Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-24 / 8. szám

E

n őszintén sajnállak téged, Péter, mások azonban nevetnek rajtad. Mostoha férfisors, de bele kell törődnöd.

Szánalmasan nevetséges vőlegény voltál. Amikor Zsuzsi végre faképnél hagyott, fölényesen bizonygattad, hogy te szakítottál vele. Aki pedig a szakítás okát is firtatta, annak elpanaszoltad, hogy a menyasszonyod rútul becsapott.

Még felidézni is kellemetlen a fölényes panaszaidat. Sokszor meg-megrázott beszéd közben az erőszakolt kacagás, a nevethetnéked mélyén azonban a visszafojtott zokogás csuk- ladozott.

— De mit is tehettél volna egyebet?

Ha hallgatva tovább állsz, indok nélkül, ilyen hosszas jegyesség után, akkor jellemtelennek bélyegeznek. El kellett hát mesélned a történteket. A megcsalt férfi pedig — mondom — szánandóan is mulatságos, akár fennhéjázó, akár segélytkérően megtört.

Valamiről megfeledkeztél mégis.

Mindenkor és mindenben a magad érdekét nézted csupán, s mitsem törődtél a másikkal. Zsuzsát se tudtad megérteni.

Hadd mondjam el hát én a csalódásod okának történetét, úgy, ahogyan megtörténhetett valóban.

* * *

A tűző nap feltűrette az ingujjakat, s levettette a szoknyákat, meg az olajos nadrágokat. A munkára buzdító jelszó deszkabetűi pedig úgy összekunkorodtak a napsugártól, akár a sült szalonna bőre.

Dobozszerű, kivénhedt gépkocsik körül sürgölődtek a fiatalok. A csavarhajtó kulcsok és az olajzók kéznél; holnap már vizsga.

Senki se mondhatta volna, hogy a motorok világában nem tisztelik az öregséget. Hisz az elaggott járműveket avatott kezekre bízták. E9y-egy rokkant csavar csikorogva indult örök nyugalomra az ifjú emberek jóvoltából, s hamarosan új állta helyét.

Fülig kenőcsösek voltak az ifjak, számos horzsolás barázdálta az öklüket, de a legtöbbjükben csorbíthatatlan a suhancos jókedv.

— Bo-jon-go-ka váá-ros pe-re-mé-én ... — reszketett, vonaglott a légben a dallam, mintha dacolna a kánikulával. Dalolták, dúdolták és fütyülték ‘teli tüdővel, s olyan kamaszos- hamisan, hogy hallatára a zeneértőbb ebek bizonyosan el is kezdték a bolyongást.

De kellett a nóta, mert az óriási tervek és a tarka ábrándok a magabiztos fiatalokban meg nem férnek csendben. Hiszen holnap már szakma lesz a kezükben, jólkereső férfiakká válnak. A kormánykerék mögé másképpen pislognak majd feléjük a lányok... Bizony olyan kecsegtető, oly szép a világ, hogy kimondhatatlan.

Feri is buzgólkodott, csakhogy ő némán, felhős arccal. Vigasztalanul a zabolátlan vígság közepette. Semmi se esett a keze ügyébe, esetlenül hosszúnak érezte a karját, a lábát, az ujjai szorításában remegett a szerszám.

A szomszédos kertben Zsuzsi és a barátnői matattak a vetemények között, de tekintetük szüntelenül a fiúkat cirógatta. Csak akkor fordítottak hátat, ha az arcukon barackszínűre pirult egy-egy rakoncátlan gondolat nyoma.

Szemrevaló nő volt már Zsuzsi, csaknem eladósorban.

Máskor csupa mosolygó vidámság, most azonban fáradt és lehangolt.

Feri ma rá se hederltett.

— Mi gondja-baja vele tegnap óta, hogy számára teher a barátságuk?

Pedig egyetlen rossz szó se esett köztük.

— Azért, mert holnap már kész ember, most szabadulni akar tőle?

Az egyik legényke nem állhatta meg szótlanul a lány töprengését:

— Töpörtyű, min töröd a fejed?

— Vakarcs! - acsargott rá egy másik. Szerették volna, ha pajkoskodna, évődne velük.

— Kicsi, de csinos és felvág — gondolták róla, s emiatt heccelték.

Az ifjak pajtáskodásában alig van fullánkja az élcnek, a kislányt azonban akaratlanul szíven találták vele.- Töpörtyű, vakarcs! — Talán Feri is emiatt fordult el tőle? - Vagy eddig is csak hitegette, játszott volna vele?

Erre inthette az apja is az előbb, amikor utánaszólt;

— Veszteg maradj Zsuzsám, el ne kapja a szoknyádat a kurbli!

Pedig már el is kapta.

Régóta ismerték egymást Ferivel, hosszú sétákon sokszor kívántak együtt jóéjt a nap kihúnyó parazsának. És hogy ilyen hirtelen odalett a barátság, ez kisvároson jóvátehetetlen. Ezzel hirbehozta őt a fiú örökre.

Sírhatnékja támadt, de összeszorította a fogát.

A fiúk nem sejtették, hogy emészti magát. Bosszankodtak, hogy ügyet se vet rájuk, hogy ilyen rátarti.

Az egyik siheder. tovább incselkedett:

— A szakállam helyett simogasd a ruhakefét, szívem, ha ilyen szent vagy!

Máskor mosolygott volna a simaképű legénykén, Máskor, még tegnap — de tegnap nem mertek volna vele így beszélni Feri miatt! — Vagy talán most Feri bújtogatja őket?

Hangtalanul szepegett Zsuzsiban a sértett önérzet Csalódott.

Oda a ragyogó, meseszép világ, amit a szerelmes szavak fényesítettek tündérivé a kettejük képzeletében. Oda van minden, mert a fiú nem volt állhatatos.

— Ferinek van valakije! — fészkelődött a lány gondolataiban a balsejtelem.

Megalázták, félrevezették.

Reménytelenné, keserűvé vált száméra minden érzés amiért érdemes fiatalnak, leánynak lenni

De nagynehezen összeszedte magát Dacosan felszegte a fejét s eltökélte, hogy ezentúl nem hisz senkinek, rá se néz a férfiakra többé.

ft to.: ffouátá k&p&t

Feri pedig eközben megmarkolta a franciakulcsot, hogy az évődő társai közé dobja. A gondolatai azonban megbéklyózták az akaratát.

— Ha mozdul, még kigúnyolnák, hogy nem bírja ki Zsuzsi nílkül... Pedig le kell mondania róla, mert ő csak egy szutykos motoros. Az a piperkőc tanár jobban tetszik a kisasz- szonynak ...

Jó lett volna legalább néhány szót váltaniok négyszemközt, valamit számonkérni, választ kapni valamire.

De a sebzett büszkeség erős lakat a maguk- bazárkózó ifjak boldogságán.

A féltékenység mérgét megérezték a legénykék is a társuk sóhajában. A nóta és a tréfa ki is fordult a szájukból menten, mint a borivóéból a pohár, ha hajszál akadt benne.

Csak az olajjal, benzinnel jóltartott motorok dohogtak elégedetten ezután is, mintha az enyészetnek sohasem volna hatalma az acélon és a vason.

* * *

M

eglepett a hír, hogy eljegyezted Zsuzsit. Sokatsejtető félmondatokban dicsekedtél, hogy milyen pompás nő a menyasszonyod. Tüntetőén mutogattad, mint a vásáros csikót. Ő pedig csak ment, botorkált melletted, mint az alvajáró. És lerítt róla, hogy téged ki se állhat.

Tudhattad bizonyosan, hogy a leánykéréskor neked mondott „igent“ bosszúnak szánta Feri ellen. De efelől hallgatsz. És elhallgattad azt is, hogy miattad szakítottak Ferivel. Te indítottad el a csúnya pletykát — hazug módon rossz hírbe keverve saját magadat is a lánynyal kapcsolatosan — hogy éket verj közéjük. Utána pedig — az önzetlen vigasztaló szerepét játszva! — nem tágítottál mellőle, amíg meg nem szerezted magadnak. Hiszen sohasem ismerted a lemondást. Ha szépszerével

rajta az előkelő szabóság címkéjét.

Hirtelen leült az írógép elé. Szinte légiesen helyezkedett el a kényelmes széken, egészen a sarkán, mintha éppen borotvaélre kényszerítené valaki. Igazított a haján, s a szoknyáját felhúzta térdig.

Elégedetten végigsímogatta magát a tekintetével, felénk azonban csak egy lesújtó pillantást vetett.

— Tündéri vagyok, de korpa közé keveredtem! — ez lappangott a szemében.

Ezután sértődötten duzzogott, vagy komolykodva színészkedett. Aszerint, hogy megné- multunk-e a közelében, vagy bátortalanul tettük neki a szépet.

Mert haragudott, ha nem hizlaltuk a hiúságát legalább egy-egy ügyetlen bókkal. Ha pedig elszántan megkockáztattunk egy esetlenül kedveskedő szót, akkor fölényesen megjátszotta a megközelíthetetlent.

— Dolgozzunk inkább gyerekek! — hárította el a hízelgést, látszólag ridegen.

Azonnal le is ütött az írógépen néhány betűt. Olyan iramban püfölte a billentyűket, mintha a saját istenségét, meg a mi hitványságunkat pillanatok alatt papírra rögzíthetné.

De a munkában sohasem jutott messzire.

— Ah, az embertelen munka verseny! — torpant meg benne a lendület.

_ •>

— Átkozott az is, aki kitalálta!

Mielőtt azonban megfogamzott bennünk a megbotránkozás, már meg is sajnáltuk. Hiszen az arcáról hirtelen eltűnt a felpirosló harag, s csak a szánalmas mártíromság maradt ott helyette.

Panaszosan, pihegve sóhajtozott, hogy milyen szerencsétlen s mennyire meggyötört. Idegronccsá erőltette magát, s nemsokára megöli őt ez a túlhajszolt munka.

Meztelen karját a nyakára fonta, s a feje kacéran félrebillent. A szeme csillogott a pilnem kaptál meg valamit, elvetted erőszakkal.

Az eljegyzés után már nem átallottad a kijelentést, hogy Zsuzsi nem méltó hozzád, mert a félbenhagyott középiskoláival „nem eléggé művelt“. De sebaj, majd te „kineveled“, csak Apuska és Anyuska (a leendő após és anyós!) segítsenek! Anyagilag.

Meg is változott, „kinevelődött“ Zsuzsa alaposan, hamarosan. Annyira, hogy alig ismertünk rá.

N

emsokára azt se tudta már, hogy hova legyen a kényességtől. Árnyékban fázott, a napon meg melege volt. De különben se tudott a kedvére tenni senki semmiben. Nem szerette, ha hosszasan hallgattunk a társaságában, és beszélni sem volt tanácsos előtte. Az ajka mindenkit és mindent fitymáló görbe vonallá biggyedt szüntelenül.

A vendéglőben a legfinomabb ételbe alig ütötte bele a kanalát, a kávéházban meg éppen csak a nyelvét nedvesítette meg az illatos feketével. De elégedetlenkedett a saját ruhája miatt is, pedig választékosán, költségesen öltözködött. A szoknyája hullámszerűen libegő ráncokat vetett, s a szakértők szerint hét nyelven beszélt, akár egy ritmikus költemény.

Talán semmi se tetszett már neki ezen a kerek világon. Máig is titok, hogy a környezetét becsülte-e túlságosan alacsonyra, vagy saját magát értékelte óriásnyira.

Csak legalább az arca, a mézeskalácsszerűen szabályos, ellenállhatatlanul szép babaarca ne vonzott volna úgy! Hiába becsmérelt, hogy hallgatagságunkban unalmasak vagyunk, vagy a locsogásunkban szemtelenek, mit sem törődtünk az ilyesmivel. Olyan volt ez a furcsa lánytermészettel párosult szépség, akár a hamu alatti parázs. A legkisebb érintésre fájdalmasan égetett, illendő közelségben azonban jól esett mellette melegedni.

Néhány hónap alatt tisztviselőnőt neveltél belőle, s azóta köztünk volt nap mint nap.

Reggelenként alig tette be a lábát az irodá ba, már tudtuk, hogy mi következik A kabátja rögtön a fogason lógott. A gyűrő désmentes gyapjúszövetből a selyembélés tenyérnyire kihajlott, hogy megcsodálhassuk

Iáján dűlő könnyek mögött, mint a tő tükrén fürdőző csillag.

Csaknem megbabonázott valamennyiünket. Titokban boldogak voltunk, hogy minket nem sújthat az átka, mert - hála istennek! — nem mi találtuk ki a munkaversenyt.

— A munkában lazsálók szégyenét is helytelenül ábrázolják a csigával! — ágaskodott bennünk a bölcsesség. — Mert a csiga csak csiga, s a csúszás-mászást csak csigalassúsággal lehet végigcsinálni.

— Az ügyességre, ésszerűségre termett embernél szégyen a lassúság... — de mi köze ehhez a csigának?

— És mi köze hozzá Zsuzsinak?

— Szegény, törékeny teremtés!

Éreztük ugyan, hogy okoskodásunk vakvágányra siklott, mégis futtattuk rajta tovább.

— Ne emészd magad, Zsuzsikám! — duruzsoltuk a fülébe.

— Szórakoznod kéne!

— A szórakozás pihenés.

— Szólj, ha társaság kell, hiszen a barátaid vagyunk.

De mindig elutasított.

Ilyenkor az arca is megrándult kissé. Vagy a mindent lebecsmérlő vonás hivalkodott, vagy a fájdalom vonaglott végig rajta. (Vagy a márványszobor is mozog, ha sokáig mereven nézik?).

A hangja ellenben panaszos:

— Ne kínozzatok! Majd kipihenem magam, ha egyszer megszakad a szívem.

És hasztalan faggattuk bizalmasabban.

Ha kérdeztük Feri felől, akár a falnak beszéltünk volna. Némán gyötrődött jó ideig, a szeme se rebbent, majd váratlanul elillant az irodából. Oda ment sírni, ahol nem láthatta senki.

* * *

E

gyütt ültünk a vendéglőben mint meghívott vendégeid.

Köztünk Zsuzsi is.

Az arc" halvány rózsaszín, mint az ártatlan*, ság haván áttetsző ifjú vér.

Már örülni, kacagni is tudott. A komorság egyre gyérebben dúlt a hangulatában. És jó- kedvrehajlóbbak, vígasztalhatóbbak voltak e borús pillanatai. Olyanok, mint amikor a pajkos napsugár aranyrojtokkal szegi be a sötét fellegeket.

Látszott, hogy újra magára talál. Már a fölényessége, a tartózkodása és a kacérkodása is csupa báj, csupa pajtáskodás. Ha kellette magát előttünk, ha sétált, szórakozott velünk, már csupa életretermett fiatalság volt minden mozdulata. Néha megslmogatta a hajunkat, vagy a térdünkre ült, — s közben dicsérte bennünk az igazi férfit, aki tiszteletben tartja a női erényt. Áradozott, hogy a szilárd jellemünkért szeret minket, s részéről elxépzelhe- tetlen, hogy egyetlen egyszer is megfeledkeznénk magunkról vele kapcsolatban.

Zokon vettük, hogy az eltúlzott közvetlenséggel s a férfibecsületre épített t lalommal bosszút akar állni Feri miatt a férfiakon. De beláttuk később, hogy a bosszúja csakis ellened irányult. Péter. Azt remélte, hogy kiábrándulsz belőle. Mert gyűlölt téged, nem kívánt a feleséged lenni. Te pedig vak és önző voltál, ragaszkodtál hozzá a magad módján. Az adott szó jogán láncoltad magadhoz a menyasszonyodat, — érzés és lélek nélkül, akár a tetszetős csecsebecsét. Nem vetted észre, hogy ha köztünk jókedvű is, de melletted vergődik, szabadulni próbál. Sőt, hogy a kínlódását betetőzzed, te még jobban belehajszoltad őt a kacérkodásba.

Mint vendéglátó, kitettél magadért, de nem önzetlenül.

Folyt a pezsgő s a drága bor, mert öntelten hencegve az asztal alá akartál leitatni valamennyiünket.

A pazar vacsorát avitt viccekkel fűszerezted, s elvártad, hogy Zsuzsi ajnározzon a vélt kultúrfölényed miatt. ,

— Persze, magas neki! — mondtad pöffész- kedve, amikor láttad a keserűen lebiggyedt ajkát.

A kacagásunktól még jobban a fejedbe szállt a dicsőség. Pedig nem a vicceiden ne vettünk, hanem a hiábavaló, gyerekes erőlködéseden.

— Ahogyan én az autómmal száguldottam ... — kezdtél bele egy valószínűtlen történetbe, hogy a magad nagyságában, dicsőségében továbbtündökölhess. És beszéltél, meséltél szüntelenül. Autókról, miniszter és államti.kár barátaidról, színész kollégákról, felejthetetlen sikereidről. Áltattad magad és bennünket sokmindennel, olyasmikkel, amikben neked sohasem volt részed. Nem törődtél a gyakori ellentmondásokkal sem, pedig ezek a legfőbb árulói a vásárias, olcsó hazudozásnak.

Máig is csodálkozom a szánalmas korlátoltságodon. Hiszen a folytonos, szárnyaló hazudo- zás is élesíti az észt és a képzelőerőt, de te ezzel se vitted semmire.

Zsuzsi el-elpirult, szégyenlette, hogy a vőlegénye vagy.

És te mindjobban belelovaltad magad a hivalkodásba. Forró szerelmekről, híres színésznőkről, titkos légyottokról agyaltál ki hirtele- nében bizalmas, szirupos történeteket. Az uj- jaidon számlálgattad, hogy a rideg visszautasításaiddal, a fukarul mért szerelmeddel hány csinos nőt kergettél az öngyilkosságba. Nők fényképeit mutogattad, érzelmes, csókos hangulatokra utalgattál, s nem törődtél vele, hogy Zsuzsit mennyire megalázod az ilyesmivel.

— Hosszú haj. rövid ész! Lám, féltékeny a kisangyal! - intézted el egy kézlegyintéssel a lány önérzetét.

S vége-hossza nem volt- a beteges féltékenységről szóló magyarázataidnak. Hiszen „úri ember“ nem lehet féltékeny, „úri ember“ bárkit bárhol megcsókolhat...

Közben, mint „született úr“, belekönyököltél a sajtba, s lenyaltad a villádról a mártást.

Beszédbe elegyedtem Zsuzsival, hogy megnyugtassam. Halkan, bizalmasan, a könnyeivel küzdve megelevenítette előttem a sorsát. Mondhatom, jól esett neki a vígasztalás, hálás volt minden szives, megértő szóért. Megfogta a kezem, őszinte barátsággal ragaszkodott hozzám.

Ami az enyém, az a barátaimé, s ami az övék, az az enyém is. így szokás ez úri társaságban — mondtad hetykén, önelégült mosolygás közepette.

Szándékod nem ismertük, s kérdőn néztük egymást. De nem késett a felvilágosítás:

— Őri ember nem féltékeny. Zsuzsikám, csókold meg gyorsan a barátomat!

Még sohasem voltunk tanúi ilyen arcátlanságnak, s szótlanul, tanácstalanul hallgattunk mindnyájan.

Te tovább unszoltad a lányt:

— Fogadj szót Zsuzsám, nehogy bárki is póriasnak tartson!

Kínos feszültség ólma nehezített a székhez, különben tisztességre tanítottunk volna.

Zsuzsi azonban felemelkedett, fölérrhajolt, megcsókolt. Csókja baráti pusziként hatott az első pillanatban. De lassan megnyílt az ajka, mint a harmatittas virágszirom, az -arca kigyulladt, a melle remegett, lehúnyta a szemét, hevesen átölelt, és csókolt átszellemültem szenvedélyesen, önfeledten. Csupa feíszaba- dultság, önbizalom, remény, illatos fiatalság és gyönyörteli végtelenség volt ez az egyetlen csókja.

Bódultán pislogtam, amikor kibontsikozott a karjaimból.

Még fel sem ocsúdtunk az ámulatból, amikor te Zsuzsi elé álltái, s durván, gorombán felpofoztad.

— Az asszony verve jó! - kiáltottad nyersen, de ezzel fel is szabadítottad őt a menyasszonyi kötelékek alól

* * *

I

smétlem, Péter, őszintén sajnállak de mindennek te voltál az oka.

Csupán magadba»! csalódtál, hát vessél magadra!