Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-18 / 33. szám

és Hjövem&úA

CSELÉNYI LÁSZLÓ ÉS MÄCS JÓZSEF RIPORTSOROZATA

I. A füttyszó története

A

z erdész, Szirotnyák István a tisztáson ült, fent, a Perjestetö legtetején, s falatozott. tinóm, barnára sült szalonnát rakott a hátizsákjába a felesége. s ropogós kívánatos zöldpaprikát. Szarvasüzés volt a délelőtt, izmokat, inakat követelő munka s most, hogy társai szétszéledtek, jól esik a tetőn az uzsonna, meg a csendes nézelődés.

Roppant-csendíí augusztusi erdő. Kétoldalt szelíden susogó fenyvesek, a fenyvesek között messzire húzó erdei tisztás, mint egy háromszorosra-négyszeresre tágasított gyalogút. Az erdő ilyenkor a legcsendesebb, nyár hajlatán, augusztus közepén, s az ember, aki a tetőről issza magába ezt a csendesen gúnnyasztö erdei világot, mégis nyugtalan.

Mert nagy a csend a Perjes- tetőn, idegeket borzolóan nagy, de a látó s halló ember tudja, hogy ez a csend csak viszonylagos, s hogy az augusztusközepi illatok ékessége mögött roppant s kegyetlen erők tömörülnek.

1944. augusztus 15. Szombat délután van, 5 óra körül jár az idő. Köröskörül háborog a világ, dörögnek az ágyuk a Kakason, ropognak a géppuskák a dobsinai hegyekben, Slavos fölött egymást űzik az eget hasító fényes gépmadarak.

Csontos, fekete ember az erdész, Szirotnyák István. Túl már a harmincon, innen a negyvenen s két évtizede lassan, hogy együtt él, együtt lélegzik ezzel az istenteremtette erdei világgal. Békés természetű ember, aki csak itt-ott fordul meg az emberek között s nem is igen hiányolja őket, akinek szerelme, boldogsága a természet, az erdő, a csend, a hegyipatak meg a tisztás, a virágok, meg az őzek, nyúlok, szarvasok. Egyszóval az idill. Idillre termett időkben.

Nem olyanban, mint ez a mostani. Rozsnyó fölött, két ország határán. Egyik felöl Magyarország, másik, felől Szlovákia. Békésebb időkben sem nyugodt az élet errefelé, csempészek, betyárok, határőrök ropogtatják az erdő örök csendjét állandóan. Most meg egy idő óta a partizánok. Hol itt, hol ott bukkannak az erdész szeme elé, tele van velük az erdő.

Roppantcsendű augusztusi erdő, uzsonna, virágillat... S haliga! Valami füttyre lesz figyelmes az erdész. Füttyszó a bozótban, madáréhoz hasonlatos. De micsoda madár lehet, amelynek ilyen a füttye? Megáll a kés a kezében s füttyszó hangzik megint. Egyszer, kétszer, háromszor.

— Te Pista — gondolja magában — akármi legyek, dó ez nem madár. Hát akkor micsoda?

Füttyre csücsöríti a száját s válaszol neki. Ugyanazon a hangon, ahogy a madár. S a válaszra újabb felhívás jön. S a felhívásra újabb felelet. De erre már, alig tíz lépésre, a bozótból kidugja fejét egy ember. De csak a fejét, s maga előtt fényes, napfényben csillogó gépfegyverét, s ahogy meglátja az erdészt, visszahúzódik rögtön.

— Csempész — gondolja Szi- rotnyák — s szeretné meg nem történtnek tudni a dolgot. Mert nem jó az ilyenfajta embereket észrevenni. Ám erre megint a füttyszó s megint a válasz. S megint a bozótos emberfej.

— Kto si ty, tovaris?

Ebbe az erdészházba vezette Kozlovot

Sejtelmesen röppen a kérdés, hogyha szükséges, vissza lehessen szívni. Csendesen válaszol az erdész is. ,

— Achőtnik.

E

rre már kilép a bozótbői a különös madár. Zömök, csupa ín, csupa izom fekete ember ez is, saséhoz hasonló, metsző tekintettel, borostás, hetek óta tüskés arccal. Óvatosan közeleg, kezében tartott fegyverével, sakkban tartva a falatozó idegent, s úgy mondja: — Nesztrílaj, tovaris — és nyújtja a kezét. — Ty nás cse- lovek.

Sejti már Szirotnyák, tudja miről van szó. Hellyel kínálja hát a borostás arcút. S szalonnával, paprikával.

S az fogja a tarisznyát, szinte kap a felkínált eledel után s harapja, tömi magába. Látszik, rég nem volt falat a szájában. S közben állandóan vizslatja az erdészt, még mindig gyanakvó szemekkel.

— Te honnan tudsz oroszul, tovaris ?

— Én-e? Ungváron nevelkedtem a bátyámnál. Kárpátukraj- nában.

Most az erdészen a gyanakvás

Szirotnyák István erdész

sora:

— És te? Te honnan kerülsz ide?

— Messziről. Egyenesen Ki- jevböl. Tudod-e, hol van?

— Hát...

— lói van, tovaris. Látom, megértjük egymást. S azt tudod-e, hol van a hekerovai vadászház?

— Tudom.

— Mert oda kellene eljutnom. Elvezetsz-e?

— A hekerovaihoz? Elvezetnélek szívesen, de nem tehetem, mert az már szlovák föld. Ez meg itt Magyarország.

— Nicsevo, tovaris. Mit számít már a határ. Hitler nemsokára kaput s a határ is.

Csendesen mocorog az erdész, úgy tesz, mintha az elemózsiával lenne elfoglalva. Menjen, ne menjen? S közben bizalmatlanúl pislog a borostásarcú kezében csillogó géppuskára.

— Hát akkor gyerünk.

Tehát mégiscsak igaz volt a tegnapi hír. Szykora mondta, a társa, hogy valami ejtőernyősöket dobált le a minap egy repülőgép. Ügy hírlik, orosz partizánok s az itteniek segítségére jöttek. De hát azok többen voltak, ez meg itt egymaga van.

— Hogy kerülsz ide, pajtás?

— Eltévedtem, nem tudok eligazodni az istennek se ezen a térképen. Pedig már harmadnapja, hogy étien-szomjan bolyongok.

— Sajnállak komám, kár, hogy nem akadtam rád előbb, igazán segítettem volna neked.

— De mond csak, mit akartok ti itt tulajdonképpen?

— Mi tovaris, a szabadságot. Segíteni jöttünk a tieiteknek.

így haladtak felfelé, a vadászház irányában. Ketten a hatalmas rengetegben. Elől az erdész, utána a partizán. S akkor kiáltás hangzik a sűrűből:

— Kuda?

Partizánőrség volt, de olyan jól elbújva a bokrok között, hogy még a sűrűhöz szokott vizsla vadászszem se vehette észre. A felhívásra a metszőszemü válaszolt:

— Csetyri. Nási.

Hü, lett erre nagy öröm, óriási rivalgás. A sűrűből egymást ta- szigálva rohantak elő az oroszok s neki az elveszettnek. Ott

tolongott körülötte az egész gárda, voltak vagy harmincon-har- ■mincketten s dobálták a magosba nagy hurrázással. Csakúgy visszhangzott az erdő.

Szirotnyák meg csak állt a nagy öröm árnyékában s ugyan be volt gyulladva. Kitűnt, hogy nem is olyan akármiféle ez az ő embere. Kapitány volt, az orosz partizánok parancsnoka. Kozlov. Kozlov kapitány. A többiek már azt hitték, eltűnt. Most a megkerülésre volt a nagy öröm.

— No Pista, te sem igen kerülsz elő innen elevenen ...

De azért előkerült. Még azon a napon. Mert a nagy öröm után rá is sor került, rá, a vezetőre.

— Fiúk, ez itt egy itteni tovaris. Az erdész. Jóemberünk.

Y

égigkezelt vele mind a harminckét ember, aztán Kozlov szólt megint:

— Te elvtárs, nem tudnál te nekünk felhozni egy kis vodkát meg dohányt. Tudod, nagy szükségünk lenne rá. ,

S az erdész felvitte a dohányt. Vodkát nem kapott, csak amolyan medvepálinkát, c

így teltek a hetek. Köröskörül a rozsnyói hegyekben már fellángoltak a partizántüzek. Rabság elöl, katonaságtól menekült, igazságra, jobb életre szomjazó hegyi legényekkel sűrűsödött az erdő. Szirotnyák meg hordta a dohányt, pálinkát, elemózsiát. Meg az üzeneteket. Egyik hegyről másikra, egyik csapattól a másikhoz.

Ojabb hetek teltek. S egy éjszaka kopogtatnak az erdészház ablakán. Kint állt a ház a dombon Rozsnyó legeslegszélén, és ahogy kinéz az erdész a hökkentő sötétségbe, látja, hogy két magyar tiszt áll az ablak alatt.- Ki az?

— Mi vagyunk tovaris. Kozlo- vék. Csak csendesen.

Tudták az erdész címét, így kerültek ide. De hogy jutottak ehhez a ruhához?

Reggelre kelvén az első dolga az volt az erdésznek, hogy kinéz az ajtón. S ahogy kinéz, megfagy minden vére. Az úton közvetlenül a ház előtt egy tábori csendőr cirkál s igazoltat minden arramenőt.

— No Pista, ha ezek megszi- matoltá'k valamit, isten kegyelmezzen neked.

S valóban, alig telik el egy negyedóra, vonul kifelé a dombon egy sereg csendőr. S egyenesen az erdészlak felé. Bent a szobában meg alszik a két orosz. Ugrik az erdész, éppen csak annyi ideje van, hogy felriassza őket, S már hallja, hogy a kapuból Szlatinai kiabál befelé, a csendőrkapitány:

— Szirotnyák úr, rendben van-e a háza?

— Rendben — mondja az erdész szűkölá torokkal, reszkető inakkal.

SCHILLER ÁRMÁNY ÉS SZERELEM című drámájának bemutatójára készül a sanghai Népszínház. A darabot 30 évvel ezelőtt fordították kínai nyelvre, de eddig nem adták elő. A színház Brecht Courage mama c. színművét is műsorra tűzte.

A SZOVJETUNIÓBAN megemlékeznek P. A. Pavlenko születésének 60. évfordulójáról. A Lityeraturnaja gazetta ebből az alkalomból az író két eddig még nem publikált levelét közli, amelyek Dmitrijevához, a Známja egyik munkatársához és Visnyevszkijhez íródtak.

A NAPOKBAN MEGJELENT immár harmadik cseh fordításban Mikszáth Kálmán regénye: A szent Péter esernyője. A regény új cseh fordítója L. Hrad- sky.

AZ IDEI KLEMENT GOTT- VVALD díjat Ivan Skala kapta verseskötetéért. A másik kitüntetett Andrej Plávka szlovák író, akinek Liptói pipák c. kötetét részesítették hasonló kitüntetésben.

/Qz asszony vár

SZŐKE JÓZSEF KÖNYVE

— No, akkor jól van. Rozsnyó védelmét a magyar királyi rendőrség veszi át s a maga házát kijelöltük az elsősegélynyújtás központjának. Senki más ide be nem teheti a lábát.

Erre kitesznek egy cédulát a kapura, s mennek is tovább, Jő- lész felé.

Megkönnyebült az erdész, szalad be az oroszokhoz. Hát azok, egyik az egyik sarokban, másik a másikban, gatyában, ingben, s kezükben géppuska meg kézigránát.

— Láttál volna egy kis pu- kacskát, ha bejönnek — mondja Kozlov, de már mosolyog és öltözködnek. Magyar tiszteknek.

Szirotnyák még bement a városba, vett nekik egy kis elemózsiát, dohányt, szilvóriumot, aztán indultak. A ház előtt az utca tele volt ágyúval, bunkerral, katonával, de ők hidegvérrel indultak kifelé a két partizánnal. A katonák még tisztelegtek is nekik.

Í

gy haladtak felfelé a pacsai úton egészen a nyíresig. Ott aztán megálltak s kezet nyújtott ■a sasszemű: — Köszönjük a segítséget. Doszvidányia tovaris. Visszajövünk még, ne félj!

S elindultak felfelé a dombon. Rákos irányába, a Gyuri-tanya feléi Az erdész meg vissza az iménti úton, haza, Rozsnyóra.

Szirotnyák, István és barátja erdész uniformisban

E. F. Burian meghalt

EGÉSZ IFJÚSÁGUNK részvéttel fogadta az EMIL FRAN- TISEK BURIAN nemzeti művész elhalálozásáról szóló szomorú hírt. E. F. Burian művészeti életünk egyik legjelentősebb képviselője volt, tevékenységével három évtizeden keresztül nagy hatást gyakorolt a cseh művészet fejlődésére. Benne nemcsak a nagy művészt, hanem pártunk egyik régi s a munkásosztályhoz mindig hű harcosát vesztettük el.

E. F. Burian, aki 1923 óta volt tagja a kommunista pártnak, egész életében pártunk célkitűzéséért, a Szovjetunióval való barátság megszilárdításáért harcolt.

Nagy művészt vesztettünk el benne, de műve, hagyatéka tovább él, arra ösztönzi a művészeti dolgozókat, hogy híven követve pártunk irányvonalát, még nagyobb hűséggel és odaadással harcoljanak kulturális forradalmunk győzelméért.

E. F. Buriant, a nagy művészt egész ifjúságunk megőrzi emlékezetében.

/

destova egy fél éve, hogy megjelent Szőke József Az asszony vár című novellás kötete. Február végén már lapozgattuk. A Hét és az Irodalmi Szemle már ismertette a művet, az Oj Ifjúság olvasótábora azonban mindmáig csak pár rövidke sorból szerzett róla tudomást. Magam még február utolsó napjaiban olvastam. Nem fért bennem a könyvnyújtotta élmény. Kikívánkozott. Megjegyzéseimet azon nyomban feljegyeztem a lapszélekre, és most lényegében változatlanul közrebocsátom.

Szőkétől már évek óta várunk valamilyen könyvet. Hiszen több mint fél évtizede irogat. Egy időben regényre is számítottunk, már-már azt hittük, meg is jelenik, végül egy elbeszélés-kötettel lepett meg bennünket.

A szerzőt eddig is íróként tartottuk számon, valójában azonban ezzel a kötettel avatjuk íróvá. És azt hiszem, megérdemelten, mert olyan íróval gazdagodik a harmad- virágzás irodalma, aki már diákkorában enqesztelhetetlen ellenlábasa volt mindennek, ami úri, polgári vagy kispolgári. Szinte együtt nőtt a munkásosztállyal, a munkáshatalommal. A gyermekkorából magával hozott proletár, de főként szegényparaszti életsorsok szilárd munkásparaszti szemléletet alakítottak ki benne, amelyhez aztán a politikai munkában való aktív részvétel folytán biztos ideológiai ítélőképesség társult. Első kötete megjelenését ezért is jelentős eseménynek kell tartanunk.

Szinte minden írása faluból vett téma. Úgylátszik, a városon (Pesten, ’ Bratislavában) töltött évek mindmáig nem nyújtottak számára olyan mély élményeket, amelyek kiszorították volna a gyermek- és ifjúkor elsődleges, mély, gyakran megrázó élményeit, s hogy a közelmúltból is a falusi környezet benyomásai hatottak rá erőteljesebben. Ebben valószínű az is közrejátszik, hogy a falusi életmódot jobban ismeri, a paraszti észjárást jobban érti, mélyebben belát a vidéki ember lelkivilágába. Elbeszélései túlnyomó részének ezért vagy egy-egy szánalmas gyermeksors (Hóvirág, Csizmavásárlás), vagy megrendítő embersors a tárgya (Az asszony vár, Az őrszobán, A borotva, És aludtak mind, Farsangi tragédia).

Szembetűnő, hogy csaknem valamennyi ilyen témájú írása a magárahagyatottság különleges lelkiállapotának a problémája körül forog. Mintha Solohov nagyszerű kisregénye, az Embersors variá- lódna a szlovákiai valóságban. „Az asszony vár“ küzdelmes férfisorsa az egyedüllétében töprengő elnök motívumával indul, s a szinte drámai sodró cselekmény vége felé halálos beteg feleségét is a ma- gáramaradottság gyötrelme emészti. „Az őrszobán“ munkását az egyedüllét vitte a lejtőre, amelyen a gyilkolásig jutott. Az ember magáraha- gvatottságával találkozunk az „És aludtak mind“ című elbeszélésében, meg „A borotvádban is. Mintha e történetek ezt sugalmaznák: a legnagyobb pokol a magárama- radottság, aminek nyomán mindig valami döbbenetesen rossz születik.

Tagadhatatlan, hogy a háborús és háború utáni évek ilyen és hasonló helyzetekbe hozhattak embereket. Az író ezt jól megfigyelte, sikerült a testi-lelki tusát vívó emberek mélyébe látnia. A megragadott témákat mind az élet nyújtotta, életszerűségükben, realitásukban, hitelességükben senki sem kételkedhetik.

Látnunk kell azonban azt is, hogy minél inkább távolodunk a legutóbbi háborútól, napjaink annál kevesebb ilyen esetet vetnek fel, társadalmunk egyre erőteljesebben küszöböli ki azokat a helyzeteket, amelyekben a dolgozó ember magárahagyatottnak, menthetetlennek érezné magát, vagy nyomasztó teherként nehezedne rá a háború következménye. A politikai élet szilárdsága, az egyre merészebb perspektíva, a növekvő jólét, a közvetlen emberi kapcsolatok javulása fokozatosan kigyógyítja az embereket.

Éppen ezért Szőke bátran hozzányúlhatott volna nemcsak a közelmúlt, hanem a jelen problémáihoz is. Hisz ö nemcsak a kétségbeesett, aggasztó helyzetet tudia hűen megrajzolni, de talán még természetesebben ömlik a mondanivalója, közvetlenebb és kifejezőbb a stílusa, ha az élet derűsebb oldalait tárja elénk (Fészket rak a szerelem, Pétervári éjszaka, A nyúl meg a farka). Amilyen egyértelműen és meqgyözöen hangot tud adni elbeszéléseiben a háborúellenességnek, éppen olyan bizakodó légkört terjesztenének sorai, ha szocialista építésünk jelenének néhány sajátos helyzetét ragadná meg. Bizonyosra vehetjük, az is sikerülne az írónak, ha a paraszti világon kívül értelmiségi berkekbe is bepillantana.

A kötetben megjelent tizenhét kisebb-nagyobb írás elolvasása után két formai jellegzetességre figyelünk fel. Az egyik az, hogy a legtöbb elbeszélést valamilyen „fogással“ indítja, valamilyen keretbe helyezi. „Az asszony vár“ történetét maga a hős mondja el a községházán ma- gárahagyatva, akárcsak Solohov Embersorsában Szokolov a megduzzadt folyó partján várakozva tárja fel élete sorát. „A borotva“ históriáját naplóból olvassa ki. „A csontváz figyelmeztet“ iskolai dolgozat. A „Két darabka száraz kenyér“ nagyapó meséje. Az „Egy falu története“ tanulmány. Ezzel az írói módszerrel — amely csak helyeselhető — szinte észrevétlenül felkelti az olvasóban az érdeklődést.

Egy másik formai sajátossága Szőke elbeszéléseinek, hogy rendszerint már az első három mondatból megtudjuk, a történet melyik évszakban játszódik. És nem is marad ki a sorból egyetlen évszak sem. „Az asszony vár“ első mondata: „Havas téli este volt.“ A „Fészket rak a szerelem“ így kezdődik: „Langyos tavaszi szellő söpört végig a határon.“ A „Hóvirág“ bevezető mondatai: „Hideg, nagyon kemény volt ez a tél. Tépi, űzi a telet a langyos tavaszi szél.“ A „Csizmavásárlás“ akkor történt, amikor „október végén már nem volt mit harapnia a jószágnak a legelőn... ősz volt, sáros ősz.“ A „Temetésen“ „a nyárvégi nap nerzselően szórta sugarait.“ És így tovább.

A kötet kiemelkedő erénye az az irói felelősségtudat, amely az enész könyvet áthatja. Az fró minden problémát a do'r'O’ó néo álláspontjáról vizsnél és old meg. Ott érezzük minden sorában a pártos kiállást, a népszerete- tet, nemzeteink közös harcának internacionalista szemléletét, a haza életével való azonosulást. Mindez különösképpen érvényes a formájában legművészibb és mondanivalójában a legtöbbet adó, legelőremutatóbb elbeszélésére, Az asszony vár-ra. A könyv az írott szóért érzett felelősség szép rf'dija. Fiatalok könyvespo'' nra való.

TO'VM BERTALAN