Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-24 / 25. szám

Ki vállalkozna arra, hogy megszámlálja a füvet a réten, még ha, tegyük fel, ez foglalkozásnak is számítana. Minden egyes fűszálat külön kézbe fogni, tovább hajtani... nem, erre kevés lepne a jelentkező. Pedig a bratislavai Nemzeti Színház fodrászműhelyének dolgozói több hektárnyi területen számolhatták volna már meg a fűszálakat- — ha munkájukat történetesen fűszámólásban akarnák kifejezni. Ez nem túlzás. Sőt! Hiszen ők nem fű-, hanem hajszálakkal dolgoznak. Igaz, hogy nem számolják, hanem egyenként varrják fel őket, hogy száz- és százezer öltésükből elkészüljenek a legkülönbözőbb korszakok hajviseletei, hogy copfot viselhessen a rövidhajű lány, s őszhajú öregember lehessen a fiatal szőke férfi. Igen, ők készítik óriási türelemmel és nem kisebb szakértelemmel a színészek arcát szerepüknek megfelelően megváltoztató kellékeket: a parókákat.

A kis műhelyben kedélyes a hangulat. A kezek szaporán öltögetnek, a mosolygós arcok nem árulják el az idegölő munkát. A helyiség közepét elfoglaló munkaasztalon szőke, barna, vörös, ősz hajfürtök, gön- Nem is olyan nehéz — mutatja — bal kezemben tartom a hajszálakat, innen egyenesen a tűre (hurkoló-féle szerszám) veszem, és nini, már kész is.- Igen, kész egy hajszál. És hányat varr fel egy parókára? — Körülbelül százötvenezret — mondja s mindjárt hozzáteszi: Hát mindenesetre türelem és bizony nagyon jó szem is kell hozzá. Azelőtt, míg ölünkben tartottuk a „fejeket“, sokkal fárasztóbb volt a munka, egész nap meggörnyedve dolgoztunk.

— Ez az újítás, mármint az állványok, lényegesen megkönnyítik munkánkat — szól közbe Stefan Michálek, egy fekete, göndörhajú fiatalember, a műhely^ vezetője, aki az asztalhoz erősített kis szerkezeten (olyasmi, mint egy felfelé fordított szöges kefe) barna és ősz hajcsomókat húzogat át. Nem tudom mire jó ez?

— így „fésüljük össze” a hajszálakat a kívánt színre. A modell szerint őszes-barna hajra van szükség, tehát így keverem össze a kellő színt, ami aztán úgy hat, mintha a barna erősen őszülne.

Kérésemre meg is mutatja a színes modellt. - Ez itt Karol Machata frizurája lesz az Inkognitóban, ez a másik Alexander Baráneké a Revizorban. így pontosan a rajz szerint — ami

hajat helyettesít, hanem paró kának kell hogy látsszék, pl. a XVI —XVIII. századbeli férfiak parókái, stb.

Egy nagyon fiatal lány, Jarka Dombyová, aki a Hradec Krá- lové-i maszkírozó és parókakészítő iskola növendéke, és most éppen fél éves gyakorlaton van itt egy másik társával, Frantisek Macháö-csal, tüllre varrja a hajszálakat. — Ez Karol Skovay bajusza lesz, persze majd még a kellő átalakítások, formálások után, úgy ahogy azt a rajz mutatja.

Szinte hihetetlen, hogy milyen szaporán megy a munka. Öltés öltést követ, sokasodnak a hajszálak az alapon. Sládek Timo, egy jókedélyű, fiatal barna fiú Samuel Adamcík „fején" dolgozik, Lukács Erzsébet Anna Martvonová frizuráját fejezi be. — Amikor mint fodrász tanulólány a parókakészítést tanultam, célnélküli gürcölésnek tűnt ez a munka. Többnyire babák részére csináltuk, s bevallom, amikor a tanonckor idején minden szabad percet parókacsinálásra kellett felhasználni, úgy gondoltam, azok a babák el lennének valódi hajból készült paróka nélkül is. A mostani munkám — mondja, miközben gyönyörködve fésüli az éppen elkészült barna, selymes hajat, — ez más. Most tudom, hogy a munkám nemcsak hogy szükséges, hanem lényeges, elmaradhatatlan része a színdarab kellékeinek. Megváltoztatjuk az embereket, öregből fiatalt, fiatalból öreget csinálunk, szőkéből barnát, barnából vöröset.

Igen. A parókakészítők érdeme, hogy vállig érő fürtös frizurában pompázhat a rokokó dáma, dús hajcopfokkal dicsekedhet a kis parasztlány, bajuszos ficsúrt, szakállas aggastyánt alakíthat a simára borotvált arcú férfi.

A néző tudja, hogy a színészen paróka van, mégis teljes az illúzió, természetesnek veszi. Hogy is jutna eszébe, hogy hajszálanként, milliót és milliót öltve, egyik hajszálat a másik után hurkolva, három férfi és három nő ügyes, szorgalmas keze alatt készülnek a megcsodált „hajremekek“.

★

Aliig felfegyverzett, középkori katona lép a színpadra, pajzsokkal, vértekkel. Nem tu-dunk olyan üzletről, ahol ilyen „hadiszerszámokat“ árusítanának. Nincs is.

A színház számára Licek Milan készíti őket, szinte gyerekes szeretettel és élvezettel. A csupán zugnak mondható kis műhelyben forrasztja, kalapálja a legkülönbözőbb kellékeket, pléhből, bőrből, műanyagból, amire éppen szükség van. Most például kis lámpások sorakoznak asztalán, éppen pici villanykörtét szerel az egyikbe, s gombnyomásra már ég is. Érdekes munka. Fantázia és tudás kell hozzá. Licek Milan ezt a kettőt még a színház iránti rajongással tetőzi be.

A kis zug után következő még kisebb zugban, alacsony suszterszéken Netri Ludovít munkálkodik. Szó sincs róla, hogy ő készítené a színészek cipőit (részben hozatják, részben készen veszik), azért van neki dolga. Az Aidába 92 pár sarut csinált egy hónap alatt. Fölösleges megjegyezni, hogy ehhez igen meg kellett toldani a munkaidőt. — Nem baj, én nem ijedek meg az ilyesmitől.

— Meg kellett csinálni, és megcsináltam! Csak nem léphetnek a szereplők mezítláb a színpadra? — mondja komolyan, de mindjárt nagyot nevet utána. És természetesen igaza van.

MESTAN KATALIN

Legközelebbi számunkban: A Hviezdoslav Színház színpada

— hátulról.

A vörös katonák bevonulnak Eperjesre

Kél vasutas-epizód

A KYSAKI ÁLLOMÁSON hosszú szerelvény állt. A mozdonyból kényelmesen szálldogált a füst, rá sem hederítve a puskaporos levegőre. Am annál idegesebb volt az állomás parancsnoka:

— Fütsenek, fűtsenek gyorsan és induljanak most hamarább! — kiáltott fel a mozdonyvezetőhöz.

— Kevés a gőz — hangzott a nyugodt válasz. A parancsnok káromkodott, fenyegetőzött. A vörös hadsereg már tegnap elhagyta Kassát. A vonaton pedig értékes felszerelés, élelem. Mind a vörösök kezébe kerül...

— Hol a kísérő személyzet? — üvöltött fel a parancsnok.

— Enni mentek ...

— Enni? Ilyenkor enni?

Rohant utánuk. Alig lehetett már érteni a szavát, úgy ordított. A vasutasok nyugodtak voltak. „Nem indulhattak“.

— Nincs vizünk — magyarázta a mozdonyvezető. így húzták az időt.

Stefán Mihalek az egyik „fejet“ csavarja

Ballagás Párkányban

Készülnek a parókák

dörök, simák, nagyobbak, kisebbek, hajcsavarok, fésűk, kefék, ollók. A fehérköpenyes fiatal nők és férfiak az asztalt körülülve dolgoznak. Előttük, állványon, virágvázaszerű tartóban a fa „koponyák“.

Legrégebben Gabajová Anna dolgozik itt, négy éve. (Azelőtt ugyanis Prágából hozatták a parókákat.) Ügyes, bedolgozott ujjai 3-4 hajszálat öltenek, jobban mondva hurkolnak pillanatonként, a paróka bélését képező alaphoz.

a kosztümtervező feladata — készítjük a parókákat méret szerint. Ha kiválasztottuk, vagy „megcsináltuk“ a kellő színt és minőséget, felvarrjuk a hajszálakat az alapra, azután vágjuk, becsavarjuk, megfésüljük, s kész a kívánt frizura. A haj, amiből dolgozunk, többféle. Néha már készre „dauerolt“, néha sipia, sőt néha egyáltalán nem haj, hanem műanyag, többnyire szilon. Ezt persze amikor a paróka nem valódi csak olyan esetben használjuk,

Elérkezett az a nap, amikor utoljára szólalt meg a párkányi 11 éves magyar tannyelvű középiskola XI. A. és B. osztályai számára az iskola csengője. Bajkó bácsi a pedellus rázta a csengettyűt. A csengettyű szavára megkezdődött az ünnepélyes ballagás. A ballagó diákok, az osztályfőnökök és az osztályelnökök vezetésével végigjárták a virággal feldíszített tantermeket, búcsúztak az iskola minden egyes zúgától, ahol annyi felejthetetlen szép percet töltöttek. Hatvanhét tanuló búcsúzott az iskolától.

A ballagó tanulók nevében Erdős Teréz és Brigán Zoltán búcsúztak a tanári kartól és a tanulóktól. Megígérték, hogy az életben becsülettel helyt állnak. A ballagóktól Vajda István igazgató-helyettes búcsúzott a tanári kar nevében. A szülői közösség nevében Pásztó István, a volt diáktársak nevében pedig Kalita Erika búcsúzott. A búcsúbeszédek után a ballagok végigvonultak a városon, majd megkoszorúzták az elesett szovjet hősök emlékművét.

PAULOVICS JÁNOS,

Párkány.

A vörösök már egész közel voltak.

A cseh parancsnok elmenekült...

így játszottak át a szlovák vasutasok egy egész tehervonatot a vörösök kezére. Alig egy nappal később, június 7-ről 8-ra virradó hajnalon, a csehszlovák csapatok lába alatt Eperjesen is forró lett a talaj. Parancsnokuk, — egy fiatal főhadnagy —i még mielőtt visszavonta volna a solivari útra parancsolt osztagait, szigorú parancsot adott az eperjesi állomás vasutasainak:

— Halálbüntetés terhe mellett semmisítsétek meg a távíróberendezést az állomáson, és addig, amíg nem kaptok parancsot, ne próbáljátok megjavítani.

„A főhadnagyocska elfelejtette megmondani, hogy ki adja ki majd ezt parancsot. Kénytelen voltam hát én kiadni — emlékezik vissza Benyó Miklós, a Szlovák Tanácsköztársaság egyik népbiztosa. Nem is kellett parancs. Csak annyit mondtam a vasúti dolgozóknak: szeretnénk megtudni, hogyan közeledik a Vörös Hadsereg Eperjes felé.

Negyed óra sem telt el, s a távíróberendezés újra üzemképes lett.

így tudták meg az eperjesi kommunisták, mikorra készüljenek a fogadtatással. Ezt a táviratot kapták: Obysovcéről reggel hat órakor indul a vöröskatonák páncélvonatja Eperjesre.

A város kora reggel díszbe öltözött. Vörös zászlók a házakon, virág a kertekben, öröm és mosoly az arcokon.

Michal Ér elvtárs, a városi direktórium elnöke már készítette az ünnepi köszöntőt.

Az állomásra eljöttek a városi „polgárok“, a felső réteg képviselői is. Tolakodtak előre. Kokárdájuk három színnel villogott. A vonat parancsnoka felfigyelt rájuk:

— Uraim, a maguk ideje lejárt. Mi a nemzetközi proletáriá- tus harcosai vagyunk, a mi zászlónk vérpiros.

Az „uraim“ elfanyalodtak. Az alispán fogadóbeszédet akart mondani. Michal Ér megveregette a cvikkeres úr vállát:

— Ne fáradjon, alispán úr. A vörös hadsereget az eperjesi nép nevében én fogom üdvözölni.

— Üdvözlünk benneteket, drága testvéreink ...

összeölelkeztek katonák, civilek, s a Marseillaise-t dalolva

végigvonultak az ünnepi díszben pompázó városon.

Nyolc nap múlva Eperjes a szlovák munkásmozgalom egyik kimagasló eseményének színhelye lett: Itt kiáltották ki a Szlovák Tanácsköztársaságot.

PETRIK JÓZSEF

111.

A hajógyár külön nevezetessége az a kis épület a bejáratnál, melyen az alábbi felirat szerénykedik árván: Irodalmi központ. Szabályos értelemben vett könyvesbolt ez, csakhogy... Csakhogy mégsem az. Illetve nemcsak az.

A központ vezetője Szénásy János. Maga is írogató ember, az üzemi újságtól jött ide, a könyvek közé.

— Mi is a célja ennek a központnak, kedves Szénásy elvtárs, amely tudtunkkal első ilyen nemű kísérlet Szlovákiában?

— Valóban egyetlen ilyen üzemi könyvesbolt ez mind a mai napig. Annak idején, a múlt év augusztusában, amikor megnyitottuk, váltott is ki bizonyos visszhangot, ám mégsem olyat, hogy felfigyeljenek rá mindenütt az országban.

* * *

Nézelődök a könyvek között, figyelem a vásárlókat. Délután 1-2 óra között van az idő, egyeseknek még ebédszünet, másoknak már munkaidő után, s elég gyakori a látogató.

— Ilyenkor van a csúcsforgalom — mondja Szénásy.

A könyvespolcokon egy fiatalember kutat. Kiválaszt egy vékony könyvecskét s odateszi Szénásy elé:

— Ezt a többihez.

— S mondja csak, maguknál az mit jelent, hogy „ezt a többihez“ ?

— Ez azt jelenti, hogyha jön valami újdonság s az embernek nincsen pénze, Szénásy elvtárs nagyon szívesen félre teszi a könyvet s fizetéskor kiváltjuk.

— Igen, tulajdonképpen ebben tér el az irodalmi központ a rendes könyvesbolttól — jegyzi meg Szénásy elvtárs. Mert mi nemcsak eltesszük, hanem kívánságra meg is rendeljük a könyveket.

CSELÉNYI LÁSZLÓ:

Hajóépítők

— S vannak már ilyen előre- rendelöi, Szénásy elvtárs?

— Hogyne. Nézze, itt van például a legújabb megrendelés- lista: Szabó Imre, munkás: Orosz nyelvtanfolyam; Fóliák Pál, konstruktőr: Francia-magyar és

magyar-francia szótár, Idegen szavak szótára; Kozma Antal, munkás: Illik, nem illik, A nők védelmében, Rádióamatőr.

Körülbelül ötszáz állandó vásárlója van a központnak, a havi forgalom átlag 6000 korona. Ebből egy emberre havonta 100 korona jut.

— De vannak kétszázasok is. Korber elvtárs például, aki géplakatos, Bárót László röntgentechnikus és még jónéhányan.

A legnagyobb kereslet a Jókai-, Mikszáth-, Móricz- könyveké, de nagyon szeretik a Hanzelka- Zikmund-könyveket is. Sokan vásárolnak szak- és népszerű tudományos irodalmat is. Verset már sokkal kevesebben. A csehszlovákiai magyar irodalomból a legnagyobb érdeklődés Ordódy Katalin: Megtalált élet című regénye után van.

IV.

engeteg embert találsz a Li- tovelben délután 3-4 órától

(ekkor kezd népesedni a klub) este 11—12-ig, néha tovább is. Egyik helyiségben billiárdoznak, másikban sakkoznak, harmadikban üléseznek, negyedikben érettségire készülnek az esti iskolások, majd tovább televíziót néznek, niozit játszanak, táncot gyakorolnak, fotoamatörök üléseznek, zenekar próbál, színjátszók próbálnak és így tovább.

Csichy bácsival, az üzemi klub mindenesével járjuk a helyiségeket. Idős, ötvenen felüli, barázdált arcú ember Csichy bácsi, mindenki kedvelt Csichy bácsija. Ö ennek a kavargó, forrongó épületnek a házmestere, de nemcsak házmestere, hanem valóban mindenese.

— Bizony, volt idő, hogy még az igazgató is én voltam.

A régi igazgató nem sokat törődött a klubbal, volt úgy, hogy hónapokig felé se nézett. Mit volt mit tenni, a klubnak működni kellett s a munkát valakinek irányítani. Ki más lett volna erre alkalmas, mint Csichy bácsi.

Nem mindennapi történet egyébként az öreg életsorsa sem. Horvát származású, Jugoszláviából került át Komáromba még 1925-ben, mint hajóslegény.

— Hát nemigen volt, ami engem a régi hazához kössön. Tudja.

én lelencgyerek voltam, apámról, anyámról semmit sem tudtak a menhelyen, s mai napig sem tudok róluk semmit.

No, nem volt valami szelíd legény ez a Jugoszláviából Komáromba szakadt idegen. Mert ahogy letelepedett, azon nyomban barátkozni kezdett a vörösökkel s aztán szervezkedni is.

S még a következő évben háromszor átdobták a határon.

— De azért itt vagyok most is, amint látja. Igaz, nem a legjobb egészségben, a sok nélkülözést megsínylette a szervezetem, de azért mégis itt vagyok.

S ha másban nem segíthet az új világ építésében (háromszor operálták gyomorra) hát legalább az üzemi klubot tartja tisztességben. S kevésbé hősi munka-e ez, mint, mondjuk egy hajókovácsé? S Csichy bácsi szívvel- lélekkel csinálja ezt a munkát.

Tőle tudom meg az alábbi, klubra vonatkozó adatokat is, mert nincs az az igazgató, nincs az a titkár, aki ezt jobban tudná, mint ő. Tehát:

A klub már régóta létezik, lassan egy évtizede, de tulajdonképpeni működéséről csak három-négy éve lehet beszélni. Ötvenöttől kezdett élénkülni az élet, akkor kezdték szervezni a köröket, billiárdasztalt, sakktáblákat, televíziót vettek, s akkor került a gyárhoz Hüttinger László is, a színjátszó csoport

vezetője. Igen tehetséges, agilis ember volt Hüttinger, s ennek köszönhető, hogy pár hónapon belül megszerveztek egy nagyszerű színjátszó csoportot.

4, * * *

V.

C gy valamire szeretnék még “ választ kapni. Amint hírlik, a klubnak körülbelül 200 állandó látogatója van. Mennyi ebből az értelmiségi és mennyi a munkás? A válaszok igen különbözők, s nagyon nehéz eligazodni közöttük. Egyesek szerint az értelmiség (mérnökök, műszakiak, hivatalnokok) van döntő fölényben, mások szerint az arány körülbelül egyenlő. A kérdést megint csak Csichy bácsi dönti el, a klub legjobb ismerője. Kijelenti kereken, hogy a klub látogatóinak csupán egynegyede, maximum egyharmada értelmiségi, a többi munkás.

Miért fontos mindez?

A szocialista kultúra kongresz- szusának időszakában vagyunk. Nem arra vagyunk elsősorban kiváncsiak, hogy mennyire hat ez a kultúra az értelmiség körében, hanem arra, hogy mennyire vallja magáénak a munkásság, amely hosszú évszázadokon át nem jutott el ehhez a forráshoz.

e