Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-19 / 34. szám
* Igazságunk keresése (Folytatás az 5. oldalról) íéhfelünk maradt odakinn. Mert négynél többen sohasem voltak, akik éjszaka is a majorban tanyáztak. Tehát legfeljebb kettő, de biztosabb, hogy csak egy ... Zsiga elosztott bennünket úgy, hogy a tüzelés egyszerre széles frontról hangozzék fel. Az volt a terv, hogy adott jelre heten sorba elsütik magtalan puskájukat, a többiek pedig kőzáport zúdítanak a házra. A jel Sipos Zsiga pisztolylövése lesz. Mikor ott a licérbokrok alatt a haditervet előadta, a hideg végigfutott a hátunkon, mert tudtuk, hogy van egy hatlövetes for- gópisztolya. De nem! Csak a Laji kányariasztóját hozta el. A szentgyörgy- napi búcsúból maradt még Lajinak néhány eldugott tölténye, amit most felajánlott erre a célra. Szóval elhangzott a lövés, és utána a hét fiú pergőtüze. A kő meg mint a zápor zúdult a Violáék házára. A szobákból asszony! sikoltozás hallatszott ki, mert egy-két ablakot is talált, pedig ez nem volt a haditervben. A cselédház ablaka kinyílt, és kisvártatva két lövés hallatszott onnan. A golyókat is hallottuk elsivítani a fejünk felett és akkor tudtuk meg igazában, hogy nem babra megy itt a játék. De azt is sejtettük ebből, hogy a háznak csak egyetlen fegyveres őre van. Üjra Zsiga riasztópisztolya, aztán megint a sortűz. A kövek most már a cselédházra zúdultak. Rögtön utána nyílt a cselédszoba ajtaja és futva indult az egyetlen fegyveres hátra a szérű felé Állj! — kiáltott rá Zsiga. Nekünk a vékony hangunkon nem volt szabad megszólalnunk. A megriasztott őr valóban megállt. — Dobd el a puskát! A puska zörrent a földön, aztán tovább csattogtak a futó lépések, míg el nem vitte hangjukat a szél. Ezt a kései pandúrt nem is láttuk soha többet a falunkban, sem mi, sem Viola úr. Zsiga ekkor az ablak alá merészkedett és bekiáltott: — Eresszék ki a foglyot, mert szétlőjük a házat... No rajta, gyorsan. — És még számolni is kezdett. — Egy ... kettő ... Lámpával a kézében végre előjött az öreg Violáné csúf káromkodásokkal, hogy az isten mért vette el az eszét az ő fiának. Ilyen bajba kellett keverni a házat. Elébb a cselédházhoz botorkált, aztán meg, mintha eszébe sem jutna az életét félteni, az istállóból lett börtönhöz egy nagy kulccsal, Csikordult a zár, és egy pár perc múlva ott állt az úton tanácstalanul Kocsis Miska Nem látott senkit, Mi az árokban lapultunk, Zsiga meg a kapufélfánál. Egyszer csak megindult a falu felé. De akkor Zsiga útját állta. — Nem arra, Miska. Neked ott most nincs keresnivalód ... Meg nekem sem — tette hozzá . M iska még állt egy darabig, aztán megindult ellenkező irányba, aholis az út belevezetett egy gyertyános erdőbe. Elől ő ment, utána néhány lépésre meg Zsiga. Egy kőhajltásnyira pedig mi követtük őket, gyerekek. Még akkor sem tartottak egymás mellett, mikor az útjuk bevezetett az erdőbe. Ekkor egy kicsit világosabb lett. A hold készülődött fel az égre, amely eddig a kedvünkért meglapult. Letelepedtünk ott a földre, egy hang sem hallatszott sokáig. Végre a Suszter Jani szólalt meg egy fa tövéből. — Majd visszajönnek. — Vissza hát! — ezt meg a Sipos Laji mondta, aki ekkorra utolért bennünket a nyomorúlt lábával. Másnap, mikor összeszedtek és felelősségre vontak bennünket, kölyök- kommunistáknak neveztek. Pedig mi nem voltunk kommunisták. Semmik se voltunk, csak az igazságunkat kerestük, és az utunk azokéra talált, akiket Viola és a pandúrjai halálra kerestek. öriási sétákat tettünk, mindig másmás irányban és közben „nagyokat“ vitatkoztunk. Néha a tanárok is csatlakoztak hozzánk Gyakori volt köztünk filozófia tanárunk, Jean Paul Sartre. A fiúk elkápráztattak minket szenvedélyes vitáikkal, de egyszer én is középpontja lettem a társaságnak: három és fél hónapra Angliába utaztam, egy gazdaságba. Egész nap lovagoltam, tanulmányaimról meg is feledkeztem. Sportszenvedélyem azonban csakhamar alább hogyott, s az olvasásba vetettem magam. Sokat olvastam André Gide-t, Maurois-t, Proust-t. Roger Martin ^du Gard „Thibault családiját nem tudtam letenni a kezemből, újból és újból átolvastam az egészet, és mindig találtam benne valami újat. A régi Írók közül nagyon szerettem Anatole France „Pingvinek szigeteit és „Az istenek szomjaznak“-ot. A Sabot Bleu-beli barátaimmal minden csütörtökön moziba mentünk. A nagyobb „hecc" kedvéért a két első sort béreltük ki. Különösen tetszett nekem a Nagy illúzió, de nem tudtam valami nagy különbséget tenni film és film között. Általában tetszett nekem mindaz, aminek nem volt művészi értéke. Különben mindent utálatosnak találtam: utálatos volt Jean Gabin, utálatos volt Chevalier, utálatos volt Carole Lombard, Katherine Hepburn, Spencer Tracy, mindenki utálatos volt! Irodalmi dolgokban kétségkívül jobb ízlésem volt. A mozit nem vettem elég komolyan, vagy legalábbis... talán nem akartam komolyan venni... ÉS JÖTT A HÁBORÚ 1938-ban letettem az első érettségi vizsgát. Nagyon jó tornász voltam, elég jól teniszeztem és korcsolyáztam. És ekkor jött a háború ... A szünidőt mindig Bretagne-ban töltöttük, ott voltunk 1939-ben is, a háború kitörésekor. Szüleim úgy határoztak, hogy ott maradunk, abban a kis faluban. Hogy tanulmányaimat ne szakítsam félbe, beírattak a Van- nes-i líceumba. Hamarosan észrevettem, hogy megbotránkoztatom líceumbeli társnőimet. Elsősorban a külsőmön „akadtak fenn“: párizsi voltam, nem viseltem az intézeti sapkát, de mindenekfölött: fiúkkal jártam. Én, a „botrányos személy“ voltam minden szóbeszéd központja. Végülis megúntam a sugdolőd- zásokat, vettem egy barettsapkát s a líceum előtt egészen a fülemre húztam Természtesen az igazgatónő rendreutasított, hogy a sapkát rendesen kell viselni. Vannes-ban ismerkedtem meg egy fiúval, akivel igen „jóba“ lettünk. Mindenről beszélgettünk: színházról, irodalomról, zenéről, moziról; Alain Resnais-nek hívták. A „víg háború“ befejeződött. Menekültek tömege érkezett Bretagne-ba. Segítettem az állomáson, a kiszállásnál; egy nap, amikor megláttam a párizsi külvárosiakkal befutó vonatot, hangosan sírvafakadtam ... A németek elárasztották az országot ... én éppen akkoriban érettségiztem. Apám eltűnt. Sokkal később tudtam meg. hogy Londonba ment. Mi, az anyám, öcséim és én visszatértünk Párizsba. Életem megváltozott, öcséim még kicsik voltak, óriási felelősség hárult rám. De beleéltem magam a helyzetbe, bizonyos biztonságot éreztem. Ez mindvégig megmaradt bennem s ezt többször a szememre is vetették. Ez a biztonságérzet, vagyis jobban mondva ez a hamis biztonságérzet, azért lehetett úrrá rajtam, mert túl fiatal voltam — tizennyolc éves — hogy ezt a nagy felelősséget csupán üres kézzel — zsebemben két érettségi bizonyítvánnyal — felfogjam. Ugyanakkor lehetőségem nyílt úgy választani meg pályámat, amint apám „védelme“ alatt sosem tehettem volna. Igen. Ekkor felbátorodtam, hogy bevalljam és megvalósítsam régi vágyamat. Abban az időben, 1941-ben, ez sem volt könnyű dolog. ií. — Kifelé! — sziszegtem a feltápaszkodó emberre és belerúgtam minden erőmmel. Láttam, hogg reszket. Halvány arcán fennakadtak a szemek és hápogva hátrált. Az ajtóban mintha rádöbbent volna sorsára, rémülten rogyott a földre. Tekintete rátapadt fegyveremre és eszelősen jajgatott. — Ki! — parancsoltam és felemeltem a fegyverem. — Nem! Ne! — sikoltotta és kifelé hátrált. — Falhoz! — hörögtem és felemeltem a fegyverem. Emberek ugrottak hozzám, hogy lefogjanak. — Félre! — kiáltottam és kitéptem magam a kezükből, Mindenki félrehúzódott. Bent a házban hajtépőn jajgattak az asszonyok . Szegi térdre hullott, ajka némán mozgott, kezét könyörögve nyújtogatta felém. Hang nem jött ki a torkán. Csak amikor fegyveremet ismét felemeltem, sikoltott fel eszelősen és eltakarta az arcát. Szemem összeszűkült, szívem megkeményedett. Ott volt a fegyverem előtt az az ember, aki boldogságomat széttaposta. Kezemben volt a sorsa, ujjam egyetlen mozdulatával elégtételt vehettem volna mindenért. Nem úgy történt Valami sikoltozd, alaktalan, apró szürkeség futott ki a házból és kapaszkodott a lábába. A gyermeke volt. Szegi reszketve ölelte magához. Én tétován engedtem le a fegyverem. Emberek jöttek hozzám, karonfogtak és elvezettek haza. És én némán engedelmeskedtem. Nem öltem meg. Nem tehettem, mert más voltam mint ők, mint azok, akik ellenünk harcoltak. A bosszú nem a mi fegyverünk. Önmaga senki se szabhat törvényt magának, ha azt akarja, hogy az emberek meg ne vessék. Akkor elvesztettem a fejem, nem voltam ura akaratomnak, de Szegi pöttömnyi gyermeke kijózanított. Lehet, hogy gyávának nevez, de az emberek mást mondanak. \És ez mindenért kárpótol. A lelkem is megmmgodott Jól vizsgáztam emberségből. így történt... Az első napok kétségbeesett segíteniakaráso után a fásult belenyugvás napjai jöttek. Az orvosok feleségem állapotának javulásával sehol se bíztattak. De én lelkem mélyén mégis reméltem. Talán Prága... Az év végén sikerült egy nagyon híres klinikára felvétetnem. Ismét egyedül maradtam. Nem volt előttem szenvedő arca, megnyugodtam. Minden erőmet a falu ügyeinek szenteltem. Komiszár voltam és a feladat egyre gyűlt. A pártszervezet is pezsgő életet kezdett. Csupa bizakodás volt az emberekben. De a demokraták is mozgolódni kezdtek. Ők is jogot formáltak a falu vezetésére. Az erősebbek mi voltunk. Tavaszra azonban megváltozott a helyzet. A járáson tudomásomra adták, hogy a magyarok elvesztették politikai jogaikat és így nem lehetnek a párt tagjai. Tiltakoztam. Hiába, .. Otthon egyetlen óra alatt szétesett a pártszervezet. Még a szlovák elvtársak is hátat fordítottak néhányon. Egyedül maradtam és nagyon közel jutottam ahhoz, hogy én is hagyok mindent. Bent a járásban egy szemüveges, simaképű ember csak a vállát vonogatta: — Pendelet, rendelet... A magyarok és_a németek akarták a köztársaság feldarabolását. Remélem belátja, hogy a szlovák nemzet érdekében mindent meg kell tennünk ... A magyarokat kitelepítjük, hogy erős és egységes legyen a köztársaság! — Milyen köztársaság? — kérdeztem dühösen. — A csehek és szlovákok köztársasága, természetesen ... — Én fütyülök a maga köztársaságára! — csaptam az asztalra. — Én a proletárok köztársaságáért küzdöttem! Érti?! A proletárok köztársaságáért! — Ez csak természetes, elvtársam ... — Természetes a frász! — Kikérem ezt a hangot! — pattant fel mérgesen. — Maga?? Maga kéri ki tőlem? Hol küzdött maga ezért a köztársaságért?! Hol?! — Nem tartozom megmagyarázni! És ne ordítson, mert ... , — Mit?! — megragadtam a gallérját és úgy sziszegtem az arcába: — Áruló! — Node elvtársak! — szólalt meg mögöttem ekkor egy hang. Hátrafordultam. Egy sportsapkás a'acsony ember állt előttem mosolyogva. — Kihez van szerencsém? — nyújtotta a kezét. — Szabó vagyok ... — Ah, Szabó e'.vtárs? Már hallottam magáról — karolt belém és bevezetett egy üres szobába. — Min veszekedtek? — A köztársaságon. — A köztársaságon? — nevetett halkan. — Azon. Hogy a magyar proletárok . .. — Értem, értem! — vágott a szavamba. — És megütötte? — Kit? — néztem rá csodálkozva. — Hát Pisko elvtársat! — Dehogy ütöttem! — Kár! — nevetett ismét. Tudja, PiSko elvtárs réndes ember, csak ezekre a kérdésekre egy kicsit másképp néz, mint mi. De lehet vele beszélni. — Inkább leváltanák. — Én megértem, dehát... — És mi lesz a magyarokkal? — Tartsa együtt az elvtársakat! Mindenre fel kell készülni... — És a rendelet? — Milyen rendelet? — nézett rám kérdőn aztán mosoluogva a homlokára ütött. — Ja! Értem ... Hát maga nem tanulta még meg, hogy a kommunisták nem sokat adnak az ilyen rendeletre. Mi a rendelet ellen vagyunk ebben az értelemben. A háborús bűnösöket kitelepítjü de a becsületesek itt maradnak... Ez csak természetes! — Ez azt jelenti, hogy illegálisan szervezkedjünk? — No nem! Találja meg a módját, hogy a pártszervezet együtt maradjon. Nagy szükség lesz rá. A harc még nem dőlt el. A burzsoázia mindent elkövet, hogy fölülkerekedjen. Vigyázni kell! — Értem! — Hát akkor csak vigyázzon! És ne felejtse, hogy ez a köztársaság mégiscsak a mienk! — nyújtotta a kezét és cinkosan mosolygott. Otthon új erővel fogtam neki a munkának. Nehéz volt, nagyon nehéz. Az egész propaganda gépezet üvöltött a magyarok ellen és a kulisszák mögött elkeseredett harc folyt a hatalomért. Emberek, a falu legnagyobb gazdái, máról holnapra szlováknak vallották magukat és beálltak a demokrata pártba, azt erősítették. Formálisan még én voltam a falu teljhatalmú ura, komiszárja, de a valóságban már ők intéztek mindent. Ők állították össze a listákat is, kiket kell a magyarok közül mint „háborús bűnösöket" kitelepíteni. A nép rettegve húzódott vissza mindentől és tehetetlenül, kétségbeesve várta a sorsát. Májusban katonaság jött a faluba, hogy minden eshetőségre készen biztosítsa a rendet. Aztán már gyorsan peregtek az események. Amkor megtudtuk, hogy a magyarok földet se kaphatnak, a pártszervezet végleg szétesett. A falu ura a katonai parancsnokság és a demokrata párt lett. Az egyik reggelre a katonaság körül is zárta a falut, megkezdődött a kitelepítés. A katonák listával a kezükben a legjobb kommunistákat szedték össze, mint „háborús bűnösöket", hogy ne legyenek útjában a demokratáknak. De nem részletezem. • Amikor piindezt láttam, a járásra akartam futni segítségért, de nem engedtek ki a faluból engem se. Csak este jutottam a járásra. — A háborús bűnösök maradtak, mert szlováknak jelentkeztek, de a kommunistákat elvitték! — jelentettem hidegen és már fordultam is ki a titkárságról. Az elvtársak nem engedtek. Egész éjszaka ott ültünk a telefonoknál, de csak másnap délre jött az utasítás: „A kitelepítést ideiglenesen leállítani! Mindent felülvizsgálni és huszonnégy órán belül jelenteni!" Két nap múlva mindenki visszajött a faluba. De magyarázkodni nem lehetett. A falu néma lett és ezt a némaságot hosszú évekig nem lehetett megtörni. Csak 1948 után fordult meg az élet sora. És én addig magamra maradtam sorsommal, bajommal. Az öreg Gereblyés felesége se jött többé gondozni a feleségemet. — Miért nem jönnek hozzánk? Haragszanak? — kérdezgette nyögdécselő feleségem és én nem hazudhattam. A faluban az a hír járt, hogy a kitelepítési listát én állítottam össze. — Senki se ion hoz'zánk ... — Ki jönne ? ... — Hát, hogy tehettél olyat Gábor? — Hát mit tettem én? — Engedted ... — Becsaptak! És most leköpnek ... — Nem mentheted magad. Miért hittél mindenkinek? — Hát kinek? Kinek hittem én? — kérdeztem dühösen. — Hagytad, hogy ezek itt a faluban szervezkedjenek. — Mit tehettem? — A kommunisták miért nem jelentkeztek •,szlováknak? — Mert, mert.. -. i — Látod, ez itt a baj. A demokraták okosabbak voltak. Azok, akik zászlót lengetve várták a magyarokat 1938-ban, azok most a legnagyobb szlovákok... Mert tudják, hogy mire megy a játék. De ti... — Ne haragíts! Az igazság egyszer úgyis ki• derül... — A politikában nem elég az igazság. Hatalom is kell hozzá! Ahhoz meg ... — Most iskoláztatni akarsz? — Nem akarlak, Gábor. — Hát akkor? — Csak azt akarom mondani, hogyha majd győztök, va’lhatjátok magatokat akár hottentottának. Mindenki kalapot fog emelni előttetek. De addig mindent félre kell tenni. Most többről van szó ... — A néptől ne kívánd, hogy taktikázzon a politikában. — Lehet... De a törvényt mindig az erősebb szabja. Ott, ahol... — Semmi ott, ahol! A háborús bűnösöket kell kitelepíteni! — De hisz ezt magyarázom én is. Mást tartanak háborús bűnösnek a demokraták és mást ti. Ahol ők az erősebbek ... — Hagyj békén! Már zúg a fejem... — Jól van ... Nem szóltam semmit. — Az ember már belehülyül ebbe az egészbe! Bárhogy is töprengtem, az eszem neki adott igazat. De a szívem mást súgott, nem egyezett bele ... Be ke’lett látnom, hogy a politika olyan ingoványára jutottam, ahonnan egyedül sehogy- sem szabadulhatok. Volt valami nagyszerű erő ebben az asszonyban. A titkát megfejteni máig se tudtam. Szerettem és szántam, de csodáltam is lelkierejét, eszét. Prágában egy kicsit javult az állapota. Most már a kezét mozgathatta és ez bizalommal töltötte el egész lényét. Olvasott reggeltől estig. Talán ezért tudta elviselni fájó egyedüllétét. Igaz, sokat voltam vele kettesben. A falu politikai vezetése a választások után teljesen a demokraták kezébe került. A mi pártszervezetünk jóformán teljesen tehetetlen volt. A régi elvtársak közül csak kevesen „reszlovákizáltak", új taa kevés jelentkezett. A faluba visszajöttek a földbirtokosok és különböző előnyöket szereztek. A sötét évre még egy következett. Rám várt otthon a mosástól a takarításig minden. A közeli téglagyárban dolgoztam, de az estem és az éjszakám az övé volt. Sokszor le se hunytuk a szemünk, beszélgettünk, reménykedtünk. Bíztunk a jövőben, jogot formáltunk egy jobb sorsra egészségre, derűre. — Tudod, ha még kétszer elmehetnék Prágába, meggyógyulnék. Az orvos mondta, vissza kell menni — mondogatta, és én hallgattam. Megvontak tőlem minden különleges támogatást a hivatalos szervek. De nem maradtam egyedül. Emberek, akik a közélet forgatágában magamra hagytak, most kezdtek visszamelegedni, megbékélni. Karácsonyra Gereblyés néni süteményt hozott. — Gondoltam, még;scsak megnézlek benneteket. Ne haragudjatok... — rejtegette zavartan kezét kék kötényébe. — Mi nem haragszunk, Gereblyés néni — mosolygott feleségem fáradtan. — Ha már ilyen a világ. .. Tudom, hogy ti nem akartátok. Dehát... — Semmi rosszat se tettünk... — szóltam közbe. — Van nekünk elég bajunk magunknak is. (Folytatjuk)
