Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-26 / 21. szám

I

A

az a délután veszekedéssel telt el játék és „gyakorlatozás" helyett.

% J ásnap azonban váratlan for■‘-'-L dulat történt. Éppen ebédnél ültem, amikor éles füttyszó hasított bele a déli csendbe, a csapat titkos füttyjele. Eelpattantam az asztaltól, s mint a nyíl, vágtattam kifelé. Az utcán Újvári Pista állt titokzatosan mosolyogva. Fontoskodva körülnézett, aztán a fülembe súgta:

— Három órakor gyere le a fűzfasorba, kipróbáljuk az ágyút.

Hunyorított egy jelentőségteljesei, aztán elszaladt. Elképedve bámultam utána.

— Pista! Hallod-e? Miféle ágyú? Pista! Milyen ágyú?...

De Pista már messze volt, éppen a Bacsó Karcsiék háza előtt adta le a csapat füttyjelét.

Három órakor Kalapos Béla kivételével már az egész csapat ott kíváncsiskodott a fűzfasorban, Újvári Pista ágyúja körül. Pista egy szürke cipőskatulyában hozta a hóna alatt a félelmetes jószágot. Még ki sem nyitotta a skatulyát, máris gúnyos élcelődések szálldostak feléje:

— Ejha, ez aztán hatalmas ágyú lehet!

— Nézd csak, Pista a kisöccse játékágyúját hozta el nekünk. Hát minek nézel te minket, pajtás?

Újvári Pista csak fölényesen legyintett:

—Majd ha meghalljátok, olyat durran, mint egy igazi ágyú.

Aztán a beállott dermedt csend közepette lassú, elegáns mozdulattal, mint valami bűvész, leemelte a cipőskatulya fedelét. Óvatosan belenyúlt és kivett belőle egy ócska pléhdobozt.

A csapat hangos derültséggel reagált.

— Ha-ha-ha! Szép kis ágyú! Ez az ágyú? Ez fog lőni? — hangzott innen is, onnan is.

— De ez ám! — mondta Újvári Pista — pedig ez csak egy közönséges festékes doboz. Ide nézzetek!

Leemelte a pléhdoboz fedelét. A cipöskatulyából egy kis zacskó került elő. Újvári Pista valamit kivett a zacskóból, beledobta a dobozba és beleköpött. Erre

egyesek ismét elvigyorodtak, mások elképedtek, de mindenki várta, mi lesz tovább. Pista rászorította újra a festékesdobozra a fedelét. Óvatosan, úgy, hogy a fedele nézzen előre, letette a dobozt a fűre. A nadrágzsebéből gyufaskatulyát vett elő, meggyújtott egy szál gyufát és óvatosan a festékesdoboz aljához tartotta. Akkor láttuk csak, hogy ott egy akkora kis lyuk van, amelyen a gyufaszál éppen befér. Abban a pillanatban, amint Pista az égő gyufát a lyukba dugta, fülsiketítő robbanás reszkettette meg a levegőt és a festékesdoboz fedele a dobozból kicsapó láng kíséretében messzire repült.

A csapat kövémeredten állt, maga volt a megtestesült csodálkozás.

— Ez igen! Nohát! Ki hitte volna? Mit tettél a dobozba? — kérdezgették a fiúk a diadalittas, sugárzó arcú Újvári Pistától.

Pista, aki akkor már harmadikos polgárista volt, megmagyarázta, mi is történt:

— Karbidot tettem a dobozba. Mikor ráköptem, forrni kezdett, gázok keletkeztek. Ezeket a doboz fedelével lefojtottam, aztán a gyufával meg gyújtottam. Ezért robbant.

— Óriási! — lelkendezett Bacsó Karcsi — hiszen ilyet mi is tudunk csinálni.

— Persze, hogy — helyeseltek a többiek.

— Igen ám, csak hol veszünk izét... azt a fehéret, amire rá kell köpni? — kérdezte az egyik hátulgombolós korosztálybeli.

— Karbidot? Azt én majd hozok — ígérte Pista.

Jl/T ásnap már öt „ágyú“ volt ■L'* a csapat birtokában, s bár a tulajdonosok eleinte tiltakoztak, mégis beletörődtek abba, hogy az ágyúk a csapat közös tulajdonába mennek át. Este együtt szólaltattuk meg mind az ötöt, az utcabeliek nem kis rémületére. Az „ágyúzás“ Kalapos Bélát is kicsalta az utcára, s másnap már ő, a „zendülö“ is ott volt köztünk és lelkendezve dicsérte az új „fegyvert".

A csapatban tehát ismét helyreállt a rend. Újvári Pista „találmánya" új lelkesedéssel töltötte el a fiúkat, s az „ágyúk" egyre

dörögtek az utcabeliek nem kis bosszúságára.

Az egyik délután javában folyt a „tüzérségi kiképzés", amikor a kis füves térség szélén, mely az utca egyik beszögellésében terűit el és számunkra a gyakorlótér szerepét töltötte be, feltűnt három nyurga, rövidnadrágos fiú. Hajdú Tibi, az egyik közkatonánk feléjük mutatva vékony gyerekhangján elkiáltotta magát:

— Kémek a láthatáron!

A csapat egy emberként a jelzett irányba nézett, ahol kajánul, kihívóan mosolyogva állt a három fiú. Újvári Pista szólalt meg elsőnek:

— Gimnazisták. A Mosóczit ismeritek, nem? Az a kettő meg biztosan a barátja. Azokat én sem ismerem.

Mosóczi Ricsit ismertük mindannyian. Utcabeli volt, negyedikes gimnazista. Mosóczi állatorvos fia. Harmincnyolcban kerültek Lévára, s ahogyan a felnőttektől hallottuk, mi is csak úgy emlegettük őket, hogy „anyaországiak". Hogy ez mit jelentett, akkor még nem is értettük teljesen. Mindenesetre azt tapasztalhattuk, hogy a Mosóczi-fiú ugyanúgy nem áll velünk szóba, mint a szülei az utca felnőtt lakóival. Ebből problémát természetesen nem csináltunk. „Anyaországiak" — mondogattuk, s részünkről az ügy el volt intézve.

De most, hogy Mosóczi Ricsi meg a barátai ilyen váratlanul feltűntek a mi terünkön, kissé furdalt mindannyiunkat a kíváncsiság: mit akarhatnak.

— Biztosan nekik is tetszenek az ágyúink — találgatta Hajdú Tibi. — Ne mutassuk meg nekik azért sem!

De Tibi tévedett. A három fiúnak cseppet sem tetszettek a mi ágyúink. Mosóczi Ricsi ezt értésünkre is adta. Odajött hozzánk. Összehúzott ajakkal, fölényeskedő fintort vágva csípőre tette a kezeit és gúnyosan méregetett bennünket. Aztán ránkförmedt:

— Ide hallgassatok, kölykök! Azt üzeni a papám, hogyha nem hagyjátok abba ezt a marhaságot, kijön és felpofoz titeket. >

(Folytatása következik)

érmekéveim legkedvesebb emlékei szülővárosomhoz, Lévához fűződnek. Ebben a Gorámhoz közel fekvő, történelmi múltjáról, váráról, libafertályáról híres kisvárosban éltem le em- bernyi emberré cseperedésem éveit, s bármennyire is különösnek tűnik talán, de itt ismerkedtem meg először, ha talán nem is tudatosan, az osztályharccal.

A perecparti barangolások, az iskolában eltöltött első esztendők, a János vitéz szabadtéri előadásának emlékével együtt merül fel emlékezetemben egy esemény, amely talán az osztályharcot érintő fentebbi megállapításomat igazolni fogja.

Békés gyermekéveink gondtalan életébe robbant bele a második világháború kitörése, s ez a rendkívül szomorú történelmi esemény irányt szabott gyermekéletünk, játékaink további alakulásának is. Játékaink legkedveltebb formája a háborúsdi lett, s természetesen iparkodtunk a szerény lehetőségekhez képest jelentős fegyverzet, komoly „arzenál" bevetésével egyengetni hadiszerencsénk útjait.

Amikor beállt a „hadiállapot“ a mi utcánk és a szomszédos utca csapata között, felszerelésünk és fegyverzetünk még igen siralmas, szegényes volt. Az Árok utca, amely a mi csapatunk főhadiszállását képviselte, tekintve, hogy mindnyájan ebben az utcában laktunk, dúslombozatú, öreg gesztenyefákkal volt szegélyezve. A vadgesztenye, melyet mindén ősszel különben is összegyűjtöttünk, ezekben a háborús években „munícióvá“ lépett elő, s az a megtiszteltetés érte, hogy rohamsisakos őr őrizte a muníciós- raktárt, amely egyik derék katonánk szüleinek házában egy kiszolgált, korhadt deszkájú disznóól formájában képezte gesztenyekészleteink féltett gyűjtőhelyét.

A rohamsisak szintén igen fontos szerepet töltött be a csapatban, mert a vezéren és az őrökön kívül más nem viselhette. A csapat eme féltett kincse egyébként a budapesti Corvin Áruházból került hozzánk egyik katonánk nagynénjének jóságos szíve folytán, s zöld festékkel csillogóra bemázolt préselt papírból készült, tehát éppen csak esetleges gesztenyelövedékek ellen védte meg viselőjét.

IZ ezdetben ez volt minden fel- szerelésünk. Az első fegyver, amely már harci zajok „előállítására" is kiválóan alkalmasnak mutatkozott, egy dugós pisztoly volt, amit mi „civilben" egyszerűen csak kutyariasztónak neveztünk, de a hivatalos elnevezése revolver volt. Akadt a csapatunkban a fiatalabb korosztály — 6—7-évesek — körében olyan katona is, aki következetesen „levorvernek" nevezte a nagyokat durranó primitív alkalmatosságot.

A csapat szorgalmasan gyakor* latozott. Meneteltünk vezényszóra, gyakoroltuk a „jobbra át!" és „balra át!" vezényszavak pontos teljesítését, bár a fiatalabb korosztállyal itt is volt egy kis baj, mert ők bizony legtöbbször épp az ellenkező irányt választották, mint amit a vezényszó diktált. Ami ezeket a vezényléseket illeti, a történelmi hűség kedvéért el kell árulnom, hogy vezényelgetni, parancsokat osztogatni általában mindannyian jobban szerettünk, mint engedelmeskedni, a parancsokat teljesíteni. Kezdetben bizony nagy „rangkórságban“ szenvedtünk, s valamennyien tisztek akartunk lenni. Csak később sikerült a fiatalabb korosztály hátulgombolós hőseivel megértetnünk, hogy őket azért egyelőre mégsem illeti meg semmiféle rangfokozat.

Alig csitult el a rangok eléréséért folyó ádáz harc a csapaton belül, máris újabb „zendülésre" került sor. Az egyik délutánon a megszokott helyen gyülekeztünk. Mindannyian együtt voltunk már, csak Kalapos Béla hiányzott. Mivel esze ágában sem volt, hogy mutatkozzék, küldöncöt szalasztottunk érte, aki nagy lihegve érkezett vissza, s már messziről kiabált:

— Azt üzeni, hogy fütyül a csapatra. Ö többé nem jön ilyen híres hadseregbe, ahol egyetlen vacak levorver képezi az egész fegyverzetet.

— Hát a gesztenyebombák, az kutya?! — horkant fel mindjárt Bacsó Karcsi, az egyik főhadnagy.

Kalapos Béla távolmaradása és hetyke üzenete azonban aláásta a „harci szellemet", s tény, hogy

LÉGPUSKA

Claudia Cardinal, a szép, olasz filmszínésznő Angliában vállalt filmszerepet. Elutazása előtt még befejezi a fiumei kikötőben lejátszódó olasz filmjét. A tehetséges fiatal színésznőhöz sok reményt fűznek az angol filmszakemberek.

Ilavsky elvtárs, a szerelőműhely vezetője most az asztalosokhoz vezet át, ahol a fűrészelést, gyalulást is túlszárnyalja a kalapács zaja. Zapletal és Fabian elvtársak pontos távolságban léceket raknak egymás mellé és azokat szögezik. Vajon mi lesz belőle?

— Az új színpadon nemsokára bemutatásra kerülő Aranyeső című operett 4. képe egy szanatóriumban játszódik le. Ezekből a lécekből lesznek a szanatórium rollói — magyarázza Fabian elvtárs és már mutatja is a színesen megfestett tervet, amelyen a szanatórium verandája látható. — A rollókkal nemsokára készen leszünk, utána az Elcserélt hercegnőben „szereplő“ balkon váza kerül sorra. — De nem minden asztalosmunkát végeznek itt. Például a Revizor bútordarabjainak egyes részei

annyira igényesek, hogy valóságos művészi munkát követelnek. Ezt végzi Kenyeres Gyula faesztergályos, egy kedves, mosolygós arcú, s — úgy látszik — szűkszavú ember. — Én is asztalos vagyok. Két évvel ezelőtt tanultam ki ezt a munkát s nagyon megszerettem — mondja, miközben egy percre felnéz az esztergapadról. Szemeivel szinte simogatja a gépet, olyan szeretettel néz rá, mint élőlényre szoktak; az ember már-már várja, hogy, amiért ilyen művészi darabokat készíthet) rajta, hálából megveregesse a „vállát“. Kézbe fogom az egyik fakarikát, sima, mint a tükör. A Revizor egyik függönyét tartja majd, persze sok-sok társával. Fából és különböző műanyagokból a legkülönfélébb díszek, gömbölyű tárgyak, faragások készülnek itt.

Folyik a munka a színház asztalosműhelyében. Amint a képen láthatjuk, nemcsak bútorok, hanem óriási favázák is készülnek itt.

Kenyeres Gyula fa-esztergályos szebbnél-szebb díszeket, faragásokat „varázsol“ ki az esztergapadból.

— De azért nem szabad azt hinni, hogy minden faragás valódi a színpadi díszleteken — jegyzi meg Zelenka Vladimír elvtárs, az egész műhely vezetője, s néhány lépcsőn felvezetve megmutatja a kasírozó műhelyt, vagyis azt a részleget, ahol a „csalások“ készülnek. Vagy nem csalás az, hogy műanyagból, például modurit- ból elkészítik — mondjuk a szék „faragott“ karfáját, aztán ezt bearanyozzák, és — ezt el kell ismerni — az aranyozott karfa tényleg úgy fest, mintha valódi lenne.

A padláshoz hasonló, kicsi, fülledt levegőjű helyiségben fehérköpenyes lányok szabnak, ragasztanak, enyveznek, formáznak. Arcukról csurog a verejték.

— Most, mikor tudjuk, hogy nemsokára új épületbe, tágas helyre költözünk, már köny- nyebben bírjuk a hőséget, a rossz levegőt, — mondja Svet- ková elvtársnő, miközben boszorkányos ügyességgel készít egy tortát az Elcserélt hercegnő-be. Megenni ugyan ne próbálja senki, hiszen az egész szivacsból van.

A színpad számtalan kelléke készül itt, részben teljesen

készre, részben pedig előkészítik a festők számára. Az egyik asztalnál virágokat készítenek, egy másiknál már „nyílik“ a napraforgó, itt rókafejet utánzó papírfigurát enyvezitek, kissé távolabb kifeszítve műanyagból készült levelek száradnak, Gömöová Olga „porcelán“ vázán szorgoskodik, Hir- ner Emília keze alól „bronz“ görögtüz kerül ki.

Polcokon, . ládákban különféle hozzávaló: színes papírok, selymek, műanyagok, kis és nagy edények, vegyszerek. Ebben az összevisszaságban nem látszik meg jelentőségük, pedig nagy részben itt készülnek a színpadon csillogó-vil- logó díszek, a sokszor kápráztató kellékek.

Igaz, ehhez sok esetben még a festők keze is hozzájárul.

A festőműhely, ez az utolsó állomás. Látszatra óriási a helyiség, de csakhamar kiderül, hogy bizony szűkölködnek benne. ők is az új épületben reménykednek,

ahol a mostani 12X13 m2 helyett 22X58 m2 területen dolgozhatnak majd. Valóban sok helyre van szükségük, most csaknem az egész padlót befedő fekete anyagot göngyölnek szét. A közepére koraiakban piros festéket „fújnak“, ez lesz az Elcserélt hercegnő egyik háttere. — De még tüll is jön eléje, a kettő együtt adja meg a kellő benyomást — magyarázza komolyan, de nagyon lelkesen Granec elvtárs, de a néhány szó után ismét elmerül munkájába. Éppen az Aranyeső első képét, a postát festi, látni, hogy minden idegszálát a munkára összpontosítja, se lát, se hall maga körül.

A terem másik végében viszont Machala elvtárs nőtaszó- val toldja meg keze munkáját, mindenkihez, aki elmegy mellette, van egy-egy vicces szava, néha sebtében még azt is elmondja, mit látott előző este a televízióban. Igaz, hogy mire a történet végére ér, az, akinek elkezdte mesélni, már régen

— Ugye szép lesz ez a virág — mutatja Uh- rincova Jarmilla, Zelenka Vladimírnek, a műhely vezetőjének.

valahol az asztalosműhelyben jár, de sebaj, hiszen éppen közeleg valaki más, az legalább meghallja a végét.

Mókás, mindig vidám fiatalember Machala elvtárs. Tréfálkozik, nótázik, de az ecset nem áll meg kezében egy pillanatra sem. Munkája jó szakemberré vall.

Itt, a festőműhelyben, a végállomáson végzik az utolsó simításokat. Készen vannak a díszletek, elindulhatnak rendeltetési helyük, a színpad felé. De erről majd legközelebb.

MESTAN KATALIN

SÁGI TÓTH TIBOR:

/

Mintha pára volna

Üveghintó hozta köd-bokros vidékről, Gyöngyvári Katica elporladt szivéből.

Lehajolt nyomára kilenc arany zászló, szép csillag az arca, jajom zabolázó.

Szörnyeim legyűrő, hallgatásom értő, bakacsin világom fényesre-igéző.

Jobbkezében emel lila kardvirágot, térdeiben bújtat \

muzsikáld lángot. J

Bukó Nap leánya, régi nyarak húga, most jött, de úgy érzem, ; mintha már búcsúzna.

Mintha pára volna, elvágyó varázskép, föld-szag rettegője, testet játszó árnyék.

VERES JANOS