Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-12 / 33. szám
Hogyan kezdte? Milyen volt a gyermekkora? Mik a kedvtelései? Milyen • ..privát“ életben? — ezek azok a kérdések, amelyek állandóan foglalkoztatják a színház- és mozilátogató közönséget egy-egy kedvenc színészükkel kapcsolatban Mert más a színész a színpadon vagy filmen és más otthon. Nem egyszer kitűnik, hogy a világhírű, a filmen démonokat alakító filmes Hág otthon gondos feleség, példás édesanya Milyen lehet otthonában Simone Signorét, a világhírű filmszlnésznő, számos kieme’kedő alkotás megtestesítője? Szoknya-kardigánban siet elénk, s arcán jellegzetesen bájos mosolyával, hízelgőén búgó hangján szól: — Jónapot, parancsol egy feketét? Az óriásnak tetsző tágas szobát nem is a bútorok töltik be, hanem Simone Signorét és férjének, Yves Montand-nak egyénisége. Csak a feltűnően impozáns zongora ötlik szemembe és Balzac műveinek egy ritka szép kiadása. De mielőtt átadnánk a szót a művésznőnek elmesélünk róla egy kis történetet, hogy ne csak mint feleséget és színésznőt, hanem mint embert is megismerjük őt. A párizsi Pleyel-teremben történt. Mme Cotton 70. születésnapját ünnepelték. A dísztribünön a francia tudományos élet' és a nemzetközi békemozgalom kiválóságai foglaltak helyet. Simone Signoret-nek kellett felolvasni a Béketanács üdvözletét. Feledhetetlen volt. amikor megjelent fekete bársony ruhájában, aranyszőke hajával és csillogó kék szemeivel. De nem volt nála papír. Egyenesen Mme Cottonhoz fordult és beszélni kezdett: .Kedves Madame Cotton! Igen meg vagyok hatva, hogy itt lehetek. A Béketanács megbízásából egy üdvözlő szöveget kellene felolvasnom önnek. De én nem olvasom mert olvasás közben nem nézhetnék Önnek a szemébe. Én semmivel sem érdemeltem ki, hogy önnel egy tribünön legyek. Nincs más közös érdekünk, mint őszinte békeszeretetünk. Tehát születésnapja alkalmából tiszta szívből köszöntőm önt. Mély benyomást gyakorolt rám, hogy tudósok, tanárok, társaságában lehetek és ezért be kell valamit vallanom: mindig rossz tanuld voltam fizikából“. Leírhatatlan volt a tudósok csodálkozása e váratlan vallomás hallatára, de kétségkívül ezt gondolták: ha Franciaország veszített is egy jó fizika tanulót, de föltétlenül kapott egy rendkívül tehetséges színésznőt... ! És a terem tombolt a lelkesedéstől. Ezekután pedig adjnt ° «»a* A PASTEUR-LÍCEUM DIÁKJA 1921-ben születtem, Wiesbadenban, Édesapám, aki végigharcolta az első világháborút, a megszálló francia csapatokkal tartózkodott Németországban. Két éves voltam, amikor visszaköltöztünk Franciaországba és Neuilly- ben (Párizs külvárosa) telepedtünk meg. Apám — bár jogász volt — a Vendre című folyóiratnál kapott állást. Tanulmányaimat végig egy iskolában, a Pasteur-líceumban végeztem. Azt hiszem, az olyan kivételes valami, amiben nincs mindenkinek része. Hálás is vagyok érte szüleimnek. Édesanyám nagy gondot fordított nevelésemre és arra, hogy mint egyetlen gyermek ne érezzem magam elhagyatottnak. Igaz, hogy csak kilenc éves koromig voltam egyetlenke, akkor megszületett az öcsém, Alain és később Jean-Pierre. Anyám rendszeresen minden csütörtökön színházba vitt, figyelemmel és érdeklődéssel kísérte tanulmányaimat. Sokat áldozott értem és később az egész családért. Szerettem iskolába járni, de nem voltam jó tanuló. Be kell vallanom, hogy csak azért tudok igazán lelkesülni, ami valójában tetszik nekem, s mellőzöm mindazt, ami nem érdekel. „Remek" voltam a fogalmazásban, latinban, angolban, történelemben és filozófiában. „Kukkot" sem tudtam matematikából, fizikából és az ehhez hasonló tantárgyakból. Nem szokásom szétszedni a icávéfözőgépet és más „masinákat", hogy tisztában legyek szerkezetükkel. Megelégszem azzal, hogy működnek. Elég lusta vagyok! Mikor elhatároztam, hogy színésznő leszek, nem gondoltam — mint ahogyan azt mások sem gondolják — hogy ez a pálya ennyi munkát és fáradságot igényel. Gyermekkoromban nem alakítottam át a szobát színpaddá, és sosem játszottam „színésznőre“. Legjobban szerettem „kereskedőre" játszani. Igaz, hogy ilyenkor mindig kereskedői jelmezbe öltöztem, dehát melyik kislány nem szeret jelmezesdit játszani? Később, mint fiatal lánynak, mind nagyobb Jcedvem jött a színjátszásra, Egész lényemmel vágyódtam rá, hogy színésznő legyek, de azt hittem ezzel mindenki így van, s ez annyira természetes vágya mindenkinek, mint hogy szép és jőlöltözött akar lenni. Azt hittem, hogy csak beképzelt és gőgös ember jelentheti ki: „Színész akarok lenni!“. Szívem legmélyén őriztem titkos vágyamat, senkinek sem szóltam róla. Azt ifittem, mindenki akart egyszer színész lenni, s még most is meg szoktam kérdezni ismerőseimet: — ön sosem készült színésznek? — s a tagadó válaszra mindig elcsodálkozom. Egész serdülő koromon keresztül ezt az álmot rejtegettem magamban és ebben az álomban éltem. Féltem bárkinek is megmondani, annál is inkább, hiszen még diáklány voltam és mindenütt kispolgári légkör és szokások vettek körül. Sokáig őriztem, dédelgettem álmomat, s azt hittem, sosem válhat valóra, mindig álom marad. Tizenhat éves voltam, amikor más lakásba költöztünk, a Roule utcába. Nevezzük életem ezen korszakát „Sabot Bleu“-nek. (kék facipő). Itt, a Roule utcában volt egy újságárus, aki Sabot Bleu-nek nevezte el a lapját. Az ő boltja találkozó helye lett a fiatal fiúknak és lányoknak, akik itt kétszer egy nap, tizenegykor és hatkor találkoztak. (Folytatjuk) Ráionyi Róbert Tavaly nyáron látta őt először Szlovákia színházlátogató közönsége, s vidám mosolygása, kitűnő előadó készsége egy csapásra kedvencünkké avatta, ami pedig nagy sző, inert bizony elég nagy a konkurrencta. Arról nem is beszélve, hogy a mi közönségünk nemigen „dől be“ a nagy neveknek ... Az idén sokkal kevesebb pesti művészegyüttes jön hozzánk vendégszerepelni s azok is jórészt újak miná- lunk. Valljuk be, a tavalyiak közül talán csak Rátonyi az egyedüli, aki hiányzott volna nekünk. Most új műsorral és új együttműködőkkel, de a régi, mókás vidámság- gak érkezik, amely ellenállhatatlanul magával sodor mindenkit, aki látja és halija őt. A plakátját látva azonban valami furcsaság ötlött szemünkbe. A plakát ugyanis a következőképpen fest. — Cím: „Vidám est — Rátonyi Róbert- tel“. Hát ez rendben van. Nem is vártunk mást. Alatta: „Együttműködők: Zentay Anna, Bán Klári, Puskás Sándor“. — Hát ez is rendben van, a neveket ismerjük, kit a mozivászonról, kit a rádióból. És itt következik a furcsaság — ez összesen csak négy személy, a tánccsoport tagjainak száma pedig öt. Az ugyancsak válogatott tagokból álló „Stúdió“ zenekar, élén dr. Ferényi Sándorral szintén öt személy. Hol itt az arány! Hiszen a szólisták csoportjánál kétszer nagyobb a művészi kísérőszemélyzet?! Az arányt túlzottnak találtuk és ezért Budapesten járt munkatársunk felkereste Ráto- nyit, hogy érre a kérdésre feleletet kapjunk. Rátonyi Róbertre egy kis eszpresz- szóban bukkant rá és késedelem nélkül kérdéseivel rohanta meg, de csakhamar eloszlott aggodalmaink felhője, mert Rátonyi kacagva válaszolt. — Furcsának és aránytalannak találja a csoport ilyen méretű összeállítását? No jó, akkor elmondom, hogy mi ennek az oka. Mikor a megbízást a csoport alakítására megkaptam, napokon keresztül olyan szórakozottan járkáltam, mint valami holdkóros. Saját tapasztalatból ismerem Szlovákia közönségének ízlését és igényeit, tudom, hogy nem könnyű őket kielégíteni. Én viszont, — több tekintetben is — kötve voltam. Hiszen (hogy egyebet ne mondjak) nem mindenki szabad, akit szívesen látnék a csopor- tohban. Aztán a gázsikérdés, ésatöb- bi, ésatöbbi. Mondom, napokon keresztül Hamletként tépelődtem, — a különbség csak annyi volt, hogy én nem azt hajtogattam, hogy .......lenni vagy nem lenni?...“ hanem, hogy „minőség, vagy mennyiség?“... — Végre épp itt, a Nagymező utca sarkán egyszerre csak átvillant agyamon egy nagyszerű mentő ötlet, a megoldás, — hirtelen a homlokomra csaptam, lefékeztem a kocsit és ki akartam szállni... — Csöpp híján elütött egy mellettem kanyarodó kocsi, egy másik meg hátulról majdnem be- lémszaladt. Elhűlve néztem körül és csak a közlekedési rendőr vésztjósló sípolására kaptam megint észbe és vittem ki a kocsit a kavargó forgalomból. Húsz forintomba került ez az önkéntelen „rögtönzés“ — de megérte. Mert végre megoldottam a gordiuszi csomót! íme: A kevésszámú szólista mindegyiké legyen elsőrendű, de a maga helyén legyen velük egyenrangú mind a tánccsoport, mind a zenekar! És ez így is van! Hogy hol fogunk fellépni! Augusztus 2-án kezdjük Párkányban, aztán végigjárjuk Szlovákia déli részét, egész a keleti határig, onnan pedig visszafelé az északi rész városait (néha két előadást is tartva egy napon!) és augusztus 18-án Bratislavában lépünk fel, s ez egyúttal búcsufellépésünk is lesz. Jöjjön el és nézzen meg minket, nem fogja megbánni! — Mindezt egyszuszra mondta el, sehol szünetet nem tartva, aztán elkapta a kezemet, hirtelen megrázta és elvi- harzott anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat. Ezúton üzenem neki: augusztus’ 18-án ott leszek! (Kisdeák) lo. SZŐKE JÓZSEF: asszem ml * III. Én is 'megmozdultam, a sofförre esett pillantásom. Csendesen bóbiskolt a kályha mellett. Elfáradt.. i — Mi is megyünk. Habár... — Maradjanak nálam éjszakára. — Sajnos ... Reggel vár a munka. — Maradjanak. Reggel úgyis korán kelek. Disznót ölünk. Maradjanak itt a torra is. — Szívesen. Dehát... — Legalább reggelig. Ne induljanak éjszaka. Időben otthon lesznek. —Jó — bólintottam. III. Odakünn nagy pelyhekben hullott a hó. A tél hosszú dunyhájával betakarta a földet. Csendesen gubbasztva aludt a falu. Csak az utcán pislogott néhány árva lámpa. — Két éve kaptunk villanyt. Járdát tavaly építettünk. — És a szövetkezet? — Jól működ k. — Benne van mindenki? — Benne. — És az élet ? • Csendesen folydogál. Az emberek megelégedettek. Nagy dolog ez, ha az ember elgondolja, hogy azelőtt hogyan martuk egymást a földért. És ma ? Itt körülöttünk minden a miénk ... No, de már itt is vagyunk! — Egy alacsony, fehérre meszelt ház apró ablakai meredtek ránk némán a tejfehér éjszakában. — Ez a régi házunk ugye? — Eltalálta. Én vagyok a legmaradibb ember a faluban. Nem haladok... — nevetett fel halkan, először, mióta megismertem. Csúfolnak, dehát... — El is hiszem. — Nincs szívem lebontani. Annyi minden köt hozzá... Pedig tavasszal meg kell kezdenem. — Csak nem akar nősülni? — Lehet... Így egyedül már nem bírom. — Nem is jó az. — Nehéz. * Beléptünk az alacsony, gerendás szobába. Meglepett a példás rend, tisztaság. Nem hittem volna.. Kérdőn néztem rá. Asszonykéz simítását láttam a ránctalanul feszülő ágytakarón, az asztal abroszán, a földet fedő hosszú szőtteseken. — Valaki velem is kellene, hogy törődjön — tárta szét zavartan a kezét. Először láttam szemében tüzet gyűlni. Arca kisimult, mozgása megélénkült. Vacsorát készített az asztalra. — Minek magának asszony? — próbáltam ugratni. — Főzni tudok. De az ember nemcsak azért nősül, hogy ne kelljen főzni. Hiába! Ha be is fűt, asszony nélkül nem lesz meleg a lakás, az otthon. És otthon nélkül senki se maradhat rendes ember. Ezt elhiheti nekem. Megpróbáltam. Aki egyedül marad, meghal! — Arra még ráér! — Tudja a táborban... De fogják meg a poharukat. Egészségükre! — Egészségére!... ízleltem a szívet melengető nedűt és mosolyogtam. — Mit szól hozzá? — Saját? — Szövetkezeti. — Ilyen szövetkezetbe én is beállnék. — Vincellérnek, igaz-e? — nevetett most már derűsen. Jobban szaladna a tolla a papíron. — Ha lenne elég. — Hála istennek, szépen termett. El is adtunk, maradt is a tagoknak. — Nem sajnálják azokat, akiknek nem terem? — Sajnálja a fene! Miért nem telepedtek jobb helyre ? — Mert maguk már elfoglalták. Vagyis az őseik. — Akkor szidják az őseiket! Mi meg... No, emeljék csak ... Egészségükre! A poharak ismét kiürültek. — Tudja, én nem vagyok nagy borivó. De a táborban, meg a fronton sokszor gondoltam rá. Hiába, az otthon ... Nincs több a földön csak egy! És azt nem szabad elveszíteni. Elvenni senkinek sincs jogában a más otthonát. Mert ha el is veszi a rabolt föld soha otthonává nem lesz rablójának. Legyen az fasiszta, vagy bármily aljas szándékú ember!... Hosszú évekig az tartotta benem is a lelket, hogy itthon majd minden rendbe jön. Az élet rendbe is jött, csak az én életem siklott ki. Az udvart sűrű dudva borította, a kerítés, melyet egykor oly szeretettel javítgattam, széthullott, a falakról máladozott a mész, a vakolat. Senki se jött elém. A viszontlátás, amelyre évekig úgy vágytam, most szorongó félelemmel töltötte meg telkemet. Ereztem, hogy valami olyasmi történt, amit soha senki se hozhat többé rendbe. Nem mertem bemenni. Leültem az udvarra egy elárvult fatönkre. Kezembe hajtottam zúgó fejem és tehetetlen vergődésemben elvonult előttem egész életem fölös küzdelme, görcsös ragaszkodásom a boldogság apró morzsáihoz, mindenhez, ami az égig emelhetett volna egy becsületes korban. Nem úgy történt, ahogy én óhajtottam. A világot gonosz erők mozgatták és bemocskolták halvány szépségét szegény életünknek. De ennek az életnek is vége. A letört gallyak kirügyeztek, vége lett a háborúnak. És én? ... Az én békém még nem tért vissza. Nem tudom, meddig töprengtem így. A faluban híre futott, hogy megérkeztem. Emberek, régi jó ismerősök jöttek és én még benn se voltam a feleségemnél. Csendesen, visszafojtott lélegzettel léptem a szobába. Nyomomban a látogatók. A szoba olyan volt, mint amikor elmentem. Az ágy is ott lapult a sarokban és rajta egy őszhajú, halvány asszony feküdt mozdulatlanul. Csontos keze kint pihent a dunyhán. Óh, hogy az ujjai mennyire megnyúltak. Feléje indultam. Tagjaim ólomként húztak a földre, lábam botladozott, torkom kiszáradt és a nyelvem némára dagadt a torkomban. ö is megmozdult. Bágyadt szemei kérdően néztek rám. Láttam, hogy vizsgál tekintete és agya lázasan kutat az emlékezetében. Nem ismert meg! Annus! — leheltem halkan, aztán kiáltva, si- koltva borultam az ágyra. Forró könnyeim végigöntözték vékony kezét, odafúrtam arcomat hozzája. Nem mozdult, csak a nevemet mondogatta, rebesgette halk szóval és döbbenten sírt belém a való: béna! Béna minden porcikája, egész teste! Csak a szemei éltek, tele könnyel és az ajka rángott a boldogság nagy fájdalmában. — Hát eljöttél mégis . .. — El, eljöttem ... — zokogtam. — Miért ily későn?... Látod, én így fogadlak ... ágyban ... és többé már föl nem kelek. Hozzád készültem fel az égbe és te itt vagy a földön. Óh, szörnyűség ■.. Szörnyű! — csak most Hasított belé egész életének sanyarú tragédiája. Fájdalmasan zokogott, aztán lassan megnyugodott. — Ugye többé már nem mész el? — Nem, nem megyek ... — Itt maradsz ... — Itt maradok ... — Az ágyamnál... — Az ágyadnál... — Nem lesz háború? — Nem, nem lesz háború. — Soha, soha többé? — Soha többé! Óh, isten, m'ért vertél meg engem!... — tört ki belőle ismét a zokogás és görcsösen belekapaszkodott a kezembe. — Ne... Ne sírj Annuskám! Majd minden rendbe jön... Elviszlek orvoshoz ... Messzire .. Prágába ... Pestre ... Vagy akár a világ végére! Meggyógyulsz ... Megint fogsz járni... Kint az udvaron ... Az utcán ... Mindenhol!... — és a könnyeim némán kergetözve pörögtek végig az arcomon. — Belőlem ... már nem lesz ember... — De! Lesz!... — Csat a sír segít!... — Nem! Nem ... Majd fürdőbe viszlek ... Meg is operálnak ... Vannak ám nagyon okos orvosok... — rebegtem lázas ajakkal és görcsösen kapaszkodott egymás vergődő lelkünk. Ö életért, én boldogságért kiáltottam a minden- séghez. Ez volt első pillanatunk, ez maradt a sorsunó hosszú évekig. De akkor még nem tudtam. — Én már nem gyógyulok meg ... — Ha az eget is kell leszakítanom, meggyó- gyítlak!... — tört ki belőlem a kétségbeesés és egyre nagyobb hullámokban gyűlt örvényként szívemben a véres bosszú dühe mindennel és mindenkivel szemben, aki szerencsétlenségemet okozta. Tudtam, Szegi itthon van. ö, ő tette! — hörögtem és a kétségbeesett vergődés örü’t dühe öntötte el az agyamat. Kirohantam az udvarra. — Hová mész, Gábor? — hallottam még feleségem kétségbeesett hangját, amikor megmarkoltam falhoz támasztott fegyveremet és elindultam. Agyamban egyetlen név kalapált, lüktetett: Szegi, Szegi, Szegi! Nyomomban emberek jöttek, egyre többen. Szólongattak, kértek, de én nem hallottam semmit. Vérem ott zúgott a fülemben, homlokomon az erek egyetlen nagy ritmusra kalapáltak: ölni! Szegiék éppen az asztalnál ültek, vacsoráztak. Amikor berúgtam az ajtót, rémülten fordultak felém. Semmit se szóltam. Egyetlen rántással kiemeltem az asztal mellől Szegit és a szoba közepére penderítettem. Az asszonyok sikoltozva bújtak a sarokba. (Folytatjuk) Emlékezéseim
