Új Ifjúság, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-05 / 18. szám

Vasárnap délalőtt: fénylik az ég és csillognak az ablakok. Blahó bronzöntö a tükör előtt ül s éppen leköti a nagy verés bajuszát. Felesége, kicsi, sovány asszony, a habzó feketekávét kavargatja plékanállal a tűzhelyén. István, a fiúk, a konyha másik végében (11; lábát egy lavór meleg vízben füröszti. Gőzöl a víz, s meleg tőle a láb. A fia háta mögött, a széktámlán új pár zokni fekszik. István szíve mint a nagyharang, ver, üt, dalol hajnal óta. Múlt héten kapta meg az első hosszú nadrágot; de akkor még csak öreg cipőt húzhatott hozzé. Ma azonban kilenckor eljő a cipész s új Cipőt hoz Istvánnak. Mérték után készült, csikorogni fog a talpa, a a nép egyenesen az orrára fog tűzni, István pedig egyszeriben olyan fiatalemberré változik át, aki tetőtől talpig föl van öltözve s már nézegetheti a templomba menő lányokat, meg több joga van cigarettát dugni ajkai közé... s főleg az új ruhához Igazán gyönyörűen Illik az új cipő.

Mintha szülői is tudatában lennének a fontos eseménynek; István szerint ők is izgatottak, mert most az apja azt mondja:

— Mikor gyün már az a Hajdú?

Az anyja feleli: — Kilencre

— a Istvánhoz fordul: Eleget mostad már a lábad. — Es az apja megtoldja: — Na öblítsd le róla az egész évit.

István irul-pirul, s kihúzza rákvörös lábait. Csúnya, eltes- pedt talpai vannak: sokat járt s játszott meztélláb. Mikor Hajdú a mértéket vette, mond- tl is vagy százszor: - Na, Pis- tu, neked aztán fókalábad van

— s részegen nevetett, ahogy mér szokta —, osztán nékem mégis csak cipőt kall rá csinálnom.

• Zötyögve kilencet ver az őrá. Nemsokára belép a híres Hajdú, s messzire előtte jér a beivott pálinka szaga. Zöld kötény van a suszter előtt; Inge nyitva és karján csomósán föltűrve: ujjal vastagok, a piszok beléjük ette már magát. Csillogó, bolondos szemmel úsztatja István felé az új cipőt. Ügy száll az új cipő a levegőbe, mint a fekete angyal. István érte nyújtja a karját..,

A bronzöntö feláll, s odaadja hatalmas markét a suszternek; a a kicsi asszony is odateszi szimatolva az orrát a bőrillatú cipőhöz.

— No Pistu1 — mondja most az atyja — hát húzd föl.

Hajdúnak szakadatlanul Jár a szája. Épp hogy odapillant az Izzadni kezdő fiúra, folyton Blahőval fecseg. Elmondja, • kis onokája mit gagyogott ma, mennyit nevetett... aztán hirtelen lógós képet vág a mester: ajaj, holnap reggel le kell tennie a hézbért, mert különben a háziúr Irgalmatlanul kiseprőzt a műhelyből,

— No. Itt kap pénzt — mondja Blahó.

— Hiszen éppen ez az — feleli a auazter -, azért is siettem én úgy ezzel a cipővel, hogy a házbérem meglegyen.

Most István felé fordulnak, akiről mér csurog a verejték, de mostanáig mégis csak az egyik cipőt tudta fölerőszakolni, a másik derékszögben áll a lébán. Mindenki elhallgat, s figyeli a fiút, amint tíz Ujjával belekapaszkodik, grimaszokat

GELLÉRI ANDOR ENDRE:

ex*

f

m r +

§ u s a

Gelléri Andor Endre néhány esztendő rövid, de sokat Ígérő írói munkásságát hagyta az utókornak. Nagy müvét, a magyar munkások világáról tervezett nagy regényét el sem kezdhette. De amit alkotott - négy kötetnyi tömör, művészi erővel és szívvel megirt novella - a két világháború közötti irodalom maradandó értéke.

vág, szenved, s próbálja felrán- cigálni a bal cipőt is. Hajdú, mint egy bűvész, zöld köténye alá nyúl, s cipőkanalat húz ki. Szánakozó mosoly lebeg az arcán, mikor lehajol a fiúhoz.

— Szóltál volna, István — mondja, s bemeríti a kanalat. De amint húzza fontoskodva a cipőt, a fiú följajdul ám.

— Jaj, Hajdú bácsi — nyögi, s szemében a kín rémülete ül.

Végre mégis csak fönn van az új cipő: Hajdú odaveti kötényét a padlóra.

István megpróbál járni benne: egészen össze van gubbad- va a teste, ide-oda mozgatja talpait a cipőben, lehajol, írtón szorítja az új holmi, egyenesen a szivén nyomja a lábából sugárzó fájdalom. De vnszolá*ra

mégis csak lépdesni kezd, és közben csendesen nyög.

— Az semmi — mondja Hajdú —, ha kicsit szőrit. Az új passzent, igaz-e Blahő úr? Jól néznék ki, ha az új cipő rögtön olyan volna, mint a papucs.

István látja, hogy szülei bólintanak erre a bölcs suszterbeszédre: mélákul bámul Hajdúra, aki folyton faggatja: nincs-e tyúkszeme, vagy nem mosta-e a lábát?

— Mosta — mondja a bronzöntő s erre Hajdú tiszta nevetés lesz.

— Pista — kajábálja —, no de te Pista, hogy te milyen bik- flc vagy.

Pista bámul a suszterra mereven, már nem érzi a lábét, csak mintha parázson állna, amely egyre jobban süti a talpát. Nem tud másra gondolni, mint hogy napok őta várja ezt az új cipőt az új ruhához — és két évig várt magára az új ruhára — és most csak hadar, hadar ez a Hajdú, s a szülői csak bőlongatnak — apja már nyúl a pénzért, még ki fogja fizetni, s neki itt marad a szűk cipő!

Hirtelen felzokog, megtánto- rodík a nagy sírástól és leül a földre.

Ott marad, két kezét szemére tapasztja és bőg keservesen. Amit ő sirat, arra nincsen szó: tizenhat éves és már minden más inas hossszú nadrágban jár, s van nekik gála cipőjük.

— Ki akart menni flangálni az új holmikban.

Hajdú meg csak hadarja: — Nem értem, tisztára nem értem, pontosan rajz után csináltam a Cipőt.

Blahőné sápadt, mint a fal, s az ő szemébe is könny ül.

Maga a bronzöntő tehetetlenül meredez a feleségére. Aztán röstelkedve pillant Hajdúra. — Tudja az Ördög - mormogja.

— Vesd le már a cipőt, te mamlasz — förmed rá végül Pistára — mert úgy szájon

kenylek.

Blahőné közbelép: Mondd, Pistukám, tudsz te ebben járni?

Pista keservesen rázza a fejét.

— Hát akkor — mondja a bronzöntő - vigye vissza a cipőjét, nem kell .

— Csakhogy ez meg van ám rendelve — veti ellen a suszter —, s nekem ki kell belőle fizetnem a hézbért, mert az utcára dobnak.

— Aztán majd tágítok rajta én, adja csak hamar ide — ezzel vörösen lekapja a két cipőt, s behúzza maga után az ajtót kívülről.

Blahőék hallgatnak. Pista lábai el vannak zsibbadva, az arca sírástól maszatos. Szívből gyűlöli Hajdút; bár a szülök még beszélnek arról, hogy talán kitágítja a cipőt a suszter, Pista tudja, nem lehet azt any- nyira kibővíteni.

Ezalatt Hajdú, mint az őrült rohangász egyik helyről a másikra: próbálja útközben eladni a pár cipőt, Fele áron kínálja, de sehol sincs rá pénz, s midőn hazaér vele a műhelybe, hatalmas testű felesége összecsapja a kezét: — Már megint elrontottad? — visítja —, hát mi van veled, hét mi lesz én- velem, ha te mindent elrontasz?

Hajdú hökkenten rángatja a vállát: — Ej, hagyj békét, Te- rus, fókalába van, oszt fókalábra ki tanult cipőt csinálni 1 Ej, dehogyis vagyok én már vak, ügyetlen. Trotil? ilyent, hallod-e ne mondj nekem.

De belül Iszonyúan röstelll magát, és meg is van rettenve, csakugyan, érti az ördög, mi van a fejével, szemével, a kezével. Mert mindent elront újabban. Es ha ennek híre megy, el muszáj innen szöknie, vagy éhenhal munka nélkül. így is, itt van ni, beleölte kevés pénzét ebbe a cipóbe, holnap ki akarta volna fizetni a házbért, s tessék,

— Mert mindig csak iszol, vén disznói — süvöltözi irgalmatlanul a felesége, s Hajdú behúzza a nyakát... (igaza van az asszonynak, de ha nem bír leszokni róla.

Nekifog a cipőtágltásnak: gyömöszöli belé a dupla kaptafát, noha tudja: hiába, mert a Cipő vagy két számmal kisebb. Elhűl a szíve, mikor visszaemlékezik a kiszabás idejére: aj, te úristen, hiszen akkor is részeg volt, mint a tök.

— Jó lesz ez, meglátod Te- rus, csak ne szónokolj annyit — csitítgatja az asszonyt — hozom érte rögtön a pénzt.

Délfelé csakugyan elindul, hogy visszavigye, mint ígérte. Ám csak addig csavarog Bla- hóék felé, ameddig az asszony szemmel követheti, aztán gyorsan az ellenkező irányba fordul, s mér gorgon is van Müllernél, a Két huszár kocsmában: — Most viszem haza tudja — magyarázza a kocsmásnak — oszt dupla árat kapok érte, olyan mucsainak csinálom... no adjon hát rá előlegben egy stampedli rumot.

Ad a kocsmás a cipőre föl. Hajdú meg csak iszik. Nézegeti a cipőt, vizsgálgatja Müller úr lábát: mintha ennek a kocsmásnak éppolyan kicsi volna a lába, mint Pistunak volt.

— No még csak egy decit — mondja — s belül már kalkulálja, hogyan fogja a végén a cipőt a kocsmás nyakán hagyni, s még pénzt is visz haza az asszony száját betömni.

— Ez a kicsi már se nem árt, se nem használ a szabásnak — motyogja — no, nem?

István pedig csak ül, ül az új zokniban és várja vissza a cipőt. Hátha mégis csak sikerül kitágítani. Néha lehúnyja a szemét, és csöndesen imádkozik a suszter sikeréért. Ebédnél nem bír lenyelni egyetlen falatot se, s minden kis zajra azt hiszi: nyílik az ajtó és jő Hajdú... de mikor azt mondja az anyja:

Képzőművészeti kis lexikon

Delacroix

Elisabeth Barrett-Browning

A legkiválóbb angol költőnő (1806-1861). Majdnem egész életében ágyban fekvő beteg volt. Robert Browning, az angol Viktória korszak legnagyobb költője, a világirodalom kiváló lírikusa vette el feleségül.

A portugál szonettekből

Mondd újra s Újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakuknőtához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakuknőta nélkül, ha a lomb újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri sző, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el és kétség borong nyomában. Ismételd ... szeretsz ... Ki fél, hogy a rét túlsók virággal veres s az ég túlsók csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél, mint ezüst csengő újrázva... Beszélj: 1 de ne feledd, hogy némán is szeress..,

BABITS MIHÁLY fordítása.

ROBERT BROWNING:

Az elvesztett kedvei

Nos, vége! s bármily fájő íz is, úgy fáj-e, mint hívém?

Ejh, jöjszakát cseveg a csíz is már a tornác ivén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes, így láttam én» ma még, de holnap mind pattanva kelyhes,

— s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár? — óh, nyúljak kezed után?

s barát legyek? csak barát már? - jó! De annak is jut ám

egy nézés, ébenfénnyel villanó! — szívem hadd őrzi görcsösen, — s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! — túl

De szóm nem lesz hőbb, mint illik a szokás, csak tán csöppnyit puhább, s csak úgy fogom kezed, mint bárki más, csak tán picinyt tovább..,

TÓTH ÁRPÁD fordítása.

A Marseillaise születése

— Majd még eljársz te az öreg

cipődben is ... a szemei megtelnek nehéz könnyekkel.

$ behúzódik a szobába sírni, mikor hallja, hogy máris helyet találtak szülői a cipöpénznek. Malacot vesznek helyette, csámcsogó kis malacot a régi téglaólba.

1?98 —1863

Millie Perkins, a* Anna Frank naplója című film főszerepében keltett nagy feltűnést.

Két évvel az új század előtt született, akkor jelenik meg, amikor ingadozni kezd a társadalmi rendszer.

Párizs közelében 1708. április 20-án született és ott is halt meg Lakását múzeummá alakították ét. Dante és Vergilius a Pokol-ban című képvei keltett nagy feltűnést. Velasquez. Goya és Rubens nagy tisztelője, Byron rajongója. Delacroix Görögország elnyomatása ellen küzd és érdeklődése kelet felé fordul. A görögországi harci jelenetek, Walter Scott regényei, Burns skót balladái és Shakespeare színdarabjai inspirálják a legjobban Meglátogatja Spanyolországot és Marokkót, és ez az út nemcsak Delacroix. hanem a francia képzőművészet legnagyobb élményévé válik. Delacroix Chopin és George Sand barátja, hazájában kortársai is a legnagyobb festőnek tartották Tüdőbaja miatt éveken keresztül visszavonultan élt, 15 évig harcolt az életéért és emberfeletti energiával egyik mesterművét a másik után alkotta. Az energia győzelmének korszakában élt — utolsó életévei is ezt bizonyítják. Delacroix-ról mondják, hogy meghalt, de művészete visszaadta az életnek.

Dante és Vergilius a Pokol-ban című festménye.

... 1792 ... Ejfél is elmúlt már, így hát április 26-a van.

Rouget de Lisle a Grand Rue 126 szám alatti ház elé ér, fel- botorkál szobájába, az ágy szélére ül. Maga sem tudja: komolyan gondolják-e, hogy ő, a vidéki fiskális fia egy sürgősen megírandó dallal lelket önt a harcba vonuló rajnai sereg katonáiba? Felpattan az ágyról, három lépésnyit sétálhat csak fel és alá a szűk legényszálláson. Szeretne már túlesni ezen a tortúrán: rendeletre írni egy lelkesítő dalt. Még ha operaírásra buzdították volna. De harci dal, harci dal... Ki írja a szövegét. Hol a szöveg? Mire komponáljon dallamot?

Öklével az asztalt veri, fejében gondolatok bukkannak fel, s hiába fogná meg őket pillanatra csak, már elsüllyedt mindegyik az ólmos, tejszínü homályban. Az ágyon ül, lefekszik és saját gondolata helyett azok a frázisnak ható mondattöredékek rémlenek fel benne újra meg újra, melyektől egész napon át visszhangzanak az utcák, de még o polgármester jogadótermei is. Ilyenek maradtak meg benne a pohárköszöntök és szónoklatok puffogásából, mint: a szabadságért érdemes meghalni... előre, a haza védelmére... a szabadság hajnala dereng ... Ojabb gyorsuló ütemü Séta a ketrecméretű szobában. Mint valami vízió dereng fel benne a fiát féltő anya hangja, egy bölcs paraszt aggódó intelme, idegen hordák dübörgése, és ékkor az asztal fölé borul, s mint egy megkínzott, Vérző, megroggyant gladiátor két sort firkál a papírra: „Allons, enfants de la patríe, te iour de gloire est arrivé “

Még egyszer elolvassa, gondolkozik, s még tízszer átnézi a szöveget, ló lesz ez így? Ez jó.

ló, jó, jó!!! De honnan vegye hozzá a ritmust, s hol szunnyad opálos ismeretlenségben a dallam, a nóta szíve és esze? Ebben a félig eszméletlen szédületben emeli le a szekrény tetejéről a porlepte hegedütokot. A hangszer biztatóan simul álla alá, a vonó az E és Á húrok össtecsen- dülésétől kér tanácsot. Még késik a válasz, ösztöne és keze a G-húr vonalára téved. Valami dallam indul most el a hegedű húrjain. Bátortalanul és pille- szárnyakon. De már feszül és pezsdül benne a ritmus, s a he- gedülgetö kapitány szivét valami dallam Simogatja, s rámosolyog szűzi érintetlenül, meglepő fordulataival és parancsszerűen, hogy Rouget már nem is tudja, mi történik vele, hiszen készen kapja alig párperces mámorától a vershez simuló, vagy sokkal inkább: a verssel együtt születő halhatatlan melódiát.

Megszállottan a megbénult éjszakában szüli, s éli a vérforraló dal első strófáját, az egeket ostromló lázas kilenc sorral, s a refrénnel. A mi jámbor várkapitányunk most azt érzi, hogy egyedül szúr szíven minden zsarnokot, egyedül védi meg az anyaföldet, az édes hazát, s ő szerzi meg népének szabadságát...

Es egymás után rój ja a sorokat. Strófa strófát követ. A dallam, nem is tudja hogyan, csak egyszerűen hozzáidomul a szavakhoz, sorokhoz, szakaszokhoz. Mintha valaki, egy láthatatlan múzsa állna mögötte, és diktálná, megfellebezhetetlenüt.

Még meg sem virradt e ta- vaszeleji hajnal, s a mü, éz a később Marseillaise-nek elkeresztelt csoda ott fekszik a rozoga asztalon...

VÍG JENŐ