Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-09-01 / 35. szám
ZS E L * I Z I N A P O K Lány a lovon A nagy hőségben sem lankad az érdeklődés Az izsaiak párostánca A leánytánc CSELÉNYI LÁSZLÓ: Dombok és emberek avagy: adalék egy megírásra váró szociográfiához P éterfala, Pádár, Mellété. Három falu a dombokkal- völgyekkel teliszabdalt Gö- mör három pontján. Péter- fala a Medvésaljával ölelkező déli rész legeslegszélén, rádobva szinte a magyar határra; Pádár a Rimaszombattól északkeletre eső Balogvölgy közepe táján; Mellété pedig a Sajóvölgy Pelsőc- töl Tornaijáig nyíló részének kellős közepén, ráütve egy hegynek a legtetejére, mint szarkafészek a fára. Ha közös jelzővel akarom ősz- szefogni a három falut, ezt mondhatom: az isten háta mögött. Mindhárom dombokkal, erdőkkel, vadvizekkel körülvéve, elvágva a külvilágtól, s így természetes talán, hogy ezek a falKitt Ék Karéi Kubánek cseh író A győzelem ára címmel drámát Irt Hirosima elpusztításáról. A színdarab cselekményének alapja az az újsághír, amely beszámolt arról, hogy a hirosimai atombomba támadásban részt vett egyik amerikai repülőtisztet az őrületbe kergette lelkiismeretfurdalása. A dráma az őszi évadban kerül bemutatásra. Makarenko-múzeum nyílt meg Harkov közelében, Kur- jázsban, amelyről a nagy pedagógus Az új ember ková- csa-ban írt. A múzeum a többi között Makarenko valamennyi művének idegen nyelvű kiadásából is őriz e9y-egy példányt, így londoni, varsói, prágai, bukaresti és egyéb külföldi kiadásban megjelent műveket találunk a múzeum könyvespolcain. Nagyszabású magyar könyv- kiállítás nyílik november végén Párizsban a Sorbone épületében. A Kulturális Kapcsolatok Intézete és Kidől Főigazgatóság mintegy ezer kötetet küld a francia fővárosba. Régi mesterek öt eddig Ismeretlen festményét fedezték fel a szovjet múzeumokban. Az öt közül kettő Frans Hals XVII. századbeli holland festő müve, egy Co- reggio XVI. századi olasz mester alkotása, egy Francisco de Zurbaran spanyol udvari festő munkája, és egy Jan van Skorel holland mestertől származik, aki Raffael és a velencei iskola követője és mint a tájak és fények finom ábrázolója ismeretes világszerte. vak őrzik mindmáig a legkonzer- váltabb ősanyagot, a régi nótákat és táncokat, a ma már majd- majd feledésbe merült népi játékokat, szokásokat, hagyományokat. Nincs jobb dolga az etnográfusnak, mint egy ilyen faluba kerülni. Ám ez csak az egyik oldala a dolognak. A pozitív oldala. A negatív oldal az istentől-em- bertöl való elhagyatott säg, a tunyaság, az érdektelenség minden iránt, ami új, ami a világban van s a mind máig élő és ható megcsonkosodott régiségek, babonák, s társadalmi viszonyokból levezetett „törvények". Dombok és emberek. Amerre nézel, hegyek, dombok, hegyek. Mióta harcol itt az ember egy falatnyi földért, egy tenyérnyi boldogságért? Hiszen itten minden darabkáért ezerszeresen kell megverejtékeznú Szigorú a természet errefelé, szigorúarcú, csontos, szikár embereket nevelő. Foglalkozásrg nézve földművesek a lakosok, de csak bizonyos mértékig. Péterfalán teljesen a földből élnek, Pádárban és Mellétén már csak félig-meddig. Ezek legnagyobbrészt fazekassággal foglalkoztak, ősztől-tavaszig készítették a jó budai földből a messzi földön híres mellétéi, pádári fazekakat s nyáron árusították a nagyvilágban. A földdel bajlódni nem is igen szerettek, míg amit meg lehetett volna, azt sem művelték meg — különösen a pádáriak — inkább mentek aratni a gazdagabb déli vidékekre s onnan hordták haza a nyáron keresett évi jövedelmet. Hihetetlen, milyen elmaradottságban éltek ezek az emberek még húsz-harminc évvel ezelőtt is. Mesélik, hogy a harmincas ’években autóbuszjáratot indítottak Péterfaláról Rimaszombatba, de pár heti kísérlet után le kellett állítani a járatot, mert nem akadt ember, aki ráült volna. Inkább mentek gyalog huszonnyolc kilométert. Szociális szempontból nem voltak nagyok az ellentétek soha e falvak lakói között, kivéve Péterfalát. Itt volt s még ma is létezik egypár 50—60 hektáros (ma már csak volt — 50-60 hektáros) nagygazda, a többi ágról szakadt szegényember. Pádárban, Mellétén a legnagyobb gazda is tizenöt-húsz holdas volt legfeljebb. Ezek nagyrészt a felszabadulás után is szegények maradtak, mert itt nemigen volt miből földeket osztogatni. A helyzet aztán sokáig nem is változott. Pádárban ugyan már 52-ben megalakult a szövetkezet, ám Péterfalán és Mellétén csak 57- ben. A szövetkezetek megalakulásával új helyzet állt elő természetesen. A szegények földhöz jutottak, Pádárban és Mellétén abbahagyták a fazekasságot, világcsavargást, amerikázást, nekiláttak a földművelésnek. S lám, az évszázadokon át saját embereit el nem tartó pádári földek termékennyé váltak. Már annyira, amennyire. Általában gyakran panaszkodnak az emberek a szövetkezetekre, sokat szidják a közös gazdálkodást, de hogy mit is jelent ez a közös tulajdonképpen, azt kézzelfoghatóan, ujjon kiszámíthatóan tapasztalni csak egy olyan helyen lehet, mint Pádár. Nem is panaszkodik itt senki a szövetkezetre. Péterfalán pedig megkezdődött a harc a nagygazdák és a kicsinyek között, megkezdődött és tart mind a mai napig, s tartani is fog még egypár évig, évtizedig, amíg egészen ki nem pusztul az emberek szívéből a kapzsiság a magántulajdon, meggazdagodás vágya. Ám mindaddig tart a harc és kísért a múlt. Példának okáért a vagyon szerinti házasodás. Péterfalán ez szinte törvény, s máig ható törvény. Vagyon már többé nincs, nagygazdák nincsenek, a föld a szövetkezeté, de azért próbálna csak elvenni mondjuk egy Illés-fiú egy Pelle, Köböl vagy Pápista-lányt, mi lenne abból. Ilyesmi nem létezik. Konkrét esetekről tudok, most történtek 1958—59-ben, 13—14 évvel a felszabadulás után, évekkel a magántulajdon felszámolása után. Egy jóképű fiatal parasztgyerek megszerette az egyik volt-nagygazdának a lányát. A lány sem húzódott tőle, meg is esküdtek volna már, ha nincs „a törvény". S a lányt hozzáadták egy másik volt-gazdalegényhez. Akit a lány tiszta szívből utált. — Miért nem álltatok ellent a „törvénynek“? — Én ellenálltam volna, de hát a lány. Bilincsek közt nevelt, templomba járó lány volt, még csak eszébe sem juthatott Ilyesmi. Még, hogy másképp cselekedni. mint ahogy az apa diktálja!? Í gy áll a dolog Péterfalán, s gondolom még vagy százkétszáz ilyen istenhátamö- götti faluban, szanaszét az országban. Pádárban nem volt vagyon, nem voltak nagygazdák, nem létezett hát ez a törvény sem. Léteztek viszont másfajta törvények. Az egyke például. S ha a vagyonszerinti házasság élhet még Péterfalán, miért ne élhetne az egyke törvénye Pádárban. Ma 1959 nyarán. Emberek sorával beszélek. Tanítók, parasztok, agronómusok. — Hány gyereke van? — Egy. — Magának?- Egy. Egy, egy, egy, egy. Miért? Ha az így megy tovább, ötven év múlva kipusztul a falu. S miért? — Minek lett volna ide a gyerek — mondja az egyik atyafi — Éhendöglenl ? Nem döglött azért senki éhen azelőtt sem. Ma meg különösen nem. — Vagy ma szintén éheznek? — Dehogyis éhezünk. Soha olyan jó termésünk nem volt, mint e nyáron. — Akkor miért? — Miért, miért? Ki tudja. Szokásból? Babonából? Vagy mert szégyellenék, ha Simon Zoltánnak több gyereke lenne, mint Gál Gyulának? .,. Szeretném az arcukba ordítani, hogy emberek ébredjetek fel, hagyjátok ezt a viccet, mert ez még viccnek is túlságosan erős, 1959-ben s vegyetek példát legalább a többiekröl, az áttelepül- t ékről. Ezek nem félnek az „éhenhalástól", nem félnek a gyerektől, némelyiknek van 10-15 is. S megint csak azt kérdezhetem, hogy'hány ilyen „törvények" bilincsei között élő falu van még? — mert hogy van még egy jó pár, az biztos — s hogy hogyan kellene rajtuk segíteni? * * * UTÓSZÓ: Az utóbbi időkben írói körökben egyre több szó esik a szociográfiáról, arról, hogy fel kellene már végre valahára térképezni ezt a mi kis világunkat, a Csallóköz, Mátyusföld, Ipoly- mente, Nógrád, Gömör s a Bod- rog-köz vidékeit. Íróink, költőink hétről-hétre járják az országot, ismerkednek a hazával, tájakkal és emberekkel s egyre-másra jelennek meg apró útibeszámolóik, élményeik, riportjaik. S ugyanakkor sóvárogva emlegetik, hogy be jó lenne — s főleg be szükséges lenne — már végre valahára annyi időhöz jutni, hogy huzamosabb ideig zavartalanul tanulmányozhatnák egy-egy vidék népét, életét, munkáját, és szokásait, s aztán megírhatnák; nagyobb lélegzetű, összefoglaló jellegű munkákban tennék hozzá- .férhetőbbé az eligazodást egy-egy terület múltjában és jelenében. S főképp, hogy ki-ki tehetségétől telhetőén megmutathatná, hogy hol is állunk tulajdonképpen, honnan jövünk és hová tartunk? Mi, hatszázezren a 13 millióból, csehszlovákiai magyarok. Újszerű, megváltozott és állandóan változó életünkről szóló híradások lennének ezek; helyzetjelentés és útfelmérés! Az iménti írás egy ilyen napvilágra kívánkozó szociográfiához szeretett volna egy-két adalékkal hozzájárulni. (Folytatás a 31. számból) Helyükön vannak már a bútorok, feltették a függönyöket, a kellékek kikészítve várnak, mégsem teljes még a színpad, még nem „játszásra képes“. Elsősorban is piszkos. Kalafusová Mária 1945-től végzi ezt a munkát, Kalafusová Mária előbb a Nemzeti Színház színpadát tartotta rendben, a Hviez- doslav Színház megalakulása óta ennek a színpadnak viseli gondját. Minden előadás előtt kisöpöri, felmossa, hogy csak úgy ragyog. Azután, a kulisszák mögé kiszűrődő hangfoszlányok alapján végigizgulja a darabokat. Mikor pedig legördül a függöny, ismét kisöpöri, „rendbeszedi“ a végigizgult darabok színhelyét. Közvetlenül, mielőtt a függöny Tekercsszerű szerkezetek és biz- felmegy, sötét, hangulatnélküli a tosítók tömkelegé ez. Csak állok színpad. De mire a függöny fel- a középen, nem merek semmihez gördül, fényárban úszik, vagy — nemhogy hozzányúlni, de jófor- aszerint ahogy a darab megkí- mán még ránézni sem, mert úgy vánja — tompa, szomorú fényt érzem, villanyáram cikkázna szét áraszt. Színes reflektorok sze- gezödnek a szereplőkre, kiemelődnek az egyes bútordarabok. „Láthatatlan kezek“ irányítják a szivárvány minden színében játszó fénysugarakat, hogy elárasszák, betöltsék a színpad minden zugát, sarkát. * A bratislavai Hviezdoslav Színház fővilágosítója, Anton Hóz, őszhajú, nyugodt, ötvenes férfi. Minden szava a kiváló szakember nagy tudását igazolja. — Ilyen modernül berendezett színpadon élvezet dolgozni.Látja kezével felfelé— itt, a színpad fölött két úgynevezett Pajpach Richard és Hóz Állton a Hviezdoslav Színház „vlllanytelepéről" irányítják a világítást — mutat a színház egész épületén. Pajpach Richard és Hoffmann reflek- Frantisek nevetnek, ők otthonosan érzik magukat a villanyáram világában. Kezük érintésére megannyi fény lobban fel vagy alszik ki, mondhatnánk, a fény és sötétség urai ők. torhíd van elhelyezve, az oldalakon portálok, a nézőtér két oldalán világosító tornyok vannak. A világosító kabin szintén a nézőtér fölött található. — És honnan irányítják eze- kst ? Anton Hőz kisebb villanytelep- 9y°n fiatal ember. Két éve véhez hasonló helyiségbe vezet, gezte el az ipariskolát, azóta dolHoffmann Frantisek szőke, nagozik itt. Lelkesedéssel, hévvel beszél: — A világosítás a modern színpad fő alkotórésze, enélkül a modern színjátszás elképzelhetetlen, mi valósággal kiegészítjük a díszleteket, — mondja nagyon komolyan. — Szép munka, de nagyon felelősségteljes — folytatja, már szinte csak magának mondva. Persze, nem lehet egy másodperccel előbb vagy később megnyomni egy gombot. Ugyancsak másodpercnyi pontosságot követel a munkája azoknak a szakembereknek, akik a színes reflektorokat állítják be. Sőt, itt még gondolni is rossz arra, hogy csak egy másszínű reflektort tesznek be, mint kellene, ugyanis a kívánt színt mindig több szín keverékéből kapják. Elképzelhető, milyen bonyodalom támadna, ha mondjuk zöld reflektor helyett piros gyúlna ki a színpadon! — A technikai próbákon gyakoroljuk be magunkat, akkor a rendezővel és a díszlettervezővel együtt megállapítjuk, melyik jelenetnél milyen fényre lesz szükség. A kívánt fényről minden szakember jegyzeteket készít (tizenegyen vagyunk), és azután ezek szerint dolgozunk. Az előadás alatt pedig állandó „készenlétben“ vagyunk — magyarázza Hóz elvtárs. Vannak könnyebb és nehezebb darabok, mármint a világítás szempontjából, de őszintén szólva, mi jobban szeretjük a nehezebbeket, így legalább megmutathatjuk tudományunkat, „játszhatunk“ a fényekkel... ★ Már a nagyobb gyermekek is tudják, hogy például a színpadi zongoraszó nem színpadról jön s a dallamot nem a zongora előtt ülő színész újjai csalják elő a zongorából. Ügy képzelik azonban, hogy valaki a színfalak mögött ül és ott zongorázik. Nem így van. A Hviezdoslav Színházban, a színpad jobb oldalán félemeletnyi magasságban lévő két oldalról üveggel körülvett kabinból jönnek a titokzatos hangok. Az egész kabin oly kicsi, hogy alig lehet megfordulni benne. De nincs is itt sok helyre czükség, a hangok sűrítve, magnetofonra véve, „készen“ várják „jelenésüket“. Novák Ladislav, ujjával a kapcsolótáblán, árgus szemekkel figyeli a színpadot. Homlokán kidagadnak az erek, szemvillanásnyi pontossággal kell dolgoznia. Hiszen nem lehet hallható előbb a zene, mint a színész ujjai megérintik a hangszert, de később sem, mert ebből némajáték keletkezne. — Előfordul, hogy a színpad azon részén van a színész, ahová innen nem látok jól, például a Pesti emberekben. Ilyenkor az ügyelőtől kapok fényjelzést — avat be munkájába Novák elvtárs. — Nemcsak zeneszámokat, hanem különböző zajokat is fel-, veszünk magnetofonra, s a kellő percben lejátsszuk. Figyelem és pontosság. Ebbe a két ‘szóba sűríthetjük a hang- technikus nehéz feladatát. MESTAN KATALIN Legközelebb: Az utolsó percek. Novák Ladislav
