Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-03 / 5. szám
(ßok&fuiite, ÖM>Jzaí á füstös, nagy helyiségben /i már éppen elegen vannak. A hosszú asztaloknál csak itt-ott akad. üres hely. A kályha körül, amely jó távolságnyira van a faltól, a fázósábbak ülnek. Van, aki finom puha kenyeret majszol a jó hazai kolbász, szalonna mellé, mások a hideg sört öntögetik lassan poharukba. Egynéhányon az idősebbek közül az ablakon át az utat kémlelik. Az autóbuszt várják. Minél előbb otthon szeretnének lenni. Odakünn olyan semmirevaló idő van. Ősznek már nem mondható, fagy híján azonban télnek sem. Tudja isten, mit akarhat ez az idő — így szokták ezt mondani ilyenkor. De lassan mintha szürkülni kezdene. Az üzlet vezetője, Kökényes úr, kit kundsaftjai az istenért se szólítanák másképp — egyhangúan osztogatja utasításait a pult mögé, ahol felesége és leánya szorgoskodik, nem megfeledkezve a kedélyes mosolygásról sem, mely olykor-olykor, különösen úgy estefelé már inkább sírásnak látszik. Nem is csoda. Reggeltől estig ebben a füstös, dőzstől hangos üzletben ugrálni egyik polctól a másikig, nem mindegy. Üzletben? De milyen üzletben. Azt tálán még maga a vezetője sem tudja. Talán azért nincs cégtábla sem a bejárat fölött és az ajtón is csak úgy krétával odavetve ez áll: Nyitva reggel 7-töl este 7-ig. De talán jól is van ez így. Üzlet, és kész. Fontos, hogy a csőtésztától kezdve a különféle füstöltárukon keresztül textil kivételével ott minden kapható, és ha van hely az asztaloknál, mindjárt el is fogyasztható. De hát mit lehet csinálni. Az ilyen helyzetben ez másképp el sem képzelhető. Űj gyártelep, lakásegységek és minden egyéb csak úgy magától nem nőhet ki a földből. A teremben azonban itt-ott már csoportba verődve beszélgetnek, vitatkoznak az emberek. Az egyiknek ez a problémája, a másiknak az. Az egyik csoportnál az ónkiszolgáló bolt képezi a vita tárgyát. Majd a kiszolgálástól kissé felszabadult üzletvezetőt is bevonják a vitába. Bizonyára a véleményére kíváncsiak. Az egyik pultnál, a raktárhelyiség ajtaja mellett, ahol a bort és sört mérik, nagyon élénk beszélgetés folyik. Öten vagy hatan lehetnek és elég gyakori koccint- gatás közben az ajtó felé tekingetnek. Már vagy harmadszor telnek meg a különböző nagyságú poharak. Persze itt nem a pohár nagysága a lényeges. Azt amúgy is csak megtévesztés céljából csinálják. A jó rácséin van a hangsúly. Mert hát bort isznak. A csoportnak két idősebb tagja van, — bizonyára segédmunkások lehetnek — és amint kiveszem az egészből, az ó megbízatásuk az ajtót figyelni. De hát a bor mégis csak bor, és az ajtón anélkül, hogy azt észrevennék, belép az építész. A síri csöndet a csoport leg- /-I fiatalabb tagja töri meg és hangján a zavart säg mellett a bor íze is érezhető. — Építész úr, ha parancsolna, valamit... ? Különben leuka, az már a Maga gondja — és széles mosollyal a pult mögött álló kislány felé fordul. — Sörözünk, sörözünk, építész úr — szólal meg az egyik idősebb munkás is elcsukló hangon. — Lassan szárad a vakolat, fölösleges, hogy rásózzuk a maltert, ■ úgy is leforog. Legalább amíg kicsit megszárad, hát bejöttünk ide. De az építész, aki fiatalsága ellenére nagyon is komoly tekintettel figyeli embereit, csak egyre hallgat. Majd egy olyan kézmozdulattal, melyet csak jó barátok, ismerősök között figyelhetünk meg, az egyik fiatal kőműves korsója felé nyúl és megjegyzi: „Látom, már nem bírsz vele, Jóska, segítek egy kicsit". Azután szájához emeli, majd mint aki evés után van, megtörüli száját és a kijárat felé veszi útját. De még mielőtt az ajtón kilépne, mégegyszer embereire és órájára tekint. — Hát ezt aztán megcsináltuk, ráadásra még ez a sörhistória is! De hol volt a maga esze? Hisz csak az nem látja, hogy bort iszunk, aki nem akarja. Most már mindegy! Gyerünk az épületre, de várjatok csak, inkább külön- külön, nehogy mások is észreve- gyenek bennünket. — Hát csak menjetek, ha csak eddig tart a bátorságtok, verje meg az isten az egészet — mondja az egyik, akit az imént szólított az építész. — Csak menjetek. Azt hiszitek, hogy megijedek? Anélkül is, hogy beleivott volna a poharamba, tudta, hogy bort iszunk. Azt gondoljátok', hogy a borról van itt szó? De nem ám! Mindenki azt iszik, amire pénze futja. Én meg, ha három hónaponként egyszer el- iszok ötven koronát, azt még az asszony sem érzi meg. leuka, mégegyszer két decit. Vagy isztok ti is? Nem? Hát ne igyatok, menjetek csak vissza. Hadd lógjak tovább egyedül. — Majd rövid szünet után újabb két decit rendel. — Csak menjetek — ismétli egyre gyakrabban — ti is épp úgy lógtatok, mint én. De ti gyávák vagytok. — Nem azért Jóska — szólal meg az egyik idősebb segédmunkás. Mit fognak szólni a többiek, a mester, meg mit tudom ki még. Ha azt a másfél órát kivártuk volna, már pár perc múlva nyugodtan borozhatnánk — s ezzel ő is kilép az ajtón. TTállotta a főnök úr? — és H a pult mögé int —, hogy mit mondott? ... Ha vártunk volna... Előbb meg még arról beszélt, hogy nehezen szárad a vakolat, nem nevetséges? — Majd hozzám fordulva, de inkább önmagával beszélgetve, újra kezdi az egészet. — Lógtam, de azért az öregnek is igaza van, nehezen is szárad a vakolat... és hazudtunk is. Bor helyett sört mondtunk. De én azért nem félek, mindegy... én a munkától nem félek. Engem mindenhol szeretnek, mert amit rámbíznák, másra tereli a szót. Elmondja, hogy ő is nős, hogy laknia is van hol, meg hogy nem is iszákos, merthogy akkor saját háza sose lenne. De amint figyelem, az egyre gyakrabban említett „én nem félek“-je valójában lelkiismeret- furdálásából ered. Bántja, hogy ö, aki egyébként sem iszákos és nem is munkakerülő, mégis ilyen helyzetbe kerül. Lógni sem akart — hisz ahogy később az építésztől megtudtam, a legjobb és legszorgalmasabb kőművesek egyike — csak úgy véletlenül történt az egész. De büszkesége mégse engedte, hogy társai után visszamenjen munkahelyére. Nem, inkább kivárta a munka végét jelző gong hangját és csak azután indult a félig kész épület felé. így van ez. A túlzott önérzetesség, különösen, ha azt bor is táplálja, nem mindig a legjobb oldalunkra világít rá. ny. d. MEGHŰL LGŰTUNK „KI VOLT A HIBÁS" JELIGÉRE Nagyon helyesen viselkedett és minden rendes lánynak csak ilyen lehet az állásfoglalása. Sajnos a fiatalemberek egy kis része úgy viselkedik, hogy beszédükkel, viselkedésükkel a többi fiatalember hírnevét rontják. Nagyon okosan cselekedett, amikor már az első alkalommal kért gyöngédséget határozottan megtagadta. Az ilyen fiatalemberek azt hiszik magukról, hogy nem lehet nekik ellenállni. elvégzem. De három hónapban Ne sajnálja, hogy többet nem egyszer nekem is szabad bort in- találkoznak, igazán nem vesz- nom. — Majd megpillantva újjá- tett sokat, sőt. Nézetét ne vál- mon a gyűrűt, hozzám szól és toztassa meg. KORHADÓ FA Az életben gyakran előfordul, hogy valaki levelezés, újsághirdetés útján ismeretséget köt. Az is előfordul, hogy az ilyen ismeretség házassággal, sőt boldog házassággal végző- dik.A megismeréshez ez elég lehet, de a szerelemhez kevés. Nagyon gyakran megtörténik, hogy a fiatalok látásból ismerik egymást, mosolyognak egymásra, sőt tetszenek egymásnak, de amint személyesen megismerik egymást, jön a kiábrándulás. Az egyik vagy a másik, ezt mondja: én nem így képzeltem el. önnel is így lehet. Bizonyos elképzelése van. Lelki szemei A prágai Jirí Wolker Színház gyermek-eszt- rádműsora után sorsolj'- útján a kis Mafenka Landová nyerte a narancstortát. előtt ilyennek, olyannak képzeli őt, vagy ő önt, és akkor jön a csalódás. A hang, a modor, a mozdulatok vagy valami szokatlan tulajdonság, az egész légvárat összedönthetik. Ezért ajánljuk, hogy mielőtt teljesen beleéli magát a házasságba, találkozzanak, éspedig minél előbb. Feltételezzük, nem lesz ok az elhidegülésre, de a házasság komolyabb dolog, mintsem hogy „zsákbamacska“ módjára intézzük el, különösen akkor, ha megvan rá a lehetőség. A fiú kérjen útlevelet, tegyen látogatást Önöknél. Ez volna a módja. „HÜ BARÁTNŐ: Forduljanak bizalommal a Járási Egészség- ügyi Intézet (OŰNZ) igazgatójához. Tárják fel őszintén a helyzetet, tőle megkapják a további utasításokat. Rózsaszínű vámlneldens Bratislavában január 25-én „Űj építészet" címen kiállítás nyílt. A kiállításon a látogatók nagy érdeklődéssel nézik a bratisla- vai váralja vidékének megoldására irányuló terveket. Az idősebbek még visszaemlékeznek arra, hogy Bécs és Bratislava között valamikor villamosvasút közlekedett a Dunahídon keresztül. Egy hervadt-zöld színű, ormótlan mozdony két ugyancsak otromba kávé-barnára mázolt személy- kocsit vonszolt maga után. A bécsi villamos, — ahogyan itt nevezték, — annyiban volt „korszerűbb“ a rendes vonatnál, hogy viteldíját felsrófolták, gőzkazános őséhez viszonyítva pedig sokkal lassabban „száguldott“. Egy ilyen szerelvényen tört ki velem a botrány, mégpedig Erzsi névre hallgató húgom miatt. Erzsit szüleim az akkori szokás szerint a nyári szünidőben Bécsbe küldték mint cseregyereket, hogy beletanuljon a német nyelv helyes ropogta- tásába. „Ellenértékűi“ a húgomat kosztoltató családtól egy alpesi bocira hasonlító, nagyétű gömbölyűséget kaptunk, aki az ebédnél következetesen elette előlem amúgy is szerény húsadagomat. Egy reggel édesanyám azzal állított be hozzám, hogy csomagoljam össze ünneplő ruhámat, Ki kap üzemi ösztöndíjat Az idén a főiskolások száma 12 000 új hallgatóval növekedett, és közöttük 200 olyan diák kezdte meg tanulmányait, aki már néhány éves gyakorlatra tekinthet vissza. Ezek a diákok kapják az ún. üzemi ösztöndíjat, melyet üzemük folyósít számukra. Főiskoláinkon és gazdasági életünkben nagy újdonságot jelent, hogy az üzemek és a vállalatok módot nyújtanak arra, hogy azokra a munkahelyekre, ahol kevés a főiskolai végzettségű dolgozó, megfelelő minősítésű szakemberek kerüljenek. Az üzemi ösztöndíjakat azok az üzemi dolgozók kapják, akik rendes főiskolai tanulmányt akarnak folytatni. Ezekben az esetekben az ösztöndíjból fedezni tudják a saját, s esetleg családjuk szükségleteit is. Például, ha az üzem nős embert küld főiskolára, akkor számára 600 korona ösztöndíjat nyújt. Feleségére, aki nem dolgozhat, 500 koronát, két gyermekre a rendes családi pótlékot azaz 170 koronát, s ezenkívül minden gyermek után külön 100 koronát, összesen tehát 1470 koronát kap. 1959. január 1-én az Iskola- és Művelődésügyi Minisztérium az üzemi ösztöndíjakra vonatkozólag új irányelveket adott ki. Az üzemi ösztöndíjakat az üzem anyagi farrésaiból kell fedezni. Az új irányelvek értelmében az üzemeknek és vállalatok- nok jogukban áll az iskolaév folyamán rendkívüli segély címén 1000 koronáig terjedő összeget is juttatni. Az ilyen hallgatók az ösztöndíjat üzemüktől egész éven át, tehát a szünidő alatt is élvezik. egy Bécs-környéki búcsún kell húgomat „gardírozni“, vagyis portyázó betyárok, kóbor- és rablólovagok illetéktelen kilengései ellen megvédelmezni. Pelyhedző állú ifjú valék és bohó. Az ajánlat csábító volt már csak azért is, mert a kiruccanással járó költségeket nem nekem kellett fizetnem, ami siralmas anyagi helyzetemben felbecsülhetetlen előnyt jelentett számomra. így hát lóhalálban csomagoltam. De mire elkészültem, anyám egy rózsaszín női bugyit erőszakolt rám azzal, „hátha a lelkemadtának nincsen éppen odahaza tiszta alsőneműje“. — Ez nem ment a fejembe: mi a csudának a tiszta bugyi a lelkemadtának egy búcsún? Elvégre nem megy benne strandolni 1 Anyám rendreutasított, hogy ne beszéljek hülyeségeket. Á családi jogegyenlőtlenség alapján persze ő került ki győztesen a vitából, s különben is ő finanszírozta a merész vállalkozást. A bugyit begyömöszölte holmim közé. Nekem pedig enyhe aggályaim támadtak a vámelőírásokkal kapcsolatban. A határállomásig, Berg községig simán ment minden. A csehszlovák határőr belenyomta bélyegzőjét útlevelünkbe s elköszönt. De jött az osztrák finánc és megkérdezte, kinek van elvámolni valója? Senki sem válaszolt, legkevésbé én. Csakhogy a finánc nem azért finánc, hogy ne lásson a lelkek- be és a kofferokba. Az is lehet, hogy ajjíúgy sem értelmes ábrázatom bizonyos bűntudatot árult el, mert a finánc, — óh borzalom, — biztos léptekkel egyenesen felém tartott: — Mi van ebben a bőröndben? Személyes útikellékem — válaszoltam olyan síri hangon, hogy magam is megijedtem tőle. Miből áll az a személyes útikellék? — folytatta gyanús faggatását a határok őre. — Ruhám, cipőm, fehérneműm ... — Más nincs benne? — Nincs . — Nyissa ki a koffert! Most aztán beüt a mennykő — gondoltam. Szerencsétlenségemre ruhám legtetején hety- kélkedett az átkozott rózsaszínű vacak, hogy a vak is láthatta. Ahááá, ez magának személyes útikellék? — csapott le rám a felbőszült hadfi. — Fogja csak szépen „legszemélyesebb“ rózsaszínű bugyogóját és magyarázza majd meg lent a vámházban a főellenőr úrnak, hogy maguknál a férfiak női bugyiban szaladgálnak! Egyetlen ellenérvemre, hogy hiszen a bugyi édestestvéremé, az utasok derültsége harsogó röhögésbe csapott át, hogy a padok is belereccsentek. — Ez jól adja, — hangzott innen is, onnan is, — hogy a bugyi a húgáé! Nagyszerű gondolat! Testvérnek mondja a babáját! Szép kis testvér! Ártatlanságom ellenére vesz- szőfutás-szerűen vágtam magam keresztül a zsúfolt kocsin — kezemben a lobogó bugyival — hogy a finánc-isten színe elé járuljak. A vele folytatott kevésbé nyájas eszmecsere lesújtó mérlege a következő volt: a női nadrág elvámolási illetéke egy silling, az eltitkolásért kivetett bírság három silling, az osztrák védőszentek gyalázásá- ért kivetett büntetés öt silling és még egy bírság azért, mert a kis mitugrálsz fináncot „spenótbakternek" becéztem, további öt silling, összesen tizennégy silling, ami akkoriban kb. hetven csehszlovák koronának felelt meg. Az összeg leguberálása után pénzügyi helyzetem alapjában megrendült. Utazásom hátralevő részét dühösen, félárbócra eresztett szempillákkal folytattam. Hugómnak odavágtam a kötéltáncosnő-trikó színű bu- gyogót és mint egy , sértett vadkan, a következő vonattal hazautaztam. Éppen ennyire tellett még, a búcsúra már nem. Megpróbáltatásomnak ezzel még nem szakadt vége. De arról, hogy anyám mit „mesélt“ nekem, mikor este Erzsi nélkül futottam be, akit egyúttal haza kellett volna szállítanom, — inkább hallgatok. KOZICS EDE Bochum nyugatnémetországi városban január 25-én 70 000 Ruhr-vidéki bányász tüntetett a tömeges elbocsátások ellen. Képünkön a tüntetőket látjuk. A táblán ezt olvashatjuk: Félr* a Ruhr-vidéki rakétatámaszpontokkal!
