Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-17 / 7. szám
BAR SI IMRE: r Megnőttek és elindultak Gondolatok a fiatalok antológiájáról „A harchoz, mit jövőnkért vívsz nem elég a fegyver, ha költő vagy rohanj elől lángoló szíveddel". (Nagy Lajos) I gen, megnőttek és elindultak, hogy száz verssel kopogtassanak be szívek és lelkek kapuján, hogy indulásukat beleharsogják a kalászos nappalokba, a viharos éjszakába, — hogy nevüket bevéssék a szlovákiai magyar irodalom mestergerendájába. Egyikük halk szavú és szelíd, a másik szilaj — alig fér a kötetbe, vad nótákat zeng és kurjongatásával legszívesebben a Fiastyúkot hessegetné. Legnagyobb erényük és egyben a legnagyobb gyöngéjük 9 fiatalságuk, amely az antológiában ki is ütközik. Az antológiák ugyanis mindig buktatóval járnak. Akaratlanul is seregszemlévé válnak, ahol az egyik bajvívó erényei mellett még jobban kiütköznek a másik fogyatékosságai. Még sem osztom az aggodalmakat, vajon nem lesz-e csupán szükséges rossz ez a jelenlegi antológia? A második világháború előtti Csehszlovákiában, Erdélyben és Jugoszláviában vagy Magyarországon is, számos magyar irodalmi antológiát adtak ki, és ha a szomszéd népek irodalmát figyeljük, azt tapasztaljuk, hogy majd minden évben jelennek meg különböző költőcsoportok antológiái. És a jó antológiának mindig sikere van! Hogy milyen a nyolc fiatal költő antológiája? Arra a versek adnak feleletet. Dr. Turczel Lajos többé- kevésbé szerencsés kézzel nyúlt a válogatáshoz, bár úgy vélem, hogy' tíz-tizenöt vers kihagyásával a kötet színvonala nőtt volna, és a kevesebb ezúttal is több lett volna. Az ilyen válogatásoknál mindig figyelembe kell venni, hogy egy antológia már komoly kiállás és színvonalát határozottan rontja azoknak a verseknek a besorolása, melyekkel az egyes költők annakidején napivagy hetilapokban elindultak. Induláskor a szerkesztő gyakran leközöl verseket bíztatónak, a könyv azonban már számadást is jelent. A nyolcak antológiájának válogatása alapjában igen sikerültnek mondható, mert szép, nagyon szép versek vannak benne, és íróik valóban tehetségesek. Rajtuk áll és rajtunk mindannyiunkon, nehogy tehetségünk elsikkadjon, hogy költők legyenek és ne provinciális versfaragók. Nem vitás, hogy a nyolcak nagy része felülmúlta előtte járóik többségének formaművészetét. Ami azonban a tartalom és a forma egységét, és a kötet eszmeiségét illeti, itt TÖRÖK ELEMÉR: Mosoly és bánat A boldogság olykor bánatra ébred, így van ez kedves, ilyen az élet. Mosoly, s a bánat testvérnek látszik, A mosoly szemében könny tanyázik, S a bánat arcán relytett mosollyal Ott dereng mindig az öröm-hajnal. aztán bizony bajok vannak a kréta körül. Kétségtelen, hogy ebben a hiányosságban igen nagy része van a nyolcak fiatalságának útkeresésükben — de egy-két esetben önimádatukban is — megbódulva saját szavaik szépségétől, csak önmagukat és személyi problémáikat állítják költészetük középpontjába, s irtózva fordítanak hátat napjaink valóságának. Pedig napjaink egyáltalában nem szürkék, sőt merem állítani - hősiesek. Az eget ostromló kommunista emberek századában élünk! Nem lehet itt állandóan fiatalságukra hivatkozni. Ne felejtsük el, hogy Petőfi huszonhat éves korában halt meg mint nagy költő, J. Wolker alig élt huszonnégy évet, Lermontov pedig nem érte meg huszonnyolcadik évét — mégis volt idejük szerelmes verseik mellett a nép, a haza gondjaival foglalkozni! A kötet szerzői nagy forma- gazdagságról tettek tanúságot, ám eszmei szegénységük félj tűnő! Bár Petrik József, Fecsó Pál és Nagy Lajos soraiban fel-fellüktet a ma, és Gyüre Lajos nagyon frappánsul reagál bizonyos társadalmi tünetekre, valamint nemzetközi aktualitásokra (sajnos, ő még nem találta meg az eszmei tartalomhoz megfelelő művészi formát), azonban a többi három Cselényi László, Kulcsár Tibor és Simkó Tibor verseiben kerüli a ma problémáit. E z a negálás az Utóbbiaknál részben tudatos lehet, részben jóhiszemű tévedés. A kötet alapján fel kell tennem a kérdést, hová áll majd a költő, ha netán két világ összecsap, és Európa kenyérmezőjén újra találkozik a sarló és „keresztény világ“ horogkeresztbe görbedt zászlődí- sze? Álljanak ki jelenünk mellett a nyolcak valamennyien! Verseikben tükrözzék híven életünk szépségeit, tükrözzék aktívan, hogy Írásaik megkönnyítsék a jelen társadalom erkölcsi arculatának megváltoztatását. Ám ilyen feladatra csak a pártos művészet képes! A pártosság — jól tudja ezt Cselényi László és Tőzsér Árpád is — nem azonos a pártkongresszusok határozatainak gépies, szólamszerű rimbeszedésével! A pártosság nem azt jelenti, hogy hamis díszletekként használt vörös zászlók és jelszavak lógjanak ki a rímekből és a költői képletekből. A pártosság eszmei tartalmat követel, s nem jelszavak ké- rődzését. A pártosság azonban megkívánja, még pedig jogosan, hogy a költő ne fordítson hátat mai életünknek, melynek határozottan sokkal több szépsége és értéke van, mint hibája, ne meneküljön önmagába. Sajátos, egyéni módon, agya és szíve kohójában formálja meg az ész, érzelem és képzelet segítségével előremutató mondanivalóját. Lenin mondotta, hogy „a szocializmust nem lehet fantázia nélkül felépíteni“. Verset sem lehet írni fantázia nélkül, az élet igazát a művész csakis a képzelet segítségével fejezheti ki. És Cselényinek, Tőzsérnek, Simkónak a példája azt mutatja, hogy van a nyolcakban fantázia elég, csak több önfegyelemre és logikára van szükségük. Nem akarja senki sem megtiltani, hogy ne írjanak szerelmes verseket — hiszen fiatalok, nem akarja senki sem, hogy mindig vidámak legyenek, — az ember sokszor él át egyéni válságokat; arról van szó, hogy tudásukat és tehetségüket használják fel társadalomépítő szándékkal is, és hogy a csapongó képzelet ne sodorja le verseiket a realizmus plattformájá- ről. Egy szovjet költő, azt hiszem Pausztovszkij nagyon szépen fogalmazta meg ezt a szintézist: „a realizmusban ott dobog az álmok szíve, csakúgy mint lkároszé a TU-104-ben!" írásomban alapvető problémákat igyekeztem felvetni, hogy ezeknek alapján induljon meg a vita, és ezért nincs is szándékomban egyes költők verseit boncolgatni, elemezni. Ranglétra összeállítása sincs szándékomban, s ha mégis beszélek egyes költőkről — segítő szándékkal teszem. Ábécé-sorrendben Cselényi , László az első. Indulása óta sokat keresett, és mert sokat keresett, nagyon sokat tévedett és fejlődött. Minden utat kipróbál, kísérletezik — és dicséretére legyen mondva —, hogy formai gazdagságát egyre növeli. Ám az ő versei a legkiegyensúlyozatlanabbak. Pompás strófák után, gyönge zavaros sorok következnek, és szép mély mondanivalóját nem egyszer kétértelmű csattanóval végzi be (lásd a Bordal című költeményét). Verseinek hatalmas, hömpölygő áradata gyakran kicsap medréből, elsodorja a költőt is. Félő, hogy lendülete éppen Cselényi Lászlót sodorhatja el a költészet útjáról. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy a „kesely lábú csikókorom“ és a „Metamorfózis" című versei, valamint több más költeményének töredékei, dísze a kötetnek. Fecsó Pál lírája halk, idillikus; sajnos nagyon sok esetben ellaposodik. Bizonyítja ezt a Falusi krónika és a Munkavágy című szép versének a befejező része. Ám Cselényivel ellentétben felelősséget érez a közösséggel szemben, és ez az érzés szabja meg Ars poeticáját: „Szépség vonata dübörög harsogja: élet, élet serdülő újak, gyerekek a jövőtökért élek“. S ajnos, itt az a veszedelem fenyegeti a költőt, hogy ez az ars poetica nemcsak hogy megszabja, hanem korlátozza is majd Fecsó Pál további költői útját. Állítom, hogy Gyüre Lajos nem adta azt, ami benne van. Zömök verseiben rengeteg az erő — igaz, a hamis pátosz is —, hiányzik belőlük egy kis karcsúság, könnyedség és légiesség. Különben ő az egyetlen, aki a mai problémáknak hangot ad és reagál a távoli világ olyan eseményeire, amelyek bennünket is nagyon érintenek. Igyekeznie kell, hogy a tartalomhoz megtalálja a megfelelő művészi formát. Kulcsár Tibor még kisdiákos költészetének van bizonyos bája; úgy vélem azonban, hogy a válogatásnál szigorúbban kellett volna mérlegelni verseit. Nagy Lajos, szerény, csöndes ember, de őszinte, szenvedélyes költő. Verse, a Forró szívvel, olvasókönyvbe kívánkozik. Magáról és minden költőtársáról vall, mikor ezeket írja: „Verset csak a szív teremthet szikrázót és szépet költeménnyé csak a szívben olvadhat az élet". Nagy kár, hogy csupán a Lomnic alatt című versében villan fel a ma, pedig érdekes volna Nagy Lajostól a szocializmus építéséről és a békeharcról szóló verseket olvasni! Adottsága megvan, hiszen még a nagyon szép szerelmes versében, a Téli va!lomás-ban is érezhető a matéria; egyszerű, mégis különleges képei elraga- dók: „Ajtómon te voltál a zár, ízetlen életemhez a só ...“ majd tovább: „szívre balzsam, vagy a szívbe kés — ★ — ÉRDEKESSÉGEK Ismét újabb történelem előtti korból származó rajzokat rejtő barlangot fedeztek fel a franciaországi Dordogna megyében. A rajzok tárgyköre: lovak, medvék, mammutok, bölények. A lelet korát 15 — 40 000 esztendőre becsülik. * A Mexikóban megtartott nemzetközi gordonka-versenyen a csehszlovákiai zenészküldöttség Pablo Casals-nak, a világ hírű spanyol művésznek átadta a prágai Károly Egyetem díszdoktori oklevelét. Pablo Casalst, az idős nagy zenészt, a spanyol polgárháborúban tanúsított rendkívül bá tor magatartásáért az egész haladó világ nagy tiszteletben tartja. Franco Spanyolországába nem akar visszatérni és Franciaországban telepedett le. derű egyszer, máskor meg ború" s milyen szépen hangzik a kérdés: „Merre vagy most a ragyogó télben, gyémántfényű jegek idején“. Petrik József írásain itt-ott bizonyos szeleburdiság érezhető s kissé bántó, hogy a nagyon szép és okos, talpraállító és józanító Költő barátomhoz című verse mellett, megjelentette a hamis pátosszal teli — s nem igen őszinte versét, a „Legyünk mi mások“-at. Aki le tudja írni, hogy: „Terhem — emberhez méltó gondok elmém e korral egykorú és addig én sem leszek boldog annak többet kell nyújtania! míg egy ember is szomorú", annak többet kell nyújtania! Simkó Tibor az egyedüli kimondottan urbánus költő és egyben művésze a formának. Igen szép verseiben ugyan még rá-rá lel az ember az ősök, Babits, Kosztolányi, Verlaine nyomára. Ez azonban nem csökkenti szépségét és értékét. A hiba ott van, hogy a műgond, formacsiszolás közben elvész nála az eszmei tartalom! Mennyivel szebb lenne, ha néha-néha a mai emberek is társai lennének, ne csak a holt Sibélius és a „gondtalan árny s zajló árnyteli gond“. A remek „Valse Triste“-hez és a „A tegnap elégiája“-hoz be szépen illene egy mai rapszódia és vidám nóta. Tőzsér Árpád a nyolcak „l’enfant terrible“-je, a fiatalok fenegyereke, ő vonta magára az irodalmi bábák legtöbb figyelmét, merész, sőt néha több mint merész hangjával, valamint kétségtelen tehetségével. A jövő majd megmutatja, hogy mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket ez a tudatosan „népi“ költő, akinek számos versében Illyés Gyula hangja visszhangzik. Alig van gyenge sora, bár gyakran elveti a súlykot. Ám az „oszlopigazságokkal“ kár volt Tőzsérnek fenegyerekeskedni. (Ezért a lektor is felelős!). Olvassa el többször József Attilát, a munkás-parasztegység hirdetőjének verseit és szívlelje meg a költő sorait: „Légy fegyelmezett...“ Megnőttek és elindulták, nagy erényekkel és hibákkal. Be szépen is köszöntöttek be. Öröm volt olvasni verseiket, őszintén, meztelenül mutatták meg magukat, hogy látva lássuk őket, feltárták tudásukat, hiányosságaikat, titkos, sebezhető pontjaikat. Nem is lehetett másképpen írni róluk csak őszintén, féltő szeretettel, ezért helyes pártossággal, intő Sióval, nehogy eltévedjenek és elvesszenek a tévedések útvesztőjével. Meg kell azonban szabadulnak a „népiesek“ téves ideológiájától, mely néhányukra nagy hatással van, fel kell hagyniok a felesleges bús magyarkodással, valamint a régi paraszti életet sirató szándékokkal. Nem akarjuk és egyikük sem akarhatja, hogy a mi falusi emberünk mindig paraszt maradjon; legyen a szocialista mező- gazdasági nagyüzem művelt dolgozója, hogy életéről ne kelljen több balladát írni! A nyolcak mostani szép bemutatkozásukat úgy folytassák, hogy minden erejükkel és tehetségükkel, a politikusokkal és népnevelőkkel válvetve formálják meg a szlovákiai újarcú, szocialista magyarságot. Ez a fq feladatuk, ezért harcoljanak, tűrjenek, és ha kell szenvedjenek. Ez nincs másképpen, mert „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni: ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni“. így mondotta és így cselekedte lobogónk, József Attila is! ★ A szerkesztőség Bars! Imre cikkét vitaindítónak szánja, s szívesen ad helyet hozzászólásoknak. mint azt a múlt heti számunkban megírtuk, a nünü- kei műkedvelők nem arattak sikert Kálmán Imre Csárdáskirálynöjével. Már a bemutató után látható■ volt, hogy nem ismételhetik meg többé az előadást. Persze ez nem vette el a vezetők kedvét a további munkától. Elhatározták, hogy valami mással próbálkoznak, mondjuk a Dankó Pista darabbal, mert híres népszínmű az kérem, lehet rajta mulatni is, sírni is. Nevetni és sírni. íme, ez g két dolog érdekli a nünükei vezetőket a színdarabok meg- válásztásában. Legyen hát a következő kiszemelt darab a Dankó Pista. Nagy prímás volt s nagy dalköltő is egy személyben, közismert dalszerzeményeit a niinükeiektöl messze eső polgárok is fennhangon énekelik. Ismerik a Dankó nótákat. És mennyire ismerik. Még azt is tudják ezeknek a nótáknak a szerzőjéről, hogy szoros mai parasztfiú kínlódik a vonóval — ez nem mindennapos esemény lesz Nünükén. Hát még az öltözetük, a szándékosan agyonfoltozott nadrág, az összetépett ing és az okosan betanított kezsitcsókolo- mok! Adjanak hálát az istennek a nünükei polgárok, hogy ilyen leleményes vezetőkkel dicsekedhetnek. Csárdáskirálynő után Dankó Pista, egyetlen tangóharmonika után négy szál hegedűs, hát nem bámulatraméltó dglog lesz ez? Vagy talán nem is egészen pontos a következtetés? Várjuk meg a Dankó Pista bemutatóját. Igen, igen, már bemutatták s valóban négy szál hegedűs mókázott a színpadon; ugrált, bolondozott valamennyi a nünükeiek üd- vözítésére és hegedűitek, he- gedülgettek fenemód. No, no, vigyázat, csak szerepet játszottak, tehát úgy tettek, mintha hegedülgetnének. Mert a színpadon a négy hegedű közül egyik sem szólt, csupán barátság fűzte Pósa Lajoshoz, aki szintén valamiféle költő apostol volt, ha a versét nem is olvassák már. Nos, hát a nünükeiek megkezdték a barátkozást Dankó Pistával, Mondanunk sem kellene, hogy nagyon megbarátkoztak a darabbal, amelyben szerintük mindenből van egy kevés, sírásból, kacagásból bokakificamodásból és pör- gekalapos parasztfiatalokból is. S ezeken túlmenően van még benne bokréta, nyafogó s szemérmes lány és minden. Még cigányok is vannak a darabban. És nem is egyen, hanem négyen s az a szerepük, hogy hegedüljenek, hegedűl- gpssenek a színpadon, egyenesen a dalikózók fülébe. Szép lesz, nagyon szép lesz a nünükeiek gyönyörűségére az ö hegedűlésük, nem is lehet majd másképpen beszélni róla, csak meghatódással. Könnycsalóan szép lesz az ő hegedűlésük, bizony. Négy a kulisszák mögül lehetett hallani egyetlen egy hege- dücske cérnaszál vékony hangját. Mi történik megint? Megismétlődnek a dolgok? Egy szál tangóharmonikás után ;sak egy szál hegedűs szol- vállalhatja a kíséretet a Dankó Pistában is? De akkor minek tesznek úgy a cigányruhába bújt parasztfiatalok, mintha négyen hegedülnénk:? Becsapnak benneteket nünükeiek! Hát miért nem rázzátok meg a vezetőiteket, hogy végre már olyan darabot választanának ki játékra, amely a nünükei viszonyoknak teljes mértékben megfelel. No jól van, legyünk türelmesek még és várjunk a következő lépésükig, hátha megjön az eszük és komolyabban mérlegelik majd a játszható darabokat. Görbe Péter f3ányamélyben Tűz s gázbokrok fénylenek az éjben, a város alszik, az alvó tétlen. Csak a tárnák s gyárak vannak ébren; fekete kincset ásnak a mélyben! Fekete kincset ásnak a mélyben, hol állva ássák, hol fekve, hol térden. Míg én szabadon járok a térben; fekete kincset ásnak a méylben! Fekete kincset ásnak a mélyben, nehéz lihegésük hallom az éjben Jaj kiért teszik — sikoltok — értem? Fekete kincset ásnak a mélyben! Fekete kincset ásnak a mélyben, jaj ki ássa s milyen lesz az érdem? Sok ezer munkás van ott lenn ébren; fekete kincset ásnak a mélyben! Fekete kincset ásnak a mélyben, megfeszült izmuk idáig érzem. Vérük párolog, jaj az én vérem! Fekete kincset ásnak a mélyben. Fekete kincset ásnak a mélyben; béke, kenyér, arany lesz az érdem! Az én hazámban himnusz az éjben; fekete kincset ásnak a mélyben! MDJ7FS tr/iNA Alois Moravec: Szénrajz (1958)
