Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-24 / 47. szám
A művészházaspár Az úttörők bárhol, a tudó- tán már nem sok hiányzott mányban vagy a művészetben, a döntő szereplésig — szól működésük kezdetén ritkán közbe az eddig hallgatag Olga vannak tisztában tettük „nagy- Borodáőová, majd ismét férje ságával“, hogy ők új, eddig veszi át a szót: - A magyar járatlan utat nyitnak meg, és diplómájú tanítók nosztrifiká- majd egykor, hosszú évek múl- ciós vizsgája után ismét színi- tán, boldogan fognak visszaem- előadást rendeztünk. Prágaiak lékezni a kezdetre, az ezzel is voltak itt, köztük Prazák kapcsolatos nehézségekre, a professzor, akinek annyira meg- csalődásokra és természetesen, tetszett játékom, hogy ajánlot- az első sikerekre. Most, a szlo- ta, jelentkezzem a prágai Szín- vák színjátszás negyven éves művészeti Főiskolára. Huszonjubileumi évadjában, két „úttörővel“ beszélgetünk, akik negyven éve állnak a szlovák színpad deszkáin, s ez alatt az idő alatt sikert-sikerre halmozva, tanították müvészet-szeretetre Szlovákia közönségét. Ketten, és mégis egyként, szorosan együttdolgozva a művészetben forr — mondja gyorsan, miköz és egymás oldalán a privát ben elnyújtózik a fotelben, életben: Jankó Borodác államdíjas nemzeti művész és fele- fel egykönnyen Prágába, — me- sége Ol’ga Országhová-Borodá- séli a már őszbevegyülő hajú, de cová, érdemes művésznő. 'még mindig szép művésznő. hétéves korom ellenére, egy percig sem haboztam. A tanulás költségeire sem gondoltam, csak egyet tudtam: Teljesül álmaim álma, színész leszek! — De most már átadom a szót a feleségemnek, mert prágai tartózkodásunk már egybeJanko Borodác A művészházaspár egyszerű, ízlésesen berendezett otthonában minden a színjátszásra emlékeztet. A falakon fényképek különböző színpadi szerepekben, babérkoszorúk, társulatok, városok köszönő oklevelei, a vitrint megtöltő ezüstserlegek, kristály vázák és gyönyörű dísztárgyak, mind-mind kimagasló szereplések és rendezések emléke. Jankó Borodácot íróasztalánál találom, Ol'ga Borodácová most pihen, mert este játszik. Ki kezdje a beszélgetést — ez az első kérdés, mire a művész nevetve jegyzi meg, hogy természetesen ő, hiszen amikor ő kapcsolatba került a színházzal, felesége mécj? nem is élt. Azután elgondolkozva, mintha csak magának beszélne, hozzáteszi: — Érdekes, hogyan tud beavatkozni egy idegen ember valakinek az életébe. Ki tudja, hogyan alakult volna életpályám, ha kilenc éves koromban, osztálytársam édesanyja, aki jegyszedőnő volt, nem csempész be a színházba. De bevitt! — mondja nyomatékkai — és ezz^l beavatkozott az életembe .., mert amit ott láttam, olyan tette, hogy ő azt nem tudja fizetni. Ösztöndíj? — ilyesmi akkor még nem létezett. Sírni sem tudtam a fájdalomtól... éreztem, hogy valaminek tör- - Bizony, én sem jutottam ténnie kell, hogy mit vártam, magam sem tudom. De vártam! És megtörtént a csoda! Levél érkezett a színiakadémia igazgatójától, jöjjek, nagy kár lenne, ha nem tanulnék. — Az örömtől szinte mámorosán jártam Prágában, annyira boldog voltam, hogy színésznő lesz belőlem Csak egy fiatalakinek ezért a „még mindig“- ért nem szabad megharagudni. Kedves, barátságos arcáról, mosolygós szemeiből sugárzik a jóság, az emberiesség. Rendkívül szeretheti az embereket, látszik, hogy amit tesz, értük ember megjegyzése hűtött le egy időre, aki azt mondta, hogy színésznő úgysem lesz belőlem, ahhoz pedig, hogy férjhez menjek, kár volt Ruttkáról Prágába jönnöm. Kijelentettem, hogy nincsenek férjhezmenési szándékaim, és igenis színésznő teszi. Az ő szórakoztatásukra, élvezetükre játszik még most is, immjr csaknem negyven éve. Gondolataimat szavai igazolják, amint folytatja: — Pedig még mint egészen fiatal lány vágyódtam a színpad után. RájötOfgá Borodáőová min! Kopecká és Jankó Borodác hunt Vasina Jirásck Apa című darabjának 1951-es kassai előadásán hatást gyakorolt rám, hőségé- ^ hogy mjlyen „agy hatássaI leSMk, A van az emberekre a kimondott Borodácnak hívták... — mond- szó, a színjátszás. Befolyásolja, ja huncutul, majd harsány ka- sőt átformálhatja őket... A színésznői pálya azonban elérhetetlennek tűnt számomra; apám, a szegény parasztember, hallani sem akart róla, hogy lánya a színnadon „ugráljon“, ahelvett, hogy a dolgát. Én helyzetet és nem erőltettem a dolgot, de azért itt belli! — mutat a szíve tájára — nagyon fájt. És nem tudtam végképp iemo; dani — mondja a szem- villanás alatt bársonyosból erélyessé vált hang. — Kihasználtam a prágai Sokol-ünnepélyeket, amikor féláron lehetett . .... . , Prágába utazni. Prágában első attól kezdve ahol együtt kezd utam a színiakademiara vezetett. Szavaltam.. felvettek Mondhatnám, ez volt kezdete, csakhogy apámnak bevallottam, hogy titokban beiratkoztam a színiakadémiára, megrökönyödve vette tudomásul és egyben bejelenszen megrészegedtem, bementünk, sötét volt, már játszottak — a „potyanézőket“ biztonsánosabb az előadás kezdete után bevinni! Lenéztem a színpadra s úgv éreztém egv új világ tárult elém. Csillogó ruhákban táncoló. , éneklő, színészek, kivilágított színpad, cifra bútorok, mindez idegen volt a szegény favágó fia számáfa. De megtetszett nekem, s egyszeriben „elcsábított" ez az idegen, furcsa világ. Mintha a mesék elevenedtek volna meg előttem... Ha csak szerét ejthettem, belopakodtam a színházba — és álmodoztam... És erről álmodoztam mint fiatal tanító is, a kicsiny, Eperjes környéki faluban. Itt nagy lélegzetet vesz a művész, gondolatban talán átéli az évtizedekkel ezelőtt történt eseményeket. — Azután jött a világháború, az első — emeli fel figyelmeztetően mutatóujját — orosz fogságba estem. Ott, Szibériában ért az 1917-es forradalom is.. új élet kezdődött * * ■,*r' K.^JTIWBK körülöttem s "n „ t ? érdeklődve fi- gveltem a fej- lődo eseményelyássa! volt Ué- söbhi életemre is 1918-ban már | tam tanítói mii- flRWBlflEp; ködösemet de ffiSragafräfe - f*jb&jili- arca feli agyog, amint » tóV'« ben már színhá- mJ§T zat „csináltam“, 'n igaz, hogy csak műkedvelőt, de $ mégis, mégpe- ff | jjjj' ÍM dig a szó szoros Ä értelmében: || rendeztem, ját- : | d 1|RH| szóltam, ltuiisz- t, -tó i szókat festet- tem... az volt :f ben csintalan mosoly tükröződik a szemében. Olga Borodácová az Aratóünnepélyi kaland — Innen azu- Milusa szerepében, 1933-ban fiatalembert Jankó cajban tör ki. — Olyan gyönyörű szép volt, hogy feleségül kellett öt venni — mondja „védekezésképp“, nevetve a művész — és olyan tehetséges volt, hogy kellett, otthon végezze hogy színésznő is le,gyen. megértettem a Ezután egymásnak adja a szót a házaspár, a két nagy művész, s az „emlékszel, amikor...“ kezdetű mondatfosziányokon keresztül megelevenedik nemcsak a színész-rendező és színésznő élete, hanem az egész szlovák színjátszás negyven éves története. A vándortársuték karrierjüket és huszonhat darabot mutattak be egy szezon kezdet a,att- amikor Jankó Borodác amikor rer>dezett, játszott és papírkulisszákat ragasztott, amikor nem volt pénz a színpadi kosztümre, amikor együtt járták Szlovákia falvait és községeit, hogy művészetre tanítsák a népet, egészen addig, amikor 1945-ben Kassára mennek „színházat csinálni" az éppen felszabadított Csehszlovákiában, majd 1953-ban visszatérnek Bratislavába, hogy Jankó Borodác mint . egyetemi tanár és rendező folytassa pályafutását, felesége pedig ismét a Nemzeti Színház tagja legyen. — Látja, ez itt Násztya, az Éjjeli menedékhely-bő!, én játszottam 27 év előtt — emel ki egy fényképet a sok közül a művésznő. — Nagyon szeretem Gorkijt — szól lassan, elgondolkozva, majd hirtelen: — De bocsásson meg, most már sietnem keli, mert este Kvas- nyát játszom az Éjjeli menedékhelyben. Jó volt játszani Nasztyát, és jó most Kvasnyát is, mert játszani mindenképpen szép, fiatalon, vagy öregen! Szép, hiszen a színjátszás a legszebb művészetek egyike. És különösen szép, ha olyan kiváló színész és rendező működik közre, mint a Borodác házaspár, akinek a szlovák színjátszás megteremtésében és fejlesztésében kifejtett fáradozásaiért -ezúton mondunk köszönetét. MESTAN KATALIN LAD1SLAV TAZK? TÜKRÖCSKE Bpényes felhőtlen tiszta-kék egü júliusi nap f®* volt. A kis vidéki állomás ott állt a zöld * rét tengerében, amely Ilonát kicsalta a váróteremből. Gyönyörű kilátás nyílt innen a tátrai magaslatokra; magasba és messzeségbe emelte a lelket a föld napi gondjaitól. Ilonát elfogta a tetszelgés vágya. Táskájából festett, középen várat ábrázoló, szélén pedig virágmintás kis tükröcskét húzott elő. Bratislavai emlék. Nem bánta volna, ha ez a szép pillanat az örökkévalóságig tartott volna. Ám egyszerre gyermekhang zavarta meg érzékeny tűnődését. — Jaj, kisasszony, milyen gyönyörű tükröcs- kéje van! Ilyet én még nem láttam. A hátánál nyolcévesforma kislányka állt. Haja és szeme fekete mint a szén, az arca csokoládébarna. És ha a kislányka mosdatlan s borzas is volt s ha nem is volt a legjobban és legtisztábban öltöztetve, szépségével és gyermekes nyájasságával mégsem maradt el semmiben a vidék szépsége mögött, amely nevelte. — Milyen gyönyörű tükröcske, — ismételte meg csodálkozását a kis Cigányka. Ilona nem is tudja miért kérdezte meg: — Szeretnél ilyen tükröcskét? A Cigányka először értetlenül nézett rá, de azután rögtön felcsillant a szeme — Szeretnék, szeretnék, de... A kislányka nem fejezte be szavait. Szomorú tekintettel nézett Ilonára, aki pillantásaiból szemrehányást olvasott ki. — Gyere közelebb, — hívja Ilona a fekete kislánykát, — és mondd meg, hogy hívnak? — Ilonka, — felelte a lány készséggel. — Igazán? — kérdezte Ilona meglepetten kis névrokonát. — Igazán. Sztojko Ilona. Az Ilona elérzékenyült szíve, nem törődve azzal, hogy a tükröcskét ajándékba kapta, egyszerre határozott. — Én ezt a tükröcskét neked adom. Ezek a szavak olyan mosolyt varázsoltak a kislányka arcára, aminőt csak egy ártatlan, őszinte gyermeklélek öröme képes kifejezni. — Kisasszonyka, igazán? Igazán nekem adja? De igazán ...? A kislánykán látni, hogy az Ilona elhatározása nagyon jelzaklatta. Nagyon, nagyon szeretne ilyen tükröcskét, de nem hisz az odaajándékozás valószínűségében. Nem hiheti, hogy ez a gyönyörű kis tükröcske az övé lesz, hogy majd mindig belenézhet s játszhat kedvére vele és eldicseked- heti a barátnőinek. Nem! Ez még az álomnál is szebb lenne! Ez nem teljesedhet be! A kisasz- szonyka csak ugratja, ingerli őt... Ilona odalépett a kislánykához és megsimogatta borzas fekete fejecskéjét. És az egyszerre olyan lett, mint a kismacska, hozzádörzsölődött és erősen átölelte a derekát. — Kisasszonyka, maga olyan jó, — kezdte újból, — igazán nekem adja azt a tükröcskét? — Igazán, de ... — De, nem adja azt maga nekem. — A kislányka belenézett az Ilona szemébe, aki állta a tekintetét. — Nem szabad így beszélni, Ilonka. Megmondtam, hogy a tükröcskét neked adom. Ámbár, ha most belenéznél, megijednél magadtól. Azért előbb szaladj haza. Mosakodj meg, fésülködj meg szépen, aztán gyere vissza és mutasd meg újra magad. Meglátod, milyen szép kistány lesz belőled. A kislányka megfordult és futott a közeli település felé, azonban néhány lépés után megállt és visszakiabált: Kisasszonyka, de igazán várjon! Én jövök rögtön, rögtön. És valóban. Nemsokára visszatért. Arcocskáján látszottak a mosakodás jelei, a bőre vörös volt, fekete s göndör haja pedig mintha kicsit kiegyenesedett volna. Még csepegett belőle a víz fekete nyakára. — Már itt is vagyok, kisasszonyka, — jelentette be lihegve és kicsit távolabb megállt. — No jó. Gyere közelebb. — De hiszen én még mindig fekete vagyok. Nem adja maga nekem azt a tükröcskét, — mondta a kislányka és maradt előbbi helyén. — Fekete lehetsz, piszkos azonban nem. A hajacskád is lehet göndör, csak kócos ne legyen. És most Ígérd meg nekem, hogy minden nap ilyen szépen megmosakodol és megjésülködöl. Nesze, itt van a tükröcske, ezután megnézheted magad benne, hogy nézel ki, — mondta Ilona és nyújtotta a tükröt a kislánynak. A kis Cigányka nem nyúlt érte rögtön. Felváltva néz, hol a tükröcskére, hol Ilonára. Fél, hogyha a tükröcske után nyúl, Ilona elhúzza a kezét és kineveti őt. — No! Vedd el! A tiéd, — kínálja és bátorítja Ilona a kislánykát. A kislány lassan kinyújtja kezét és • meredten néz az Ilona szemébe, mintha tekintetével akarná fenntartani ajándékozó karját. A kislány már nem bírja tovább. Gyorsan elkapja a tükröcskét, megfordul és nyakába szedi a lábát. S amikor már jó messzire eljutott, visszapislant és látja, hogy Ilona áll. Erre megfordul és lassan visszatér hozzá. — Néni (Ilona nem tudja, miért szólítja kisasszonyka helyett néninek), nálam hagyja örökre? — Igen, örökre. — Néni, én igazán mindennap mosakodni és fésülködni jogok, hogy szép legyek, ha belenézek a tükröcskébe. — A kislányka most nézett először a saját tükrébe. És újból az a fültől fülig érő boldog mosoly. * * * / lona sötétedés előtt ért vissza Kézsmárkról ' a kis vasút állomár sa. A kislánykának várnia kellett rá. Ugyanis ígért még neki piros szalagot a hajába. És a kislányka várta. Kisírt szemmel kereste az első kocsitól az utolsóig, ahonnan Ilona integetett. — Itt van a szalag, Ilonka. Node?! Mi történt veled? Hol a tükröd? — Elvette a testvérem. A szalagot, is elveszi — nyafogta a kislány. — És anyukád? — Anyukám is kiabált rám és sírt. — Rossz voltál? — Nem. Apukám jött ismét részegen haza. És megverte anyukámat. És csúnyán kiabált rá. amiért nem főzött. Aztán megverte a testvéremet is, engemet is, és összetörte a tükröcskémet. Nézze... A kislányka az összetört tükröcske darabjait tartja a tenyerén. Utolsó szat>ai a kerekek csikorgásában vesztek el. Aztán még egy pillanatra feltűnt a kislányka fekete feje az állomáson, majd teljesen eltűnt. Persze, nem tűnt el ilyen gyorsan az Ilona gondolataiból. Sokáig, még nagyon sokáig gondolkodott róla és úgy látta, hogy ez a fekete kislány is egy összetört, de nem meggörbült része a tük- röcskének, amelyben mindenki, aki látni akar, egy darabkát láthat abból, amit már látni nem kellene. És hány ilyen kis tükörcserép található még családjainkban! Inkább belenézhetnénk ezekbe a tükröcskékbe, otthon, ahelyett, hogy ösz- szetörnénk őket, mert megtörténhet velünk, hogy piszkos homlokkal fogunk járni, az emberek nevetni fognak rajtunk és mi majd bután nézünk a szemükbe és sértődötten rájukrivallunk. És ez nem azért történik így, mert összetörtük a tükröcskét, hanem gyakran azért is, mert a darabkákat is kidobtuk a szemétdombra. Pedig alighanem láthattunk volna bennük valamit, vagy esetleg megszúrhattuk volna velük a kezünket.../ Fordította: MÁCS JÓZSEF VERES JÁNOS: A hajad borzas fészek, a csókom fészkel benne, a szavad puha bársonyt burkol szegény szívemre. Itatnál bűvös szerrel, hogy izzónak maradjak, s hiába, ösztönömtől a dolgok elszakadtak. Feléledek egy percre s kialszom újra, látod, már hamu vagyok, meddő kedves ravaszkodásod. Markó Elena a CSISZ üzemi titkára, Kiss Elemér mosó és Tirpák kultúrfelelős a klubélet elindításáról beszélgetnek a kassai sörgyár kapujában. Nyáron a munka irama nem engedte meg a televízió, a gramofonos-rádió, a sakk és a pingpong asztalok használatát, az őszi hónapok azonban lehetővé Különös csata: nincs már, amiért harcba szántál, szándékom kedve hűsebb a szikkadt koponyáknál. teszik a Tanulunk a pártról, A világ térképe fölött és az orosz nyelvtanfolyam című körök munkájának a megkezdését is. Rajta tehát, lássanak munkához és teremtsenek nevelő, szórakoztató klubéletet a kassai sörgyár helyiségeiben! Fáj, hogy beárnyékollak, s úgy élsz már hetek óta, mint horpadt sírhant mellett virító tüzes rózsa.
