Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-15 / 50. szám

i KÖVESDI JANOS:

A könyvtárban

[Kint forrón ég az élet: [egy-egy szökött hangfoszlány [lopódzik be a résen,

(s megáll a fül bársonyán;

! majd nesztelen megremeg, lelsiklik a könyveken,

[marad a gondolatom s a bársonyos csönd velem.

PETI?© JÓZSEF

Ükda fa&o&en

Néha célfontoló utasként megakad toliam a papíron és versem értelmét fitymálva évődöm, vajon mért is írom.

Mit szolgálok, erőm elrejtve szóképekben, hasonlatokban?

Nagy polcokon hány versre váltott élet hever — nem olvasottanl

Lehetnék szántó, két karomban szorítanám munkám gyümölcsét, vagy kovács, nagy kalapácsokra diktálnám, hogy eróm üvöltsék.

— Am a mindenség zajjal, színnel esdekel új összhangra szomjan,

s gyönyörű rendelés vezérel, hogy lássam, értsem, egybefonjam.

Látom az embert fénybe nőni, tettbe érni a gondolatot, éhes álmot kenyérre váltó nagy napok sortanúja vagyok. —

Ha nem szólok, dalolnak mások tán fásult szívvel, csonka szóval, ajkukon a nagy küzdelemről kél csak érzelgős, csacska sóhaj.

Ha nem szólok, majd játszanak dalt j illatos ujjú versdaliák, nyálkás, selyem-rímekbe fojtják a munkás ember nyers igazát.

Az daloljon igét e népnek, akit ö szült, ki véle érez, s lelkének tiszta lángolása méltó az építők szívéhez.

— Kétségem leküzdve így lettem szólni vágyó és írni bátor.

Egy világ dőlne össze bennem, ha e nép ellökne magától. ,

DÉNES GYÖRGY:

Vascsillagot verünk az égre

Tervek: súlyos kalapácsütések, jövőt jósló, bizarr szimfóniák. Vaskezű élet, tűzben forrt erő: boldogságra készül a világ.

Szabadság kovásza már a munka, végső értelem, megedzett béke. Jó ekét kovácsolunk a kardból s vascsillagot verünk az égre.

HéficU PmmUíw&óí

í

Az ezrekről

VANNAK ÉRTHETETLEN, MEGEMÉSZTHETETLEN DOLGOK. Nem bírja felfogni az ember, hiába erőlteti az eszét. Koronákról van szó. Nem százról, ezerről, hanem több ezerről. A Sportka játékosa akkor kezd komolyan gondolkodóba esni, amikor megnyeri az első díjat. Mit kezdjen a pénzzel.

Autót vegyen, televíziót, vagy pedig modern bútorokat a lakásába. Bizony, sok éjszakájába kerül, míg a végére ér a nagy nyeremény elköltésének. De elkölti hasznosan egy fillérig és ez a lényeg. Mi azonban előbb ezekről beszéltünk, amelyekhez nem nyeremény révén jut az ember, illetve a község, hanem szocializmust építő államunk jóvoltából. És ha a tanács okosan él a hatalmas összeggel, akkor a faluban rövidesen látszatja lesz a pénzösszegnek.

Eddig azt hallottuk, azt írtuk, hogy községeink vezetői szívesen veszik a költségvetésből rájuk eső részt. Most másképp áll a dolog. X községben például nem fogadott el az elnök ezreket, amelyeket szép kultúrház felépítésére folyósítottak volna. Ismétlem, nem fogadta el. Milyen elnök lehet az, aki hátat fordít a szerencsének és kategorikusan elutasítja a felkínált pénzt. Nem született korán véletlenül? Hiszen pénzt adni, pénzt kölcsönözni mindig nehéz volt, de elfogadni annál köny- nyebb. Csak legyen, aki adja.

És lenne, aki adná s az elnök mégsem él az alkalommal, kijelenti nagy hangon: nekünk a pénz nem kell! Miért nem kell? Kerül megfelelő helyiség a faluban a fiatalság, illetve a szövetkezeti tagság kultúrak- cióinak a lebonyolítására? Tud- tunkkal nincs ilyen helyiség ebben a Duna "menti községben.

Az emberek sóvárogva várnak a megfelelő, kényelmesen felszerelt művelődési házra. És az elnök ennek ellenére makacsán visszautasította a felkínált milliókat. Mintha újságot nem olvasna, rádiót nem hallgatna s így halvány dunsztja sem lenne arról, hogy szocializmust kezdték.

építő népünk a kulturális forradalom befejezésének időszakába lépett. Ez pedig szinte parancsolja a tágas művelődési házakat, a korszerűen berendezett könyvtárakat falvainkon. De az elnök mindezektől függetlenül is azt mondja az ezrekre: nem kell! És ennek a makacs visszautasításnak az oka a következő: a szövetkezeti parasztok nem érdemlik meg az összeget, mert a „Z“ akció keretében nem dolgoznának úgy, ahogyan kellene s ennek az egész falu vallaná kárát. Ez, mondjuk, igaz. Azonban tegyük fel másképp a kérdést. Vajon a milliókból emelt falak nem járultak volna hozzá a munkaerkölcs javulásához? Hisszük, hogy észrevehetően hozzájárultak volna. Ezt igazolja a hangulat is, amely a Duna menti községben uralkodik. Szidják és kinevetik az elnököt.

Érthető a magatartásuk. Ha majd jól benne járunk a szocializmus építésének évtizedeiben s elkészül ennek a korszaknak az anekdota könyve, az a bizonyos elnök valószínű belekerül. Röviden persze és kb. ilyen fogalmazásban: íme egy különleges polgár ötvenkilencben, akinek nem kellettek az ezrek. Képmása alá pedig még annyi zárójelben, hogy hozzá hasonló ügyefogyottat sem jelen, sem a korábbi századokból nem tudunk felmutatni.

ÉLC MISKA

A CSIFÁRI FIATALOK ÉLETÉBŐL

Nemrég egy este összejöttek a csifári fiatalok, hogy megünnepeljék az ifjúsági klub megnyitásé

A klubhelyiség a verebélyi járásban talán a legszebbek közé tartozik. Találhatunk itt sakk- és asztalitenisz felszerelést és más különféle társasjátékot, továbbá minden kellék megvan a kulturális tevékenységre. Az esztrádműsorok, színdarabok és tudományos előadások szervezését már meg is Várnay Tibor

Szokatlanul szép, napsütéses az idő Morvában is. A könnyű őszi felöltőben szinte jólesik a kószálás Morvaország negyedik legnagyobb iparvárosában, a nagymúltú, ősi Prostéjovban. Meglepően szép, rendezett, tiszta, palotaszerü díszes kéthárom emeletes épületekkel tele város ez.

Két napig róttam aszfaltos tereit, macskaköves utcáit, szikátorait. Megcsodáltam gyönyörű házait, mesebeli, kastélyszerű színházát, ódon múzeumát, a csúcsíves Városházát. Megálltam a kopott külsejű, évszázados temploma előtt is. S ahogy itt állok, nézelődöm, valaki megszólít.

— Külföldi az úr?

Megfordulok, s egy hatvan év körüli, szerényen öltözött bácsival találom magam szemben. Kérdésére én is röviden felelek:

— Bratislavai vagyok, s szeretem megcsodálni a régiségeket.

— Akkor ön mellé szegődöm, mert én meg mondhatok róluk egyet-mást.

így lett Miroslav Suchár vezetőm. S bevallom, nem csalódtam szülővárosának ismeretében.

Ősrégi templomáról például ezeket mondotta:

E templom első alapkövét 1391-ben tették le. Kilenc évig építették. Eredetileg gót stílusban. A huszita háború alatt belseje kiégett, majd az 1600-as években újabb tűz pusztította. 1657-ben építették újjá, de már egészen barokk stílusban. Csupán a külső falak őrizték meg mind mai napig is a gótikát sejtető stílust. Belsejét gyönyörű szobrok, egy-két freskó teszi vonzóvá, értékessé. Maga a templom kéthajós, nyolc kis oltára és egy remekbe szabott óriási főoltára van. Szép, monumentális alkotás.

Búcsút intünk az ötszáz éves templomnak és tovább rójuk az utcákat. „A hősi halált haltak terén is megálltunk. A tér közepén márvány alapon egy térdeplő munkás szobra van, kalapácsosai a kezében, amit ütésre emel. A szobor a régi rend porrázúzását szimbolizálja.

— Ennek a térnek szobrával együtt szomorú, de egyben hősi története van — mondja kísérőm — majd így folytatja:

1917. április 26-án itt lövetett az osztrák államhatóság a „Békéért, kenyérért“ jelszóval tüntető munkásokra. A sortüz eredménye: 23 halott, és negyven sebesült. Anyák, apák, férjek és feleségek vére pecsétette meg a prostéjovi proletárok hősi harcát, akik ma örömtelibb holnapokért folytatják harcukat: békés, szabad otthonukban, eredményes munkával.

A téren állva és a márványba vésett neveket olvasva, talán már ezredszer jut eszembe, és ismétlem el magamban, vajon lesz-e kor a föld minden zugában, amikor e szó: ember, szent és tiszta lesz, mint a harmat gyöngye, mint a tej- szagú, ártatlan csecsemő. S megvallom, nem tudok mást hinni, csak azt: lesz, lesz, lesz! Talán még én is megérem, de fiaim már holt biztosan.

S a halál szóval fonom tovább gondolatom szálait. Vele, mely úgyis utólér minden embert! Ne provokáljuk hát ki, ne hívjuk cselekvő, erőszakos, durva tettre! Nem kérdi ő a kort, rangot, visz és ragad irgalmatlanul, tme, példa rá a költő halála is, kinek ott áll szobra egy szerény kis tér közepén, intve, óva hogy ember: vigyázz az életre, ne oltsd ki erőszakkal, mert az élet élni akar!

Prostéjov főtere

A szobor Wolkert, a nagy cseh költőt mintázza.

— Csak egy évvel volt idősebb nálam. Jó barátok voltunk ...

3irka nagyszerű ember volt, szerették is nagyon, s mégis elment közülünk, fiatalon. Szegény, az apjával sokat vitatkozott, s ez nem is csoda, mert az apja mint banktisztviselő rossz szemmel nézte fia erős szocialista hitvallását és kiállását — mondja Suchár bácsi, s én megköszönöm szívességét, lassan továbbb ballagok érzések, gondolatok viharával bensőmben.

Lám, lám, ha Wolker az apjára hallgat, ma talán nem ékeskedne szülőházán emléktábla, a város egyik terén szobra, s a múzeumban sem lenne külön Wolker- szoba, mely ereklyeként őrzi a 21 éves korában elhúnyt költő kedvenc tárgyait, kéziratait, leveleit, tolláit, ceruzáit stb. Csakis humanista, erős szocialista érzése és kiállása adhatott köl-ur ,, tészetének megrázó emberi han-olk<ir S20')ra. gon, művészi és tartalmi telítettséget. így lett költészete maradandó érték, így jutott el hangja a határokon túlra, a nagy magyar proletár költőhöz, József Attilához is.

S azzal az összegező gondolattal teszek pontot írásom végére, hogy olyan költőfenomén előtt, mint Jiri Wolker — ember, hajtsd meg a fejed Prostéjovban és mindenütt!: bennük költőt és embert köszöntői. Es ahol e kettő párosul: teljes korunk emberének az arca. Ez a teljesség legyen hitvallásunk, emberségünk kordokumentuma, útlevele, bizonyítványa a jelenben és az eljövendő korokban.

TÖRÖK ELEMÉR

gy fiatal kénzőmüvész meglátogatta Jean Effelt, az ismert haladó francia rajzolót. Végignézte a műtermét, majd különböző kérdéseket tett fel.

— Mi a véleménye a sikerről?- A siker titka abban rejlik, hogy olyan hibákat kövessünk el, amelyeket a kritikus nem vesz észre.

# Londonban nemrég érdekes könyv jelent meg. A címe: Mit tudnak a férfiak a nőkről?

Mister Smith megvette a könyvet és kíváncsian belenézett. A könyvnek negyven oldala van és mind üres.

© Angliában versenyt hirdetnek a legjobb anekdötárá. Első díjat a következő nyerte: „Brit impérium".

• A drámaíró későn jött a színházi bemutatóra. A jegyszedő bevezette a páholyba. — Csendesen, nehogy zavarjuk a többieket. — Mi az, már mindnyájan elaludtak? — kérdezte a szerző ijedten.

© Egy amerikai európai kőrútján egy kis városban járt. — Érdekes — mondja, az egész városban egyetlenegy szoborral sem találkoztam. Mi az, itt nem született egyetlenegy nagy ember sem? — Nem, itt csu- ja csecsemő születik.

® Egy férfi a szín- lázban odaszólt két jlőtte ülő, hangosan beszélgető nőhöz. —

Bocsánatot kérek, nem ballont. ___

— Az egyik nő így ’eleit: Nem is fontos, magánbeszélgetés.

® Jan Sibelius, a neves finn zeneszerző Helsinkiben egy kritikussal sétálgatott. Amikor a kritikus madárdalt hallott, megjegyezte: Ezek a világ legtehetségesebb zenészei. Kis idő múlva egy varjú károgott. Erre aztán Sibelius megjegyezte: Ez meg az ön kedvelt kritikusa ugyebár?

® E. M. Remarque-tól, az ismert haladó német írótól megkérdezte egy fiatalember, hogy mit tegyen, ha író akar lenni. — Nehéz dolog — felelte Remarque. Az ember papírt vásárol, elmegy a kiadóhoz, beszél vele a regényről és előleget kér. A kért előleg nagyságától függ, hogy a kiadó menynyire sietteti a könyv kiadását.

— Remek — felelt a fiatalember. De hol találok ilyen kiadóra.

— Hm — felelt az író, éppen ez a művészet.

o

y%

m

ms

E

ISI, a vendéglőben hófehér abrosz födi az asztalt, a tányér majolikából van, az evőeszköz kínai ezüstből, és minden asztal közepén porcelán vázában virágbokréta díszük.

De bezzeg hátul, a konyha tájékán, ahol a nyitott ajtón zavaros gőztömegek áradnak ki, egészen más világ van. Délben, amikor a szomszédos építkezéseknél megcsendül a delet jelző harang, poros, malterrel teleföcskendezett munkások sorakoznak a konyha ajtaja előtt. Mindegyik nagy cseréptálat tart a kezében, és vár türelmesen.

A konyhaleányok óriási üstöt cipelnek az udvarra. Valami zsíros lé párolog benne, az ember kívánatos bográcsgulyásnak nézné az első pillanatban. A szakácsnő hosszúnyelű edénnyel merít belőle a cseréptálakba. Aki megkapta a maga porcióját, lefizeti az öt krajcárt és félreáll, hogy helyet adjon az utána következőnek. Ő pedig lekuporodik a fal tövébe enni.

Ez a kívánatos színű lé, a moslék. Ügy készül, hogy ami maradék összegyűl a konyhán, azt mind közös üstbe dobják, leforrázzák meleg vízzel, a tetejébe egy kis rántásmaradékot öntenek, és készen van a napszámos ebédje. Van abban minden, amit csak termel a gurméria. Csirkecsont, amiről a fogatlan öreg urak rosszul majszolták le a húst, bedobatik az üstbe. Káposztahéj, amiből kiették a tölteléket, húsdarabok, amiket haragosan küldött vissza a finnyás vendég, mindenféle zöldség, ami a levesben betöltötte már egyszer a hivatását, kiolvasztván magából minden értékes és ízletes sókat: - ez mind megfér szép egyetértésben itten. Sőt, olykor ifjú gavallér jön a vendéglőbe kényes hölgyével, és tengeri rákot rendel. Nem azért, mert szereti, hanem mert előkelő étel. A felét ott is hagyja a tengeri szörnyetegnek, és az is odajut a moslékba. Az a szlovák napszámos, akinek a levesébe juttatja a szerencse, ugyan nagyot nézhet, amikor kihorgássza,

Amint látható tehát, a moslékleves nemcsak táplálkozás, hanem egyúttal szerencsejáték is. Az ember a fakanállal belemélyed a rengeteg cseréptálba, és aztán várja, hogy mit fog kihalászni a zavaros léből. E furcsa szerencse lovagjai, a szlovák napszámosok, meglehetős rezignációval fogadják azonban az összes eshetőségeket. Nem is nagyon érnek rá a szemlélődésre. Hajtja őket a munka és az éhség. Amint kflhalásszák a tálból a szilárd valamit, a kezükbe fogják, egy pillantig megnézik, körülforgatják, aztán mohón beléharapnak. Szalonnahéj, sárgarépa, velőcsont, húsdarab, mind egyforma gyorsasággal tűnik el. Ezek az emberek nem enni akarnak, hanem jóllakni, és oly gyorsan nyelik az ételt, mintha ízlelőszervük megkerülésével egyenesen a bendőjükbe akarnák juttatni a falatot. Hát bizony, a moslék nem is arra való, hogy ínyencpassziókat tölthessen véle az ember.

Valamennyien külön húzódnak, egymással nem beszélgetnek, egymásra rá se néznek. Mintha szégyellnék egymástól ezt a rettenetes habarékot. Komoran és hihetetlen gyorsasággal esznek. Mikor az összes szilárd holmit kihalászták már, fölemelik a tálat, behunyják a szemüket, és egy hajtásra magukba öntik a zavaros lévet. Akkor aztán a hónuk alá csapják az üres tálat, és mennek vissza az állványok tövébe, leheveredni egy kissé, amíg megint nem kezdődik a munka.

Olykor akad köztük esett ember, aki valaha jobb időket élt, és lassacskán került ide. És ez, ha valami finomabb falatot húz ki a táljából, elmerengve nézi. Az a darabka fogas, jérce vagy bifsztek úgy bukkanik elébe, mint ahogy a tenger szokta partra vetni a hajótöröttek palackba zárt üzenetét...

A közös ebéden többnyire csak férfiak szoktak megjelenni, de egyszer az egyik fiatal napszámos párosán jött el: magával hozta valamelyik fiatal napszámosleányt. Előtte való napon az állványon, munka közben megismerkedtek, és még aznap ösz- szeálltak. Könnyen megesett a házasság; se pap, se anyakönyvvezető nem kellett hozzá. Másnap már a nászlakomára is eljöttek a konyha ajtajába.

k ketten félreültek az egész társaságtól. A leány előbb kikereste a maga táljából a jobb falatokat, és mind

U

a legény táljába rakosgatta. Aztán nézte áhitatos figyelemmel, hogy mint eszik az ura. Csak mikor az ember befejezte az ebédet, akkor látott ő is a maradékhoz. A moslék maradékjához.

(r\