatunk.

Volna egy-két bíráló megjegyzésünk is az általában sikerült előadással kapcsolatban. Nem szembeszökő hibák ezek ugyan, de mégsem akarunk szemet hunyni felettük. Néhány jelenetben, főként a tömegjelenetekben itt-ott voniatottá vált a játék üteme. Ez dinamikusabb rendezéssel, pergőbb, jobb szövegmondással könnyen kiküszöbölhető lehetne. Megérné.

A főréviek „A csikós“ előadásával őszinte és mindenképpen megérdemelt sikert arattak.

STRASSER BÉLA

^-v t éves a CSISZ Szlovákiai f I Központi Bizottsága ^ mellett működő Ifjú Szívek félhivatásos magyar népművészeti együttes. Tagjai többnyire közép- és főiskolás leányok, fiúk, kiknek a tenni, — alkotni, — taníta- nivágyás fűti ifjú szívüket. Visszaadni művészi formában a népnek, ami az övé, amit őseik századok7 óta alkottak és ápoltak. S ók e népi kultúrát, táncokat, dalokat és egyéb népi motivumu történeteket ezúttal is figyelemreméltó művészi igénnyel vitték színpadra.

A bemutató április 29-én volt, a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt, s ki ne látta, olvasta volna az arcokon a kíváncsiság, az öröm rejtett mosolyát? Igen, reménnyel, hittel és örömmel vártuk ezt a fellépést. S csalódtunk-e? Azt hiszem, őszintén megválthatom: nemi Mert az Ifjú Szívek magyar népművészeti együttes nemcsak arról tett tanúbizonyságot, hogy fejlődőképes, tehetséges együttes, hanem arról is, hogy méltó ápolója, továbbfejlesztője a hazai magyar népi kultúrának; megbirkózik új életünket, szocialista mánkat visszatükröző tánckompozíciókkal is. Ez a kísérletezés, mellyel egyébként szlovák együttesek is próbálkoznak, az együttes, és nem utolsó sorban Kvocsák József fiatal koreográfus erősségét, tehetségét dicséri.

Ám meg kell vallanunk azt is, hogy az egyes táncszámok között

erősen érezni a színvonalkülönbséget.

Kiváltképp a műsor második

2fftí vúm%í

részében a bizonytalan, szemnek, fülnek bántó kettősség. Sokszor az volt az érzésünk, mintha a zenekar és a táncosok között ritmuseltérés lenne, vagyis

hiányzott a kiforrott

összhang.

Ez egyébként jellemző az énekkarra is.

Részünkről nem helyeseljük a műsor kettéosztását. Az ilyen kettéosztás megbontja az egységet, és zavarja a nézőt. Az első rész még igazán az Ifjú Szívek, a népművészeti együttes. A második rész már inkább kísérletezés.

mánkat, még a Csallóközben sem.

A hírhedt levente életet példázó tánc már jobb volt. Ám legsikerültebb a Feketekői kastély, mely a feudális világot idézi, a szegény jobbágyok sanyargatását, elnyomását domborítja ki, méghozzá magas művészi színvonalon.

Az Ifjú Szívek táncosai és Kvocsák József koreográfus itt kitűnőre vizsgáztak.

Ez a tánc lenyűgöző élményt nyújtott.

Voltaképpen itt egy tánc

Kifogásolható a Hej halászok című tánc is.

Ha már úl szocialista életünket akarjuk bemutatni (ami egyébként nagyon helyes), miért a halászok élete erre a legtipikusabb? Ez semmiképpen sem példázza és nyugtázza 15 éves szocialista

» •»» «» ♦» »» »»

trilógiáról van szó, mely bemutatja a nép életét a feudalizmustól napjainkig. S éppen az a bosszantó, hogy amíg a múltat sikerült, ábrázolniuk, addig a mát egy erőltetett halásztánccal ellaposítják.

Visszatérve az izig-vérig népi táncokhoz, meg kell vallanunk, hogy itt majdnem minden táncszám színvonalas volt. Nagy sikert aratott a tardoskeddi fiatalok életét, illetve annak egyik mozzanatát bemutató Váskatánc, a Zobor-vidéki népszokásokat idéző Sárdózás c. tánckompo- ziciók.

E táncok zenéjét Rajter Lajos szerezte, koreográfus Takács András és Kvocsák József volt.

Szemet, szívet gyönyörködtető volt a Csárdás című tánckompoziciö is. Bár a tánc egyszerű, mégis lenyűgözően szép volt. Méltán megérdemelte a vastapsot. E tánc zenéjét Mózsi Gyula szerezte és a mindenképpen dicséretre méltó koreográfia Takács András munkája.

Szép élményt nyújtott az együttes énekkara is. Elsősorban Kodály Zoltán Békesség óhajtás, Szijjártó Jenő Ifjú szívvel és Ránky György Dal a népek együttéléséről című énekkari számai arattak sikert.

Külön meg kell dicsérni Kálmán Olgát és Forgó c s Pétert. Kiváló tánctehetségek.

Summázásul ennyit: az Ifjú Szívek magyar népművészeti együttese tehetséges, sokat- igéró együttes. A kifogásolt hibák ellenére is jól vizsgázott, és jó úton halad. Ápolják és fejlesszék továbbra is, sok-sok sikerrel, eredménnyel a Csehszlovákiában élő magyarság népi kultúráját és mutassák be még nagyobb művészi igénnyel a népművészet eszközével új szocialista életünket is. Ezt várja tőlük népünk, ezt várjuk mi is.

TÖRÖK ELEMÉR