Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-04 / 31. szám

így harcolt az Ifjú Gárda (Folytatás előző számunkból) TYULENYIN ÉDESANYJA A legborzalmasabb még csak izután következett. A hitleris­ták minden eszközt megpróbál­tak. csakhogy vallomásra bír­ják a bátor ifjakat. Kivonat a jegyzőkönyvből: ÚJABB ADATOK A KOMSZOMOLISTÁK HŐSIESSÉGÉRŐL Egy csizmarúgás a földre te- perte.- A korbács újra táncolni kezdett testén ... — Kisfiam, kedvesem — esett .térdre az anya Pod tinnij előtt, félőrülten a kíntól. — Engedjék el, könyörgöm ...- Anyám, ne! Ne merészeld! És anyja engedelmeskedve ,.A cellákba zárt letartóztatott neki, lassan felemelkedett. Üres tekintettel nézte, mint kínozzák fiát. Szerjózsa meg, látva, hogy anyja megértette öt, napok óta először elmosolyodott. Két óra hosszat tartott a kín­komszomolistákat őriztem. Ve­réstől megdagadt arccal, kék foltokkal tele, véraláfutásosan tértek vissza a nyomozóktól. Alig álltak lábukon, amikor a kihall­gatásokról visszavonszolták és betuszkolták őket a cellákba. Megtagadtam, hogy vizét adjak az összevert komszomolistáknak, amikor kiszáradt szájjal a cella ajtajához jöttek . . .“ Podtinnij személyesen vallat­ta az egyik legbátrabb ifjúgár­distát, Szerjózsa Tyulenyint. A „vallatás“ második órájá­ban, amikor Tyulenyin vállán már véres cafatokban lógott a hús, bevezették a szobába anyját. — No, gyönyörködj, a cseme­tédben — fordult gúnyosan Podtinnij a falfehér asszony­hoz. — Hallgat... Talán te szó­lásra tudod bírni. Alekszandra Vasziljevna szót­lanul nézte a fiát. Az egyik hitlerista hátbalökte az idős asszonyt, egy másik rávágott a korbáccsal... Utolsó erejét összeszedve, Szerjózsa anyjához akart ro­hanni, de két tagbaszakadt nyomozás anyagai között ott fasiszta visszanyomta a falhoz; található egy Drewitz nevű SS — Kutyák — suttogta Szer- legény vallomása, aki a meg­józsa reszkető szájjal. - Ku- szállás idején Rovenyiki város tyák ... rendőrségén teljesített szolgá­latot. Mint ismeretes, itt lőtték agyon Oleg Kosevojt, az Ifjú Gárda vezetőjét' és Ljuba Sev- covát, a rettenthetetlen illegá­lis összekötőt. Arcátlan cinizmussal írja le Drewitz kivégzésüket. „A letartóztatottakat a park­ban előzetesen megásott nagy gödör szélére állítottuk és agyonlőttük. Észrevettem, hogy Kosevoj csak megsebesült és még él. Hozzáléptem és közel­ről főbelőttem. A második csoporttal kivég­zettek közül jól emlékszem zás, Végül Podtinnij utoljára Sevcovára. Figyelmemet külse­kérdezte meg Szerjózsától: — Fogsz-e már beszélni? Az makacsul rázta a fejét: — Nem! . . . Amikor kivitték a szobából, elvesztette eszméletét. ÖRÖK ÉLET Bármennyire is igyekeztek a hóhérok, egyetlen beismerő szót seni sikerült kicsikarniuk az ifjúgárdistákból. Büszkén, felemelt fejjel fogadtak azok minden kínzást. Inkább a halált választották, semhogy árulókká váljanak. „...Az ifjúgárdisták méltó­sággal viselték magúkat a val­latásokon. A verések ellenére sem adták ki társaikat“ — is­merték be hóhéraik. A lampionos fiú A munka ünnepének előestjén találkoztam vele, Üttörőnyak- kendője lobogott a szélben, ke­zében hosszú pálcán egy szines lampiont vitt. Ha jól emlékszem, virágok voltak a lampionon, gyertya égett benne és a fiú a gyertya fényébe mosolyogva, a kacatok között. Megragadtam a kisfiú karját és szaladtam fel vele a lépcsőn. „Gyere, mégis lesz lampionod, kisöreg“ — ez­zel rohantam előre. Arca felde­rült és lihegve futott utánam, szedve a lépcsőfokokat, mit sem törődve előbbi előatjásom­Szünidő ide, szünidő oda, gon­dolja Csiba elvtárs. de a diá­kokról a vakácói alatt sem lehet megfeledkezni. Életfogytig Még ma is sokszor emlegetik, hogy Mária Terézia idejében a katonának tizennégy évet kel­lett szolgálni. De ne rövidítsük meg az öreg császárnőt — ugyanis ebben az időben a ka­tona életfogytig szolgált. Ho­gyan is fejlődött a katonai szolgálat időtartama? Az ab­szolutista feudális államban a katona mint áru szerepelt. Pénzért verbuválták a hadsere­gek — és állami tulajdonná vált. Amíg cipelni tudta a pus­kát, addig katona volt. Az el­aggott katonákat az ezredmű- helyekben foglalkoztatták. Az életfogytig tartó tényleges ka­tonai szolgálat egész 1802-ig volt érvényben. A katonai szol­gálat lényegében mindenkire vonatkozott, de aki tehette, ki­válthatta és pénzért helyette­síthette magát. Ausztria 1792-től kezdve Na- . _ _ . . póleonnal hadakozott. E hosszú boldogan futott az iskola felé. mai az illedelmes, nyugodt koz­lekedésről. A lakásban aztán ketten csináltunk olyan felfor­dulást a lampion keresése köz­ben, hogy feleségem még har­madnapon ^is arról litániázott. Átkutattunk mindent, a fehér- neműsruhát- és elöszobaszek- rényt, az összes fiókot, az író­asztalt, de a lampion sehol. Ha valamit, keresünk, az nem szo­kott hamar előkerülni. A reka- míér is sorra került, voltunk a pincében, a padláson. Nem csüggedtünk, vadul kerestük és végre ott találtuk meg, ahol a legkevésbé számítottuk: a konyhaszekrény tetején. Át­adtam a zsákmányt fiatal bará­tomnak. Hálás szemmel nézett rám, meggyújtotta a gyertyát, melyet előzőleg óvatosan „át­helyezett" a roncsok közül.az új lampionba és nagy „kezit- csóliolomot" köszönve, elindult vele az iskola irányába. Még vissza is kiáltott: „Mégis mi leszünk az elsők. Köszönöm, bácsi! A rendetlenségért pedig ne tessék búsulni, a felvonulás után visszajövök és mindent visszarámolunk brigádban“. Néztem utána az ablakból. Óva­tosan, mint a. processzióban, vitte a lámpást lépésben és el­tűnt az utcasarkon. ,ie vonta magára. Szép, sudár alakja, hosszúkás arca volt. Fiatalsága ellenére nagyon bát­ran viselkedett. Kivégzés előtt én vezettem a gödör szélére. Egy szót sem ejtett a kegye­lemről és nyugodtan, emelt fővel fogadta a halált.. A gyilkosok nem menekültek meg a megtorlás elől. A szovjet igazságszolgáltatás pallosa le­csapott mindazokra az alávaló árulókra, akik engedelmesen teljesítették fasiszta gazdáik akaratát. ... Krasznodon központjában, árnyas parkban áll az Ifjú Gárda hőseinek emlékműve. Lábánál élővirágok hegyei. Va­lóságos zarándokhely lett Krasznodonnak ez a része. Ifjak és öregek egyaránt eljönnek ide a Szovjetunió minden ré- A Podtinnij ügyben folytatott széből, hogy fejet hajtsanak azok hamvai előtt, akik mind­halálig hűségesek maradtak nagy szovjet hazájukhoz, dicső népükhöz. Vége nem a munka ünnepét köszöntő színes lampiont. De jó lenne, ha ma gyermek lehetnék, mint kis barátom, a lampionos fiú. SIPOSS JENŐ, Komárom. Svermovo — A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésekor a község lakosai a garammentiek közül elsőnek fogtak fegyvert. Kétszáz férfi visszaverte a németek támadását, akik a vereséget csúnyán megbosszulták: 1944. szeptem­ber 5-én Svermovot felgyújtották. A tűz kétszázhatvan házat emésztett el. Svermovo lakosai 1945. január 27 hálájaként emlékművet emeltek a Felkelés elesett hőseinek. • i felszabadításuk Szlovák Nemzeti háború lúj, friss erőt követelt. Ki kellett cserélni a kifáradt, elgyengült ezredeket, a kevés­bé harcképes veteránokat fia­tal harcosok váltották fel. Az előjegyzés szerint a sorozás ebbén az időben már törvénnyé vált. 1811-ben bevezették a ti­zennégy éves katonai szolgála­tot. A hadsereg osztályössze­tétele nem változott ezzel sem, mert a rang- és osztálykülönb- ségek érvényben maradtak to­vábbra is. A katonákat olcsó munkaerőként kezelték — az egységek egy része gyakran részt vett az idénymunkákban — mint „szabadságoltak“ — de katonai felügyelet alatt. 1945- ben a tényleges idő nyolc évre csökkent — továbbszolgálás le­hetőségével. 1866-ban Ausztria vereségekor három évre csök­kent a katonai idő — ez a há­rom éves szolgálat adta meg az alapját az 1868-as általános hadkötelezettségről szóló tör­vénynek. Mi volt az igazi oka e törvénynek? E rendeletnek tekintetbe kellett venni a kapi­talizmus gazdasági és politikai törvényeit, mint az erős hadse­reg felállítását az egész lakos­ságból, a feudális kiváltságok megszüntetését, a törvény előt­ti egyenlőséget és a termelő­erők kihasználásának jelentő­ségét, ami megköveteli az ál­landó munkaerőt. Ilyen volt tehát annak a ke­serves szolgálatnak az útja — amelyet dédapáinknak és nagy­apáinknak meg kellett tenni. SOMOGYI MÁTYÁS A SZORGALMAS PIONÍROK Régen vége van már a tan­évnek, nemsokára kezdődik a másik. Mégis érdemes beszélni a pozsonypüspöki pionírokról, Gyülekező volt ott az esti ünnepi tampiónos felvonuláshoz. 7-i-8 éves, élénk-tekintetű, borzas kis­fiú volt, ennyit láttam belőle, amikor elszaladt mellettem. Alig tíz méterre előttem megcsú­szott és — ahogy mondani szokás — alaposan feltörülte az úttestet. Fekve is görcsösen tartotta markában a lampiont tartó botocskát, ám esés köz­ben az égő gyertyával kigyul­ladt a lampion és mielőtt a fiúcska megakadályozhatta vol­na, csaknem teljesen elégett. Nagy lobogással lobbant utolsót a tűzre éhes papír és a'fiú a földön ülve, legörbült száj­jal nézte a bot végén a roncso- -J kát. Akkor ér­tem oda. A fiú szomorúan né­zett fel rám és halkan csak ennyit mondott: „Vége az első­ségnek“. Szemében annyi'őszin­te szomorúság volt, hogy ,azon­nal megértettem, itt több sza­ladt el, mint a „nyuszi". A fiú csendben sírdogálni kezdett. Felsegítettem, szomorúan po­rolta le a nadrágját és kezében a bottal, annak végén a fityegő megfeketedett papirmaradvány- nyal szomorúan megindult mel lettem. Kezdtem őt korholni hogy minek az az állandó sza­ladgálás, lassan járj, tovább érsz — szellemeskedtem, filo­zofáltam neki a helyes közleke­désről. Ő csak szipogott és hallgatott. Végre {aggatni kezd­tem: miféle elsőségnek van vége? Erre kiöntötte a szívét. Üttörőcsoportjuk megfogadta, hogy mindnyájan égő lampion­Most már értem K onstantin Ivanovicis Lekanov a moszkvai Kapranov' Ci­pőgyár igazgatója Gottwaldovra emlékezik. Igen — mondja a rögtönzött emelvény előtt ülő hallgatóknak — az Önök gigant- jához mégcsak hasonlítani sem lehet a mi öreg gyárunkat. De sok mindent, amit Önöknél ta­pasztaltam ott-tartózkodásom alatt, már itt is bevezettünk. És ez a fontos. A gyár, a gépek ugyan régiek, de az emberek már újak, fiatalosan dolgoznak. Évről évre több fiatal végzi el a 10 éves középiskolát. Sokan pedig tévúton látogatnak külön­féle szakiskolákat. így hát a szaktudással különösebb prob­lémánk nincs, persze ez legjob­ban a fizetési szalagon ellenőriz­hető. Az üzemről még talán any- nyit — mondja Lekanov elvtárs, — hogy elsősorban is gyermek­cipőket gyártunk. Talán ez is egyik oka annak, hogy oly kü­lönös szeretelet tanúsítanak dol­gozóink munkájuk iránt — te­szi hozzá rövid szünet után. — De ne szaporítsuk a szót, in­kább tessék, nézzenek körül az üzemben, ez bizonyára többet mond mindennél — és befejezi rövid mondanivalóját. sikert értem ugyan el, mert az előre jól összeállított orosz mon­datok elhangzása után sem időm és zavarom által sem erőm nem volt további szabályos mondatok összetákolására, de amit akar­tam, megtudtam. És ha nagyon is diákos módra sikerült a vizs­ga, győztesnek éreztem magam. Makszim Gorkij Foma Gordjé- jev-je (Aki az életet keresi...) a futószalag melletti kisaszta­lon. Most már jobban elgondol­koztam az igazgató rövid be­szédjén. — Évről évre egyre több fiatal végzi el a tízéves A GÉPEK KÖZÖTT %.é. gyárépület ablakaiból a gé­pek monoton zúgása hallatszik. Én magam is, a legkíváncsiab- bak között az első csoporttal igyekszem felfelé a lépcsőkön már csak azért is, mert cipő­gyárban még sosem voltam. Ügy látszik azonban hogy a futósza­lagok között nem sok szeren­csém lesz, mert a gépek hirtelen leállnak. Ez persze csak nekünk, idegeneknek furcsa. De vezetőnk középiskolát..-. megmagyarázza, hogy a tízórai Csak az újból meginduld gép­ideje van, ezért a nagy csönd, búgás vetett véget a hosszadat- Barátommal, Zsideg elvtárssal más magyarázkodásnak. És ak­rnár éppen a kijárat felé tar- kor jöttem rá, hogy a kislány tunk, amikor az egyik gép mel- nevét már elfelejtettem. Könnyű lett egy kislányra leszek figyel- név, de úgy látszik a nagy izga- mes. A kicsomagolt tízórai mel­lé egy szép vászonkötésíi köny­vet helyez az előtte álló kis áll­ványra és nyugodtan olvasni kezd. fZ-ár orosz nyelvtudásom nem nagyon teszi lehetővé a társalgást, de próba szerencse, gondoltam — hátha sikerül. És ha nemis úgy történt az egész, ahogy terveztem, de távozás után homlokomról a verítéket épp úgy töröltem le, mint aki jól sikerült vizsga után van. Fél­lomban minden lehetséges. Szé­gyen ide, szégyen oda, gondol­tam vissza megyek és kész. De nagy megkönnyebbülésemre nem volt rá szükség, a kijárat fölöt­ti faliújságon könnyebben leol­vashattam ... A II. üzemrészleg legjobb dolgozóinak fényképei között ott találtam Gorkij imá­dóját, Kozlovát is. Ezt hozta ne­kem első beszélgetésem a szov­jet fiatalokkal. (ny. d.) számár Éppen brigá- doztam egyedül — azaz a lam- piónkeresés nyomait — tün­tettem el, ami­kór megérke­zett életem pár­ja és alaposan 4 lehordott a lá­tottak miatt. El­mondtam neki az esetet. „Vén tisztelt meg a tőle CSELÉNYI LÁSZLÓ: • » Öregek Falu. Határtalan-csendessé- két perccel ezelőtt daloltak be- gű hőség, szanaszétdobált, dóm- le a pokolgépbe és az most bon, völgyben, parton emelt okádja vissza az évszázados, porták, szikkadozó patak az már csak a 160 éves emlékeze- utca közepén, július. Épkézláb tökben lapuló nótákat, balla- ember nincs most a faluban, dákat. nal ’vonulnak fel Május 1. elő- megszokott tömörséggel - te mert a vakációban is pionírok- estjén az iskolából, versenyben sem fogsz nekem soha megko­hoz méltóan élnek. vannak a másik osztállyal, de molyodni!“ Az itteni pionír-szervezetnek most már az 6 osztályában egy Lehet! Vannak, akik örökké 512 lelkes, odaadó tagja van. lámpással kevesebb lészl és gyerekek maradnák bizonyos Önfeláldozó 12 rajvezető vezeti hogy ö akár oda se megy, mert dolgokban. Például én tudom, őket. A rajvezetőket az ősz- hát niit fognak szólni pajtások, hogy nagyon komoly egy úttö- tályfőnökök’ irányítják komoly hogy nincs égő lompiön a kézé- rő-kötelezettség vállalás, pedig munkájukban. A pionír-szerve- ben. Ezzel a mégszen'esedett papírral igazán csak csúfságra menne velük. Amikor befejezte, akkorát sóhajtott, hogy dicsé­retére vált, volna egy szerel­mes érettségiző diáknak is. A szemében végtelen szomorú­ság volt. Éppen a lakásom elé értünk. Átvillant az agyamon: a fiamnak tavalyról maradt égy lampionja, biztosan ott lesz zet múlt évi működése is igen eredményes volt. Több ezer ki­lométer vashulladékot, több száz kilométer papír- és rongy­hull.dékot gyűjtöttek. Brigád­ban dolgoztak az EFSZ-ben, és az állami erdészetnél, ahol ka­nadai hársfát ültettek . SZITÄSSI MÁRIA, Fozsonypüspöki. soha ' nem voltam úttörő. De óyermek voltam én is — és a gyermektársddalomnak is meg­vannak a maga becsületügyei. És ezt mi megértjük. És boldo­gok vagyunk, hogy olyan időket élünk, amikor az utcán lampio­nokat, visznek a gyermekek, boldogan csillogó szemekkel. Nem gyufát, virágot tart kezük, árulva azt az utcasarkon, ha­mindenki a határban, idehaza csupán a gyerekek nyüzsgölőd- nek meg azöregek. No meg mi hárman, garabonciások, akik nótagyü.jteni jöttünk ide, ebbe az istenhátamögötti Mellétébe, a legnagyobb dologidő közepet­te, aratás idején. Ülünk a lefüggönyözött — hűvös nyárikonyhában, a mag­netofon most játsza vissza az éppen felgyűjtött anyagot, és előtte sikongátó-megdöbbenés- sel az iménti nólások. Ülnek és hallgatnak. Két öreg: özvegy Oravecz Jánosné, született Hed- meg Zsuzsanna és Baczúk Már­ton. Az asszony 79 éves, az ember 81, Összesen 160 esz­tendősek. Ülnek a tikkadt dél­utánban és hallgatnak. Hallgat­ják a soha nem hallott csodát, a saját hangjukat, amit íme, U1 a két öreg és csodálkozik. Hej, pedig nem olyan minden- re-rácsodálkozó természetűek ám, sok mindent láttak, hisz a 160 esztendő alatt. Egyik Pá­rizst, másik a Piávét, mindket­ten „Amerikát“., S nem is egy­szer. Zsuzsanna néni kétszer, Mártony bácsi ötször. Messzirevágyó. viiágcsavargó nép volt a mellétéi emberem­lékezet óta. Fazekasok. Nincs az a zúg széles e Dunatájon, ahová el ne jutott volna a mel­létéi fazekas hosszú életében. Északra fel egészen a Szepes- ségig, Liptóig, meg az Alföldig Miskolc, Pest, Debrecen, Sze­ged Kecskemét. S Amerika persze. Kétszázon felül van a mellétéi lakosok száma, de nin­csen ember (kivéve a harmin­con inneni fiatalokat), aki meg ne járta volna Amerikát leg­alább egyszer. Volt, aki letele­pedett, ott maradt örökre, de a többsége hazajött. Kezdeni újból a harcot. Egyszer, két­szer, ötször. S most itt ül a két öreg, hall­gatják a mesebeli pokolgépet és csodálkoznak. S aztán, hogy vége a csodának, kezdik elöl­ről a közbe eszükbe bukkant nótákkal: Dalolnak az öreg, reszketeg, százhatvanéves hangjukon, hol az egyik, hol a másik, s néha- néha, ha elakad az emlékezet, kisegítik egymást: — Te Mártony, hogy is van az a Cigány Panna? — Megájj csak ... S fújják aztán közös erővel. Együtt zeng a mokány, huszá- ros-bajszú, érces bariton meg a száraz, megtört- megrepede- Árváig, délre zett, töpörödött-arcú valaha- Dunántúlig. szoprán: Cigány Panna, az a híred, kőből vagyon a te szived, kő a szíved, jég az ajkad, nem fog a szerelem rajtad. Cigány Panna.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents