Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-03 / 5. szám
LOVICSEK BÉLA: s zombat délelőtt tíz óra van. A kapuőr átfutja Földi Ferenc papírjait, visszaadja neki, aztán barátságos mosollyal emeli sapkájához a kezét: — Szabad az út, mehetsz barátom! Szabad az út... Arcába szökik a vér, az út porára esik a pillantása. Szégyelli magát. Életében talán másodszor... Tízéves volt, amikor meghalt az apja. A temetésről ment hazafelé, s úgy a falu dereka táján összeverekedett a Bakó Halival. Egy vénember rápiritott, pedig nem ő volt a hibás: — Te is jól kezded az árvaságot! Ügy szíven ütötte a vénember szava, hogy még késő este is sírdogált, hiába vigasztalta bánatos édesanyja. Azóta tizenöt év röpült el. Mégis úgy tűnik, mintha tegnap történt volna! Most is ugyanaz az érzés kínozza: mintha ronggyá akarná tépni a lelkét. Dehát mi, miért!? Talán a kapuőr mosolya!? De hiszen az barátságos volt, inkább bíztatást, mint gúnyolódást sugárzott!... — Szabad vagy, menj már! — nógatja egy gyenge, belső hang. Köszönésfélét mormol zavartan, aztán elindul. Ujjai görcsösen fonódnak a kopott bőrönd fogantyújára ... Hét-nyolc kilométernyire van az állomás. Nem nagy távolság egy huszonöt éves fiatalembernek, ha egészséges. De Földi beteg. Hat hónap óta kínozza a betegsége, s talán örökké kínozni fogja ... — Hat hónapi szabadságvesztés! - harangozik fel benne az itélőbíró hangja. Borzasztó! Tömné, dugná be a fülét, hogy ne hallja, de minden hiába! Nem tud szabadulni tőle, mert benne zúg a lelkében, ott kering, ott hullámzik rettentő erővel... Tiszta, nagy, kékszínű tenger az ég, csak itt- ott vesztegel rajta egypár hófehér vitorlás... Nagy a hőség, szinte perzsel a júniusvégi napsugár ... A határt aranyos ár borítja, a dűlő- utakat szarkaláb, búzavirág és égő pipacs szegélyezi ... Valahol a távolban traktor pufog ... Feri homlokát gyöngyöző verejték lepi. Gépiesen szedi a lábát. Nincs gondolat, nincs érzés, semmi nincs, ami az embert emberré teszi... De mégis benne valami, valami borzasztó... Talán fájdalom?... Maga se tudja... Balról, a dűlöúton lovasszekér zötyög a kö- vesút felé. Az ülésdeszkán nagybajszú parasztbácsi bóbiskol az álmosító melegben. Majdnem egyszerre érnek az úttorkolathoz. A kerekek követropogtató zajára riadtan felbillen a bóbiskoló fej. A jólmegtermett, bőröndös legény láttára egyszeriben elszáll az álom az öreg paraszt szeméből. Egy bizalmatlanságot lövelő pillantás után a lovak közé suhint és nagyot ránt a gyeplőszáron. A meglóduló szekér után vastag porfelhő kavarog ... Megmered a legény, mintha gyökeret verne a lába. Keserű csomók szaladoznak a torkán. Sírna, ha tudna, de nem tud, mert acélüreg a szeme gödre, nem terem abban könny... H át igen! Ezen az úton leginkább szabadult rabok mennek bőrönddel az állomás felé és ki tudja!? — Idáig jutottál, Földi Feri! — fut át rajta az önmarcangoló vád, aztán ismét elindul. Egyre gyorsabban szedi a lábát, már majdnem futólépésben halad... Dús, éjfekete haján táncot jár a napsugár... Szeme a mind jobban távolodó porfelhőbe kapaszkodik. Veszett, dacos erő dolgozik benne. Ordítani szeretne, de olyan erővel, hogy meghallhatná az egész világ: — Emberek, emberek!... Nem vagyok én se rabló, se gyilkos!... Hát ne féljetek tőlem!... Nézzétek, itt vannak a papírjaim, olvassátok!... Kárt csináltam, de ledolgoztam, leróttam a tartozásom!... Nem vagyok én olyan utolsó ember!... Aztán elfogy nyelvéről a szó és lelassítva, majdnem andalogva megy tovább ... A kisvárosban éppen delet harangoznak, mire az állomásra ér. Éhséget nem érez, csak szomjúságot. Forró, tüzes italt kíván, ami egyből a vérébe tódul, a szíve köré fut, s az agyára telepszik... Hat hónapja nem ízlelt szeszt a nyelve, s most minden porcikájában az ital utáni vágy dobol. A „resti“ ajtaja úgy húzza, mint a mágnes, mintha mögötte csodálatos álomvilág volna, csalóka délibábos táj... Bemegy, leül és italt rendel - méregerősét. Körülötte jönnek-mennek, isznak-esznek, szórakoznak az emberek. Emitt vidáman kacag valaki, amott durván káromkodik... F erit nem érdekli semmi és senki. Iszik. Már négyszer ürítette ki a féldecis poharat, s ötödször is elibe tolja a kiszolgáló lány. A kristályos ital láncot dob a pohár peremére, aztán egymás után pattognak szét az apró buborékok. Pattognak, pattognak, akárcsak Földi Feri agyában azon kis zárkák ajtai, amelyek mélyéről múltjának emlékei ugrálnak elő... Nyolc hónapja szerelt le. Még a katonaságnál elhatározta, hogy csak „vendégségbe“ megy haza. Kicsit kifújja magát, kicsit lustálkodik, körülnéz, aztán búcsút mond: — Isten veled kis falum határa, már én inkább csak a városba megyek! Munka akad bőven, különösen egy jóképes- ségü sofőrnek. Nem gyúrja a sarat, nem túrja a földet! Neki fény, dal, muzsika kell. Isteni robogás, zajos mulatók, márványtestű, illatos nők!... A két évi katonáskodás felnyitotta a szemét. Prága gyöngyei elkápráztatták, színes álmokba ringatták. Kis szülőfalujának képe — nyakigérö sarával — úgy kiesett a szívéből, mintha soha benne sem lett volna. De vele együtt elhalványult özvegy édesanyjának is a képe. Számára egy ráncosarcú, megtört szemű vénasszony lett. — Bizony a szegény asz- szonyok korán öregszenek! — S a nyolcvanhat éves öregapját is csak egy hajlotthátú csontembernek látta. Melegség, lelki kapcsolat megszűnt, eltűnt, mint a tavalyi hó ... Feri űzné, ugratná szét a körülötte hemzsegő emlékek áradatát, de azok nem engednek: ott zsongnak, ott táncolnak előtte az asztalon, a pohár öblében. Látnia kell őket és hallgatnia borzongatóan suttogó hangjukat... Meredt szemmel nézi a pohár öblét, ami tágul, egyre tágul, s benne az ital tükre hatalmas tengerré simul... A középen egy kicsi ház ringatózik — az otthona ... Ügy látja maga előtt, mint akkor utoljára, amikor eljött hazulról... November közepe és vasárnap délután volt... Szeszgőzös fejjel ment haza a kocsmából. Édesanyja a baromfit etette. A vén eperfa dér- csípte, sárga levelei lassú pergéssel hulldogál- tak. A borongó, szomorú képet a sápadt égbolt foglalta hatalmas keretébe. Feri még inkább érezte, hogy neki innen mennie kell. El, el, minél előbb, valahova messzire, ahol lüktet az élet, ahol a sírás is kacagásba olvad! — Mama! — szólította az anyját jóízű falatozás közben. — Készíthetne nekem valamit az útra! Földinében megremegett a szív. Most, mikor már végre megnyugodott, hogy lesz kenyérkeresője, most... most el akar menni, magára hagyja a két tehetetlen öreget!? — Hát elmész, itthagysz, fiam? — nyögte ki az asszony alig hallhatóan. — De még mennyire, hogy el! Csak nem rothadok meg itt ebben a borzasztó sárban! Én élni akarok, érti, élni!?... — Élni akarsz!? ... És mink!? ... Velünk mi lesz!? Mink dögöljünk meg!?... — Mért dögölnének? — feleli Feri félvállról, könnyedén. — Hiszen nem megyek én a világ végire! Olyan helyet keresek, ahol pénzre fek- szek, pénzre kelek... A posta meg elhozza, hiszen arra való ... — Tudom ... elhozza ... — sóhajtotta maga elé Földiné. — Én mégis csak jobban szeretném, ha itthon maradnál... Látod a Mikó Jani is sofőr, mégse kívánkozik el — traktorista a szövetkezetben. Meg a Galló Zoli... a Fényes Pista, meg mind ezek a fiatalok... Ezek tán nem akarnak élni!?... Ezeknek jó itthon, csak neked nem! ? ... — Nézze, mama! Nekem maga hiába papol, mert úgyis fölösleges. Ne avatkozzon az én dolgomba! A maga világa más, mint az enyém! A maga észjárásával a kertek aljéig se juthat az ember!... Készítsen valamit, ha akar, ha meg nem akar, úgy is jó! Én megyek! Mennem kell, érti!? ... — Értem én, fiam, hogyne érteném... — felelte Földiné leverten, reményvesztetten és kifejezéstelen arccal lassan kicsoszogott a konyhából... Feri tovább falatozott és miután végzett az evéssel, kiment borért a kamrába. Gyanútlanul lépte át a küszöböt. A kamrát félhomály ülte. Az ajtó melletti sarokban volt a kisebbik hordó. Éppen föléje hajolt, hogy bort szíjjon a lopóval, amikor gyanús, furcsa nesz ütötte meg a fülét. Rosszat sejtve megfordult, s a látott kép marokra kapta a szívét, beléfojtotta a szuszt: a gerenda kampős szögére kötél erősítve, s a kötél végén édesanyja alakja himbá- lódzott jajtalanul, csendesen ... Tehetetlensége csak egy pillanatig tartott. Belekapaszkodott a kötélbe és vad erővel tépte le a szögről. Karjára kapta a még meleg testet és befutott vele a konyhába. Sokáig rázogatta, vízzel öntözgette, míg végül felnyitotta a szemét. Életben maradt... S ő mégis otthagyta!... Magára hagyta a két tehetetlen öreget!... Fényre, dalra, muzsikára vágyott... Ügy futott, úgy rohant el hazulról, mint az űzött vad!... A vesztébe!... Az élet puskacsöve elé ... Sofőr lett egy üzemnél. Szépen keresett, de mi haszna! Kevés volt. Megemésztették a dor- bézoló, dalos éjszakák... A sok feketefuvar, meg az ital lassan felőrölte Földi Feri emberségét, becsületét. Egy váratlan karambol aztán végleg leterítette őt. Örökös sebet ütött a lelkén. Hat hónapig kezelték — ennyit szabott rá a törvény ... M agábaroskadva ül a legény. Körülötte zsong, forr az élet: új vendégek jönnek, a régiek elmennek, s ő csak ül, ül, hangtalanul, keserű szájízzel, fájó lélekkel... Nem mer az emberek szemébe nézni. Mindenkiben ellenséget lát, úgy véli, hogy minden szem gyűlöletet, utálatot, megvetést sugároz felé... Haragszik a kacagó emberekre, haragszik a sírókra, mindenkire, önmagára is ... Hát mi ez!?... Miért van ez így!?... Nem, nem ezt várta az élettől! Valami mást, egészen mást!... — És most, most mit tegyen, mitévő legyen!?... Keressen új munkahelyet, vagy... vagy haza menjen!? ... Haza? ... Vajon hogyan fogadná az édesanyja, meg a nagyapja!? ... Az ám, a nagyapja!... Elűzhetetlenül rajzanak Feri agyában a gondolatok, kérdések, meztelenül, tolakodón. Válaszolni, dönteni kell! Kiút nincs! — Menj, vigyen az ördög, hiszen te sátán vagy, nem ember! — Ezt mondta neki a nagyapja utoljára — útravalóul.- Sátán!... Most maga előtt látja a .nagydarab, száraz embert. Mintha ott ülne vele szemben, az asztal túloldalán. Mintha megbocsájtón simagatná őt meleg, barna szemével, mint valamikor gyermekkorában, amikor a térdén lovagolt és hallgatta a csodálatos meséit... — Hazamegyek! — csúszik ki a szó Földi Feri száján félhangosan, visszavonhatatlanul. Fizetés után kifelé indul. Az utolsó féldecit érintetlenül az asztalon hagyja. Az állomáson jegyet vált és félóra múlva vonatra száll. Robog, robog a vonat, de Feri úgy érzi, hogy csak döcög ... Lassan alkonyodik, s bíborban ég az elsuhanó táj. Még mindig nagy a hőség. A legény a hűs ablaküveghez nyomja tüzelő arcát. Az ablakontúli mező farkasszemet néz vele, mint egy szőke asszony, aki szülés előtt áll: melegen új életet adón... — Szőke asszony ... szőke lány ... — ágaskodik fel benne hirtelen a gondolat és egy feledésbe hullt leányarc ugrik elé: a Pécsi Zsuzsié... S a képzelete ismét csak hazaviszi Ferit... A falu fölé emelkedő Cseres-domb tetején álltak a lánnyal. Szurkos alkony fátyola alá szorult a táj hirtelen, mint novemberben szokott. Lent a domb tövében nyújtózó faluban itt-ott halvány fények pislogtak. — Szóval nem jössz velem?... Nem akarsz a feleségem lenni? — mondta Zsuzsinak kötekedő hangon. De úgy is érthette a lány, hogy mindegy, ha jössz, ha nem, én megyek! — Ne haragudj, Feri, de én itthon maradok, nekem itt is jó — felelte neki a lány csendesen, szelíden. — Szóval neked itt is jó!?... Itt, itt, ebben a... Nézz csak oda le, látod!?... Olyan sötét és rideg, mint a sír! Ez az öregeknek való, nem akarok benne elrothadni, érted, nem! — Lesz ez még másmilyen is, Feri! Már minden anyag itt van, az oszlopokat is széthordták, nemsokára jönnek a szerelők. S ha egyszer kigyúl a villany, minden megváltozik. Lesz mozink, meg mindenünk ... Sok fiatal, sokat tehet, csak akarni kell, Feri!... A vonat zökkenése szakítja meg gondolatai kavargását. Célhoz ért. Itt az utolsó állomás, le kell szállni. Innen jó három kilométernyire van a szülőfaluja. Akácfákkal szegélyezett, nyílegyenes kövesút fut a falu derekának, mintha csak át akarná szúrni... Tempósan szedi. Feri a lábát, mintha vidám dal ütemét kopogná ki cipőjének a talpa az út köves hátán. A telihold fénye ezüstként ömlik szét a csendesen pihenő határban. A nagy csendességbe olykor belecibál egy-egy nyugtalan tücsök muzsikája ... A távolban a Cseres-domb lilábahajlő háta púposodik. Alatta, a félhomálybői incselkedő villanyfény-pontok vibrálnak ... — Már van villanyuk, — állapítja meg magában Feri, de ez inkább keserűséggel tölti el, mint örömmel. A faluba érve megugatják a kutyák. Csitít- gatja, csendesíti őket. Éjfél felé járhat az idő, mikor a házuk elé ér. A kis ablakok erős fényben égnek, tehát élnek. Talán beteget virraszt a fény, vagy vendéget várnak? Feri térde megremeg, gyengének érzi magát. Aztán nagysokára mégis nekibátorodik és benyit. Édesanyja a fehér abrosszal leterített asztal mellett ül felöltözve. A két ágy megvetve, de a harmadik - a nagyapjáé — hiányzik, nincs a szobában. — Jóestét, édesanyám! — köszön Feri lehajtott fővel, csendesen. — Isten hozott, fiam! — fogadja Földiné egyszerűen, mint ahogy azelőtt szokta, majd megelevenedve feláll. — Gyere hát beljebb!... üljél le ... fiam... Hozok be ennivalót, éhes lehetsz! - és feleletet sem várva kimegy a konyhába. Ferinek minden tagja merev: se a keze, se a lába, de tán még az agya sem akar engedelmeskedni. Sokára mégis megmozdul, leül és vár... Kis idő múlva édesanyja elibe teszi az ennivalót: kirántott csirkehúst tört krumplival, uborkasalátával — a kedvenc étele. Aztán a tűzhely melletti sámlihoz csoszog és leül. — No, egyél hát, fiam, ne kínáltasd magad! - nógatja Földiné a Ferit látva, hogy az nem nyúl az ételhez. — Nem valami... valami vendéget várt, édesanyám? — oldódik végül Feri nyelve, gondolván, hogy valaki részét adja neki. — Téged vártalak ... — Engem!?... Engem várt!?... — Téged, csak egyél már!... — Dehát honnan tudta, hogy ... — Hát utánajártam, megtudtam, fiam... — És... és más is tudja a faluban? — Nem ... Senki más nem tudja ... — feleli Földiné egyszerű melegséggel, megnyugtatón. Vegyes érzések fonódnak a legény szíve köré. Az egyik pillanatban jeges ár önti el, a másikban meg forróság ... Egyszer fájdalom hasogatja, majd még az öröm izei kavarognak benne,.. Valami nagyot, valami nagyon szépet szeretne mondani az édesanyjának, de elszorul a torka és csak annyira futja az ereje:. — Bocsásson meg, édesanyám! — Csak egyél már, no!... — mondja Földiné fátyolos hangon, miközben feláll és reszkető, aszott kezével a szeme körül babrálva kicsoszog a konyhába. A legény evéshez lát. Tíz percen belül üres minden tányér. Ogy érzi, hogy ilyen jóízüt soha életében nem evett... Aztán kialszik a fény... Már ágyban vannak Földiék, onnan vetegetik egymásnak a szót. — A nagyapus még most is éjjeli őr? —: kérdi Feri. — Már nem az... Még május elején meghalt ... — Meghalt!?... Szegény nagyapa!... Csend lesz. A szobában csendes emlékezés szövi a hálóját. Most a nagyapa emléke a gondolat közepe. Csak nagysokára szól ismét Feri: — Hát a Zsuzsi? — A Zsuzsi ? ... Már asszony ... A Galló Zoli vette feleségül... áprilisban... Feri hirtelen felül, mintha tűn feküdne: — Szóval férjhez ment? — Hát... A télen nagy színdarabot játsztak, ők voltak a főszereplők, ott melegedtek össze... Feri lelkében keserű csalódás fészkelődik... így hát az utolsó reménye is szertefoszlott... — Bizony, sokfelé lejátszták a színdarabot, sok pénzt hordtak össze ... Mozigépet, meg televíziót vettek rajta, meg a kultúrhézat kifestették ... Olyan, mint a mennyország!... Oda jár az egész falu... Én is eljárok néha... Feri hallgat és emlékezik... — Most meg valami uszodát csinálnak... — > mondja Földiné tovább a híreket. — Micsodát, aztán hol? — szörnyűlködik Feri. — A Szigeten... Ogy mondják, hogy uszoda ... Mit tudom én, mi nyavalya az... Hogy beton lesz ott minden, aztán fürödni lehet benne ... Odajárnak mind ezek a fiatalok... Munka után, meg vasárnap ... Brigádba ... Mind ritkábban perdül a szó, végül teljesen el is fogy... Lassan álom ül a szemekre: az egyik párra megbékélt, nyugalmas, a másikra meg vad, kínzó, nyugtalanító... F eri keveset alszik. Az első napsugarak már az udvaron találják. Rendezget, söpör, fát vág. Reggeli után az édesanyja elé áll: — Aztán milyen szerszámokat szoktak vinni a Szigetre, édesanyám?- Milyet?... Hát lapátot, ásót, meg, ami éppen kell - feleli Földiné és a szemében különös fény jelenik meg. A legény lassan, kényelmes léptekkel bemegy a kamrába. Kis idő múlva lapáttal és ásóval jön ki. Vállára veti a szerszámokat és lehajtott fejjel Földiné felé megy. — Én is ... én is elmegyek a Szigetre, édesanyám ... — Hát csak menj, édesfiam!... — mondja Földiné feldobogó szívvel, reszkető hangon. Az utcaajtóig csoszog és onnan néz hosszan, könnyes szemmel az ő egyetlen, szélesvállú fia után... Kuliúrhírek Paul Robeson, a világhírű amerikai néger énekes a minap hangversenyt adott Moszkvában. Magasrendű és változatos műsorán operaáriák és néger spirituálék szerepeltek. ★ Georg Friedrich Haendel halálának 200. évfordulóját az Idén ünnepük. Az ünnepi Haendel évet az NDK-ben a berlini Állami Operában a nagy zeneszerző „Jefta, című oratóriumával nyitották meg. ★ A prágai D 34 színház új, mai tárgyú Burian müvet mutatott be, melynek címe: Távolság. ★ Wilson Mac Donald a kiváló kanadai költő „Saját személyemre és felelősségemre" címen Moszkvában megjelentette a Szovjetunióról szóló könyvét. A költő lelkesülten ír arról a kultűrszomjról és művészet iránti rajongásról, amelyet a Szovjetunióban tapasztalt ★ Bakuban azerbajdzsáni nyelven magyar elbeszélők újabb kötete jelent meg. A kötetben megtaláljuk Mikszáth, Móra, Tömörkény, Móricz egyes műveit. ★ Puccini születésének 100. évfordulója alkalmából a Milánói Scala védnöksége alatt nemzetközi zeneszerző versenyt írtak ki. A pályázaton részt vehet bármely nemzetheü zeneszerző, aki még nem múlt el 40 éves. A pályázati feltételek szerint az operának legalább két felvoná- sosnak kell lennie. ★ Magyarországon vendégszerepei a Nyitrai Kerületi Színház. A társulatot 1949-ben szervezték. ke A szegedi ünnepi játékokat július 25. és augusztus 16. között rendezik meg. Előadják a Bánk bánt a Hunyadi Jánost és a János vitézt. Fellép a Magyar Állami Népi Együttes is. Január 27-én a budapesti Kerepesi temetőben Ady Endre halálának 40. évfordulója alkalmából megkoszorúzták a költő síremlékét. ★ New Yorkban nemrég árverezték el azokat a német gyűjteményekből eredő műemlékeket, amelyeket amerikai csapatok harácsoltak össze a náci rendszer összeomlása után. ★ A Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége Békés megye románlakta községeiben emlékünnepségeket rendez abból az alkalomból, hogy 100 évvel ezelőtt a török iga alól felszabadult Havasalföld és Moldva Románia néven egyesült. kr Oswiecimben január 25-én emlékeztek meg a hitlerista haláltábor szovjet csapatok által történt felszabadításának 14. évfordulójáról és megnyitották aj oswiecimi emlékmű nemzetközi pályázatának kiállítását.
