Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-28 / 30. szám

mnasziret

C

sapó Kálmán csendesen ballagott az alvég felé. Ma is, mint annyi meg annyi este. Telkes Annushoz hajtotta szíve. Ahogy lépett a puha porban, köriilcsapongták gondolatai. Megkeseredett szája ize, ahogy fülébe susorászták: „Annust máshoz édesgetik. Sohasem lesz a feleséged."

felsóhajtott. Tekintete végig- slklott a töpörödött házacskákon, amelyek kifüleltek az utcára. Félénken bújtak össze a kunyhók, mint megvert, szepeg'ó gyerkőcök. Pirított vöröshagyma szaga, faggyúbüz keveredett a levegőben.

„Lesz, ahogy lesz! — vetette fel a fejét Kálmán — csak Annus tartson ki mellettemFel- bizsergett a vére, ha rá gondolt.

Ahogy Annusék kiskertjéhez ért, visszafogta lépteit. Rákönyökölt a kihegyesített lécsorra. Benézett. A padka árván búslakodott. A legény ácsorgóit, csellengett, aztán gondolta, bekukkant az ablakon. Ekkor árnyék mozdult a kövér puszpang bokrok közén. Kacarászva toppant elébe Annus.

— Ugye, megijedtél? — esi- cslregte és gyöngyként villantak egérfogai.

Kálmán nem felelt. Markába fogta a lány puha kezét, s érezte, ahogy lüktet benne a vér.

A másik megriadt a feléje csapódó forróságtól. Elpirult.

Hogy zavarát palástolja, elvonta kezét. Fürge mozdulattal szakasztott egy virágot. Sárga, nagyfejü rózsát. Hallgatva mor- zsoigatta a harmatos szirmokat.

De a fiú karja átfonta a leány derekát, ölelte, szorította maga- feledten. Annus remegve tapadt hozzá.

Kálmán csábultan sugdosta:

— Te, te, kis boszorkány! Ä

feleségem leszel! Hallod?'. Te! Hangja elfulladt.

A lány egészen ráhanyatlott, szíve egybekalimpált a fiúéval. Percekig álltak így, szótlanul. Összefonódva, mint a fák gallyai.

Valahol ajtó csapódott. Ösz- szerezzentek és gyorsan kibontakoztak. A házból élénk beszéd zsongott kifelé. Valaki nagy hangon szőtte a szót.

A fiú n a elsötétült.

Már hetek óta legyeskedik Annus körül a golyvái Csóti Béla. Míg a tehetős udvarló be nem köszöntött, úgy ahogy szívesen látták Kálmánt. Akkor még 8 is bekerült a tiszta szobába. De a Telkesék leikébe hamar belebújt a nagyravno'/ás ördöge. Hm, hm. Nagygazdáné lenne a lányukból. A tehetős vö reménye megbirizgálta hiúságukra. Aztán, ha nem csurranna — cseppenne. Talán még belső földet is kapnának. Kukorica alá valót. És Kálmán máról-holnapra lett nemszeretem vendéagé Annuséknál. La.Bácskán a házból is kikopott.

Keserűen gondolt minderre. Csak az nyugtatta valamelyest, hogy Annus mégis szereti.

Mégis elcsuklott, ahogy kérdezte.

— Benn van?

A lány bólintott.

— Mert csalogatjátok — sziszegte ingerülten a fiú.

— Tudod, hogy ki sem állhatom.

Te nem, de anyádék ...

A ház ajtaja hirtelen kivágódott és vastagon dőlt az utcára a fény.

— Hát jóéccakát, Julcsa né- ném — szúrt Kálmán fűiébe a hetyke szó.

— Holnap korábban gyere, idebe' fogom — halkította le hangját Tetkesné.

A legény öblösen nevetett és fütyölve állt odébb. Ez a bántó füttyszó belenyttatt Kálmán mellébe. Nem tudott már nyugton maradni. Mennie kellett. Rohannia.

E

lköszönt Annuskától. Érezte, hogy megtelik a szíve ürömmel. A féltékenység ürmével. Cudar ez az étet — gondolta szomorúan. Mert még szeretni sem hagyják a szegényt. Ezt a kis örömet is irigylik.

— Jó, hogy megjöttél, kedves fiam — tipegett elé töpörödötten. — Csótléktól volt itt a kisbéréé. Napszámba hivott. Almaszedni.

Kálmán arca eltorzult.

— Engem ugyan nem látnak — szólt haraggal.

De ahogy édesanyja ráncos, sovány arcába tekintett, megbánta hevességét. Hiszen ma sem ettek egyebet egy kis rántottlevesnél. Ha nem megy, holnap még az sem lesz.

Csendesen folytatta:

— Holnap reggel hatkor, keltsen fel, édesanyám.

Sebtében lehajigálta ruháját és az ágyra vetette magát. Soká forgolódott, amíg álom jött a

szekér, bakján Ferke papával, a vén béressel. A félszemíi kaeäs melléjük érve megrántotta a gyeplöt: Miközben lekászálódott, odavetette:

— No, legények, gyürkőzzetek csak neki! De aztán nehogy leszálljon a micsodátok!

Megragadták 0* első ládát és átemelték a kason. Majd sorban a többit. Csaknem felrakodtak már, amikor Kálmán megbotlott. Kezéből kicsúszott a láda.

— Jaj, a lábam! tíifnye, a keserves édesanyádat! — kiáltott fel Csóti. — Barom! Nem tudsz vigyázni! — mordult Kálmánra és mellbe taszította.

A következő pillanatban mindketten a földön henteregtek. Markolták, verték egymást. Az indulat, erőlködés átforrósitotta izmaikat. Csóti Béla súlyos teste ránehezedett Kálmánra. Marka nyakára tapadt, A vékony- dongájú legény fuldokolni kezdett. Szétcsapta karfát, keze kődarabba Ütödött. Megmarkolta és erejének végső megfeszítésével halántékon vágta ellenfelét. Mint a zsák fordult le róla Csáti Homlokából vérpatak fakadt.

Kálmán a vastag legény mellére térdelt, S mint az eszét- vesztett ütötte, verte az ájultat. Ökle ütemesen csattogott a hátrány aklott fejen. Ügy érezte, most mindenért megfizet. Az örömtelen évekért, a szegénységért. ts megfizet Annusért.

Fe ke papó megragadta a vállát.

— Hé, te őrült! Hiszen agyonvered!

feltápászkodnia.

O

gy indult tovább, mint a [ részeg. Szíve majdhogy szétlökte mellkasát. „Anyám, jó édesanyám:“ — harsogta bensőjében egy rettenetes kórus. A torka elszorult. Verejték cseppek csapódtak homlokára. Agyában megint össze- kuszálódtak a képek. Sűrű köd gomolygott lelkében és elárasztotta nyirkos hidegével. Megborzongott. Hányinger kínozta. Lihegve ült le az út szélére ... Egyszerre felfigyelt. Mintha za- rrrros kiabálást Hallott volna a kertek felól. „Gyilkos, gyükos!“ — zúgott a fülében. Ott, messze, bent a fák alatt, ott látta Csátit vérbefagyva.

Ordítva ugrott-fel. s öklét fülére szorítva futott tovább. De a zavaros kiabálás nem csitult. Belemart a húsába, hogy feljaj- df4t kínjában. Haja szemébe omlott, szeme tágra meredt. Ogy érezte, nem is ö liheg itt az úton, hanem egy idegen ember. Nem is valóság ez. csak nyomasztó álom, amiből jel kell ébrednie. Ogy, úgy. Mindjárt felébred édesanyja csendes szavára.

De hol vem az édesanyja ? Hol van? Hol van? — diibögte a föld is lába alatt. Homlokához kapott, ahogy agyába csapott a valóság ...

Ajtóstól esett a konyhába. A lámpavilág fényében asszonyok kuporogtak. Édesanyja a dikón feküdt. Mereven.

Megértette, hogy elkésett. Szava idegenül kopp ont.

— Meghalt?

Az asszonyok sóhajtották.

Mint az égzengés, szakadt fel torkából:

— Édesanyám?! Jaj! Nem

igaz! Nem igaz!

Lezuhant a dikó mellé. Fejét a dunyhába fúrta. Rázta, fojtotta a mellében rekedt sírás. Az asszonyok piszegve, sűrűn töröl- gették szemükét. Jó ideig ez a fojtott zokszó töltötte be a konyhát.

A legény egyszerre felütötte fejét. Hörögve kiáltotta.

— Anyám, ments meg! Embert öltem! Mért nem szólsz?! Jaj, embert öltem!

Hangja elfúlt. Feje vissza- csuklott a dunyhára.

A virrasztóasszonyok összenéztek. Azt hitték, megcsábult.

Kintről dobogás, kiabálás hallatszott. Belökték az ajtót. Vasvillával, kapával felfegyverzett emberek nyomakodtak a konyhába.

Kálmán felemelte fejét. Vad rémület sütött szeméből. Mert az öreg Csóti eltorzult arcára esett pillantása.

— Te gazember! Most meg- döglesz! — sziszegte az öreg és felemelte fokosát.

A

z ütés jobb vállát érte. Sajgó fájdalom hasított karjába. Nyikkantva ugrott talpra. Csátit félrélódítot- ta és kirohant a meglepett emberek közén.

Csóti hadonászva üvöltötte:

— Utána! Emberek! Üssétek, verjétek agyon!

VERES JANOS:

TÜNTETÉS

Állj ide mellém az erkélyre, kedves, fázom — a földre roppant madárként vércse-szándékú jeges hideg les.

Haló porából a tél felkelt, csurom vér a leihók uszálya, a mostoha idő erőszakos ujjal hócicomát aggatott a fákra.

E vidékről a szél

még minden tavaszi sóhajt lekerget; de én nem ettől a hidegtől didergek.

E tél pólyáiból kioldja lelkünk a közelgő Nap, a kényelmes doktor. Százszorta nagyobb hidegség rémit, mely fejekből árad szívünkbe, háborút dajkáló gondolatokból.

Ha lenézek a völgybe, s fényszóró nyelve szánkáz az égen, őrült agysejtek motolla-forgását a csóvában sajogva érzem.

Jaj, ha az a hideg ideér, az lesz a hideg, beváj a csontig, s ha (ejön a Nap a fenyő csúcsáig, tavasz belőle akkor se bomlik.

Dúvad-vicsorgás embert főben! a kívánság kapocsként átfon: száradjon ronggyá az az ész, akárhol van a világon!

Állj ide mellém, állj ide, kedves, ha elér a hideg, mely rejtőzve ránkles. Isten se segít, hogy betakarózzunk. Veszélyben a csókunk!

Tüntessünk érte egybefogózva, — tüntessünk érte, állj. Ide mellém, legyünk a legszebb ember-sövárgás keblére tűzött vakító jelvény.

Bolygó jámborság, bójád vagyunk mi! Hajód futása jó útra érjen.

Hárman kiáltunk hangtalan szájjal: fiúnk is él már;

Itt futkos, játszik vérünk cseppjében.

SCSIPACSEV:

Az első lépés

Szavakat itt a költő se találna.

Az anya arca boldogan virít:

Szöszke kisfia először ment át ma egyedül a széktől az asztalig.

Majd felnő és kibontja szárnyait, s akkor tatán majd könnyebben rója világkörüli útját a pilóta, mint ma ezt — a széktől az asztalig.

A tankos

Nem hátrál meg, vakmerő és bátor, tankját ugratja, mint a lovat.

Napról napra páncél, harc — már három éve; tenyere is izmosabb.

Kedvese várja valahol messze, s várni fog, bármeddig kellene, hogy leányboldogságát majd egyszer az ő biztos kezébe tegye le.

KULCSÁR TIBOR fordítása

MONOSZLOY M. DEZSŐ:

szemére. De álma is nyugtalan volt. Dobogó szívvel riadt fel, amikor édesanyja hajolt fölébe. Gyengéden rázogatta vállát.

— Kelj már fel, fiam. Mindjárt hat óra. Olyan mélyen alszol, alig bírok lelket verni beléd. Tudod, hogy nem szeretik, ha késik a napszámos.

Hamar felocsúdott az álom bódulatából. Kiugrott az ágyból. Megmosdott, magára kapkodta gúnyáját és ment.

Kissé mégis megkésett. A kertben már folyt a szedés. Hosszú létrák ágaskodtak szerte és a napszámosok fel-le jártak a kosarakkal.

Az öreg Csóti a Kálmán kezébe is nyomott egy kosarat és dörmögve szólt rá.

— Siess öcsém, rövid a nap!

A fiú fürgén nekilátott. Igaz,

éhe is kergette. Éles foga belemart az alma fehér húsába. De örömet is szerzett neki az a munka.

Délig a vén Csóti ügyelt fel a napszámosokra. Délután a fia is kicsavargott. A csöszkunyhó alá heveredett és lustán bámulta a napszámosok tevés-vevését. Kálmánra is sokszor rátapasztotta gyűlölködő szemét, de nem szólt hozzá.

A szedés alkonyaiig tartott. A napszámosok mind hazaszál - lingóztak, de Kálmán ottrekedt még a Csóti fiúval, hogy a teli ládákat szekérre rakják. Az út- kanyarból már ki is bukkant a

Villámcsapásként hasított elméjébe az öntudat. Belemered ellenfele arcába, amely egy álló vér volt már. Szíve tájára tapo- ITT VAN EGY 0TABB VERS- gatotDe nem érezte a szív KÖTET az asztalunkon s nem rezzenéseit. A melle sem zihált, tudjuk, hogy hol kezdjük az „Oristen! Mit tettem?“ — nyü- olvasását. A borítólapon szép szítéit fel benne a félelem. női fej s a margőszélen nagyon Olyat bódult, hogy Ferke papó szépen ecsetelt néhány sor a beugrott a fák közé. költőről és költeményeiről. „A

— Hejj, embereek! őlteem! szlovákiai magyar líra spektru- Gyilkoltaam! mában Monoszlóy M. Dezső

Még mindig görcsösen szőri- verseskönyve új színt, új ártotta a véres követ. Megrázkódott és messzire hajította. FelCsak egyszer

nyalatot jelent. Monoszlóy fanyar és különös költő. Rímel ugrott. Reszkető inakkal szaladt szinte a súlytalanságig könyvégig a kerten. Bensőjében minden összekavarodott. Ogy éreznyed játékosságűak, gondolati lírája hol töprengő, hol gúnyote, szétrobban a feje. Valami lát- ros, szenvedélyessége a gyön- hatatlan, iszonyú árnyék rohant gédségtő! az érzéki mámorig a nyomában, űzte, kergette. Fel- terjed, mint a kötet Csak egy- kanyarodott a gyalogúira. Talpa szer élünk, és az örvényben ütemesen csattogott. Egy asz• ciklusainak versében.“ szony jött szemben vele. Sötét- Vepvük csak sorra ezeket a ruhás öregasszony. Intett a le- sorokat és beszélgessünk egy

génynek.

— Te vagy az, fiam?

kicsit arról a bizonyos új szln- Ippeg röl. Mindjárt szükséges leszöérted főttem. Édesanyád halálán geznünk, hogy nem vagyunk van. Lefordult az ólpadról. A szír.vakok s meg tudjuk kü- qirince meg ketté roppant... lönböztetni a kéket a fehértől. Talán már tudod, azért szaladsz? sárgát a barnától. Tehát nyugodtan s minden lelki ismeret- megállt furdalás nélkül kijelenthetjük, hogy akik új színről beszélnek e bemutatkozó kötet alapján,

Meghökölt. Kitisztult az agya. De mellében, mintha volna a verő.

— Mit beszélr

— Hogy szedd a lábad, fiam. azoknak baj van az érzékével A tisztelendő úr már feladta Mert mi ebben a verseskönyv- neki az utolsó kenetet. ben az új szín?... Az talán

Kálmán érez'*, megforog a hogy Monoszlóy Bábitól. Dénes- föld alatta. Egy pillantásra elfe- tői, Csontostól, Ozsvaldtől ketedett látása. Elesett. Az öreg- Gyurcsőtól és Verestől eltérőasszony hóna alá nyúlt. Segítetten egy olyan kötettel jön ezerkilencszázötvenkilencben, melynek a mi társadalmi életünk számára nincs mondanivalója? Vagy ez az „új szín“ fogalom- használat. egy rejtett jelsző az ilyen versek elismertetésére és felkarolására ?

A margószéli fogalmazásból vitathatatlanul az következik: új színt akarsz a szlovákiai magyar lírában? Lásd a Monoszlóy-kötetet: súlytalan rímek, súlytalan versek mindenféle állásfoglalás nélkül, hát ez kell! De fejtsük ki világosabban, mi is az az „új szín“, amelyet az ajánlók úgy beharangoznak.

Hát kérem, az a bizonyos új szín Monoszlóy kötetében egy az ország gondjával nem törődő poéta lírai agytomája, szabad percekben s üres pillanatokban rímekben való tobzódása. sokszor játékos könnyelműség a tollal, felelőtlenség a leírt szóval. A magyar Irodalomnak nem egy költője Indult Így s folytatta költői pályáját így s veszett a semmibe Így! Mert a költészet soha nem volt önmagáért való játék s lám most a Monoszlóy kötetével az akar lenni. A borítólap bizonygatja nekünk: új szín, új árnyalat! Idézzük Petőfit, Adyt és József Attilát? Miért tennők ezt, hiszen van nekünk is érzékünk a színek iránt, azért vitatkozunk

a borítólappal is. mert végig olvastuk a kötet verseit s csen gő-bongó rímeken kívül ali találunk más figyelemre mélt vonást a közel kilencven vers ben.

Az „új szín“ azonban csa egyetlen kitétel a borltöla szélén. Sző van ott még egyéb

ről is. Tgy történetesen a gon dolati líráról, amely MonoszlŐ esetében hol töprengő, hol gú