Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-24 / 25. szám
d „piskóta E zek a mai fiatalok.. bez- " zeg a mi időnkben ... mikor mi fiatalok voltunk... “ Nincs az a korszak, amikor az idősebbek — mély sóhajtás közepette — ne találtak volna hibát a fiatalokban. Talán nem is annyira a hibát keresték, mint saját ifjúságukat siratták az ócsárlő szavakkal. A mai idősebb korosztály sem kivétel. A különbség csupán az, hogy a mai fiatalok életében saját fktalkori álmaikat látják megvalósulva. Különösen az idősebb gyári munkások, akiknek ifjúságuk tele volt küszködéssel, a munkanélküliségtől való rettegéssel, nézik gyakran irigykedve a mai fiatal munkásokat, akik már mitsem tudnak az elhelyezkedés nehézségeiről, munkanélküliségről, éhbérről. Éppen ezért kétszeresen jól esett annyi dicsérő szót hallani a pöstyéni gyermekpiskótát készítő üzem ifjúsági brigádjának munkájáról. A SÜLŐ PISKÓTÁK, kekszek ínycsiklandozó szagát már az udvaron érezni. Hát még miSchneiderová Magda, az ifjúsági brigád kitüntetett tagja, gombnyomással irányítja a készülő piskótákat. lyen finom az illat bent, a hatalmas helyiségben, ahol a kedvelt gyermekcsemegék készülnek! Olyan, mint a lakodalmas háznál, amikor egyik tészta után a másik kerül a sütőbe s a ' frissen sült sütemények szaga az egész házat átjárja. Nem hiányzik a lakodalmas ház sürgése-forgása sem, bár nincsen zűrzavar, nincs kapkodás, mindenki pontosan, nyugodtan, amellett gyorsan végzi feladatát. Délután egy óra. Most kezdődik a délutáni műszak, talpig fehérben, nevető arccal „bevonul“ az ifjúsági brigád. Egy percet sem vesztegetve már munkához is látnak, mérik a cukrot, ütik f* *-’ a tojásokat, s a villanyhabverő már veri is, csak úgy habzik! Simo Viliam, az ifjúsági brigád huszonhárom éves mestere tíz éve dolgozik az üzemben. Gyakorlott mozdulattal keveri a tésztát, két karja géphez hasonló pontossággal dolgozik, fel sem pillant, amíg elmondja: — Tizenhárom éves koromban kerültem ide, itt tanultam ki a cukrász mesterséget, de azóta átmentem minden osztályon. Bálái elvtárs, az üzem vezetője szól közbe: — Jó szakember és jól vezeti a brigádot. Tavaly novemberben létesült az ifjúsági brigád és nyugodtan állíthatjuk, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a fiatalok lelkiismeretesen, becsületesen végzik munkájukat. Jól esik ezt hallani. Egyedül gazdálkodnak a fiatalok és munkájukkal szívből jövő dicséretet érdemelnek ki. — Szeretem ezt a munkát — veszi át ismét a szót a fiatal mester — úgy érzem, minden egyes keveréssel végeztem valamit. Szeméből őszinteség és a „szakma“ iránti szeretet sugárzik. Ügyszólván gyerekfejjel kezdte, könnyen megtörténhetett volna, hogy elmegy tőle a kedve. De nem. Simo Viliam szereti a mesterségét. S mialatt karja majdnem könyök’íg süpped a sárga masszába, nem egyszer gondol arra, hány gyermek emeli majd pici kezével szájához a finom piskótát, amely ebből a tésztából készül. Közben a gépbe kerül a tészta, itt pedig S.chneiderová Magda kezének egy csavarására — amit persze a gépen végez - a piskótaformájú mélyedésekkel ellátott pléhre csurog. Elnézem a fiatal lányt, amint bámulatos gyorsasággal rakja a pléheket a gépbe, csavarja meg a gombot. Ez persze nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, hiszen ezzel szabályozza, mennyi tészta kerüljön a pléhre. És Schneiderová Magda megállja a helyét. Az utolsó kiértékelésnél kitüntették, pedig csak másfél éve dolgozik az üzemben. Nagyon szerény, elpirul a dicséret hallatára. Halkan, de meggyőződéssel beszél: — Ha bedolgozza magát az ember, úgy megy a munka, mint a karikacsapás. Nem fárasztó, hiszen egész nap ülök. — Hány pléhet tesz be naponta ? — Körülbelül ezerhétszázat. — Ez ezerhétszáz gyors mozdulat. És nem fárad el? — Nem, egy csöppet sem. Örülök, hogy itt dolgozom. Nagyon szeretem a gyermekeket, a testvéreimét is, meg az idegeneket is. Tudom, hogy a piskóta az első, amit a gyermek kezébe szoktak adni, hogy egyedül egyen. Amíg itt ülök a gépnél, mindig piskótát majszoló pufók gyermekeket látok képzeletemben. A gép másik oldalán Korin- ková Anna vár a piskótákra. Állványokra rakja, majd Socho- rová Elena, egy mosolygós szőke lány veszi őket „kezelésbe“. A fiatal lánynak még a szemöldöke is fehér. Azt hittem liszt, de kisült, hogy cukor. Ő szórja meg finomra darált cukorral a piskótákat, persze nem kézzel. Szitán keresztül szóródik a cukor, ő csak egy mozdulattal irányítja a szitát, egy másik mozdulattal lerázza a pléhről a fölösleges cukrot, és már teszi is a pléheket egy másik állványra. Innen a vilAmi a fiatalokat érdekli: Helyesen jutalmazni Korinková Anna veszi ki a gépből a piskótákat. lanysütőbe kerülnek, pár perc múlva pedig már be is vannak csomagolva. FIGYELEM A MUNKÁT. Ügy tetszik, mintha nem is gyárban lennék. A fiatal munkásnők játszi könnyedséggel, mosolygós arccal dolgoznak, nyoma sincs holmi „agyonra dolgozásnak“, pedig ugyancsak for rog kezük alatt a munka. Dolgoznak és mosolyognak. Mosolyuk a fiatal munkásnemzedék büszke, elégedett mosolya. GERŐ KATALIN Diószegi kezdeményezés Hatszáz mázsa cukorrépát Merész, de teljesíthető kötelezettséget vállaltak a diószegi cukorgyár mezőgazdasági dolgozói a diószegi és a Lucny Dvor-i farmon. Ezeken a farmokon „mintatáblákat“ jelöltek ki. A táblák nagysága tíz hektár s azokon hektáronként 600 mázsa cukorrépát akarnak termelni. A talajt gondosan előkészítették, megtrágyázták és minden munkát agrotechnikai határidőben végeznek el. Az egyelés után egy-egy hektáron 90 000 répatövet hagytak. A mintatáblákon kihasználják a modern agrotechnika és a komplex mechanizáció egyes vívmányait. Nagyon fontos az is, hogy az egyes dolgozók, a munkacsoportok és csapatok, amelyek e területen dolgoznak, egymás között versenyeznek. Ezenkívül verseny folyik az egyes farmok között is. A Lué- ny Dvor-i farmon a mintatáblákon kívül úgynevezett „kínai módszerrel“ nevelik a cukorrépát. Ezen a hektáron rendkívüli gondozással 800 mázsa termés elérését tervezik. A cukorrépa gondozását ezen a hektáron az ifjúságra bízták. Az ifjúsági munkacsoport az egyelésnél 110 000 répatövet hagyott ezen a hektáron. Szükség esetén a cukorrépa egész vetésterületét öntözni fogják. KRAJCOVIC FERDINAND Á kétyi színjátszókról A kétyi tűzoltó egyesület nemrég vitte színre Jirásek Vojnárné című négyfelvonásos színmüvét. A szlnielőadás sikeréhez nagyban hozzájárult Dudok Mihály kiváló rendező és szervező munkája. A színjátszók közül különösen jól szerepelt Szalma László, Sárik Ernesztina, és Czigler István. A többi szereplők is tudásuk legjavát nyújtották. A színielőadás után a helybeli zenekar Horváth Józsi bácsi közreműködésével szórakoztatta a közönséget. A kétyi színjátszóknak nem ez az első sikerük. A CSISZ színjátszócsoportja fellépett már Lekéren, Ipolypásztón, Za- labán és Nyírágon, s ott is nagy sikert arattak. KARÖ LAJOS, Kéty. Az EFSZ-ek alapszabályai hangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy a fiatalok érdekeltek legyenek a szövetkezeti termelés fellendítésében, és kimondják, hogy a fiatalokat ugyanolyan elvi alapon kell jutalmazni, mint a többi szövetkezeti dolgozót. Az EFSZ-ek alapszabályaiban lefektetett elvek érvényesítése hozzájárul, hogy lényegesen emelkedik a fiatalok körében a szövetkezeti munka iránti érdeklődés. Gyakran előfordul azonban, hogy a fiatalok helyes jutalmazását elvben megsértik, így például a dunaszerdahe- lyi járásbeli Kis Lúcson előfordult, hogy a fiatalok által ledolgozott munkaegységeket a szülők nevére írták. Ha a fiatal még azt se tudja, hogy mennyi munkaegységet dolgozott le, akkor nem lehet érdekelt a termelésben. Például a galgőci járásban az egyes szövetkezetekben a fiatalok tavaly nem tudták ledolgozni a megállapított munkaegységeket. A CSISZ konferenciákon a vitafelszólalások folyamán kiviláglott, hogy a szövetkezetekben előnyben részesítették az idősebb szövetkezeti dolgozókat és a fiataloknak még csak alkalmat sem adtak arra, hogy a tagsági gyűlésen megállapított munkaegységeket ledolgozzák. Az izsai szövetkezetben is hasonló kérdéssel léptek fel a fiatalok. Nagyon fontos, hogy a CSISZ-tagok és a fiatalok, valamint a szövetkezeti tagok aktívan lépjenek fel a tagsági gyűléseken és olyan javaslatokat tegyenek, melyek a termelés szélesítésére irányulnak. Helyesen teszik azok a szövetkezetek, amelyek például a téli időszakban szerződést kötnek az állami erdőségek igazgatóságával és más vállalatokkal, és azok foglalkoztatják a szövetkezet tagjait. A zsolnai járásban az EFSZ-ek IV. kongresszusával kapcsolatos vita folyamán a fiatalok örömmel fogadták, hogy a kongresz- szusi anyag III. részében ez olvasható: a jól gazdálkodó szövetkezetek a munkaegységek értékének 80 százalékát kifizethetik. Több szövetkezetben jóváhagyták ezt a javaslatot, amely különösen az ifjúság körében nagy visszhangra talált. így például a Zvolenská Slatina-i EFSZ vezetősége azt a határozatot hozta, hogy a munkaegységekre előlegképpen 70 százalékot fizetnek ki. Ennek óriási a jelentősége, mert az ifjúságot anyagilag érdekeltté teszi. A fiatalok körében gyakran olyan ese-. teket is láttunk, hogy a természetbeni járandóságok helyett, legalább egy bizonyos összeg erejéig, inkább pénzt szeretnének. Helyes volna, ha támogatnánk a fiatalok kérelmét, mert tekintettel kell lennünk arra, hogy sokszor egyéni célokra — a fiúk motorkerékpárra, a lányok pedig kelengyére gyűjtenek és készpénzre van szükségük. Fontos, hogy a szövetkezetek igazságosan jutalmazzák a fiatalokat, mert ezzel emeljük a fiatalok anyagi érdekeltségét, szívesebben maradnak a szövetkezetben és kezdeményezésükkel jobban fellendítik a szövetkezeti termelést. B. üzenetek Karó Lajos, Kéty. írásod közöljük. Várjuk tudósításaidat a fiatalok nyári tevékenységéről. P. 3. Párkány. írásod nagyon hangulatos és kedves, kár, hogy nem írsz gyakrabban. O. A. Lovácsi. Leveléből nem állapíthatjuk meg, hogy a Csemadok vagy a CSISZ rende- zett-e járási találkozót. Magáról a találkozóról is nagyon keveset ír. Jó lenne, ha pontosabb fogalmazásban újból beküldené a tudósítást. Kovács Imre, katona: Kéréseddel foglalkozunk és a lehetőség szerint eleget teszünk annak. „Gusto, Kassa“: Az Üj Ifjúságot a postai levélkézbesítők- nél rendelheti meg. Színésznőképeket dohányárudákban vásárolhat. Csallóközi Mihály, Bős: Tudósításod felhasználjuk. Más alkalommal is írjál a fiatalok életéről. S. L. Losonc: Levelét közöljük. Szeretnénk, ha máskor is írna. Mészáros József, Komárom: A levelet közöljük, de azt sokkal jobban kellett volna megírnod. Reméljük máskor jobban sikerül. I polyság főtéren egymás után * állnak meg a járást átszelő autóbuszok. Amint a szétnyíló ajtóban előbukkan a jegykezelő táskája, majd a lyukasztót szorító jobb és a jegyet nyújtó bal kéz — a várakozó tömeg hangtalan parancsra összetömörül, elörelendül. Azt hiszi az ember, hogy „no most rögtön felbillentik a buszt". De nem. Csupán a feltörekvő csoport hosszúkás, tojásdad alakja kezd ellaposodni, s formája éppen ellenkezőleg alakul, mint az itatósra cseppenő tintafolté: mindig összébb zsugorodik. Ez a forma aztán fizikai erők hatására különféleképpen alakul, de a tartalmában változatlan marad: az utasok nagy többségét füti a vágy mielőbb felkerülni. A tömeg előbb hüllámzani kezd, mint a csendes tó vize lassú szellő érintésére, majd egy felreppenő „ne szorítson“ után gyorsan változtatja külalakját. A vállak és kosarak összekoccannak, a felszín gyürődni kezd, s valósággal hullámot vet. Hiábavaló a mérsékeltebb vérüek intelme, a legtöbben — főleg a gyengébb nem idősebb korosztályainak tagjai — mind párosával szeretnének bévülre kerülni. Márpedig a keskeny ajtót egy személy szélességére mérték, légyen az bármely nemű is.. A szomszédom azt állítja, hogy voltak és vannak is olyanok, akik fáradoznak eme logikus valóság megmagyarázásán, persze eddig még kevés sikerrel. — Nálunk kérem mindig esik — nyugtázza véleményét. Majd megtoldja: úgy értem, a felszállásnál vagy felülről permetezik reánk a nedvességet, vagy külső nyomás hatására belülről nyoma- kodnak ki az izzadság cseppei. Ma mindkét áldásban részesülünk. Az alantjáró nyáreleji felhők áldása — rövidebb-hosszabb megszakításokkal már negyedik napja zuhog a várakozó és felszálló utasokra. Gyerünk, gyerünk, ezt gondolja most itt kivétel nélkül mindenki, még az is, aki történetesen nem tolja ez előtte állót, csupán csendesen préselődík a többiek nyomában az ajtó felé. Semmi sem tart örökké. Míg az első autóbusznál egyre tart a roham, a másodiknál egészen csendesen, lassan felszívódik a tömeg. Ennek valami oka van! Az utolsó férfi háta mögött a szabadon maradt ajtóban megjelenik a jegyet osztogató kéz gazdája: Varga Éva. — Mehetünk. Az ajtó becsapódik, a vidám kiáltás bennreked, elnyeli a zsúfolt kocsi. Ismerkedünk. A sofőr, Varga Gyula hét éve ül a volán mögött. Ez idő alatt semmiféle szerencsétlenséget nem idézett elő, sem közvetve, sem közvetlenül. Nem ismeri, mit jelent a szó, baleset. Éva, két éve osztogatja a jegyet. Vidám, örökké jókedvű lány, azt mondják sohasem fáradt. — Ismeri az utasokat? — Kire kíváncsi? Ogy találomra kérdezgetek, s bepillantást nyerek egy egész külön kis országba: az utasok közösségébe. Én a felszállásnál férfiakat, nőket, gyermekeket, fiatalokat és idősebbeket különböztettem meg. A tapasztalatok nyomán most már egészen másképp osztályozom a bent ülőket. Elsők a hetijegyesek, ezek családtagnak számítanak. Otthonosan foglalnak helyet, lekezelnek a sofőrrel, „Évikémnek“ becézik a jegykezelőt. Ezeket illik névszerint szólítani, s ha netalán reggel még nem lennének ott a megállónál, egy-egy erős tülköléssel futásra serkenteni. Ez különben már a Gyula dolga. A sofőr jól ismeri ezt az íratlan törvényt. A következő kategóriában találjuk a gyakran utazókat: járási, falusi, szövetkezeti funkcionáriusokat és a heti piacra járó nénikéket. Az utolsó csoport már nem a „vonalról" kerül ki, de azért járásbeliek. Ezeket azonnal meg lehet különböztetni. S ezek után a végén jönnek az idegenek — akikről sosem lehet tudni, hogy kicsodák — ilyenek gyéren járnak erre. / polynyékről visszafelé menet alig van néhány utas. Tovább kíváncsiskodom. — Szereti ezt a foglalkozást? A gömbölyded arcon hamiskás mosoly cikázik. — Voltam én már sok minden. Talán ez lesz a végállomás. Érdekes is... Elmereng, lekönyököl a sofőr mellé, nézi -az utat. Vagy ki tudja mit néz? Hiszen úgy ismeri a közel negyven kilométeres szakaszt, mini más az udvarát. Kanyarok, kátyúk, falvak, fák, egy-egy veszélyes „könyök", mi lehet ezen érdekes? A jó kertész szereti a virágot, dédelgeti, öntözgeti, s ha kinyílott, gyönyörködik benne. A szenvedélyes sofőr együtt lélegzik a motorral — Gyula is ezek közül való. Elég, ha hallja a bú- gást, már tudja is, hogy hol keresse a hibát. Néki legnagyobb öröme, ha simán fut a kocsi. S vajon miért szereti Éva a foglalkozását? Ezt egyelőre nem sikerül kideríteni. Négy nap szolgálat, hajnaltól estig adja a jegyet, számolja az aprópénzt, jegyzi a fordulókat, négy nap alszik idegen faluban. A következő két nap elrepül otthon a családi házban, majd újból felveszi a táskát. Tél, tavasz, nyár, ősz egy végtelen körforgás. Az autóbusz ráz, késik, az utasok tolakodnak, vagy alig van valaki, szinte kong az ürességtől a kocsi... Mi itt a vonzó, mi itt a szép? — Tessék csak leülni, itt a jegy, — majd kikeresi a pénzt. Az idős néni helyet foglal s hálásan felnéz. — Fogják meg azt a bőröndöt, mert a kanyarban ráesik a kicsire... — Csináljanak egy kis helyet, a kocsit is felvesszük, sok jó elfér együtt... Ülök s hallgatok. Nézem a jegykezelő lányt. Agyamban alakul a kép, s a kérdésre formálódik a válasz: agronómus, kertész, sofőr — hozzájuk illesztem a szót „jegykezelő“. Van itt valami közös vonás: munkaszeretet. Fogynak a kilométerek, a falvak, a megállók, az autóbusz újból a főtéren fékez. Búcsúzóul még előhúzok egy kérdést: — Mire kiváncsi a legjobban? A kérdés váratlan, de pajkosan megcsillan a szem s a fehér fogsor mögül kibuggyan a hang: — Mikor jön el az az idő, amikor az utasok már nem tolakodnak a felszállásnál? Nékem e választváró kérdés mindennél többet mondott a közkedvelt jegykezelő lányról. CSETŐ JÁNOS
