Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-19 / 34. szám

TAT AY SÁNDOR:

R

égi szokás volt a mi falunkban, hogy mikor az általános szüretet kidobolták, a legények, gyerekek kiálltak a Fő utcára ostoraikkal s olyan csattogtatásba fogtak, mint egy háborús pergőtűz. Csakhogy az ostorral nem tud mindenki kellőképpen bánni, az‘ilyenek találták ki, hogy lyukas kulccsal és gyufával is lehet durrantani.

Ez úgy történt, hogy a gyújtófejeket belevakartuk a kulcs furatába, aztán szeget dugtunk bele. Drótot kötöttünk a szegre is, a kulcsra is, ezt a két drótót összefogtuk és odastihin- tottunk a szeg fejével valami kemény tárgyhoz. Leginkább ahhoz az omladozó kőkerítéshez, afnely a bikaistállót körülfogta.

Most azt akarom elmesélni, mi következett 1919 őszén ebből a mi szilái játékunkból.

Az ostorosok az est beálltával abbahagyták ősi szertartásukat, de mi úgy tizenöten a falu vásottabb suhancái összeverődtünk a bikaistálló falánál, s ekkor kezdtünk el csak javában durrogtatni, mert a játékunkat méo félelmetesebbé tették a szegek mellől lecsapódó lángok. Összebeszéltünk, h°9" Sipos Laji vezényszavára valóságos kis sortüzet adunk le. Lehettünk talán tizenöten. Betöltöttünk, aztán felhangzott Sípos Laji vezényszava:- Vigyázz! Kész! Tűz!

Elsőnek ő vágta oda hatalmas pin- eekulcsból készült tüzszerszámát, aztán pillanatnyi gyorsasággal egymás után, ahogy sorban következtünk. A sortüzünk ugyancsak sikerült, félelmes dörej rázta meg a falut, magunk is megijedtünk tőle. De ez a nagy csendháborítás még nem lett volna baj, hiszen szüret előestéjén megszokott dolog volt.

A baj az volt, hogy mikor Sipos Laji vezényszavai elhangzottak, akkor robogott le a dombról a templom sarkánál Viola úr hintója. A lovak pedig a. sortüztől megvadultak, s Viola úr hiába húzta a zablájukat ugyanazzal a sebességgel, mellyel a dombról zúdultak, lefordultak az útról, neki egyenest a túloldalon a bíróék zárt kapujának. Bizonyára azért éppen oda, mert a bíró udvarában elég járatosak voltak az utóbbi időben. Csakhogy, mint mondom, a rúd nekiroppant a régi pudvás deszkának, s rögtön be is szakította, a rúd előrecsúszott, a lovak álla pedig fennakadt a kapu tetején. Mindezt jól láttuk a kocsilámpák fényénél, melyek csodálatosképp épen maradtak.

A nagyobb baj meg az volt, hogy Viola úr ugyanazt gondolta, mint a lovai; hogy a bikaistálló falánál valódi karabélyok torkából csapott ki a tűz, és ezt a tüzet éppen az ő kocsijának irányították. És ha kell ennél is nagyobb baj:, a hintón rajta ült a községi jegyző is, meg a bíró is.

Ezek Viola úrral együtt kiugrottak á hintóból, mindhárman betolongtak a bíróék udvarába és a kőoszlop mögé húzódtak.

Hogy érthető legyen, mennyire megszeppentünk erre, el kell mondanom gyorsan, ki is volt ez a Viola úr.

Az apja még olyan volt, mint a többi jómódú paraszt a faluban. Legföljebb csak annyi, hogy senkinek sem volt fele akkora birtoka, mint neki és nem is a faluban lakott, hanem a faluvégtől néhány száz lépésre egy tágas majorban. A fiatal Violát azonban már úrnak nevelték, és különösen nagy úr lett, mikor a tanácsköztársaság'bukása után hazajött egy puhaszárú sárga csizmában. Élet-halál ura lett ettől fogva a környéken. Mint a régi mágnások, egyszerűen fegyvereseket tartott magának. Nemzeti színű szalagot köttetett a karjukra és a szó gyalázatára nemzetőröknek nevezte őket. De nem voltak mások ezek, mint a Viola úr fegyveres szolgái.

Valamelyes csend után ránk világított a kőoszlop mellől Viola úr erős- fényű villanylámpája. Mi akkor már a kőoszlopon belül voltunk, mert elfelejtettem mondani,, hogy szegény Sípos Lajinak néhány hónappal előbb egy puskagolyó, melyet játékból beledobott a tüzes kemencébe, átvitte a térdét, s a ballába még akkor is merev volt egészen. Mi a fal tetejéről nyújtogattuk neki a kezünket, de az ujjai minduntalan kicsúsztak a markunkból, és visszaesett újra meg újra.

Igazságunk keresése

— Mivel durrantottatok?

— Gyújtófejjel.

— Tedd bolonddá az öregapádat! — mérgesedett most meg a bíró. — Ki hiszi el neked, hogy gyújtófejjel ekkorát lehet durrantani.

— De lehet! — erősködött Laji — kénes gyújtónk van.

— Ne hazudj, kölyök! — ordított rá most meg Viola úr, a szégyene, hogy az imént gyávának mutatkozott, csak fokozta a dühét. Maga felé fordította, és mindjárt adott is neki egy jókora pofont.

Laji nem jajdult fel, csak erősítette tovább.

— Igenis gyufával durrantottunk, ha akarja tudni.

Erre a jegyző is nyakon vágta.

— Ha akármennyit ütnek is, akkor is csak kulccsal, meg gyufával durrantottunk.

— De puskapor is volt közte!

— Nem volt! Istenbizony nem volt.

— Hol vetted a puskaport? — kezdte megint a Viola úr.

— Mondom, hogy gyufa volt, hát nem értik?

— No hagyjuk hát — szólt végre a jegyző. — Hazudik a disznó kölyök, de azért csak hagyjuk. Majd még

kapod a magadét.

— Eredj, te hazug fráter! — Viola a sárga csizmájával laposat rúgott az ülepére és továbblökte.

Örültünk, hogy vége az egésznek, de a szegény Sipos Laji olyan gyerek volt. nemhogy meghunyászkodott volna, hanem még amint elfordultunk utánuk sántikált, és meghúzta a bíró kabátját.

séges ... Hogy van mód az emberekből a hazugságot kikényszeríteni és ez ilyen egyszerű is, csak érteni kell a módját. .. mint Viola úr.

A

Én nem

E

zt látván bátorságot nyert Viola úr, meg a két hatósági ember is. Kitárták a kaput. Ezzel a két odakerült lovat is felszabadították, és megindultak felénk. A jegyző és a bíró kiemelték a vaskarikákból a nyeles kocsilámpákat, és úgy jöttek hárman nagy világossággal.

Mit tehettünk mást, ott hagytuk prédául szegény Lajit, mi pedig beljebb húzódtunk a bikaistálló udvarára, de úgy, hogy lássunk és halljunk mindent, ami történik. Ki a szénakazalra mászott, ki a szederfára, ki pedig át a szomszéd udvarra, és onnan Ieske- lődött. Én a fészer tetején hasaltam, és láttam és hallottam mindent egészen közelről.

Sipos Laji nem sántikálhatott mesz- sze Viola úr útólérte és galléron ragadva visszacipelte a jegyző és a bíró elé.

— Mit csináltatok? — kiáltott a jegyző a remegő fiúra.

— Durrantottunk a szüretre — vacogott Laji.

— Hallja-e, Márton bácsi! hazudok! Érti!? Ott vannak a lekapart gyufaszálak, nézzék meg, Énrám ne mondják, hogy hazudok, a hét nemjóját neki, — Nem bírta elviselni az istennek sem, hogy meghazudtolják.

Violát erre elfutotta a méreg. Elkapta újra a gallérját.

— Majd megmutatom én, hogy hazudsz te gazember. Majd megmutatom én, megállj.

És amit ezután láttam, azt nem tudom elfelejteni soha életemben. Viola hátra csavarta a fiú kezét, aztán sárga csizmájával átkampózott a hibás lábán és sarkával rálépett a lábujjaira, melyeknek hitvány cipője alig nyújtott valami menedéket.

— Mivel durrantottatok! — kérdez^ te.

— Gyújtóval!

— Mivel?

— Gyújtóval! — kiáltott Laji, de most már majdnem sikoltva.

Még egyet csavart a kezén és sarkával ránehezedett a fiú lábára.

— Mondd még egyszer!

Gyújtóval! — nyögte, de az arca

ekkor már úgy eltorzult, hogy alig ismertem rá. Pedig jól láttam a lámpa fényénél, melyet a bíró magasra tartott.

A következő pillanatban Laji felsi- koltott. És mintha roppont is volna valami, vagy a kezén, vagy a lábán.

A jegyző láthatóan megijedt, és szólt is színtelen hangon.

— No, jól van már.

De Viola nem tágított.

— Mondd meg, fiam, mivel durrantottatok.

Ekkor láttam Sipos Laji arcát eltorzulni rettenetesen. Mintha a szeme is kidagadt volna. Fogát kívül rakta, és az ajkába harapott. Igen rövid ideig még hallgatott. Aztán ... nem akartam hinni a fülemnek. Megmozdult az ajka s alig hallhatóan nyögte:

— Puskaporral.

— Na ugye! — szólt diadalmasan Viola úr. — És hol vettétek a puskaport?

Laji hallgatott egy darabig. Utána ismét sikoltás, és aztán mintha az ördögök szállták volna meg.

— Hol vettétek a puskaport?

— A Kocsis Miska adta. Ogyis tudja Viola úr, hogy annak van. Csak maguk hiába keresték nála.

Aztán még tovább is hazudott a Sipos Laji, de én már nem is hallottam. A gyomrom kezdett émelyegni, és majdnem leszédültem a fészer tetejéről. Mert hallottam én már gyereket hazudni nemegyszer. De ezt, ezt nem tudtam elképzelni, hogy ez lehetztán sokat olvastam és hallottam én inkvizícióról, kerékbetörésről, csontropogtatásról, meg mindenféle kínzóeszközökről. És ilyenkor mindig Sipos Laji eltorzult arcát láttam magam előtt, és olvashattam ezekről akármit, én nem hittem többé, hogy kínvallatással valaha is ki lehetett deríteni az igazságnak egyetlen morzsáját.

De most meg azért kell megszakítanom a történetemet, éppen ebben a percben, hogy Kocsis Miskáról mondjak valamit. Csak annyit hirtele- nében, hogy az apja, akit kommunista Kocsisnak neveztek, börtönben ült. Miskát pedig, aki meglett legény volt, de szívesen töltötte idejét nálánál jóval fiatalabb suhancokkal, számtalanszor hurcolták ide-oda, mindig valamilyen vallomástételre. Legfőképpen pedig azért kínozták, hogy hova ásott el fegyvereket?

És most ennek a szegény, szerencsétlen Lajinak keserves kínjában éppen az jutott eszébe, hogy a kocsis Miskát keverje bajba, kit pedig valamennyien legjobban szerettünk a nagyobb legények közül. De hát most már tudom. Ilyen ördögi dolog a kínvallatás.

Viola úrnak ennyi elég is volt. Még egyet rúgott a fiún, aztán ott hagyta.

A lovakat ekkorra a bíróék bérese bevezette az udvarra. Bement a bíróék házába a három ember is a három lámpával.

Sipos Laji pedig tétova léptekkel, lecsüngő fejjel és reszketve megindult lefelé a Fő utcán. Mi is elhagytuk kémlelő helyeinket, átmásztunk ismét a falon. Előjöttek azok is, akik a szomszédos udvarokban rejtőztek, és utána iramodtunk. A Fő utca végén, a tűzoltó szertár előtt értük el. Éppen mikor utolértük, akkor robogott ki a bíróék udvarából két világos lámpájával a Viola úr hintója. De nem ült benne más, egyedül csak a bíró kocsisa. Kifordult az útra és elvágtatott a Viola-major irányába. Nekem mindjárt átvillant az agyamon, hogy ebből valami nem jó dolog származik. De most Lajival voltunk elfoglalva.

— Miért hazudtál? — kérdeztük egyszerre többen.

Laji csak lógatta a fejét némán.

— Nos, feleljt hát! — mondtuk. Felháborodásunkban nem voltunk sokkal kíméletesebbek, mint maga Viola úr. — Mért hazudtál, Laji?

— Úgyis tudjátok — nyögte végre. Persze, hogy tudtuk, de vaiami eddig ismeretlen gyötrő érzés háborgatta a bensőnket, és valósággal megvadultunk tőle.

— Gyáva kukac! — mondta valaki. Ismeretlen láz szállt meg bennünket, és ilyen kegyetlenek lettünk ezzel a meggyötört sánta fiúval. — Hazug disznó — hangzott a másik oldalról.

Lajinak erre sem volt szava, csak szorongatta a melléhez azt a kezét, amelyiket Viola hátracsavart. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy gyufát gyújtson. Talán csak játékból, talán célzatosan, hogy megvilágítsa a vádlott arcát.

Az arcára nem is volt időnk nézni a fellobbanó gyújtó rövid fényénél. A kezén akadt meg a szemünk.

A csuklója vastagra és fényesre megdagadt. Aztán néhányan észrevettük azt is, hogy a cipője orrán, melyet szétrugdalt, míg még jő volt a lába, vér serkedt elő.- Erre mindnyájan elcsendesedtünk. És ebben a csendben egy erőteljes férfihang a hátunk mögött, amelytől az első pillanatban meg is ijedtünk.

— Mi van veled, Laji?

Sipos Zsiga volt az, a Laji legénybátyja. A papék szolgálóját kísérte éppen arra, aki minden este ebben az órában vitte jókora kannájában a tejet a csarnokba. A gyújtó fényénél nyilván meglátta a szánalmas állapotban levő öccsét, mert tüstént elvált a leánytól és odajött.

Néhányan erre elszaladtak, mert attól féltek, ez a markos legény tőlünk kéri számon, hogy így helybenhagyták az öccsét. Zsiga azonban türelmesen végighallgatta, amíg egy bizonyos Suszter Jani nevű gyerek, aki a leg- ványadtabb, de a legvakmerőbb is volt köztünk, részletesen elmondta a tör- ténteket.Szinte szóról szóra adta elő, amit Laji a kínvallatás alatt felelt Viola úrnak. De most már egyszer sem használta ezt a szót, hogy hazudott, hanem csak hogy ezt mondta, meg azt mondta a Viola úrnak, pedig hát akármi legyen velünk, ha nálunk egy szem puskapor volt. Ami pedig szegény Kocsis Miskát illeti, hát ezt nem is láttuk napok óta. hiszen mindenki tudja, hogy nem jár sehová, mióta folyton kihallgatni hurcolják, csak doloozik a bebörtönzött apja helyett.

Tudni kell, hogy Siposék meg Kocsis Miskáék szomszédok voltak a Sár utcában és hogy Zsiga meg a Kocsis Miska testi-lelki jó barátok voltak mindaddig, amíg össze nem különböztek éppen a papék szolgálója miatt.

Sipos Zsiga nem látta a sötétben, hogy a Laji csuklója fényesre fel van

dagadva. Mert akkor bizonyára haza vezette volna, hogy borítsák be ecetes ruhával. Hátha még a vércseppet látta volna a cipője orrán. De nem látta egyiket sem, mert ő is kemény szavakkal támadt az becsére.

— Miért tetted ezt, te ostoba?

Tudtuk mi, hogy hiába kérdi, mert

Laji megint csak hallgat. De nem is felelhetett, mert mikor idáig eljutottunk, megint berobogott a templom mellett a Violáék hintója. Végigvágtatott a Fő utcán, el mellettünk és megállt a Sár utca sarkán, Viola három fegyveres embere ugrott le róla, a hintó pedig mindjárt vissza is fordult, s néhány perc múlva beállt a bíró udvarába.

Most láttuk csak. micsoda butaságot cselekedtünk. Mert ahelyett, hogy siettünk volna Kocsis Miskát figyelmeztetni, hogy bújjon el, nekiláttunk itt leszámolni ezzel a szerencsétlen Lajival... Már minden késő volt. A három vicecsendőr szuronyt szegezve, futva közeledett Kocsisék házához.

Erre a legtöbben mindjárt megindultunk a Sár utca felé, hogy lássuk, mi történik a Kocsis Miskával. De Zsiga ránkkiáltott.

— Ne menjen oda senki. Csak valami bajotok lehet, szamarak! Ne menjen el innen senki. Még szükség lehet rátok.

Aztán Lajohoz fordult.

— Te pedig bemész a bíróékhoz, és ott megmondod, hogy hazudtál. Érted? Megmondod, hogy kínodban beszélted össze azt az ostobaságot. No rajta, egy-kettő!

Melléje állított engem, meg a kis Suszter Janit, hogy fogjuk karon, és ha meggondolná, míg odaér, csak rán- cigáljuk be erőszakkal.

D'

E

e nem kellett ráncigálnunk. Jött magától, amilyen gyorsan csak tellett kétszeresen sebesült lábától. A bíróék kapuja még nyitva volt. A hintó is ott állt az udvaron, de lovak nélkül. Azokat nyilván bekötötte a kocsis, ami azt jelentette,

•hogy Viola úr sokáig akar időzni a bíróéinál. A konyha egészen üres volt, mikor benyitottunk, csak annak a nagy tál sülthúsnak a szaga maradt ott, amivel a bíróné éppen előttünk léphetett be a szobába, mert mikor nagy zavarunkban oda is csak kopogtatás nélkül nyomultunk be, még a kezében tartotta a tele tálat. A szobában több vendég is volt, nemcsak azok, akik a hintón érkeztek, és ekkor már jócskán fogyaszthattak a bíróék borából, mert az arcuk vörös volt valamennyiöknek.

— Mit kerestek itt? — förmedt ránk a bíró.

— Az igazságot! — felelte Laji azon nyomban, de olyan hangosan, meg mérgesen is, hogy én majdnem holtra rémültem.

Erre. amit egyáltalán nem vártunk, olyan harsány nevetés hangzott fel, csak úgy zengett a szoba. Még a bí- rónét is annyira rázta a nevetés, hogy a jószagú húsos tálat le kellett tennie az asztal sarkára. Mikor végre vala- mennyire elültek ennek a hullámai, tT* Viola úr előjött az asztalfőről, és felénk tartott.

— Hát aztán miféle igazságot kerestek ti, halljuk csak?

— Amit ott kinn eltévesztettem — mondta Laji most már egy kicsit za- vartabban, s a szavait megint csak nevetés követte.

Mikor a nevetés ismét elült, én oldalba löktem Lajit, hogy ha már elkezdte, akkor csak folytassa, és minél előbb szabaduljunk innen. Nem is sokat kellett bíztatnom, és még azt is meg kell mondanom, róla, hogy a dagadt kezét a háta mögött tartotta, mert nem akarta, hogy szánják miatta. Hangosan beszélt, a szavára egy kicsit el is csendesedett a zsibongó szoba.

— Nem igaz, hogy puskaport kaptunk a Kocsis Miskától. Én a Kocsis Miskával nem is beszéltem, hiszen haragba van a Zsigával. De nem is azért mondtam, csak kínomban jött a számra. Ez az igazság! — És mivel megint nevetni kezdtek, valósággal rá is ordított a felnőttekre. — Nem értik?

Ez az igazság!...

A hangja olyan volt, hogy maga a bíró is elkomorodott, egy pillanatra.

Viola pedig, aki az imént megkínozta, most egy kegyetlen erős barackot nyomott a fejére, de olyat, hogy Laji megroskadt alatta.

— Jól van fiam, bátor gyerek vagy, de most menjetek az anyátok keserves kínjába.

Azután pedig éppen úgy tett velünk, ahogyan a kóbor kutyákat szokás elriasztani. Hatalmasat dobbantott á padlón, de egyszerre mind a két csizmájával olyképpen, hogy felugrott s’nagy zuhajjal esett a sarkára, nyomban le is guggolt s közvetlen az arcunknál a füléig húzta el a száját, hogy olyan legyen az arca, rnint egy rettenetes gorilláé. Hozzá pedig félelmetes hangot hallatott:

— Brrrr!

Megvallom, én voltam az első, aki

futásnak eredtem. Utánam a Suszter Jani... Laji legutolsónak sántikált ki a kapun. Harsány nevetés követett bennünket.

Akik az ablakoknál leselkedtek, futásnak eredtek azok is és most meg a tűzoltó szertár mögött verődtünk össze a derékig érő gazban. Csodálatosképpen itt voltunk majdnem valamennyien, akik a kőfal mellett a sortüzet leadtuk. Sipos Laji csak a bátyja karján tudta idáig vonszolni magát. Én sokáig nem jutottam szóhoz.

Mert ha az imént, s kínvallatással keresztre feszítették a szemem előtt az igazságot, most itt a bíróék szobájában leköpték, meggyalázták, kirúgták az utcára, mint egy koldusgyermeket. Én már elmúltam akkor tizenhárom éves, de a fájdalmammal nem győztem, mondom a torkom elszorult, a szememből pedig folytak a könnyek. És most kellett még megtudnom, hogy míg odabenn voltunk, Kocsis Miskát összekötözött kezekkel végigvezették a Fő utcán a Viola-major felé. Azóta bizonyára börtönbe zárták, mert börtön is volt ott. Egy megürült istállóból alakították.

Megint csak a kis Suszter Janinak kellett elmondani, mi történt a bíróék házában.

Zsiga ezt is végighallgatta. Utána is hallgatott még egy darabig. Aztán így szólt:

— Hát akkor nem tehetünk mást. Ha a szép szó hiába van, hát fegyverrel kell igazságot tennünk.

— Fegyverrel?

Ha éppen arról volt szó, hát nekünk fegyverünk is lett volna. Mert a mi falunk a mellett a vasútvonal mellett feküdt, amelyen tizennyolcban haza özönlöttek az olasz frontról a kato-> nák, és ott hajigálták el fegyvereiket, ahol éppen megunták viselni. Hát volt nekünk eldugott fegyverünk, amennyi kellett. No persze csak annak, aki ügyesen tette el, és nem ette meg a rozsda. Különben szegény Kocsis bácsi, a Miska apja is ennek lett az áldozata. Mert ő hangoztatta váltig akkor, hogy a fegyvert azért nem kell elhajítani, ha békét akarunk, akkor sem. És nem is bírta nézni, hogy a rozsda eméssze úton-útfélen a drága puskákat. Összeszedett és elásott egy répaveremre valót, miután jól bezsírozta, becsomagolta valamennyit. Tavasszal pedig egy éjszaka kiásta, felrakta az egylovas kocsijára és beszállította a vörös hadseregnek az eger- szegi parancsnokságra ... Ezért sínylődött a börtönben és ezért hurcolták meg szüntelen Miskát is.

gyszerre valamennyien elkezdtük, hogy nekem is, meg nekem is van puskám. Zsiga azonban mindjárt lehűtött bennünket.

— Fittyfene való a ti kezetekbe, nem puska. De azért Miskát ki kell szabadítanunk, mert különben rajtam szárad, hogy a mi haragunk miatt árulta be ez a bolond gyerek. Azért pedig ti is felelősek vagytok, amit ez

nagy kínjában összekotyogott. Mert megcsináltátok a bajt, aztán ott hagytátok annak a pribéknek ...

Ezt a bűnünket mi is éreztük.

— Megvan a lyukas kulcsotok?

Ott kalimpált a zsebünkben valamennyiünknek.

— Nahát, ha a Viola is megijedt tőle, meg a lovai is megijedtek, akkor megijednek biztos a katonái is.

A harangozó ekkor baktatott a templom felé.

— Mire elhúzzák a kései harangszót, legyetek ott ^valamennyien - már aki nem gyáva — a felső libaréten. Én addig hazaviszem ezt a gyereket. Gyufát hozzatok, hogy munícióban hiány ne legyen.

S indult is a szegény elgyötört Lajival.

Nem telt bele félóra, már ott vonultunk a Viola-major melletti útszéli árokban. Egyik kezünkben a tüzelésre kész szerszámunk, másikban jókora kő, amihez hozzávághatjúk a szeg fejét. A zsebünk pedig tömve aprókővel.

A szerencse kedvezett, mert míg mi a libaréten feküdtünk a licér-bokrok tövében, láttuk Viola két puskását a falu irányába menni. Ez pedig azt jelentette, hogy legfeljebb csak két el- (Folytatása a 6. oldalon)