Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-26 / 35. szám
EMLEKEZESEIM A HÄTSO KAPUN LÉPTEM BE Ha nem lettem volna olyan fiatal és tapasztalatlan, nem mertem volna rá vállalkozni. De éppen ez a két tényező adott hozzá bátorságot, hiszen nekem még a családot is el kellett tartanom. Anyám semmiben sem segített, nem bátorított, sőt, meg sem hallgatott, nehogy később, — ha a dolgok rosszul sültek volna ki — szemrehányást tehessek neki. Hogy megélhetésünket bizto- sítsem, angol és latin órákat adtam, és — bevallom, nagyon rossz — gépírónő voltam egy folyóiratnál, az „Üj Idők"-nél. Környezetem kétes, hozzám gyanúsan túl udvarias kollabo- ránsokból állt (apám akkor már Londonban volt), akik fel sem fogták, milyen rossz úton járnak. De emellett volt olyan szerencsém, hogy másféle emberekkel is megismerkedhettem a Saint Germain des Pres-ben, ami annakidején Párizs azon ritka helyei közé tartozott, ahol józanul gondolkodtak: itt találkoztam Prevert-tel, Roger Bilnt- el, akik igen nagy hatást gyakoroltak társadalmi szemléletemre. Sőt ők beszéltek velem először komolyan arról, hogy színésznő legyek. Nem nevettek ki, úgy beszéltek róla, mint egy reális dologról. Ezek az emberek valami bámulatos szenvedéllyel, intelligenciával tudtak vitatkozni: ők ajánlották nekem olvasásra Hemmingway és Aragon könyveit. És az ő bátorításukra beléptem a színház hátsó kapuján, a statiszták bejáratán. MINDENKI SIKERRŐL ÁLMODIK Szerintem a statisztálás, ami a színészet legelemibb foka, Igen unalmas valami. A színész nem fejezheti ki magát, mert mit tudhat csinálni a tömegben? És mégis, remek egy iskola ez! Elsősorban is, a kezdők megtanulnak mozogni a színpadon, vagy még jobb, ha alkalmuk van, — mint nekem is volt — filmekben, nagy színészek mellett statisztálni. Az a statiszta, aki akar, nagyon sokat tanulhat: persze nem kell, hogy tíz évig statisztáljon! Egy szép napon, 1941-ben meghívót kaptam statisztálásra Jean Boyer a „Bájos herceg“ Című készülő filmjébe. A meghívón egy kis megjegyzés is állott: „Nyári szőrme“. Ez azt jelentette, hogy a hölgy, akit „játszani" fogok, nyári keppben vagy kisbundában jelen'k meg. De mit csinálhattam, amikor nekem nemhogy nyári, de még téli szőrmém sem volt?! Lemondjam? Visszautasítsam a talán kínálkozó alkalmat? Nem! Angol kosztümben, lapossarkú cipőben jelentem meg a felvételeknél ... „Az elegáns hölgy leül az éjje,li mulatóban.. hangzott a szöveg s mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem éreztem magam elegánsnak, mégis megálltam a helyen. Sőt! Jean Boyer fel is figyelt rám és a „Bolero"-ban rámbízott egy kis szerepet. De erre még visz- szatérek. Beiratkoztam Solange Sicard színésziskolájába, azzal a reménnyel. hogy kitartásom eredményeként, mint a többi növendék, kapok egy havi 3000 frankos szerződést. De az év végén, legnagyobb meglepetésünkre, nem kaptunk szerződést. Talán nem feleltünk meg a követelményeknek ... És ekkor újabb lehetőség kínálkozott. Sabos, a Marcel Carné filmvállalat igazgatója szerződtetett új filmjéhez, az „Éjszaka vendégei"-hez, természetesen statisztának. A szerződés a film tartamára szólt; a felvételeket három hónapra tervezték. A filmben rengeteget „szerepeltem“: lóháton és gyalog, menüettet táncolva és libaevés közben ... Emellett ne felejtse el, hogy ez 1942-ben volt, nyolc nagon keresztül, amíg próbáltunk, mindig ugyanazt a darab libahúst tették elém. De ez mitsem számított. Három hónapra biztosítva volt a napi 200 frankom. „Játszottam" majdnem valamennyi jelenetben. Nem volt egy szó szerepém sem, de láthattam Marcel Carné-t munka közben, amint olyan nagy színészekkel, mint Arletty, Fernand Ledoux, Jules \ Pontéit MAGYAR FlO CSEH REGÉNYBEN Ki ne ismerte volna a délszlovákiai magyar faluban a csendes, szerény és dolgos béreslegényt, Pintér Gyulát? Száz meg száz, vagy tán ezer meg ezer ilyen halkszavú, jólelkű fiú dolgozott grófi uradalmak és paraszti gazdaságok mezein, a kelleténél hamarabb kimaradva az iskolából s kisemmizve az élet legtermészetesebb örömeiből. Nem is tartotta Pintér Gyula létét számon senki a faluban, csak a kenyéradója meg a kedvese, és a sorozást kimutatásokban: a katonai hatóság. Pintér Gyula akkor vonult be katonának egy cseh városka ez- redlaktanyájába, amikor a hitleri Németország már nagyban készü’ödött a szomszéd népek, elsősorban Ausztria és Csehszlovákia letiprására. Nehezen búcsúzott Pintér Gyula a falujától és még nehezebben Margittól, a kedvesétől. Azután már csak Molnár, a pajtása volt a vigasztalója, csak vele tudott elbeszélgetni szíve szerint, anyanyelvén, amelyen kívül sehogy sem tudta magát megértetni bajtársaival. Talán ezért maradt azután évekig rejtély, miért lőtte magát főbe ez a hallgatag magyar légé ly, az első köztársaság ör- posztián álló katona, miért lett öngyilkos előtte is már három legény ugyanannál az ezrednél. De ő maga sem tudta megmagyarázni öngyilkossági kísérlete okát, s csak azt érezte homályosan, hogy olyan világban, amelyben szerelmével csak szerencsétlenné tudta tenni kedvesét, amelyben még csak megvigasztalni és bíztatni sem tudja azt, volt az is, hogy a háború végeztével, 10 éves viszontagságos és hűséges keresés után egymásra lelt s együtt maradhatott Pintér Gyula családja. Ez a történet, a Pintér Gyulák becsületességének és igazságának története önmagában véve is szép és tartalmas regény lehetne. Nem így írták meg, hanem beleszóve találtam egy cseh író, L. Ptáéek: Druhá stráz (Másod k őrség) című, több mint ötszáz oldalas regényébe, amelyen végighúzódik, szervesen beletartozva a szétbomló München előtti köztársaság, a szétzüllesztett régi hadsereg, és a harc s az újjászületés történetébe. Nem va’ószínü, hogy a magyar olvasó számára lefordítják és kiadják ezt a müvet, amely három évvel ezelőtt jelent meg cseh nyelven, hiszen nem lehetne előteremteni annyi papírt, amennyi irodalmi érték megérdemelné, hogy hazánk minden lakosa számára érthetővé tegyék. De örök kárnak tartanám, ha az a sok Pintér Gyula, és mi valamennyien, meg nem tudnánk, hogy ma már számontartja létezésüket és becsületes munkájukat, hazájukhoz való ragaszkodásukat az egész csehszlovák nép és irodalom is. SZÄNTÖ GYÖRGY Falujában nem talált Pintér Gyula otthont, nem találta Mar- gitot és gyermekét, mert azok Morvaföldön kóboroltak, keresték. S odament akkor, ahol egykét évvel azelőtt csaknem a saját vesztét okozta. Erezte, hogy azok közé tartozik, akikkel egy poszton állt. Kis, törvénytelen családját nem lelte, de megtalálta azokat, akik — bár nyelvét nem értve, s furcsa, méla fajtának tartva öt — fegyvertárside- nak tekintették, s nem engedték A berlini Deutsche Staatsoper nagy sikerrel mutatta be Eugen Suchen Örvény című operáját. Berry dolgozott együtt. Micsoda iskola volt ez részemre, aki nyitva tartottam szememet és fülemet...! TÚL SOKAT KACAGTAM Az „Éjszaka vendégei“ után kis színházi szerepet kaptam. Marcel Herrand keresett fiatal színészeket (akik minél kevesebbé jönnek neki) az „Isten ártatlan" című darabhoz. Itt is tömegjelenetben léptem fel. Szerepünk jóformán nevetésből állt... igen sokat kellett kacagnunk. Sajnos, részemre nem tartott a nevetés sokáig, mert a huszadik előadáson annyira nevettem, hogy kitették a szűrömet. KIS SZEREPEK ÉS NAGY FÉLELEM Végül is elérkeztem az úgynevezett „szilluett“-ig. így nevezik azokat, akik még nem játszanak kis szerepet, de már nem is statisztálnak. Egy vagy két szóból, néha egy egész mondatból áll a szerep. A „Bolero"-ban például ezt mondtam: „Arméni- se grófnő a szalonban várja önt“. Erre kimondhatatlanul büszke voltam. aki gyermekkel ajándékozta meg, élni nem lehet. Az önvesztő szándék nem sikerült, Pintér Gyulát fél szemmel, torz arccal megmentették a szigorú katonai ügyészség vádja — vagy a menekülés, a bujdosás számára. Az életben- maradt, öngyTkos legény a buj- dosást választotta, mert ennek az útnak a végén ott halványlott a remény, hogy egyszer mégis elmehet Margit jóhoz és a kis Gyulához, akinek majd büszke édesapja lehet mindenkorra. Ez metországba, Belgiumba, Franciaországba, Svájcba, Ausztriába és a honvágy s a szerelem hozta ily körúttal újra haza, ebbe az országba. S am'kor Pintér Gyula messze idegenben éppen leszámolt azzal, hogy jobb lesz az itthoni börtönben elviselni az öncsonkításért és a szökésért járó éveket, mint számkivetve, kenyér és megértés nélkül bo- lyongani a világban, éppen akkor veszítette volna el a hazáját is. Visszatérve közölték vele, hogy mivel a Csehszlovákiától elszakított területről való, idegen állampolgárnak tekinthető és eszerint nem tartják szökevénynek, hazamehet. el a kezét. Pintér Gyulából eleinte tán elemi ösztönből, de később egyre tudatosabban az antifasiszta ellenállás és a jobb holnapért vívott harc bajnoka: partizán tett. Erdöalji cseh falvak népe legendákat szőtt a csúfarcú, de nemeslelkű és 6<j- torszívü magyar harcosról, akinek példája sokakat magával ragadott Csak győzelmes lehetett ez az igazságos harc, s igazságos 12. SZŐKE JÓZSEF: (Folytatjuk) — Van fiam, mindenkinek ... — Az én lelkiismeretem tiszta. —A rossz nyelvek... — Azok is. De nekem mégis fáj, hogy jót akartam, és én lettem a rossz. — Mondtam én az uramnak, fiam, dehát ő is... Megmondom, úgy ahogy van! Azt mondja, hogy te voltál a falu vezetője, tőled függött a kitelepítés. — Meg se kérdeztek. Hát maga elhiszi, hogy én akartam magukat kitelepíteni? — Dehogy hiszem, fiam! — No látja! De hagyjuk. Elmúlt! — El, el! De most Csehországgal fenyegetnek. Hogy oda visznek ... — Attól maga ne féljen! — Hogyne félnék. Van, ahonnan már vittek is. — Ahhoz már nem lesz erejük. — Adná az isten. fiam. — De üljön le egy kicsit. El is felejtem megkínálni ... — Már megyek, morogni fog az öreg. Nem tudja, hogy ide jöttem. Újévre én mentem el hozzájuk. A feleségem küldött. Az öreg szégyenlősen feszengett, amikor benyitottam. Nem, mert a szemembe nézni. — Gondoltam mégis megnézem ... Hogy van a reumája? — Sehogy... — Jó meleg fürdő kéne ... — Majd adnak fürdőt, ha elvisznek. — Nem lesz abból semmi. — Megint nagyon fészkelődnek. Nem tudom, mi tesz ennek a vége. — Már nem bírja soká a burzsoázia. — Nem tudhatja az ember. Gondoltam, hogy átmegyek Magyarországra. Mondják, hogy ott földet is adnak... Dehát mit keresnék én ott? Itt születtem, ide nőtt ehhez a faluhoz, ehhez a földhöz a szívem... \ — Itt kell maradnunk! — Hiszen milyen szépen indult minden. Aztán megverte az isten ... — Még leszámolunk a burzsujokkal. — Nincs politikai jogunk. — Majd lesz! — Lesz, lesz! ... De mikor? — A párt kenyértörésre viszi az ügyet a burzsoáziával ... — Bár úgy lenne. Aztán jött február, jött május. A faluban megszűnt az ostromállapot. Végleg felszabadultunk. A köztársaság testvéri munkásosztálya megszabadított a nemzeti elnyomástól. Megszabadított végleg a burzsoáziától. Miénk lett a hatalom. Ott voltam az utcán fegyveresen és ízlelgettem a szót „dolgozók állama“. Ha soha egy sz krányi fénye se ért volna a boldogságnak, csak ez a győzelem, akkor is érdemes lett volna élnem! Legszebb álmom teljesült. Lázas napok következtek. Szervezkedtünk, új erővel, kedvvel. Május közepén döntöttünk, hogy a földet visszavesszük azoktól a demokratáktól, akik 25—30 holdat osztottak maguknak a nagybirtokokból a maguk harminc holdja mellé. A szenvedélyek felizzottak ... Az egyik este. am kor hazafelé jöttem az irodából, a kocsma előtt öten nekem estek. Be voltak rúgva, rám vártak. — Jön a partizán! — Mit akartok? — kérdeztem. — Hogy tudsz-e még szaladni... — mondta az egy k és belém rúgott. Kiugrottam közülük és letéptem a kerítésről egy lécet, hogy védjem magam. — Nicsak! Nem is fél... Ketten felém közeledtek, a többi ütleg után nézett az udvaron. Én a kettőtől nem féltem. Futni kezdtek előttem. Csak későn vettem észre, hogy a három meg utánam eredt iitlegekkel. Alig tudtam átvetni magamat egy kapun. De három ujjamat levágták. A frontról éppen, egészségesen jöttem haza és itthon, békében vesztettem el fél kezem három ujját. Keserűn kellett megtanulnom, hogy a győzelemmel a harcnak még nincs vége. IV. A kis szobában tompán kopogtak a hangok. Poharunk falára álmos homályt nyalt a savany- kás nedű. Odakünn ablakig lopódzva lapult az éjszaka. — Hosszú lenne mindent elmondani. Ha az ember beszélni kezd, jönnek sorjában az események. Úgy, ahogy sorsunkban az élet elrendezte. Ott voltak napjainkban, helyet követelnek történetünkben. Nehéz a fájást felejteni, az örömről lemondani. Mert én az éjszakában is a kéklő égről álmodoztam, abban bíztam. Térdre akartam kényszeríteni a sorsot és így maradtam. — A bánat megöli az embert — szóltam és tempósan vetkőzni kezdtem a megvetett ágy szélén. — Azért ne h'gyje, hogy én mindig ilyen vagyok mint most. Csak néha elővesz a keserűség és tehetetlen vagyok. — O’yankor az úgy van. — Vannak dolgok, amit az ember nem feledhet ... Amikor a feleségemről Prágában is lemondtak otthonunkra valami szorongó félelem, rettegés nehezedett. Nem beszéltünk róla soha, de ott volt köztünk, ott gubbasztott a tekintetünkben. Engem lefoglaltak a község ügyei. Szövetkezetét szerveztünk, agitáltunk, küzdöttünk. Örültem, hogy a nyakamba vehettem minden terhet. Nem szívesen mentem haza, mert rögtön elővett a szomorúság a bizonytalan szorongás. Gereblyés nénire maradt a ház és a feleségem. 1951 tavaszán egyszer a járásra ^mentem. Ha jól emlékszem, valami ünnepség volt és utána tánc. Akkor nem szívesen mulatoztam. Kerültem a zajt, a túlhangos örömöt, boldogságot. De nem szabadulhattam. Együtt poharaztam régi elvtársaimmal az egyik sarokban. Körülöttünk hullámzott a bál, táncoltak a fiatalok. En nem sokat beszéltem. Inkább csak néztem, bólogattam. Máson járt az eszem, vagy nem gondoltam semmire — már nem tudom. Van az embernek ilyen hangulata, amikor úrrá lesz rajta a lélek közömbös tompasága, amikor a legjobb viccre is csak fintorít. Volt ott a társaságban egy asszony. Nem tudom. hogyan került oda, kihez tartozott, vagy ki hívta magunkkal. Arca, ruhája már kilúgozó- dott emlékezetemből. Csak a szemére emlékszem. Zöld, nagy szeme volt és szomorú. Szinte megdöbbentem, am:kor először rám emelte. Va’ahogy úgy történt, hogy a barátaim elmentek onnan és mi magunkra maradtunk. Nem akartam szótlanul ülni. Egy ideig bátortalanul zavartan nézegettük egymást, aztán megembereltem magamat. — Maga nem táncol? — kérdeztem. — Nem tudok. — Nem? — néztem rá kételkedve. — Nem hiszi? — Dehogy hiszem! — Ped'g e'hiheti. Tíz éve nem táncolok. — Gyászol? Bólintott és zavartan elfordította a tekinte tét. — Nem akartam megsérteni magukat, csa azért maradtam itt. — Özvegy? — Nem! Nem voltam férjnél. A háború.. Éppen össze akartunk kelni, amikor elvittél Azóta semmit se tudok róla ... — Még mindig várja? — Igen! — És ha nem jön soha vissza? — Akkor is várni fogom. Nem megyek soh férjhez ... Csend ereszkedett közénk egy időre. — Es maga? Maga m-'ért nem táncol? — for dúlt hirtelen ismét felém. — Nincs felesége? — De... — Akkor örülhet. Az enyémet úgy vitték él. — Engem is meghurcoltak. A feleségem meg — Elhagyta? — Beteg ... Már hét éve fekszik. — Nem segíthetnek? — Nem. — Akkor nehéz magának is! — sóhajtotta. — Egész életem tönkre ment... — Szereti? — Igen. Nem hagyhatom el. — Fájó! — Bizony nehéz ... Hallgattunk. Csendben morzsoltam gondol twmat. Pedig úgy szerettem volna hossza őszintén elbeszélni vele. Elmondani minder kiönteni szívem keservét, lelkem fájdalmi Hogy fiatal vagyok, élni, szeretni akarok, nem tehetem. Hogy fájón, de ott kell maradno véle betegségében, nézni lassú sorvadását, me értem tette, minden miattam történt. Es ne segíthetek. Belülről feszeget az erő, az egészség. Teste követelödzik, élni akar. Elfojtott ösztöneim t takoznak a rabság ellen, érzés és szív eile Vérem hajt szeretném kitépni magam e szörn; tehetetlenségből -'s' nem tehetem. Mert ilyenk megszóla’t bennem egy másik hang is. Emb vagy, ne bízd magad ösztönödre. Ne áltasd m gad, hogy jogosan cselekednél. A te életed ilyi Vállalnod kell, ha rád méretett. (Folytatjuk
