Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-10 / 19. szám

M ájus eleje: szombat délután hat óra. A vidéki kisvárosnak a szive ez a tér, ahol színház van, meg cukrászda van, meg a „kék felhő“ étterem, meg a kis­ipari szövetkezetnek az irodája, meg az­tán a gyógyszertár, meg aztán a posta s a „Temetkezési Vállalat“ kirakata. Autók, kerék­párok suhannak, motorbiciklik durrognak, s alá s fel hullámzik a kisváros délutáni korzót rovó népe. A helyi színészegyüttes „Tájszínházának“ autóbusza már itt áll a megszokott várakozó helyén, innen felöl jövet a tér jobbsarkán a cukrászda előtt, a sofőr a motort zúgatja, egy színházi kellékes az autóbusz belsejét rendez­geti, Igazgatja a függönyöket, a csipketerító- ket, kiborogatja a hamutartókat, s a cukrász­dából kilép egy fiatal nő, megáll a lépcső fö­lött, az autóbuszt nézi, s közben felhúzza a kesztyűjét. Egy férfi két nagy málhát cipel a színház felől, leteszi a kövezetre a sofőr fülkéje mel­lett, az kitekint s bólint, s a színházi ember eltűnik nyomban. Ennek az embernek jövése, menése csak azért érdekes, hogy így kezd megtelni a táj­színház autóbusza, s folytatódik azzal, hogy az előbbi fiatal nő rávillantja arcára kézitás­kája parányi kis tükrét, s kipp, kopp, négy lépcső az egész, s máris itt van az autóbusz­nál, kicsit könnyűt sóhajt idegesen, aztái^ fel­száll az autóbuszra. De olyanféle mozdulattal, mint amilyennel soha senki nem szállott még fel autóbuszra. De még ő maga sem, csak igen ritka és ünnepélyes alkalmakkor. A cukrászdából most már két fiatalember is jön ki, az egyik fel is száll, de a másik még valamiért visszaszalad, egy őszes úriember jön erre az utcán, fejét jól feltartja, de hogy va­lakire pillanatra is tekintene, arról szó sincs, még itt, az autóbusznál is úgy volt, hogy sem­mi köze hozzá, s egyszerűen csak elmegyen mellette, de az utolsó pillanatban mégis arra kapta a fejét és már fogja is a fémrudat, az­tán úgy tájékozódik az ülési lehetőségekben, mintha ezzel a felszállással mindörökre révbe érkezett volna. Aztán egyre inkább gyűlnek a „Táj“ tagjai. De mintha nem is emberek, nők, férfiak gyü­lekeznének itten, hanem az a három felvoná- sos vígjáték, amit ezzel az autóbusszal horda­nak széjjel a megye falvaiba. Mintha nemcsak a „Táj“ tagjaival, hanem nevetéssel, dallal, s a művészi lélek végtelen csengésével lenne telve az autóbusz mindany- nyiszor, amikor indul, s éjféltájban, de néha hajnalfelé elhozza magával a csendes, hallga­tag udvarok, házak zomorkás hangulatát, de azt is, ahogyan a gyér utcai világítás felett ballag tova a Hold. Amikor indul, mindig annyira meg van tel­ve, mintha soha nem tudná kihordani a vá­rosból se a színművészeket, se a kedvet, a de­rűt. a nevetést. Megyen ez az autóbusz meg­pakolva, s hiába ülnek benne az éjszakában ugyanazok, mégis úgy tűnik, hogy könnyedén, karcsúan, csaknem üresen szökken be a vá­rosvégi utak gödrein a városba. Nagyon elegáns, üde kis fiatal nő jön he­gyessarkú cipőben a járdán, kezében kézitás­ka, göngyöleg-csomag, de itt is csüng egy zsi­nór, ott is, s hol ehhez kap, hol ahhoz, s mel­lette egy hórihorgas fiatalember lohol: — De hát értsd meg végre, Erzsi, hogy nem rajtam múlott, hogy nem te kaptad meg a Margó-szerepet. — Nem. Hanem a váci püspökön — mondja ez keserűen. — Nem, Mert neked se lehet mindent ra­kásra, Csillának is kell végre valami, sze­génynek ... A leány megáll. Egy kis csomag csaknem leesik, de még idejében utána kap: — Szóval... neked Csilláért jár ez a ... ez a ... marha fejed. A fiú a fejéhez kapkod. Bent, az autó­buszban valószínű, hogy nem ezért, de felhar­san a nevetés, ezek megriadnak, s szótlanul kapaszkodnak fel az autóbuszra, s hátratekint- getnek, mintha nem is ők beszéltek volna az imént, hanem más. —Csilla? Hol van már az a nő? — harsan a sző elől, s egy középkorú férfi, a „Táj“ ren­dezője feláll, kémlelődik. (Hosszú ember, és ezért úgy tűnik mintha fejével át akarná ütni a plafont.) — Csilla? Csilla? — most mindenki a Csilla nevét mondja, vagy gondolja. De Csilla nincs, Csilla egyelőre nincs. A so­főr már két kézzel fogja a kormányt, s rá­ránéz az órájára, aztán hátra is tekintget, de Csilla sehol sincs. Csilla nélkül pedig indulni nem lehet, Csilla játssza a darabban a fősze­repet. — Beugrik Erzsi! — mondja az iménti fia­talember, de utána behúnyja a szemét, mint a kakas, amikor kukorékol. Sok ez a mondás, nem bírja ez a „Táj“, de kiváltképpen nem bírja el a rendező: — Majd beugrasztalak én téged, csak várj. Éppen elég van már a rovásodon... Menjetek, nézzétek Csillát! Egy fiatal s egy idősebb asszony megyen. Kezdjük azon, hogy Csillát először is Tavasz Máriának hívják, de ha ő vagy más jobban szereti a Csillát, istenem. Legyen az ő hitük szerint. Másodszor meg nem igaz, hogy min­den valamirevaló városban, így Szegeden, Pé­csett, Debrecenben, Miskolcon lenne kiadva nevelésre és titokban egy-egy gyermeke, ez nem igaz. Hiszen nem is lehet igaz. Időben sem telne, alig huszonöt éves. Az se igaz, hogy tehetségtelen volna, csak a szép alakjáért kapja a szép szerepeket, nem igaz. Ellenben igaz az, hogy igenis nagyon tehetséges, egy év vagy két év, de mire észrevenné, már fent is van a fővárosban a Nemzetinél... Az is igaz továbbá, hogy ez az egy, egyetlen egy kicsi lánykája van. A kicsi Pintyőke. Aki pom­pás, három és fél éves, szép kicsi gyermek. Ha Pintyőke az ablaknál áll a virágok mö­gött: akik mennek az utcán és erre néznek, azt mondják: — Ni-ni. Milyen érdekes szép virág... — Ha megyen az utcán anyukája mellett, a járókelők pillanatra azt hiszik, hogy bejött a városba a rét, a mezők, a kertek, s az egész föld: S méghozzá nagyon értelmes gyer­mek. Anyukája éppen úgy megbeszél vele min­den problémát, mint valami felnőttel, — Látod, kicsi Pintyőke... most itt van a mulatozó, nézzed. Most félhét. Amikor itten a ... hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy ... félti— zenkettön lesz a mutató, már itthon is vagyok. Alig három és fél, legfeljebb négy óra hosszú az egész. Itt vannak a babáid, itt főzőcskéz- hetsz... a villanyt is felgyújtom, neked hozzá se kell nyúlni, de nem is szabad. Ha álmos le­szel, akkor lefekszel, csak szépen erre a szép selyem párnára a rekamién... — s meg is mutatja. A kicsi Pintyőke egyik első lábánál fogva cipel idébb egy nagy zöldmackőt. — Igen, de... Sárika néni hol van? — kér­dezi, de ő nem tudja, hogy a kérdés után egy kicsit gyorsabban dobog a szíve. — Sárika néni? Jaj, istenem, Sárika néni... Sárika néninek is van egy kicsi unokája, mint te vagy és ... most elment ahhoz meglátogat­ni... — Igen de ... miért nem hozta el inkább ide azt az unokát? — Jaj, istenem, hát mit mondjak, hát... — Igen, mit mondjon. A kicsi Pintyőke lelkecs- kéjében mélyebb a kérdésözön, mint az ég vagy a tenger, s ezek a kérdések úgy zuhog­nak le a Csilla szívére, mint megannyi kő. Kicsi kertesházban lakik albérletben annál a bizonyos Sárika néninél és az most elment, oda van, az unokája beteg és ha kpll, kime- gyen érte a világból, de mit tehet ő? Végre megkapta a hozzá méltó szerepet, a Margó szerepét, kétszer játszotta már el falusi nép előtt s a népek egyszerűen rázúdultak a da­rabra, mint a fergeteg. Pedig a darab nem valami világrengető igénnyel készült, az írója a mai faluból próbál valamit megmutatni — de mit is akart ez az író tulajdonképpen! Olyan vígjátékot, amiből teljesen hiányzik az a törekvés, hogy „vígjáték“ legyen, valamiféle narodnyikizmusnak mégcsak az árnyéka se legyen benne, de ne legyen a göndörsándoros, göregáboros, félpofára bagót betevő műparaszt sem, ellenben: a mai vidéki élet derűje, színe, íze, legyen benne! S ez igen. Benne van. A Csilla szerepe a főszerep: Margó, a román­származású nő, mint magyar tanár az általá­nos iskolában. Pompás. Márhogy a szerep és a nő. Szinte egymaga hogyan verbuvál össze egy héttantermes iskolát. Mert aki elé ez a nő elébe tette az ívet, hogy írja alá itten, ni... A darab mindössze is vagy háromszor került színre és úgy néz ki a dolog, hogy máris meg­lódul a nép a társadalmi munkára ... Vajon lesz annyi Margó a megyében?... Lesz, lesz. Sokkal, sokkal többről van tehát sző, mint egy egyszerű, vagy nagyszerű színpadi szerepről! Nem is beszélve arról, hogy végre Csilla is elérkezett oda, ahova minden színész vágyik, a magyar nép szívéhez. — Nézd, anyu. Itthagyhatsz engem, be se zárjad az ajtót, mert hátha hazajön közben Sárika néni? — próbálja Pintyőke anyukáját vigasztalni s kicsi karjával átöleli a nyakát, s magához szorítja. — Kicsi Pintyőkém... Te olyan kedves vagy... de ... beküldők hozzád valakit a szomszédból, jó? — Jó. Nem bánom — mondja Pintyőke egy­szerűen. E rre a gondolatra a kövek egymásután hullanak le Csilla szívéről. Vajon kire bízhatná szobája kulcsát... ahol Pin­tyőke, egyetlen drága kincse mellett mégis csak felhalmozódott ruhában, ék­szerben egy és más. De ekkor kopogtak az ajtón, s már bent is vannak: a vén Terka (ahogy a háta mögött hívják) s Lili, a szende kis fiatal lány. — Margó, gyerünk, gyerünk! — szónokol az öregebb. — Persze. De látjátok a gyermek.... — Hol a háziasszonyod? — Beteg az unokája. Kis csönd. — Hát az baj. De... mi az a három négy óra hossza? Féltizenegyre vége, tizenegyre, negyedtizenkettőre itthon vagyunk. Van itt nálam egy szevenaletta ... vagy nem is ... egy belloid ... Ártalmatlan, s feltétlenül nyug­tató, elaltató. — Táskájában kalamol, s egy szem pirulát borít Csilla tenyerébe. Az nézi pillanatig, ebből valóban kibomolhatik a kicsi Pintyőke derűs, jóízű álma, s az ő nyugta, a siker a színpadon! — Nézd csak, édes Pintyőkém, ezt a kicsi szájacskádba veszed, így... azután... iszol rá egy korty vizet, így ... — Igenis ... — hagyja rá Pintyőke a ren­delkezéseket engedelmesen, s szemét behúny­BRATISLAVA I. KEDD: 11.20 Jó hangulatban 12.07 Zenés műsor 13.10 Kato­nadalok 14.20 Szórakoztató ze­ne 15.30 A Moszkvai Rádió ösz- szeállítása 16.40 Sportközvetítés 17.30 Tánczene 18.15 Kívánság­koncert 20.00 Kellemes meló­diák 21.00 Esztrádzene SZER­DA: 11.20 Jó hangulatban 12.40 Operettrészletek 13.10 Zenei gyöngyszemek 14.05 Szórakoz­tató zene 16.15 Fúvószene 17.00 Májusi dallamok 17.30 Táncme­lódiák 18.00 Kívánságkoncert 20.00 Jó hangulatban 21.30 A zenéről mindenkinek CSÜTÖR­TÖK: 11.20 Jó hangulatban 12.07 Fúvószene 12.40 Tavaszi han­gulatok a zenében 13.30 Vidám népi zene 14.05 Szórakoztató zene 16.40 Sportközvetítés 17.30 Verses-zenés összeállítás 18.15 Kívánságkoncert 20.00 Rómeó, Júlia és a sötétség — a kassai Állami Színház előadása PÉN­TEK: 11.20 Jó hangulatban 12.07 Forradalmi dalok 12.40 Népi zene 13.10 Fúvószene 14.05 Szórakoztató zene 15.30 A Moszkvai Rádió összeállítása 16.30 Sportközvetítés 17.30 Kí­vánsághangverseny 20.00 Köz­vetítés Prágából SZOMBAT: 11.20 Jó hangulatban 12.07 Népi zene 12.40 Operarészletek 13.10 Vígan fejezzük be a hetet 16.30 Sportközvetítés 17.30 Népdalok 20.00 Kívánságkoncert 21.00 Vi­dám .zenés műsor VASÁRNAP: 8.40 Tánczene 9.30 Esztrádmű- sor 11.00 Kívánságkoncert 12.05 Kis déli hangverseny. 13.30 Népi zene 14.00 Hanglemezek 14.30 Falusi kirándulás 15.00 Kíván­ságkoncert 16.30 Sportközvetí­tés 18.00 Sportközvetítés 20.00 Kívánságkoncert 21.00 A győze­lem útja. A BRATISLAVAI TELEVÍZIÓ MŰSORA: KEDD: 20.00 Televíziós ver­seny SZERDA: 20.00* Májusi csillagok — cseh film CSÜTÖR­TÖK: 20.00 Hidak kelet felé — televíziós játék PÉNTEK: 20.00 Az 1960-as Prágai Tavasz meg­nyitása SZOMBAT: 20.00 A vá­ros végén — cseh film VASÁR­NAP: 20.00 Leningrádi szimfó­nia — szovjet film. KOSSUTH RÁDIÓ KEDD: 8.10 Operarészletek 10.25 Nótacsokor 11.20 Gilbert operettjeiből 13.20 Zenekari hangverseny 14.45 Népizenekar 15.10 Egy falu — egy nóta 16.15 Könnyűzene 17.15 Szív küldi szívnek 18.30 Részletek Erkel: Bánk bán operából. 19.25 Sárosi Katalin és Breitner János éne­kel 20.30 Rádiószínház bemuta­tója: Farkasok. Történelmi rá­diójáték 22.25 Híres prímások lemezeiből SZERDA: 8.10 Szim­fonikus könnyűzene 9.30 Népi­zenekar 11.15 Tánczene 12.10 Operarészletek 13.10 Népizene­kar 14.00 Ajándékhangverseny nyugdíjasoknak 14.35 Operett­részletek 16.00 Élőszóval — muzsikával 18.15 A magyar ze­ne 15 éve. 19.00 Népdalcsokor 20.30 Tánczene innen-onnan. 21.25 Csak férfiaknak. Könnyű­zene. Közreműködik Tábori Nóra. CSÜTÖRTÖK: 8.10 Vidéki népi zenekarok. 9.42 Horváth Tivadar énekel 10.40 Zalán Krisztina Chopin műveket zon­gorázik 11.20 Részletek Scser- bacsov: Dohányon vett kapitány és Farkas: Vők iskolája c. ope­rettjéből 12.10 Szórakoztató muzsika 13.20 Kék nefelejcs — Magyar nóták 14.10 Táncmeló­diák 16.10 Egy falu — egy nóta 17.15 Csajkovszkij: Vonóssze­renád 17.45 Lányok, asszonyok... 18.00 Zenés ajándékmúsor 19.00 Közvetítés az Állami Operaház Erkel Színházából Rossini: Ory grófja. PÉNTEK: 10.10 Színes népi muzsika 12.10 Könnyűzene 13.15 Operaáriák és kettősök 13.50 Táncdalok 16.15 Magyar népdalok 17.15 Szív küldi szív­nek 19.30 Pablo Casals> gordon- kázik 21,30 Szimfonikus zene­kar hangversenye SZOMBAT: 9.45 Szórakoztató zene 10.30 Operettdalok 12.10 Magyar nó­ták 13.00 Operarészletek 13.50 Esztrádzenekar 14.40 Tánczene 15.30 Előszóval — muzsikával. Nagy mesterek muzsikájából 20.30 Vidám irodalmi műsor. VASÁRNAP: 8.10 Könnyűzene 12.15 Jó ebédhez szól a nóta 13.00 Szív küldi szívnek 14.00 Hanglemezparádé 17.10 Táncze­nekar 19.00 Közvetítés a Madách Színház Kamaraszínházából: De r.» ’éz a feltámadás. ja, amíg a gyógyszert szájába veszi, holott tudja, hogy 6 ezt a furcsa színű kis sima gom­bócot nem nyeli le. Nem és nem. Az anyukája nagyon sebtében csókolja meg fejecskéjét, aztán egy pillanat s felöltözik. — Mit hozok én neked, majd meglátod! — mondja, a villanyt felkattintja, kilibben az aj­tón, a kulcs csikordul és Pintyőke azt hiszi, hogy most ebben a pillanatban valami bezárul a világban, ami nem nyílik ki többé soha, so­hasem. S ekkor a sima kis pirulát kiköpi szá­jából valahova a szőnyegre. Hét órakor még az alkony teljes derűjével beragyog az ablakon, s kicsi Pintyőke ül a szoba közepén, a szőnyegen, körülötte a mac­kók, babák és olyan nagy itt a békesség, olyan nagy a nyugalom. Az utcán eldübörög egy-egy teherautó, csattogása úgy hallik, mintha vé­kony acéllánccal az ablaküveget vernék, de csend lesz megint. S csak a Pintyőke színes, folyton nyíló, folyton változó fantáziája él. Mosz az egyik mackó az apuka... a másik mackó az anyuka... De itt megáll a gondo­lat, a képzelet saját vizében ringatja magát, mert ha apukáról van szó, csak a szót ismeri, de a fogalmat nem. Viszont az anyuka nevére forró lesz a kicsi szíve, meg a vére, meg a bőre, az egyetlen egy fogalomban benne van merevül az egész világ. Aztán mesét mond a babáknak, mackóknak, sorba, s azon van, hogy megannyinak mást és mást mondjon, meséket, amelyekben csupán a szándék azonos —és az idő, az idő olyannyira egysíkba folyik. — Hercegnőm ... meghalok érted ... — szó­nokolja most, ebben a pillanatban kicsi Pin­tyőke a nagyobbik mackónak, s színpadi tö­redékei bukkanak fel benne, meg azokból a beszélgetésekből szavak, mondatok, amelyek elhangzanak itten, vagy a korzón, vagy a cuk­rászdában délutánokon. Egyszer csak ásít, ásít Pintyőke, fel is ül a rekamiéra, jó sort üldögél itten, de valahol, valamelyik szomszédban tánczene harsan a rá­dióban, fent, a cukrászdában rikolt a klarinét, s dobban a dob és kicsi Pintyőke a szpkrény alsó fiókját próbálgatja kihúzni, ahol az ő ki­csi ruhácskái vannak, mert ha ő most felöl­tözhetne! És táncolhatna úgy, hogy harangot vetne a szoknyája! Az lenne a világ teteje!... A második felvonásnak tíz óra után valami­vel van vége, itt van a nagyjelenet, amikor az irodalomszakos tanárnő, Margó aláíratja az ívet a nagy ágyúval, vagyis azzal a paraszttal, akinek aztán utána zúdul az egész falu. Nagy jelenet. S nehéz jelenet. Mert hiszen a paraszt makacs egy magyar és konok, mint a kos. Persze, nemcsak játékból, de születésétől kezdve ilyen, ennek aztán beszélhet valaki olyan szépen, mint a galamb, vagy a pacsirta. Semmi. De miért van Margónak, vagyis ... Csillának, de még igazabban Tavasz Máriának olyan okos, szép tekintete? S olyan szívhez- szóló hangja? A paraszt nemsokára ceruza után nyúl s aláír ... A közönség meg tombol, s Csilla könnyes szemmel hajlik meg a ferge­teges tetszészajban... Milyen szép az élet! milyen jó embernek lenni, hiszen milyen ked­vesek, szépek az emberek, de jaj ... otthon van a kicsi Pintyőke egyedül, árván a néma házban! S a lelkiismeret nehéz, rettenetesen nehéz, hiszen belloidot adott a gyermeknek, belloidot, s méghozzá a vén Terka javaslatára, akinek marékszámra van hasonló idegcsilla­pítója, de gyermeke nem volt soha! S ő, jaj, ő... ennek a nőnek a tanácsára... Miért? A szerepért, vagy ezért a tömegért? Vagy va­lóban a hétg,tantermes iskoláért! De nincs annyi emb*f£«szerep, meg iskola, ami össze­vetve felérne az egyetemmel, az édessel, Pin­tyőkével. A harmadik felvonást úgy játssza végig, mintha nem is ébren volna, hanem álmodná az egészet, s előadás után a tapsok özönén gázol át, beül az autóbuszba, két térdét fel­húzza és csak ül. — Kérlek, nem tudom ... tudsz-e róla, én azon voltam, hogy te kapd meg ezt a szere­pet ... — duruzsol fülébe ama hórihorgas, aki egészen másmilyeneket duruzsolt délután egy másik nő fülébe. — Mi? — riad meg Csilla. — Kérlek, én... — darálja le a hórihorgas, mint a lemez, s utána teszi: — Egy ilyen sze­rep több, mint egy főnyeremény ... — Hallgass!... — mondja Csilla nagyon fakón, nagyon egyszerűen, aztán gondolatai visszazűdulnak megint oda, ahol az imént vol­tak. Pintyőkére. A kicsi Pintyőkére. egyedtizenkettőkor csikordult a zárban a kulcs, a kicsi Pintyőke éppen csak arra nézett, mert úgy érezte, hogy soha nem sikerült szoknyájával ilyen takaros ha­rangot alakítania egész este. — Nézd anyuka, nézd! — kiáltja sikongva és anyu, márhogy Csilla, vagyis született Ta­vasz Mária örömében zokogva térdel le Pin­tyőke mellé, keblére szorítja, s ebben a pilla­natban úgy érzi, mintha az egész nagy világ merevül apró kis Pintyőke volna és ő ezt most mind, mind a szívére szorítaná.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents