Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-09-01 / 35. szám
A £ ßomBORKi ßemete A lkonyodott. A tengeröböl felöl hűvös szellő suhant Frombork házai közé. A dombon álló székesegyház hat karcsú tornyával mint hat felkiáltójel fúródott az opálszínű levegőégbe. A városka házai úgy szóródtak el körülötte, mint csibék a kotlós körül. A négyszögletű, idővásott, szürke falakkal meredező csillagtorony egyik szobájában két férfi a gótikusán kifaragott székekben. Körülöttük mindenféle háromszögek, szögmérők, körzők, egy tekintélyes nagyságú földgömb és ugyanakkora másik gömb, melyre az égbolt csillagait térképezték fel, A nyugatra néző ablakon át a búcsúzó nap küldte sugarait a kis szobába. Az asztalnál ülők beszélgettek. Az idősebbik sápadt arcú, a hatvanon túljáró férfi, kissé meg- görnyedt háttal ült karosszékében és az egyik könyvben szórakozottan lapozgatott. Kora ellenére arca sokat megőrzött a fiatalkor üdeségéböl, ránc alig barázdálta a magas márványszerű homlokot. Tekintete elárulta benső, szellemi feszültségét. Szeme kékségében mintha a végtelenség tükröződött volna. Haja hosszú csigákban omlott vállaira. A másik, valamivel fiatalabb, hosszú, fekete köpenybe burkolt férfi energikus vonásokkal, vesékbe ható tekintettel. Hangja érces: — 1539-et írunk és a világ még mindig a ptolemaioszi tanokat vallja. Síikor jön már el egyszer az idő, hogy az emberi képzelet nem a Földet állítja majd a mindenség középpontjába, amely körül az összes csillagok, a Nap és a Hold forognak? Kedves Kopernikuszom, neked kellene odaállani a világ elé és tekintélyed egész súlyával odakiáltani a sötétben tapogatódzó emberiségnek az igazságot: A föld éppen olyan jelentéktelen kis bolygó, amilyen ezer és ezer akad a világegyetemben! A másik csendesen mosolygott. — Ha mindenki úgy gondolkodna, mint te Tiedemann Giese barátom, nem sokat kellene fáradoznom, harcolnom. Az én életem azonban harc. Harc a sötétség, az emberi önteltség ellen, amely nem akar lemondani arról, hogy a világegyetem központja legyen. wmmmmmBammmmmBumm két találok ki a csillagok mozgásáról, földünk helyzetéről és meg akarom dönteni az eddig oly szilárdnak hitt, világmindenségről alkotott képet. Fölkelt és a tengerre néző ablakhoz ment. — Látod azt a hajót? Ügy úszik a vizen, mint földünk a végtelenség tengerin. — Nem tudtam, hogy költő it vagy — mosolygott Giese — egy személyben csillagász, orvos, költő ... De beszélj tovább erről a csillagjósról. — Mit mondjak Neked? Egy alkalommal póruljárt. A csillagok állásából — ahogy ö mondja — valakinek hosszú, boldog életet jósolt és ez az ember a következő nap, váratlan szerencsétlenség közben, meghalt. A feldühödött hozzátartozók személyesen akarták megtorolni ezt a szélhámoskodást, hogy örökre elvegyék a kedvét Alfonz mesternek — így hívták a csillagjóst — a további működéstől. Ide menekült hozzám a toronyba az emberek haragja elől, Igyekeztem a lelkére beszélni, hagyjon fel ezzel a mesterséggel, hisz ez nem egyéb, mint mások hiszékenységének a kihasználása. Csillagjóslás nincs és nem is volt soha, csak olyan emberek, akik horoszkópokkal akarnak a jövőbe Iqtni és mágikus szavak mormolásct közben jelzik áldozataik számára a holnapot. — Volt foganatja legalább a rábeszélésnek•’ — Volt. Amikor végre ismét kimerészkedett, hogy önmagát és „tudományát" mentse, engem vádolt be az emberek előtt azt állítván, én vagyok az oka rósz- szül sikerült jóslatainak, mert a csilagászatba való beavatkozásom megzavarta az égi konstellációkat, amelyek most nem adnak pontos feleletet a csillag jósoknak. Giese jóízűen nevetett. — Így, ahogy elmondom, valóban nevetségesen hat — folytatta Kopernikusz — a valóságban azonban szomorít következményekkel járt. Megvádolt még Anna Schitlingssel, öreg házvezetőnőmmel kapcsolatban is, és olyan képtelenségeket, becsület- bevágó dolgokat fecsegett össze, amelyek még a gyermekek előtt is nevetségesek voltak. A régi tanokhoz ps élvekhez ragaszkodó A Nap aranykévéi az asztalon heverő vastag kéziratcsomóra estek. Szerzője gondos, finomművű betűkkel rajzolta rá munkája címét: „De Revolutionibus Orbium Caelestium", ami magyarul körülbelül annyit jelent: „Az égi. pályák körforgásairól“. Kopernikusz rátette kezét az iratcsomóra. — Ez az én fegyverem, látod? Ezzfil győzök vagy bukom.1 diese lemondóan legyintett. — Mióta van kezedben már ez a fegyver? És mit tettél vele eddig? Itt hever az asztalon, anélkül, hogy néhányunkon kívül bárki is tudna róla. Egész közel hajolt a csillagászhoz és mélyen a szemébe nézett. — Tudod mi a baj, kedves Miklósom? Az, hogy visszavonulsz. Túlságos szerénységből, vagy mit tudom én mi okból, nem állsz ki, hogy összemérd fegyveredet azokkal, akik elefántcsonttornyaikba zárkózva ma is, a XVI. század derekán, olyan elkeseredetten védelmezik a geocentrikus világképet, amikor az már régen idejét múlta. — Eddig is harcoltam a különféle csillagjósok, varázslók, vajá- kosok ellen. Az egyik, aki a legnagyobb asztrológus hírében állott és szép tőkét kovácsolt magának az emberek hiszékenységéből, nem átüllotta, hogy engem nevezzen kuruzslónak, aki meséemberek azonban, akik engem és az én tudományomat tartják varázslatnak, arra kényszerítettek, váljak meg oly sok éven át hűségesen gondozó öreg, házvezetőnőmtől, akit egyébként Alfonz mester boszorkányság hírébe kevert. Megpróbáltam szembeszállni ezekkel az oktalanságokkal, de hiába. Az emberek rosszakarata végül is győzött és inkább hittek a bübájoságokkal mesterkedő csillagjáénak, mint nekem. Soká, csendben néztek maguk elé. — Nem volna kedved kis friss levegőt szívni — törte meg a csendet Kopernikusz — ha akarod, gyerünk fel a tetőre. Giese beburkolódzott köpenyébe és követte a csillagászt, hiszen ő is vágyódott arra, hogy tagjait átjárja a szellő. Soká nézték szótlanul a feltünedező csillagokat. A Tejút köd- szerű, fátyolként végighúzódó csillagmilliárdja ezüstös fénnyel árasztotta el a közelgő éjszakát. — Tehát itt dolgozik ó —■ suhant át lelkén a gondolat — itt válik eggyé a végtelennel, itt, ezeken a kőkockákon, nyáréjszakák csendjében beszélget o csillagokkal. És megérti az ő nyelvüket, Megérti úgy, ahogy eddig még senki nem értette meg. Itt hasított leikébe, tudatába a megismerés. Sok-sok éjszakát tölt- hetett itt, mialatt számltgatta a forgás örök törvényeit, a Galaktika rendszerének szabályait. Itt rajzolta azokat az elliptikus is parabolikus pályákat, melyeken földünk örök vándorút- ját végzi. I éptek közeledtek fölfelé. A " grádicsok tetején egy harminc év körüli férfi jelent meg. —• Kopernikusz Miklóst keresem — szólt az idegen — jó helyen járok? — Én volnék — válaszolt a csillagász — kezét nyújtva az idegennek. — Georg Joachim Rhetikusz vagyok Wittenbergböl, — Csak nem a wittenbergi egyetem híres matematika professzora? — Hogy híres vagyok-e vagy sem, annak eldöntését másokra bízom. Egyébként az vagyok, akit Ön gondol. Kopernikusz mester hire hozzánk is eljutott Lengyel- honból és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy felkeressem. — Akkor jókora utat tett meg és bizonyára fáradt lehet. — Megpihentem már a vendégfogadóban, mielőtt idejöttem. Siettem mielőbb találkozni azzal az emberrel, aki elég bátor ahhoz, hogy kimondja igazát. Nagyon érdekelnek a világűr problémái és szeretném alaposan megismerni új csillagászati rendszerét. — Önöknél miképp vélekednek az új csillagászati rendszerről? — Sok-sok utánjárásomba került, amíg az egyetemen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy felkeressem Kopernikusz Miklóst, hiszen nálunk is még szigorú dogma a geocentrikus világkép. A mélyen járó, kutató elmék szemében azonban már halálra van ítélve ez az álláspont, amelyet az ember még régi, primitív gondolkozásának örökségeképpen mentett át a XVI. századba. Különös formájú, furcsa felhők jelentek meg az ég alján. Kopernikusz lassan, minden szót külön hangsúlyozva felelt. — Nem tudom megérdemlem-e, hogy ilyen figyelmet szenteljenek nekem és munkámnak, hiszen mikor a római és bolognai egyetemeken jártam, ott is találkoztam nem egy csillagásszal, akik tarthatatlannak mondották Pto• lemaiosz érveit a mi századunkban. — Helyébe azonban nem tudtak semmi újat adni — válaszolt Rhetikusz. Egyedül Ön az, aki felállított egy, a logikus gondolkodásnak is megfelelő tant, amely minden korok szamára mérvadó. A távolból tompa dörgés hallatszott, — Ügylátszik vihar közeledik — jósolta Giese. Mindhárman az égre néztek. Az északi égbolton valóban eltűntek a csillagok. A távolban időközönként kékes villámok hasították át a sötétséget. Hűvös légáram csapott az arcukra, amely néhány perc múlva széllé, majd orkánná fokozódott. Az elemek dühös táncra kerekedtek, a viz hullámai mint fekete tengeri szörnyek ágaskodtak a magasba. — Nézd — ragadta meg Giese öreg barátja karját — ott... jobbra.,. Mindhárman a jelzett irányba tekintettek. Kis lámpás, fénye alig látszott, himbálódzott kétségbeesetten a habokon. — A halászhajó szólt Kopernikusz, — amit az ablakból láttunk. Siessünk a partra, talán találunk módot a megsegítésére. A kikötőhöz érve, olt már sokan figyelték a kis vitorlás küzdelmét. A villámok sárga fényénél, melyek most mind sűrűbben pásztázták az eget, látszott a hajó sötét foltja is. Mint kis játékszer a hullámok hátán. A hajócska nem adta fel a harcot, Hol egy hullámhegy tetején, hol a hullámok közötti mélységben tűnt fel lámpása, mint az élet apró fénye a halál és pusztulás orgiájában. — Nincs mentség — vélték egyesek. — Legjobb lesz, ha mi is mentjük bőrünket, még mielőtt ezek az átkozott hullámok kicsapnak ide a partra. Legtöbben ezt a tanácsot fogadták meg, csak Kopernikusz két társával s két-három kiváncsi dacolt tovább az elemekkel. Néha már úgy látszott, hogy az emberi életeket jelző fénypontocskát a következő pillanatban elnyeli a démonná vált tenger. — Milyen megrázó is az ember harca a természettel — szólt Giese. £ gg minden eddiginél hatalmasabb hullám jelkapta a vitorlást és odavágta a mólóhoz. A lámpás kialudt, a sötétség mindent elnyelt. A partonállók odasiettek. A kis halászhajó roncsa kihűlt tetemként feküdt a móló tövében. Árboca derékban kettétörve, vitorlájának foszlányait dühösen tépte a szél. A közeli halraktár teteje etlá vitték a hajótörötteket. Hárman voltak. Kettőnek közülök nem volt az ijedtségtől eltekintve semmi baja, de a harmadik, magas feketeszakállú férfi, nem volt öntudatnál. Homlokán mély seb vöröslőit. — Siessünk emberek intézkedett a csillagász — ezt a férfit a toronyszobába visszük. A fesztivál humorából A BÖKKENŐ Két vidéki fiú összetette spórolt pénzét s felruccgnt a fővárosba, hogy — amennyire csak lehet - kivegye részét a Találkozó örömeiből. Dehát küldöttséghez nem tartoztak, a pénztárca meg vékony volt, így csak az utca eseményei — körtáncok, közös dalolások — jutottak osztályrészükül. A labrarúgótoma döntőjét azonban mindenképpen látni akarták. Felöltöztek hát hindunak. Arcukat-kezüket bekenték égetett dugóval, leplet kanyarítottak vállukra s fejükre törülközőből turbánt kötöttek. Méltóságteljesen sétáltak a bejárat felé, a tömeg utat nyitott, gondolták exotikus vendéggel szemben a jegyszedő sem támaszt nehézségeket. A kapu őre azonban csak rájuk nézett s legyintett:- Ne tréfáljunk, fiúk - mondotta. - Váltsák meg a jegyüket, vagy hallgassák rádión a mérkőzést. KARINTHY FRIGYES: A két fiú Iehorgasztott fővel indult hazafelé, aztán az egyik nem bírt kíváncsiságával, visz- szaladt. — Rendben van, hogy rájött a csalafintaságra — mondta —, de hogyan csinálta? A jegyszedő nevetett s a fiú turbánjára mutatott. A törölközőn piros betűkkel virított a szálló jelzése: — Hotel Excelsior. ÍGY MÄR MÁS Kétméteres norvég fiú, tejfel- szőke haján piros jambó sapka. Tengerész. Most ő a társaság központja. Ugratják. — Igaz az — mondja egy skót — igaz az, hogy neked minden kikötőben más és más menyasz- szonyod van? A szőke óriás jámboran csóválja a fejét. — Mese. Már hogy volna minden kikötőben más menyasszonyom? Hisz még nem is jártam minden kikötőben. Mikor felérkeztek, Kopernikusz lefektette, gondosan kimosta a sebet és bepólyázta fejét Giese és Rhetikusz segítségével. Hosszú percek teltek él, míg végre a sebesült felnyitotta szemét. — Hol vagyok — kérdezte alig hallhatóan. Kopernikusz kérdéssel felelt. — Nem ismer meg Alfonz mester? A sebesült tágrameredt szemmel nézett a csillagászra. — Igen ... Kopernikusz Miklós ... ön az... s én az ön házában ... — Ne fárassza rffost beszéddel magát — szólt Kopernikusz. — Megint az Ön házában, mint akkor, — beszélt tovább a csillag jós, nem törődve Kopernikusz intelmével — másodszor találom itt magam, holott akkor megfogadtam, többé nem lépem át az Ön küszöbét. — Bajban mindenki talál nálam menedéket. — De ... én ... az ön ellensége, akit el akartam ebből a városból üldözni, mert úgy éreztem, útamban áll... — Felejtsük el a múltat. Mielőtt azonban elválunk, nekem is volna néhány szavam. Csillagjóslás van. Persze nem úgy, ahogy azt maga képzelte, és most én jósolok valamit a tudományomból. Az ember az elkövetkező századokban mind jobban és jobban megismeri majd a csillagok világát. Eljö az idő, amikor majd maga is behatol a világűr mélységeibe. Legyőzi a Föld nehézségi erejét, ha meglesznek hozzá az eszközei és szabaddá válik az út a csillagok felé. Néhány évszázad múlva talán már eljuthat a Holdra, a szomszédos bolygókra, megismeri a Nap és egész Naprendszerünk titkait. És ez a kor az ember földi életének egyik legdi- esőbb korszaka lesz. Látja Alfonz mester, mi mindketten a csillagok útját jártuk. De míg a maga útja előtt nincs cél, tehát nincs is jövő, az enyém megnyitja az ember számára a világegyetem megismerését, tehát a holnapot jelenti. ■ A sebesült kissé felemelkedett ülöhelyzetbe. — Most másodszor győzött le engem Kopernikusz Miklós. Ne tekintsünk többet ellenségekként egymásra. A csillagász kezét nyújtotta a volt csillagjósnak. Kint már elvonult a vihar s a csillagok újra elárasztották gyémántragyogásukkal az éjszakát. STRASSER BÉLA Viccelnek velem írói pályámat nagy koncepciókkal kezdtem: Homérosz álnév alatt megírtam Odisszea című eposzomat, melyet az Akadémia dicséretre ajánlott. Ezután prózában írt eposzt terveztem: az eposz hősét Jézus Krisztusnak neveztem el és a róla írott könyvet Új Testamen- tomnak. A könyvnek igen nagy sikere volt, de nekem abszolúte semmi; az a furcsa dolog történt meg, hogy az eposzt valamelyik magyarázóm, egy történetíró, egyszerűen ellopta és felhasználta Világtörténelem című müvében egy helyen, ahol nem volt írnivalója — hősömet pedig, akit úgy látszik túl jól jellemeztem, készpénznek vette a közönség, s máig is azt hiszik róla, hogy valósággal létezett; rólam a kutya se beszélt. Más műfajokkal próbálkoztam, hogy megéljek. Dante álnév alatt megírtam az Isteni színjátékot, amit Messiás címen lefordítottak németre, onnan lefordították magyarra: A tyúkom vett egy új ruhát! címen, és a szerző neve nélkül énekelte az orfeumban Bellák Nu- si kisasszony. Később Shakespeare álnév alatt írtam egy drámát, Schopenhauer és Kant álnevek alatt filozófiai értekezéseket is firkáltam, és Goethe álnév alatt néhány drámai költeményt. Kaptam egy levelet egy bogárgyűjtötol, aki igen udvariasan megkért, küldjem he neki a birtokomban lévő Élethölcsesség nevű ízeltlábút, mivel valaki figyelmeztette rá, hogy én is foglalkozom ilyesmivel, cserébe szívesen rendelkezésemre bocsát egy szép afrikai hársonyclncért, amiből nálunk, Európában, csak két példány van. Ezekután felmentem a szerkesztőségbe, és otthagytam egy cikket Az akarat sokfélesége címen. A szedő álmos volt, és a cikk ilyen címen jelent meg: Vakaródzik a feleségem, azonkívül belül is volt egy kis sajtóhiba. A cikk nagy feltűnést keltett, az emberek nevettek, és hamarosan kiderült, hogy egy egészen újszerű és hallatlanul mulatságos új humorista tűnt fel, aki mindent egészen furcsán és másképpen mond: tótágast állítja a dolgokat, és mindent megfordít és eltorzít. Az utcán kezdtek mutogatni az emberek, meglökték egymást; Ni, mondták, ez a Kova- csik - megfordultak és vigyorogva néztek utánamSikerem határozottan tüneményes volt, Később már nemcsak vigyorogtak, hanem hango- , san nevettek az emberek, mikor megláttak. Ni, mondták hahotázéa egymásnak, itt megy a Kovácsik jaj de jó marhaságot írt az, barátom, a hasamat fogtam, hogy gondolhat ki valaki ilyen hülyeséget. Hahaha, hát nagyszerű fiú ez a Kovácsik, az már igaz. Na, itt megy a Kovácsik, mondta egy másik, hahaha... alászolgája, Kovácsik bácsi. — Melyik az, kérdezte a barátja — hát nem látod, ez itten, mondta erre, ez ni — és bedugta az ujját a szájamba - ez a Kovácsik fiú, na ez egy kedves marha, de jól mulattam azon a hülyeségen. Ha bementem egy boltba cipőt venni, a ke* reskedösegéd egy kalapot hozott, és mikor ijedten és zavartan kérdeztem, hogy mi ez, hahotázva mondta, hogy egy Kovácsik biztosan kalapot gondolt, ha cipőt kér, hiszen hallotta rólam, hogy a kezemen szoktam járni merő viccből. Végre mégis elhozta a cipőt, amibe mikor bedugtam a lábam, nagyot nyivá- kolt, mivel macska volt benne, mire a keres- kedósegéd diadallal tapsolt, hogy ugye milyen jó vicc, ugye ö tudja, hogy kell beszélgetni egy híres humoristával. A fiatal szerzők is érdeklődni kezdtek irántam. Kedves Kovácsik tata, írták nekem, írtam egy jó marhaságot, olyan Kovácsik-féle örült hülyeséget, hát kinek küldjem el, mondok, mint a Kovácsik tatának, mondja, igaz az, hogy maga a szemölcsére gombolja rá az ingét? Na, szervusz, öreg! Akárhol történt valami lehetetlen eset, mindjárt elküldték és megírták nekem. Maga felhasználhatja, írták. Az utcán azt mondták a családapák: Várj csak, Malvin, ott megy a Kovácsik, odaszaladok, elmondom neki, mit mondott ma reggel a Jenoke, mikor ráültettük a bilibe, majd kiírja az újságba. Aztán mondja csak — mondták kövér és izmos emberek hahotázva - hogy jut magának eszébe az a sök őrültség — és dévajul vállonbokszoltak - jaj, de nagy huncut maga — és hahotázva fültövön csaptak — honnan azedi maga az ilyesmit — újabb gyomorboksz — én nem tudnék ilyen baromságot kitalálni, ha megfeszülnék sem. Végre elmentem a harctérre, ahol hahotázva fogadott az egész lövészárok. BefekUdtem a dekungomba, mire mindenki odajött, és nevetve lökdöstek, hogy mondjak valami jó viccet. De nincs semmi a fejemben, szabadkoztam. De igen, csak gondolkodjam, mondták, és én gondolkodtam s néhány perc múlva felkiáltottam: Jaj, golyó vau a fejemben — mire hangosan kacagott mindenki és kacagva eltemettek a meszesgödörbe.
