Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-24 / 8. szám
VI Fi a fiatal költők antológiájáról B eköszöntésüket már regisztrálta a kritika, s nem kisebb örömmel tapasztaltuk, hogy minden eddigi bírálójuk őszinte elismeréssel és segítő szándékkal közeledett feléjük. Mégis, talán Bars! találja el legjobban a hangot és az arányt, az ő bírálata a legteljesebb. Fölényes biztonságú ítéletei, találó meglátásai, árnyalt szemlélete és nagy ítélőképessége csak ritkán téveszt célt. Jellemzései találőak, frappánsak, s nyomukban nem igen támad hiányérzetünk. E pozitívumok nyomán támadt jóleső érzésünket azonban némiképp csökkenti az a bizonyosfpkú felületesség, el- sietettség, amellyel a költőket kezelik. Az az elhamarkodottság például, amely Tolvaj Bertalan cikkére jellemző, még a gyorsan reagáló kritikában sem indokolt. Tolvaj például ilyen kifogásokat emel ellenük: „Ügy tűnik, mintha a költők egy része nem élne száguldó életünk kellős közepében, mintha kívülről, oldalról vagy felülről szemlélné azt társadalmi, politikai vagy világnézeti véleményalkotás nélkül.“ Példaként többek között Tőzsért, majd Cselénylt, Nagy Lajost, Simkót említi. További fejtegetéseit így összegezi: „Csaknem mindegyiket a bú emészti!" Nos, ez nem így van. A kötet nyolc költője közül csak kettő marad távol az aprjori politikai témáktól: Kulcsár és Nagy Lajos. Ámde Nagy Lajos verseiben olyan természetesen, olyan magától értetődően csillannak fel a ma képei, mint a tó tükrében a napsugár. Elég rámutatni a kis úttörők kedves képére „A Lomnlc alatt“ c. versében, meg „Csillagsereg“ és „Riadó" katonaverseire. Igazán semmivel sem indokolt erőszakos, kényszeredett szembeállításokat követelnünk attól, akinek az új természetes, magá- tólértetődő valami. Aki pedig Tőzsér, Cselényi és Simkó verselj csak egy kicsit is ismeri, semmiképpen sem érthet egyet Tolvaj állításaival. Verseikből ugyanis hús-vér emberek szólnak hozzánk. Hogy nem sematikus módon, az csak erény. Tőzsér pl. nem egy-két, hanem pontosan hat versét szenteli teljesen a mának, s a kötet zárőverse, a „Férfikor, így jöjj“, eszmei súlyban és művészi tö-' kéletességben egymaga felér az összes eddig született szlovákiai magyar pártos verssel. Cselényi három nagy verse (Számadás, Metamorfózis, Bordal,) komoly mai tartalmat hordoz, Simkó Tibor pedig „A tegnap elégiá“-jában feljut a legtisztább eszmei magaslatokra. Ami meg azt a bizonyos „bút“ illeti, amely „csaknem mind- annyiukat emészti“, — ez meghökkentő tévedés, belemagya- rázás. Épp fordítva igaz: csaknem mindegyiket törhetetlen optimizmus, tettvágy fűti. A vívódás, a belső harc, a keresés még nem fájdalom. Barsi Imre azt írja cikkében: „A pártosság eszmei tartalmat követel, s nem jelszavak ké- rődzését... “ Ez, a következőkkel egyetemben helyes, így kell lennie és — így Is van. Ám Barsi hűtlen lesz önmagához Simkó értékelésénél. Simkó egy verse fölött elsiklik, s azt írja költészetéről: „formacsiszolás közben elvész nála az eszmei tartalom“. Pedig Simkó nagyszerű versében, „A tegnap elégiájá“-ban nyugtalanító múlt- és jövő-víziókból bontja ki megnyugvásként a Duna-medence békéjének szent eszméjét. Hogy miért siklik el fölötte olyan könnyedén a kritikus, arra Tolvaj adja meg a feleletet: manapság szokatlan formája miatt: Elégia, rímes distichonok, archaizáló stílus, víziók, egyéni hang, - szokni kell hozzá. Igaz, van benne néhány joggal öncélúnak tűnő alliteráció, de nem szabad, hogy ez elhamarkodott ítéletekre ragadjon bárkit is. Simkó nem vesz részt a mindennapok küzdelmeiben, ez igaz. De egyénisége alapjában különbözik pl. Petrik vagy G^iire egyéniségétől. Simkó verseiben mindig a nagy, a lényeges dolgok, a mozgató erők megragadására törekszik. Talán hiba az, ha nem mozgékony, nem rugalmas ? — Szerintünk nem, mert lelkiismeretével és tollával nemesen szolgálja korunk nagy küzdelmeit. C selénylt is az a vád érte, hogy kerüli a „ma problémáit“. Nos, Cselényi nem „kerüli" ezeket a problémákat, hanem nyakig bennük él. Vívódik, tépelődik, megoldást, feleletet keres rájuk. Hogy nem vesz át kritikátlanul már kész válaszokat, az éppenséggel nem baj. Hisz épp így tesz eleget a Barsi által kinyilatkoztatott követelménynek: „egyéni módon, agya és szíve kohójában formálja meg ... előremutató mondanivalóját." Tolvaj a „Számadásiból, érthetetlenül, csak egy kérdést idéz: „a te zord dalaidnak van-e értelme, van-e célja?“ Ám a feleletet már figyelemre sem méltatja: „Ember vagyok, küzdenem kell, — végig a harcot, rímmel, ha másképp nem lehet, hasonlatokkal szedni a markot, rügyfakasztó ritmusokkal kényszeríteni a halálra — irtani a dud- vát, a gazt — magot dallal csalni kalászba. Mert ember vagy! — s ez nem elég. — Magyar vagy! El nem menekülhetsz ..." Kell ennél felelősségteljesebb társadalmi küldetéstudat, költői program? De Tolvaj épp ilyen önkényesen idéz Tőzsértől is. Nem elégedhetünk meg a két idézett sorral („Élek, csavargók, — vagyok, mert lettem"), mert a vers (Férfikor, így jöjj!) mondanivalója nem ez, éppenséggel nem ez. Ebben a két sorban Tőzsér csupán létének biológiai lényét rögzíti le. De innen hág a mondanivaló, keményen pattogó, szinkopizált, meg-meg- ugró férfias táncritmus dobogó ütemére, — egyre magasabb csúcsok, egyre lenyűgözőbb eszmei távlatok felé: „Megoldó szemmel világom járjam: ha bimbót látok, virággá lássam, hogyha gazt látok, tűzlánggá nézzem: járjon az ember szek- fű-fehérben. De torkig álljak bér a virágban: kis füvek mérgét felkiabáljam“. És így tovább, egész mint Simkó, csak Tőzsér-módra, a csúcsok csúcsáig: „Mindenki mindér’! Pötty, külön-fények szűnjenek! A BUZGŐ NÜNÜKEIEKNEK azt ajánlotta valaki a szomszéd faluból, hogy olyan nagy darabok után, mint amilyen a Csárdáskirálynő és a Dankó Pista volt, játszanak már olyasmit is, amelynek témája, mondanivalója teljesen mai. No, a nünükeiek kaptak az ajánlaton és megszerezték a Mikor a hárs virágzik című darabot. Ez jó lesz, ez hasznos lesz, mondogatták három estén át egymásnak, mert itt egyenesen a mai faluról van szó. A fiatalok elhagyják a falut, az évszázados rögöt és felcserélik a mező madárdaltól hangos levegőjét a .város füstös, kormos levegőjével. Aztán visszajönnek, mert meggondolják a dolgot és véglegesen a falu mellett döntenek. Ez bizony célirányos mű és százszázalékos sikerre számíthatnak, ha segítenek fűszerezni is a darabot valamivel. De mivel fűszerezzék, hogy teljesen megfeleljen Nünüke ízlésének? Na, megvan. Megtarkítják a darabot néhány Nünükén kedvelt dallal. Hiszen a Mikor a hárs virágzik jelenetei szinte felkínálják a rendezőknek az olyan pillanatokat, A tanácstalan többiek megveregették az öreg polgár vállát, hogy ilyen ésszel áldotta meg az ég, hogy még ezt is kitalálta. Beiktatták oda a falu rosszát. És ezzel nagyjából elkészültek a nünükeiek a darab kiegészítésével. A fiatalok már énekelhetnek kedvükre. Igen ám, de öregek is szerepelnek a Mikor a hárs virágzik-ban, s mi legyen azokkal? Ott van például az öreg Horváth. Nagyon megható végjelenet az övé. Amikor megérzi halála végóráját és leül halálos ágyára. Csak a szívtelen nünükeinek nem szakad ki a könnye ennél a drámai pillanatnál. Ide is kell még valami, egy nóta, éspedig olyan nóta, amely a halála végóráján tusakodó ember siralmát visszhangozza. Melyik legyen az? NÉGY NAP, NÉGY ÉJSZAKA törték fejüket a nünükeiek, de nem tudtak kitalálni egyetlen odaváló dalt sem. Valamelyik türelmetlen polgár meg is jegyezte, hogy emberek, sose fárasszuk magunkat azzal a nótával, hiszen a haldokló embernek nincsen kedve énekelni. Nem kell azt úgy venni, vetették ellen a többiek. Játék az csak, amikor a színpadon elénekelhetnek valamit a nünükeiek. Ott van például az a rész, amikor a hazavágyő fiatalok kitekintenek az ablakon. Vágy lobog a tekintetükben s a vágy kifejezésére van egy Nünükén közismert dal, amely így szól: Holdvilágos éjszakán, Miről álmodik a lány, hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán. IGEN, EZ A DAL passzol ahhoz a részhez, ezt rögtön megállapították a nünükeiek, csupán azon akadtak meg, hogy mit énekeltessenek akkor, amikor a fiatalok még csökönyösek és hallani sem akarnak arról, hogy hazamenjenek? Sokáig tanakodtak ezen, míg végre egy öregebb nünükei polgár azt mondta: — amelyik fiatal nem akar hazamenni a falujába, az rossz fiatal. Tehát ide beszúrhatjuk azt a nótát, hogy Én vagyok • falu rossza egyedül! a játékban meg dalolhat a félholt is. Ügy sem hiszi el azt senki, hogy az öreg Horváth meghal. Legyőzték pillanatok alatt a kötekedő polgárt, úgy éjféltájban, aki fáradtan és mérgesen kiment a csillagos éjszakába. És véletlenül rátéved pillantása a torony kakasára. El sem végezte a dolgát, visszarohant a tanácskozó terembe és azt mondta: — Emberek, kálvinista falu a miénk. Énekelje hát el az öreg Horváth halála tusá- jában a kilencvenedik zsoltárt. Áztat, hogy de az embernek uram meg kell halni! A NÜNÜKEIEK MEGÖLELGETTÉK a nünükei polgárt és a nagy gondtól szabadultán megállapították, hogy a kiegészítés megtörtént: mehet a mai témájú darab! GÖRBE PÉTER — Táncba, körtáncba népek!“ S ezt nevezi Tolvaj „zátonyra futott életfilozófiának?“ Legyen ez az idézet válasz Barsi Imrének is, aki teljesen indokolatlanul rázza le magáról a Tőzsérrel való behatóbb foglalkozás terhét. Nagyon különös, egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy éppen olyan értéket nem vesznek észre, mint Tőzsér társadalmi költészete, Annál is inkább, mert Tőzsér erőteljesen kibontakozó politikuma egész emberi egyéniségének természetes kisugárzása, éppúgy, mint Petőfi esetében. Tőzsér már különben sem az a kamaszos „l’enfant terrible", mint aki talán egykor volt. A „Szerelemsirató“ volt kiindulási pontja annak az érési és mélyülési folyamatnak, amelynek pillanatnyilag utolsó, de nem méltatlan stációja épp a „Férfikor, így jöjj!“ Ami‘különleges maradt Tőzsérben, az puszta, nem mesterkélt egyénisége, s ahhoz vitathatatlanul joga van. Sőt, — bármily merészen is hangzik ez, sajátos egyénisége teszi Tőzsért képessé ilyen nagy távlatokat nyitó közösségi állásfoglalásokra. Tőzsér temperamentuma nyers, kemény, jelleme dacos, de nyílt, egyenes is. Verseiben — ennek megfelelően — nem meditál. Lelke mélyén ugyan ő is küzd, de verseiben csak küzdelmeinek eredményét a kész konklúziót, elhatározásait, döntéseit kapjuk. Nagy belső küzdelmeit csak utólag jelzi verseiben: „Medrében a Duna, — bennem meg a világ - hánytorog ... “ (Tavaszi próba.) Egyénisége érték, s nem üldözni, kipécézni való rossz. U gyancsak indokolatlan követelés Barsi részéről a fiatalokkal szemben az, hogy szabaduljanak meg a „népiesek“ téves ideológiájától, a „búsmagyarkodástól“, „a régi paraszti életet sirató szándékoktól“. Ilyen ideológiai elemek ugyanis sem gondolatban, sem érzésben, sem pedig hangulatban a kötet verseiben nem találhatók. Van viszont emberség, van internacionalizmus, s van - de még mennyire van — a jövő forró akarása. Ezekben látom Tolvaj és Barsi bírálatának tévedéseit. Mi hát az ifjak erénye? Fiatalok még, így nem mérhetjük őket a nagy, kiforrott költészet mércéjével. De — mint csöppben a tenger — mai verseikben ott rejlenek már a jövő távlatai és mélységei. Egyéniségek, — ez elvitathatatlan. Az antológia minden költője pontosan körülhatárolható egyéniség. Olyan érték ez, amelyre nem tudunk elég nyomatékkai rámutatni. Költészetük belülről jön, lelkűk legmélyéről árad, őszintén és bátran. Minden kis eszmemorzsájuk drágagyöngy, melyet küzdelmek között hoznak felszínre. Ezért, és eszméik méltó kifejezéséért (hisz őszinteség és lélekből-fakadtság mélyen összefügg!), — a minőségért (mert mégiscsak ez teszi művészetté a művészetet) becsüljük őket őszintén. Cselényi, Petrik, Simkó, Tőzsér egyre szervesebben kapcsolódnak bele a mindenkori szlovákiai magyar költészet áramába, lelkiségébe. Mind át- > hatóbb hangon hirdetik immár kórusban az ember-magyarság szép erkölcsi eszméjét. Kétségtelen érdeme van ebben Fábry Zoltán lenyűgöző szug- gesztiójának, de ők maguk — helyesen! — belső harc útján, mai, önálló kérdésfeltevések megoldása révén jutottak el az eszményig. A mi kívánnivaló marad még hátra, az a teljesség, a költők által elérhető leggazdagabb teljesség igénye. Erre törekedjenek minden erejükkel. Ugyanakkor az is szükséges, hogy ugyanilyen szen- vendélyesen keressék és szüntelenül gazdagítsák formakincsüket is. Egyéni formagazdagságukhoz és bátor formakeresésükhöz azonban egyszersmind több fegyelmet is követelünk tőlük. A fegyelem korántsem zárja ki a merészséget, a keresést, kezdeményezést. Sőt: a fegyelem csak támogatja a merészséget, eredményessé, elfogadhatóvá, hitelessé, — széppé varázsolja bátorságuk gyümölcsét. RONCSOL LÁSZLÓ Komolyan <JDiharbo rával Az Optimista tragédiában A pályaválasztás nem könnyű dolog. Döntő, felelősségteljes lépés az életben, s bizony az első lépésnél nem tudni, göröngyös, avagy sima lesz-e a választott út. Amikor a tizenöt éves Fran- ti&ek Dibarbora elhatározta, hogy színész lesz, mindezzel nem törődött. Csak a végcélt tartotta szem előtt: színpadon lenni és játszani! Fogalma sem volt róla, hogy miként valósítja meg tervét, melyet Fiilöp nagybácsival szőttek, szövögettek lassanként, fiatal gyermekkora óta. Álomnak tetszett csupán a terv, hiszen pénzt kellett volna keresni, sürgősen, nyolcán voltak otthon testvérek... s nem az annyira bizonytalan művészi pályáról álmodozni. De Fiilöp nagybácsi, aki maga is színész volt, felismerte unokaöccse adottságát, és nem fukarkodott a bíztatással mindaddig, míg végül is a fiú kijelentette: „Színész leszek, ha törik — ha szakad". És az is lett, mégpedig Szlovákia egyik legnépszerűbb és legközkedveltebb művésze. ir Régen kihűlt már a vacsora, mire Frantisek Dibarbora, a bra- tislavai Hviezdoslav Színház tagja, megfordítja a kulcsot a zárban. Pedig most is csak egy fél órára ugrott haza, még visszamegy, — ezúttal — a rádióba. De azért nem siet, nyugodtan megvacsorázik, s közben beszélgetünk. így „civilben“ nagyon egyszerű, kedves és — komoly. Csak itt-ott, egy-egy mosolynál villannak meg csintalanul szemei, ami „igazi“ Dibarbora jelleget kölcsönöz arcának. — Mindig szívesen gondolok vissza a kezdetre — mondja a művész, — a nehézségek még a „kezdet“ előtt voltak. Elsősorban is, hogy — anyagi okok miatt — leérettségizhessek és tovább tanulhassak. Végül is az akarat és szüleim megértése tették lehetővé, hogy tanulhattam. Érettségi után jelentkeztem a Színművészeti Akadémiára. Felvettek. És még mint növendék játszottam a Nemzeti Színházban, sőt filmszerepet is kaptam a Legyőzhetetlen hadseregben. Az akadémia elvégzése után, 1938-ban azonnal szerződtetett a bratislavai Nemzeti Színház. Azóta, húsz éve vagyok tagja — mondja nagyon is egyszerűen, pedig mi minden rejlik e mondat mögött! Húsz éve szórakoztatja, nevetteti a közönséget. Már a nevében van a nevettető erő. Egyedül az, hogy „Dibarbora", mosolyt fakaszt, kacagásra bír. Pedig a neveltetés a sokoldalú D (barbárának csak egyik oldala. A komoly, drámai szerepekben épp úgy megállja a helyét, mint a vígjátékokban vagy komédiákban. Még ma is előttem van több mint tíz év előtti alakítása a Karamazov testvérekben, ahol — szerepe szerint — jó ideig mozdulatlanul, szótlanul állt, arca viszont tíz nyelven beszélt. Beszéltek mozdulatlan szemei és arcának minden porcikája. így társalgás közben is beszél az arca, beszélnek u szemei, és az egé:z emberből valami óriási tettvágy, alko- t Óvágy, alkotó erő árad. — Nem szeretem a könnyű munkát, vagyis a könnyű szerepeket — szólal meg, mintegy gondolataimat olvasva. — Akkor nekem való a szerep, ha birkózni kell vele, ha nem tudom „megfogni" — kezeit önkénytelenül tanácstalanul széttárja, — arcán kétségbeesés — ha szid a rendező, hogy nem vagyok jó, ha izzadom és verejtékezem, ha éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódom, töröm a fejemet... míg egyszerre megvan, „megfogtam" — s keze ökölbe szorul, néhány percig így tartja, mintha félne, hogy megint nem sikerül. — Ez kell nekem, ezt szeretem, ha dolgozni kell a szereppel, akkor élvezet játszani! Minderről persze a közönség mitsem tud, ő már csak azt látja, amikor Dibarbora „megfogta" a szerepet, nem látja a verejtéket, a kínlódást, az álmatlan éjszakákat, csak a kiváló alakítást. És ez így van rendjén. Mert így a közönség és a művész is elégedett. — Jelenleg verejtékezik? — kérdezem. — Most nem játszom — feleli nevetve. — Most rendezek. Nagyon szeretek rendezni. Brecht Koldusoperáját rendezem a rádióban és rendezek a Színművészeti Főiskolán is. És még valamit nagyon szeretek — fűzi hozzá. — Filmezni. Nem mondom, hogy jobban, mint játszani, de nagyon-nagyon szeretek filmezni. Ennek szintén csak örülhet a közönség, hiszen a Fehér homály, a Farkasverem, Gát, Péntek 13, és még sok más filmbeli alakításával igazi élvezetet nyújtott. — Filmet is szeretnék rendezni. Ez még egyelőre csak terv, de nagyon szeretném megvalósítani. Aki tizenhat Órát dolgozik naponta, attól furcsa megkérdezni, hogy mit csinál szabad idejében, mert mikor van szabad ideje? — Hétköznap bizony nincs is, mert a színházi próbákon kívül ott van a rádió, gyakran a film, de azért vasárnap mindig szakítok annyi időt, hogy kimenjek a meccsre. Bevallom, szeretet dolgában a színház után rögtön a sport következik, különösen a futball és jégkorong. — Négy év körüli kisfiú sompolyog be a szobába: ifj. Dibarbora. Megkérdezem, ő is színész lesz-e, ha nagy lesz. De Misko megrázza szőkefürtös fejét, és határozottan kijelenti, hogy ö repülő lesz. Hát így is jó. Frontiak Dibarbora aratott már any- nyi sikert, ami egy családban elég. Jobban mondva a sikerből sosem elég. Tehát még nagyon- nagyon sok önvívódást és „álmatlan éjszakát" kívánunk neki. MESTAN KATALIN Frantisek Dibarbora mint gazdag bankárfiú a Sírva vigadunk egyik jelenetében. ✓
